Tanulmányok és cikkek,
1923–1930
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|
|
|
«««
[47] Nagy Lajos: Lecke »»»
(Novellák. Építők
Könyvtára. Budapest, 1930. – 1.50 P.)
NOVELLÁK a szó és a műfaj eredeti értelmében. Külsőre,
belsőre ujdonságok, eredeti összetételek, leleményes kidolgozások és ami ezzel
természetszerüen összefügg, az anyagnak, az általános emberinek és
társadalminak önálló minősítései. Önállóságuk azonban nem érinti szocialista
mivoltukat, mindössze annyit jelent, hogy Nagy Lajosnak nem csupán az
értelme mozog a szocializmus gondolatkörében, amint az művéből kitetszik, hanem
a fogalmakkal nem irányítható művésziség is úgy szabja meg benne tevékenysége irányát,
hogy a szocializmus ennek inkább utólagos tudatosítása. Másfelől meg önállósága
nem jelent többet annál, minthogy írótársaitól különül el, mert[1] szemlélete nem egyéni, hanem egyetemes,
vagyis voltaképpen Nagy Lajos módjára kéne szemlélődnünk, ha adnánk valamit a
tárgyilagosságra.
E művészet tárgyiassága, noha
semmi köze az új német „Sachlichkeit”-hez, szembeszökő. Anyagának porcikái
száraz adalékok, igéi szintelenek, jelzői majdnem mindenütt elemzők, úgyhogy
mondatai külön-külön a leghétköznapibbak. Azonban egymás utáni kapcsolódásuk
végtelenül izgalmassá teszi az egészet. Motívumai annyira egyszerüek és
pusztán, önmagukban állóak, hogy sem nem közhelyek, sem nem szólamok, még csak
nem is Nagy Lajos egyéni megfigyelései. De amikor az egyik motívum helyét
átadja másikának, a szatira és a keserüség olyan szinjátékát látjuk, hogy
nevetni és bánkódni egyaránt elfelejtkezünk. Egyetemesnek[2] vélt hagyományos kategóriákat
finom fokozással tesz valóban egyetemessé, amikor persze kiviláglik ürességük
és nevetségessé válnak azzal az eszmével együtt, amelynek képviselői.
„Napirend” cimü novellája így kezdődik:
„1927. október 19., szerda.
(Bruno Schwarzkopf, az önműködő akasztófa feltalálója, született 1845-ben.
Áldás poraira.) Róm. kath.: Péter. Prot.: Lucius. Ógörög – október 6 – : Tamás.
Izr. – ajaj – 23 Szimh. tho. Buddhista: Cso-cso. Dugóhúzóimádók: Pilili. A Nap
kél 6 óra 23 perckor. Nyugszik 17 óra 7 perckor. Munkás kél 6 óra 5 perckor. Hivatalnok
kél 7 óra 36 perckor. Nagyságos úr kél 10 óra 16 perckor. A kapitalizmus
élősdije kél d. u.[3] 5 óra 7 perckor. A Hold kél 6
óra 51 perckor. A Hold nyugszik reggel 5 óra 2 perckor. Költő sunyít a Holdra
éjjel 12-kor. Ebből valami esztétikai szépség jön ki. „Ni hold!” – csodálkozik
a költő. Ir. Kisasszony olvassa a verset. Cseléd mos”.
E sorokban még az olyan
szólamszerű kifejezés is, mint „a kapitalizmus élősdije” a motívumok
értékváltása révén tárgyi megjelöléssé válik. Szimultanizmusnak nem mondható,
mert nem egyidejü, hanem részben ellentétes dolgokat köt egybe, részben pedig a
polgári szemlélet által külön csoportokba osztályozott tényeket és mozzanatokat
foglalja egységbe.
A kritikusnak az a dolga, hogy
fogalmat adjon a műről. Ám Nagy Lajos könyvéről bajos fogalmat adni így
röviden, mert találékonysága kifogyhatatlan. Aki a művészetben nem a szellem
anyagformáló teremtő erejét csodálja, hanem érzelmeket keres, Nagy Lajos
könyvét az sem teszi le elégedetlenül. Csak képes legyen arra, hogy egyik szemével
sírjon, a másikkal nevessen, mert ha a novella elején nevethetnékje támadt is,
a végén szívdobogást kap. Persze nem mindenütt. A vezető írásban nyoma sincs az
akasztófahumornak – Beöthyvel szólván tragikus fensége nyűgözi le az olvasót. A
Jeremiáda is a Bibliára, Jób könyvére emlékeztet, a különbség mégis
néhány ezer év mélysége: kozmikus hasonlatok nélkül kelti hatását egy
kishivatalnok rengeteg apró bajának seregszámlájával. A Disznóképü, a
tőzsér aprólékosan epikus arcképe, a mozzanatok legfinomabb kifejlésével. Utána
a Harag, a túldolgoztatott gépkocsis feleségére támadó dühe s az úr
előtt való hirtelen megjuhádzása – kompoziciója kissé elsietett, de legalább is
lírai. A Razzia szintén korlátolt kategóriák egyetemessé való
kiszélesítése. Gonosztevőkre, notórius munkakerülőkre és „züllött életet élő
nőkre” szoktak razziázni, nos Nagy Lajos tart egy ilyen razziát, –
összefogdostatja az Előkelők Klubjának tagját, mint notórius munkakerülőt, az
ifjú és szép művésznőt, mint titkos prostituáltat, az ujságírót, a
csendéletfestőt, mint szélhámosokat, a „márkit”, a szelvénynyírót, – akik tehát
beletartoznak abba a hivatalos kategóriába, amely a társadalomra veszedelmes.
Legkevesebb eredetiségről a Kastély címü novella tanuskodik, jóllehet
témája maga uj, kidolgozása és fejlesztése azonban szokottabb. A Tanya
gyönyürű tájkép, csak éppen hogy lakói, a két béres család, minden
kizsákmányoltságukkal együtt nem rózsabokrok között, hanem a társadalom
soraiban állanak. A kötet utolsó darabja, a Január szerkezetében a Napirendhez
kapcsolódik, bár emelkedése romantikus és lelkes, magasra törő.
A kötet úgy külső mint belső
értékeire nézve kiváló. Történeti helyét kijelölni nehéz, ősei nincsenek.
Mégis, ha figyelemmel kísérjük a három utolsó nemzedék életformáját, magyar viszonylatban
uralkodó társadalmi kérdéseit, úgy tünik fel, hogy Mikszáth Kálmánhoz és Móricz
Zsigmondhoz kapcsolódik, noha nem folytatója egyiknek sem.
A
közlés alapja:
Nyomtatott forrás:
– Kritika, III (1930),
fasc. 21-22 (május 18-25), pp. 24-25.
Aláírás: József Attila.
Kiadva: JAÖM, III, #17.
– Ebből a költő által átnézett
példány a PIM Kézirattárában. Kiadásunk alapszövege.