Tanulmányok és cikkek, 1923–1930
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|
|
|
Lőrincz Jenő versei
Lőrincz
Jenő munkáival kapcsolatban elsősorban általánosságban kellene beszélni a
versről, ami azonban nem lehet az ad hoc kritika feladata. Ezen a szép júliusi
estén bizony sok gyönyörű – mert igaz – elvontság ring az ember esze-velejében,
azonban ebben Lőrincz[1] Jenő
könyve elvész, mert mindenekelőtt[2]
negativumaival segít az elvonásokhoz. Negativumaival, mert a vers csak egész
vers lehet és hiába találok benne ilyen feltétlenül tehetségre valló sorokat,
mint
Hol a nyáresti szürkületben
– Mikor a szarvasbogár zúgva repül –
Halkan csepeg
A zsúfolt lépsorok méze...
vagy
másutt:
...sások lándzsás csapata
Kevélyen őrzi a víz pikkelyes csendjét[3]
mégsem
lehet e versekről mint műalkotásokról szólni. Azonban lehet és kell – a
tehetség megbecsülésének szociális elve révén – a műalkotásra való képességet
megillető (inkább szemináriumi, semmint tiszta kritikai) módon tárgyalni. Ez a
módszerpróba ab ovo a hibákon alapul, vagyis azokon az elemeken, amelyek
megakadályozzák, hogy a versintenció teljesen verssé váljék.
Alapvető hibája, amely egyúttal minden többi
melléfogásának is oka, művészi idegessége és türelmetlensége. Az még nem volna
baj, ha csupán ideges tehetség lenne, hanem – és ez nem tréfa – igen sokszor
mint művész: tehetségesen ideges. És ebben némileg már az is bennefoglaltatik,
hogy invenciója és formaérzéke úgy viszonylanak egymáshoz, mint a nagyapa
csecsszopó unokájához, holott legalább is ikertestvéreknek kellene lenniök.
Másrészt van benne[4]
egy bizonyos hangattitude, amely egy igen híres és szinte páratlanul népszerű
Ady-versnek (Sóhajtás a hajnalban) első felével ábrázolható, amely Ady-versnek
vonatkoztatott
fele – o sacrilegium hominum! – teljesen művészietlen.
Művészi idegességéből származik külső formája is. Hogy
szabadverseket ír, itt-ott rímekkel, annak csak pszichológiai oka van. Bár
kétségtelen, hogyha egyszer nem önmagát marná, hanem az anyagot, úgy
szabadverset és kötött verset egyként tudna alakítani.
Egy-egy sorát igen jól helyezi el:
Őszfürtű Szeretet
Harisnyát kötöget,
Mellette
Macska dorombol,
A kis hajlék almaillatú...
Ez ugyan a hibának éppen az ellenkezője, azonban az
egész könyv azt mutatja, hogy ez csupán nyers trouvaille, amely az alakítatlan
belsőben önmaga alakít.
A művészi öntudat, sajnos, teljesen hiányzik belőle.
Ezt az eddigiek is bizonyitják, úgyhogy most csupán azt említem meg, hogy
legrosszabb verse éppen az, amelyikről könyvét elnevezte.
Absztrakt szerkezete kerek, azonban ez csak akkor
válik majd értékévé és így tárgyalhatóvá, ha tisztán művészi elemek töltik majd
ki.
Bármennyire lényeges dolgok is ezek, tapasztalatból
tudom, hogy lassan szépen úgy lepotyognak az emberről, mint a bikkről a makk.
Lőrincz Jenő esetében is csupán az idegesség veszélyes, energiáját ennek
legyőzésére kell fordítania mindenekelőtt. És ha fel is háborodik ezen az
íráson, amely tényleg elkülönül a csak-jót böngésző paedagógiai kritikától, az
nem változtat azon, hogy érdeklődéssel várom további verseit.
A
közlés alapja:
Nyomtatott
forrás:
–
Nyugat, XXI (1928), fasc. 23 (december 1), pp. 769-770.
Aláírás:
József Attila.
Kiadva:
JAÖM, III, #6.