Tanulmányok és cikkek, 1923–1930

Nyitólap	Költemények	Névjegy	Szerzői jogi nyilatkozat
	Egyéb szépirodalmi művek
	Tanulmányok és cikkek, 1923–1930
	Tanulmányok és cikkek, 1930–1937

««« [49] Forrás a sivatagban »»»

„Panorama de la Littérature Hongroise”[1]

1. A mai magyar irodalom képe franciául. Tájékoztató külföldi honosok számára, gyanutlan idegenek tréfacsináló vezetője, – magyarul meg sem iródhatnék, magyarul el sem olvasódnék. Hiszen[2] aki efféle irodalomtörténeti beszámolót vesz kezébe, az bizonyosan szereti az irást, ismeri az irodalmat ugy, ahogyan az hat, alkot és gyarapodik; e könyv magyar ütemü forgatója tehát arra volna kiváncsi, hogy a külön-külön valóságos irányok közös értelme miben leledzik; az egyes izlésbeli és világszemléleti csoportoktól elismert értékek hol és hogyan találkoznak; honnan fejlenek azok a végső értékellentétek, amelyek oly határozott jelei a társadalmi ellenmondásoknak. Egyszóval egyeztető összefoglalást várnánk, mert – ismétlem – a különféleségeket az efféle beszámoló magyar olvasója már közvetlenül ismeri.

2. Dehát a könyv idegenek számára készült, felelik. Nos, éppen az idegenek követelhetik meg elsősorban, a mindent figyelembe vevő honi összefoglalást. Hiszen ők általánosan, tehát egyformán érdeklődnek Csathó Kálmán és Nagy Lajos iránt és valószinüleg becsapottnak érzik magukat, ha több lapban is szemükbe tünik Nagy Lajos valamelyik nagyszerü novellája, azé a Nagy Lajosé, akiről e gondos mű egyáltalában nem vesz tudomást. Az is megeshetik, hogy Csathót ezek az idegenek fölmérhetetlen lángésznek fogják tartani, mert ha a Nagy Lajos féle tehetség a mi viszonyaink között emlitésre se méltó, akkor mi lehet az a Csathó, meg a Szabolcska, gondolják elképpedéssel.

3. Összefoglalásban általános tájékoztatóban egyéni véleménynek nincs helye. Különös nézetek kifejtésének meg van a maga módja. Tudják ezt a szerzők is, – ahol lehet, igyekeznek másokra hivatkozni. Nem is egyéni, hanem osztályszempontok irányitják átgondolt soraikat. Hatvany Lajos a sajátos magyar rendi osztályok ellenfelének mutatkozott, megteszik nosza tehetségtelennek. De osztályszempont nélkül éppen érthetetlen volna, hogy miért mutatnak komoly hozzáértést azoknál az iróknál, akik vagy nem veszedelmesek ma már, minthogy szellemi életünkbe amugy is teljesen fölszivódtak (Petőfi), vagy pedig meglehetősen közömbösek, ami a társadalmi állásfoglalást illeti (Arany), avagy mint Adynál is, akinek munkássága elvi ellenmondásokkal teli tehát minden elismerésre alkalmas, anélkül, hogy az osztályérdekeken csorba esnék.

4. A szerzők fölveszik, igen helyesen, a nyugati-keleti összeütközésü magyar lelkiség irodalomtörténeti választóját elvben, de a gyakorlatban nem mindig alkalmazzák. Ám amikor fölmerül ez a kérdés, akkor is megelégszenek többnyire a mű tartalmából kitetsző törekvések megállapitásával, holott 1) nyugatiság és keletiség nagyobbára a forma s a tartalom viszonyát jelzi a mi irodalmunkban; 2) a nyugati-keleti kettősség a formán belül is föllelhető, mégpedig a szerkezet meg a stilus vonatkozatában. Persze nem mindenütt, de a szóban forgó elv éppen ezért középponti választó. Megjegyzem még, hogy az ilyen lelki iránypárok fölvétele idegenben a munka egyszerüsitése végett történik, nálunk azonban a keresett fogalmat inkább bonyolitja és mélyiti. Mindazonáltal nálunk szükségesebb, mert különösségünk magyarázója. Szerzőink azonban épp a bonyolitástól és elmélyitéstől próbálnak véle óvakodni és ezért forditják figyelmüket a tartalomban foglalt törekvésekre, talán Jókai kivételével. Részleteik az előljáróban hangoztatott általános elvvel lázongva feleselnek.

5. E könyvet rövidlátó módon és az igazság rovására megvádolták zsidóellenességgel. Holott ilyesmiről beszélni sem lehet, mert az osztályszempontból kifogásolhatatlan zsidóság a jelentőségéhez

♦♦♦

képest megkapta benne a maga helyét.[3]

A többiek pedig semmivel sem rövidültek meg jobban a nem-zsidóknál. Másfelől meg Vargha Gyuláról sem szólanak bővebben, mint Heltai Jenőről, Molnár Ferenc pedig azért kap csak (mellesleg szólva meleg) tiz oldalt Herczeg[4] Ferenc tizenhatjával szemben, mert utóbbi a szórakoztatáson kivül egyéb igényekkel is föllép és a polgári rendnek nemcsak rokonlelkü szemlélője, mint Molnár, hanem egyben politikai oszlopa is. Jelenti azonfölül Herczeg – a szerzők szerint – azt a szemléletet is, amellyel a fölszivódott nemzetiségek a magyarságra figyelnek. Természetesen itt is a rendi uri osztályokba szivódott nemzetiségiekről forog a szó. Mert hiszen a vitathatatlanul elsőrendü jelentőségü Tömörkény István is beolvadt nemzetiség, de nem az uri rendiségbe szivódott föl és mégcsak nem is a hivatalnoki rend körül settenkedik az adoma puha talpain, hanem a „vizenjárók és kétkézi munkások” ősi osztályát hallgatja a jegenyék szavában, a zsellérséget, a „célszerü szegény embereket” figyeli komoly lélekkel, a „népeket az ország használatában”. Ez a Tömörkény István Móra Ferenccel, az „Ének a Buzamezőkről” cimü, lélekre-eszméletre mélyen ható regény költőjével együtt csak jegyzetben szerepel, és ott ketten összevéve öt sorocskát kapnak, életrajzi adataikkal egyetemben. Lehetetlen hát észre nem venni e könyvben is azt a minden téren érvényesülő, hivatalos, uri módszert, amely a magyarság zömét, a három millió koldust, a parasztságot, meg a munkásságot a magyar közösség szellemi folyamatából kitagadni próbálja.

6. Ha átmérő kifogásaim ilyen sulyosak, nem igen firtathatom a részleteket. Az eddigiek tökéletesen megmagyarázzák, hogy Tormay Cécile miért nő óriásra, miért terebélyesedik Móricz Zsigmond fölé; hogy miért nézik Lukács Györgyöt[5] levegőnek, amikor a páratlanul zavaros, elveket még elnagyolt vonalakban sem sejttető Németh Lászlóra nem röstellenek sorokat pazarolni. (Lukács György népbiztos volt, tehát jeltelen semmiség az ő világszinten magasértékü esztétikai-bölcseleti munkássága.) Thomas[6] Mann irja Lukács Györgyről Die Forderung des Tages cimü könyvében: „Szigoru, tiszta és büszke szellemet tisztelek és csodálok erkölcseiben; kritikai müvei (A lélek és a formák; A[7] regény elmélete; stb.)[8] kétségtelenül a legjelentősebbek közül valók amelyek csak ezen a téren német nyelven az utóbbi évtizedekben megszülettek.” – Mi tudjuk, hogy ezek a müvek magyarul iródtak és először magyarul láttak napvilágot. És, hogy miért válik kézen-közön elsőrangu gondolkodóvá az a Babits Mihály, aki egy Irástudók Árulása c. nemtudomminekhivjákot[9] és hasonló tanulmányokat nagykezdőbetüzött össze. (A derék Babits ragyogó tulértékelésébe az ember szeme különben is belekáprázik. Ez ugyan nem a szerzők hibája, mert az elvtelen, csak benyomásokon tehát egyszerü tudatelemeken alapuló műszemlélet jóvoltából Babitsot formaművésznek fogadta be a köztudat. De akkor meg minek egyénkednek Gulyás Pál esetében, irodalomtörténetben miért fedeznek föl eleven irót, akit a „köztudat” nem ösmer s akire nézve a költői céhbeliek közt is megoszlanak a – különben is csak föltételezett – vélemények?) – Az[10] elmondottakhoz képest nem számit, hogy „Gyulát” „Jules”-nek irják, – hiszen hallottunk már Albrecht – Béla egyeztetéséről is. Mellesleg, – még a latin gyökerü, magyar neveket is értelmetlen dolog átforditani, hiszen nincs meg a viszonosság. Az olvasó tehermentesitése nem szempont, – ezen a cimen a Böjthét éppugy irhatnák Dupontnak, mint Jules-nek a Gyulát, Eugéne-nek a Jenőt.

7. A szerzők tehetségét kétségbevonni nem lehet, de éppigy elvakultságukat sem. Összefoglaló mű irására nem alkalmasak, noha a hozzájuk hasonló, vagy közömbös társadalomszemléletü irókról okos és figyelemre méltó módon tudnának szólni, ha tárgyukkal megmaradnának a különvaló egyéniség zárt, fiktiv világában. Áll ez még akkor is, ha ellene vetik, hogy hiszen a századfordulón elhangzott polgári osztályütemeket nagyjából értően hallották. Értően és megértően, már amennyire a följáró rendiség megengedi – de azon innen aztán szellemi nagyothallók.

Bokros irodalomtudományunk mellett ha irodalomtörténetirásunk sivatag, ez a könyv akkor mégis forrásocska, noha bomlási termékektől mérges; élnivaló lélek belőle nem ihatik.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Kortárs, I (1930), fasc. 7 (augusztus 25), pp. 50-51.

Aláírás: József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, #19.

– Ebből a költő által átnézett példány a PIM Kézirattárában. Kiadásunk alapszövege.

▲

◄ ►

[1] [A szerző saját jegyzete:] Par Hankiss et Juhász. Édition Kra. Paris 1930. 350 old.

[3] [A szerző saját jegyzete:] Felhivom itt, mert szorosan idetartozik, a figyelmet arra a csaló játékra, amely a zsidókérdés körül éppen a polgári zsidóság jóvoltából folyik. A zsidó tőke nagyszerüen kiegyezett a nem-zsidóval, a nagybirtokkal és annak állami szerkezetével. Érdekeik összenőttek. Amikor ezen az egységes osztályfronton bármilyen módon rés nyilik és támadási felület adódik, a zsidó tőke eszmevivői maguk teremtenek antiszemitizmust oda, ahol nincsen. Mert érdekeik egybeesvén az egységes osztályérdekkel, csak nyerhetnek azon, ha a lényeges és valóban fájdalmas pont elsikkad, hiszen a polgári zsidóságot sokkal alaposabban támadják azok, akik a polgári rendet támadják. Ez a könyv például „reakciós”. Nosza előugranak az uralkodó osztályhoz hű zsidók azzal, hogy ujjé, mennyire reakciós, mert antiszemita!