Tanulmányok és cikkek, 1923–1930

Nyitólap	Költemények	Névjegy	Szerzői jogi nyilatkozat
	Egyéb szépirodalmi művek
	Tanulmányok és cikkek, 1923–1930
	Tanulmányok és cikkek, 1930–1937

««« [44] Magyar Mü és Labanc Szemle. »»»

Barbár mondandóival, de nyugati finomságaival egyetemben is szerény irásocska fekszik előttem. Egyetemi ifju irta s a „Magyar” Szemle nyomatta ki,[1] mert hiszen a M. Szemle sürgős tennivalói közé tartozik, hogy a magyar ifjuság szellemi mozgalmait figyelemmel kisérje, alapvetően hibás elgondolásait megvilágítsa, lelkét a nyugati tömegbetegségektől, a nevetséges társadalmi elvtől, szocializmustól megóvja és tudást, kritikát meg önkritikát nyujtson nekünk, akik a jövő Magyarországot a betü kiirtásával akarjuk fölépíteni. Mi ugyan csak a magyar ábécé gót betüi ellen emeltük föl jajduló palavesszőnket, szemünk előtt népünk mivelhetése libegett szárnyasan, mert derék dolog a német tudás, de egymillió irástudatlanunktól egy kissé mégis idegen. Meg aztán elhamarkodottnak véljük azt a szemléletet, amely az olvasáshoz értő földmives ember mestergerendájára a Góthai Almanachot igyekszik izléses selyemkötésben odapazarolni. Károsnak tartjuk azt az előre megfontolt szándékot, mely egy gazdáitól elhagyatott és gyermekeit hollandusoknak kölcsönadó nép szellemi aranybuzáját csempészáru gyanánt elkobozni óhajtja. És erkölcstelennek azt a merényletet, amely egy nemzet lelkének meghamisításával iparkodik csődbejutott ezerholdasok történelmi váltóit fedezni.

Nem akarok túlságos[2] hajcihőt csapni oly kicsiség miatt, aminő egy úri szakadék fölé tartott nemzet pusztulása vagy boldogulása. Magyar bolondoknak bolond útját nem mindenki járja, legkevésbé pedig a Kornfeld Móric Szemle gyakorlott szerkesztője, aki egy tanulmányait zavarosan folytató fiatalembert állít oly tételek ellenében, amelyekkel szemben síkra szállani komoly tudósai közül láthatóan senki nem kivánkozik. Ezen a bolond úton a csodálkozás porát immár az sem veri föl,

♦♦♦

hogy a mivelt Nyugat szólamos szelei ugyanabból a barlangból sziszegnek felénk, amelyből „nemzeti” Napkelet fütyült az Ady Endre nyugatosságára. Mert Kelet és Nyugat egybeesik azon a sarkon, ahol a magyar föld sorsa megfordul. A fontos csak az, hogy se tanulni-vágyás, se tanítani-lázadás meg ne zavarja a magyar föld forgását és kiforgatását.

A Bartha Miklós Társaság, amelynek örvendetesen tagja vagyok, teljesen félreismeri a kultura, költészet, művészet keletkezésének feltételeit. Legalább is ezt irja rólunk a Meglepő Szemle szerkesztője, aki eme fontoskodás után sebtiben hallgat, nehogy kiderüljön, hogy a kultura, költészet, művészet keletkezésének sokat sejtető föltétele nem is olyan ránk pirítható valami, hiszen az semmi más, mint csupán az eleven ember. Maga a kultura szellemünknek az erkölcs, gondolat és alkotás eszközeivel való erővétele az anyagon. Az emberi formát ád az anyagnak s minthogy minden ember tagja valamiféle nemzetnek, ez a forma minden esetben nemzeti. Mert az ember sokfajta közösségben él s van olyan közössége is, amelynek alakja a nyelv és tartalma a nemzet, amely nyelvalkotó s igy lényegében költői tevékenység. A nyelv szemlélet, sőt szemléleti forma, szellemünknek tehát lényegi mozzanata. Csupán megzavarodott értelem állíthatná, hogy a mívelődés, mint valami ákác a kerítés fölé, túlnőhet a szellemi formákon. Márpedig a míveltség közös szemléleti rend, amelyet a szemléleti formák, tehát a nemzet, a nyelv is határolnak. Másrészt a kultura keletkezésének első mozzanata éppen a nyelv születése, a nemzet első mozdulata. Tudjuk, hogy eredetében a művészet lélekidézés, a tárgyak lelkének (tondi-jának) idézete, amely az első barlangi rajzok tanusága szerint kezdetben a dolog általános jelölése (ideografikus) volt. Ezen a nyomon haladva be kell látnunk, hogy a nyelv és a költészet keletkezése az időben jóval előbbre esik, hiszen a név (a szó) sokkal általánosabb mozzanatában jelöli, idézi tárgyát, semmint a legegyügyübb képirás. Kultura, költészet és nemzet tehát egymásban lelnek életre, azaz, a nemzeti közösségek a kultura egységei. Ezek az egységek formák lévén, minőségben még akkor is eltérnek egymástól, ha különben ugyanabba az értékosztályba tartoznak is. Cikkiró hiába hivatkozik tehát a német adatokkal dolgozó Naumannra, akinek gondolatait különben is meghamisítja, a magyar népi és műköltészet viszonyára világot azzal semmiképen sem derít.

A M. Szemle szerkesztője azt a badarságot fogja ránk, hogy elképzelésünk szerint a „magyar[3]kultura csak akkor lesz igazi kultura, ha elveti eddigi idegen eredetü alapjait”. E mondatot elemezvén azt látjuk, hogy van egy magyar, tehát sajátos kultura önmagában, amely alapjait tetszése szerint cserélgetheti... Rövid multunk hozzászoktatott mindenfajta ferdítéshez, de hogy állításainknak épp az ellenkezőjét adják ajkunkra, azt először a Milliomosok Szemléjénél tapasztaljuk. Minden eddigi munkásságunkkal azt a tételt szolgáltuk, hogy igenis van magyar kultura, amelynek alapja éppen a ki nem cserélhető, bár félrelökött magyar nemzet, márpedig hogyan mondanók ezt az alapot idegen eredetünek? Csakhogy mi ennek a tételnek a következményeit tisztességesen levontuk. Mert a nemzet hordozói nem a nurs, gouvernante és fräulein nevelte kevesek, hanem a nép, amelyet ezer esztendőn át hiába próbáltak még nyelvétől, kulturájától is megfosztani;

♦♦♦

nem törvénykezett latinul, mint a kiméletlen köznemesség, nem udvarolt franciául, mint a nagyobbrészt erkölcstelen főuraság és nem kötött üzleteket németül, mint a pocakosodó polgárság. Csak dalolt, magyarul. Csak tiszta kulturát csinált. Csak azt tette, hogy egyáltalában van még magyar a világon. Állításunk éppen az, hogy amig szellemi intézményeink nem a magyar kultura ősi és történelmi alapjaira épülnek, népünk életének mentsvárául nem szolgálnak. Mindaddig csak a délibábok városának elfutó tornyai lesznek a magyar pusztaságon. Mindaddig csak ilyen rosszul értett, viszonyainkra nem álló német műből hamisan kivonatolt cikkek sujtanak végig a magyar szellemiségen. De persze, ehhez egy kicsit meg kéne bolygatni a nagybirtokot, a kornfeldet, hogy termőföld legyen belőle. Hogyne tiltakozna hát mindez ellen a „Magyar” Szemle, amikor mint Szekfű[4] Gyula irja: „A reformáció és az ellenreformáció egyformán nagy hatással volt a nem-magyar nyelvek kifejlődésére, igy különösen a horvátra, mindenkor támogattatva a magyar nagybirtokosoktól”. (Magyar Történet, V. köt. 97. old.)

Nekünk fáj népünk kényszerü tudatlansága, de a Mohó Szemle még önnön tudatlanságával is hivalkodik. Szerinte ugy időre, mint értékre nézve a műköltészet az első s azt csak suttyomban követi a népköltészet. Mert az ellenkező „hibás értékelést cáfolta meg – ugymond – a modern tudomány, kimutatván, hogy minden téren a forma az első s ezt csak követi a formátlan anyag.” Hát ilyen csodabogárról legföljebb az állattan irhatna, ha meg zöldségnek veszem, akkor a növénytan, ám ezek a tudományok bármennyire „modernek” legyenek is, ismereteink szerint nem foglalkoznak a népköltészettel. Hogy értékre nézve vajjon a műköltészet, vagy a népköltészet nyom-e többet a latban, annak bárminő irányban való eldöntése, sőt annak megkísérlése is badarság, már ami a művészi önértéket illeti. Tiszta értékükben egyes költői műveket is lehetetlenség összemérnünk, hogy tehetnők hát ezt költészetekkel? Még badarabbnak tűnik föl ez a kísérlet az adott esetben, amikor népköltészetről és műköltészetről, mint ugyanannak a nemzetnek „két költészetéről” esik botlató gondolat. Egy nemzetnek csak egy költészete van és a műérték szempontjából különben is közömbös, hogy a csodálatos tökélyü Odysseiát vajjon egy Homéros nevezetü egyénnek köszönhetjük-e, avagy a barangoló kobzosok százainak. Tény az, hogy egymagában egyetlen műköltő sem kelhet versenyre a népköltészettel, amely értékes mozzanatainak egyetemében a tiszta valóságra való tiszta eszmélet páratlan teljességét éri el, hiszen az élet különbözőnemüek folyamatossága, márpedig a népköltészet nem szakad meg egy ember életével. Különbözőnemü alkotásai pedig oly nagy számmal valók, hogy ha elvileg nem is, de szemléletileg átmennek egymásba, olyasképpen, mint az egyes költemény egyes mozzanatai. A folyamatosság tehát nemcsak az idő vonalában, külsőleg, hanem belsőleg is fölfedezhető. A műköltészetre ugyanezt nem mondhatjuk. Hézagai nagyobbak belsőleg és folyamatossága szakadozottabb külsőleg. De másként áll mindjárt a dolog, ha a műköltészetet nem választjuk el a népitől, hanem egységesnek tekintjük őket,[5] aminthogy egyek is, valóságosan. Mert jó művekről szólván, azoknak formája az egyetemes hasonmása s igy kevesebb is bennük a személyi egyéniség. Igy pl. Balassa, Csokonai,

♦♦♦

Arany, Petőfi, Ady, a népköltészettel szemben sokkal kevésbé egyéniek, mint egymással szemben. Ez természetes, – a műköltő is a nyelvből alkot eszméletesebb nyelvet. A különbség pedig nem a népköltők ismeretlen voltában áll, mert ugyanannak a népkölteménynek ismerjük változatai arra mutatnak, hogy a legegyszerűbb népdalt is több ember, több személyi forma alkotja egésszé, azaz voltaképpen akkor készül el, amikor minőségével már közelébe került az egyetemesnek. Erre utal az is, hogy a legkülönbözőbb érzelmi és gondolati verőfényű vagy párázatu népi költemények egyugyanazon szellemi tájék légkörét adják. Ez a szellemi tájék éppen a nemzet, a maga egyetemességében. Összemérni tiszta értékében a népi s a műköltészetet, a gondolkodás ijesztő hiányára vall, noha idegen nézőpontból természetesen megtehetjük s akkor valamilyen nietzschei fölfogás a műköltészetet kedvesebbnek vélheti. Azonban mindenki, akit szemléletében akár a nemzeti törekvés mozgat, akár a társadalmi elv és közösségi eszme, avagy felebaráti szeretet vezet, az a népballadák elnyomott dünnyögőinek nyujtja a virágot. Még általában, a közművelődés szempontjából is fontosabb a népköltészet, mint amely a legszélesebb rétegeket áldja meg a szemlélet mélyebbítésével.

A Méltóságos Szemle azt is tételként állítja, hogy a műköltészet megelőzi időben a népköltészetet és szerinte „ennek ellenkezőjét köztudomásuan a romantika (!) akarta magyarázni”. Mert[6] (okoltatik lángészi bölcselettel) „a nép – mint Naumann irja – nem produkál, hanem csak reprodukál.” Ez egyszerüen nem igaz. Naumann ezt sem a nagyobbik (Deutsche Volkskunde) sem a kisebbik (Zur d. Volksk.) művében nem állítja. Ő élesen megkülönbözteti a „gesunkenes Kulturguttól” a „primitive Gemeinschaftskulturt”, amely utóbbi a nép eredetien alkotó tevékenysége. De a M. Szemle cikkezője, hogy legalább én ne ferdítsek, alátámasztja mondókáját azzal a mélységes belátással is, hogy: „A XVIII. századbeli német paraszt V. Károly szakállát viselte, a XIX. századi már Nagy Frigyes mintájára borotválkozott, mint ahogy Ferencz József és Kossuth szakállviselete ma is divatozik a parasztság körében. A nemesség olvasmányai pedig azért lesznek népkönyvekké, mert a nép örökli (!) az uraság izlését és fogékonyságát (!). Anyagáról ugyanis nem önmaga gondoskodik, hanem minden falatot az „urak” asztaláról kap”.

Borotváljuk csak le ennek a néhány sornak királyi szakállát, kitűnik, hogy minden egyes mondata az alapállításnak puszta változata, amely maga is megokolásra szorul, mégpedig ugyanarra a megokolásra, amelyre az alapállítás, és amelyet pótolni vél. Tehát nem gondolkodásról adnak számot ez idézett tételek, hanem tehetetlenségről s még ha volna érvényességük, az is veszendőbe menne az elme számára, hiszen a gondolkozástani-következtetési formákat éppugy nélkülözik, mint népünk télviz idején a tisztességes táplálékot. Csodálatos dolog, hogy a tudományos igényü M. Szemle eszmevivője Naumann gondolatait csak azzal az alapossággal próbálja rámérni a magyar viszonyokra, hogy a Kossuth szakáll még ma is divatozik parasztságunk körében; bár parasztságunk körében azelőtt sem volt annyira elterjedt, hogy „divatozásról” szólani lehessen. A parasztságot cikkezőnk összetéveszti a kispolgársággal meg a diáksággal és – egynehány paraszttal, különösképpen, ami a Ferencz József szakállt illeti, amelyet csupán altisztek

♦♦♦

viseltek, de a nép többségére igazán nem mondhatjuk, hogy bajlódott volna vele. Ám azonfölül is, a kossuthi stb. szakállviselet csak tiszteletet jelent, mégpedig lelki vonatkozásban s belőle a szellemnek oly lényegi formájára következtetni, aminő a költészet, képzettelen fölületesség. Ismétlem, maga a nemzet a forma, eszméletünk számára a műköltők is a nemzeti formán keresztül válnak hozzáférhetőkké. Ez a forma egyetemes mivoltában azért valósul ép a népköltészetben, mivel azon, mondhatjuk, az egész nép (nemzetiségi etnosz) munkálkodik és jóllehet lelki tartalmával nem kifejezője a nép minden egyes fiának, szellemi formájáról ugyanezt nem állíthatjuk. Minden rendü remekirónk rokonsága éppen a népköltészet közbeiktatásával mutatható ki kellőképen, aminthogy a különböző mesterek festette azonos tárgyu művek maradéktalanul a festett tárgyban kapcsolódnak. A népköltészet valóban nem egyénire, hanem lehetőleg tökéletes formára tör, amin még a M. Szemle éleselméjü tudósa se értse a tribrachisok és spondeusok ötletes változatát. De hát mi is az az egyéni? A személyi változathoz kötött, a muló, a tökéletlen, a hibás. Aristoteles nem volt egyéni, ellentétben a M. Szemle gondolkodójával. A műköltőt egyéni mivolta semmiképpen sem teszi értékessé. Azzá csak ott válik, ahol az egyetemesbe kapcsolódik, vagyis ha alkotáskor benne egyéni mivolta mellett a közösségi egyetemes is mozdul. A népköltő például nem egyénkednék „nyúlós zsák” nyúlós képzetével, – Babits Mihály raktárából hiába iparkodik azt a M. Szemle lángelméje fürtös fejünkre húzni. Hogy van mégis egyetemes igényü nem népi költemény, annak az ád lehetőséget, hogy mig a népdal szájról-szájra szállván alakul ki egészen, tehát változó minőségek közös mozzanatai alkotják, addig a jó műköltőben a változó minőségek közös mozzanata a költő kulturájánál fogva már feldolgozottan van jelen, feltéve, hogy kulturája valóban tárgyi kultura. Egyenesen sületlenség olyasmit állítani, hogy „a nép – mint Naumann irja (ami nem igaz) – nem produkál, hanem csak reprodukál.” A nép, természetesen, nem csupán alkot, hanem másol is, amit azonban mindenkiről egyaránt elmondhatunk. Csak az Atyauristen homlokából pattanhat ki valami teljes fegyverzetben, embertől ilyen ki nem telhetik. Hogy tehát, mint mindenki, a nép is fölhasználja, amit a maga módján tanul, arra kár szót vesztegetni. A tanulás maga kiválasztás és minthogy a nép szellemi folyamatába intézmények ténylegesen és irányitóan alig-alig szólanak bele, a nép azokat az ismereteket és módokat választja ki, amelyek teljes eszméleti tartamának (Bergson), azaz jelenbe sürülő legmélyebb multjának és eleven lényegének már eleve megfelelnek. Még tagadni is bőszítő azt a barbár hordai állítást, hogy a „nép anyagáról ugyanis nem önmaga gondoskodik, hanem minden falatot az „urak” asztaláról kap”. Mert hogy a csudába írhatta volna Csokonai, hogy „Csonka panaszaim – a lágy alkonyodást sirni siettetik”, – ha ehhez a másfél sorhoz sem lettek volna meg a – szavai? A Mélységes Szemle tudós cikkezője talán ugy véli, hogy kezdetben nem az ige, hanem az Akadémia vala, amelynek tagjai összeültek, hogy Csokonai és minden költő számára formálható anyagul megalkossák a semmiből, hogy többet ne mondjak, az egyes szavakat? De hiszen, bármennyire valószinünek látszik is ez, mégis képtelenség, mert vita nélkül nem megy az ilyesmi, az pedig szavak

♦♦♦

nélkül meg nem eshetik! Minthogy pedig a meglétében ujból anyaggá váló nyelvet valóságosan a nép teremtette, azt kapjuk eredményül, hogy még a műköltészet alapanyagát is a nép szolgáltatja. Méltóztassék, vagy kegyeskedjék egy kicsit körülnézni és belátni, hogy a nép nyelve ma is mennyivel szinesebb, gazdagabb az ugynevezett irodalmi nyelvnél, amely amannak csupán egyszerüsitett és részben tönkretett változata. François de Malherbe, aki kétszáz esztendőn át irányítója egy szigoruan megkötött, értelmi költői iskolának és az egész francia költészetnek, tételként állította, hogy csak a nemzet mélyéről, népi forrásból szabad az irónak merítenie. „Quand on lui demandait son avis de quelque mot franç ais, il renvoyait ordinairement aux crocheteurs du Port au foin et disait que c'était ses maîtres[7] pour le langage” – jóllehet minden tájszólást üldözött. Ám elegendő, ha nyugati kulturával hivalkodó sajtónkat vakarjuk meg, kiderül, hogy parasztságunktól való távolállása folytán, igazán nem tud nem szinesen, hanem tisztességesen sem magyarul. Tehát ha népi eredetü a nyelv, akkor a költészet általában, s igy a műköltészet is az.

A magyar népköltészet elsőbbségét különben történeti tények is igazolják. Ha irodalmunk nem, hát költészetünk volt a nyelvemlékek előtti és alatti korban is, amelyet azonban minden lehető módon üldöztek. Igy hiába mondják a kultura fellegvárainak a kolostorokat és monostorokat, azok ép olyan kiméletlenül le-lecsapó hadjáratot folytattak legegyetemesebb, mert az egész magyarság alkotta kulturánk ellen, mint a valóságos fellegvárak uraságai. Az akkori és a későbbi gyatra irodalom nemhogy táplálta volna népünk szellemét, hanem annak egyenesen megfojtására törekedett, amikor a kereszténységtől még mindig idegen népünk költészetét s a virágénekeket tüzzel-vassal pusztitotta és az erkölcstelenség[8] bélyegét sütötte dalosaira. Nem a kolostorokon mulott, hogy ez a kultura, azaz nemzetrombolás nem egészen sikerült, de nemzetünk szellemének formáján, erején, amely mikor bilincseit meglazította a reformáció, egész nagyságában bizsergetően kinyujtózkodott. Az egész reformáció nem vallási, hanem valóságosan és pusztán nemzeti ügy volt, – erre mutat az, hogy alig pár esztendő alatt meghódította nemzetünket. A katholikus papság pusztulásával megmagyaráznunk lehetetlen ezt a páratlan szellemi diadalt, mert honnan termettek egyszeriben a protestáns papok, amilyenek azelőtt egyáltalában nem forgolódtak a világban? Nem vallási forradalom volt ez nálunk, hanem a magyar szellem forradalma, hiszen a vallási lényeget, amin a vallási civódás megfordult, népünk nem is értette – ő csak annyit értett, hogy ime, vannak, akik az ő édes nyelvén szólanak hozzá. És ez életbevágóan fontos volt. Mindezt pedig csak alátámasztja az, hogy amikor a katholikus papság is részt vett, de magyarul, a küzdelemben, akkor sokakat visszahódított. A lényeg a magyarság volt s nem a vallási reformáció. Ez pedig éppen a népben munkálkodó és az akkori kulturrétegektől mellőzött magyar szellem talpraállását jelenti, azzal együtt, hogy éppen a nép erejének nyomására kellett a katholikus papságnak mint kulturrétegnek a magyar szellemhez idomulnia, nem pedig megfordítva. Igaz, hogy e kulturréteg miséi, valóban szolgáltattak népünknek anyagot. Igy lett a „vobiscum” szóból – ige: „bóbiskolni” – a „gesunkenes Kulturgut” magyar

♦♦♦

elméletének dicsőségére. De a szorosabban vett költészet is a nép elsőbbségét igazolja. Balassa Bálint nagymiveltségü ember volt s ha első munkáját németből fordította is, de későbbi fordításai sem jelentenek egyebet, minthogy idegen mintái pusztán ösztönzésül szolgáltak számára. Ezt kell mondania mindenkinek, aki a vers fordíthatóságán elmélkedik, különös tekintettel Balassa Bálint korára és a magyarnyelvi szellemü idomra. Balassa költészete annyiféle „hatást” hordoz és minőségben, szellemben, belső formában mégis annyira egy, hogy muszáj lett légyen előtte magyar forma, amelynek ő csak többé kevésbé tudatos képviselője. Ez a forma ismereteink szerint csakis népköltészet lehet. Csáti Demeter formája is erre utal (Az Csekén ők csekének stb.) noha Csáti nem is volt művész és ámbátor Pannóniai énekének mondandóját ugy szedte is össze. Balassa maga akkor nagyságos, amikor a népköltészet édes magoslatairól tekint szerte (Hogy Juliára talála, igy köszöne néki) és nem akkor, amikor jóllehet kényszerűségből, idegen míveltségéhez folyamodván Credulusszá változik. Tessék csak forgatni egy kissé, de értelmesen. Ám nyugati példára is mutathatok, ha már a nyugati kultura jobban igézi a Müvelt Szemle szeles vajákosát. A mai francia költészet formájának létet nem a latin remekirók adtak, hanem a római légiók és kereskedők népdalai. Ők vetették el először, legalább is a latin nyugaton, az életükhöz nem vágó időmértéket, ők éltek először a rímmel, hiszen nem akartak ők akadémiák tagjai lenni, csupán saját szellemük formájáért dalolgattak, azt pedig kötni kell, ők meg nem is voltak oly ügyesek, hogy ezt asklepiadesi szakaszokban cselekedjék. Legalább a szakaszokra való beosztást utánozhatták volna. De ezt sem tették, csak később, csak akkor alkottak szakaszokban, amikor azt már a saját formájuk kívánta, hasonlóan a magyar költészet szakaszos formájának a kialakulásához. A magyar lirai szakasz ugyan tökéletesebb, nagyrészt minden szakasz ujfent és másunnan kezdi a verset, tagoltsága tehát nem folyamati, hanem minőségi, nem lánc, hanem dió, amelynek bármelyik gerezdjét vegyük is, az egésznek a kellős közepére lyukadunk. Természetesen, láncszerü magyar népi versek is akadtak bőviben.

A M. Szemle azzal válaszolhatna, hogy, noha errenézve adataink nincsenek, lehetséges, hogy a román nyelvi költői forma kölcsönforma, amely a lovagság közvetítésével jutott el az araboktól nyugatra. Erre előre megfelelek azzal, hogy ennek a kérdésnek vizsgálatába nem bocsátkozom, mert hiszen itt a magyar népköltészetről van szó, – mi a magyar parasztságról és a magyar nemzetről beszélünk, amelynek élettörténete és szellemtörténete merőben más, mint a többi nemzeteké. Naumann a maga munkáját nem Allgemeine, hanem Deutsche Volkskunde-nak nevezi – ne tessék egy német valósággal dolgozó művet a magyar valóságra rákényszeríteni. Ez a cikk éppen kirívó példája tételünk igazságának: szellemi intézményeink nem magyar intézmények, a magyarsággal szemben értetlenül állanak, idegen kultura eltorzult délibábképei. A szerencsétlen M. Szemle érvelt volna inkább azzal, hogy a Cserebogár, sárga cserebogár, meg a Vásárhelyi Daloskönyv legtöbb darabja nem népi eredetü költemény, holott jóideig ezt hitték felőlük. De persze, ez semmit sem bizonyit. Elegendő anyagot összehajkurászni és feldolgozni, magyar Naumann módjára kiállani pedig bajos és fáradságos

♦♦♦

dolog s amellett nem valószinü, hogy a gesunkenes Kulturgutról oly mértékben lehessen beszélni népünkkel kapcsolatosan, amint azt Naumann tehette. Nosza hát, amint a német barokkal igyekeztünk fejbeverni a magyar kulturát, iparkodjunk hamarjában odadörgölni a szemük közé, hogy lám, ezer esztendőn át csakis ránk, labancokra volt szükség, hiszen a magyar szellemiség csak az úri asztalok hulladéka. Ez a mohóság persze nem veszi észre, amit éppen Naumann hangsulyoz, hogy a nép csak akkor vesz át valamit, amikor az már gazdátlanná, a létrehozó kulturréteg számára értéktelenné válik. Átvévén azonban uj értékkel telíti, lebecsülni tehát még az átvett formákon munkálkodó népi erőket sem lehet. Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy városban szolgáló parasztlányok operettdalokat énekelnek és visznek falujukba – nincs kizárva, hogy ezekből majdan népdalok lesznek. De ha olyan dalokká válnak, amilyenek valóságos népdalaink, akkor különösképen csodálnunk kell azt az erőt, amely ebből a szemétből is tiszta értékeket tud alkotni.

Azzal is okol a M. Szemle tudománya, hogy „éppen azért másodrendü az emberi költészet és gondolat történetében a népköltészet, mert a primitiv lélek formáló, azaz átformáló ereje kizárólag az asszociációban (!) rejtőzik s a reflexio, vagyis a rend és anyag fölötti uralom letéteményese egyáltalán nem jut szerephez. Az asszociativ képesség pedig minden primitiv emberben ugyanazokat a rendesen növényekhez és állatokhoz kötött képviszonylatokat hozza létre.” Hogy „primitiv lelken” itt mit értsek, arról sejtelmem sincsen. Hacsak azt ne, amit Szeberényi L. Zs. könyvében (Parasztok a világháború után) olvasok a paraszti lélek nagyszerüségéről. Ime: a diktatura idején sok helyütt a volt uraságot választották intézőül. Egyik ilyen gyűléskor az uj intéző (a volt földesúr) rimánkodott, hogy adjanak neki napi négy liter tejet. Tanakodtak s az egyik lázadó béres közbeszólt: hát jó, nem bánom, adjatok neki, pedig ő, amikor úr volt, nékem és nagy családomnak, bármennyire könyörögtem is, egy liternél többet nem adott... Azzal vagdalkozni pedig, hogy a „primitiv lélek formáló, azaz átformáló ereje kizárólag az asszociációban rejtőzik”, kész szellemi öngyilkosság. Az „él”, „szem”, „fej” szavakat ugynevezett „primitiv lelkek” alkották, mégpedig sokkal varázslatosabb[9] ihlettel, semmint aminő a képzettársítás, amellyel létrejöttüket magyarázni különben is lehetetlen. A „reflexiora” való hivatkozás pedig olyan bunkó, amely forgatója kobakjára sujt végérvényesen és csattanóan, hiszen ami a műalkotásban reflexio, az éppen a mű rovására az: a mű értékét nemhogy emelné, hanem erősen csökkenti. A reflexio az értelem dolga, a mű pedig a cselekvő szemléleté s ezek a szellemnek lényegileg eltérő mozzanatai.

A Mértvan Szemle két nyelvtani hibában leledző népi verssort is idéz annak okolása gyanánt, hogy a népköltészet képzetkapcsolása, bizonyára az idegen szó kedvéért, mechanikus. Azt mondja, hogy „a képzetkapcsolás mechanikus lefolyásából ered az a sok értelmetlenség is.” Nos, hogy az értelmetlenség nem épen „mechanikus képzetkapcsolásból ered”, arra a szőnyegen forgó cikkiró valóban értelmetlen sorait idézhetem. Tessék: „A népköltészet e legrégibb darabjai azért értékesebbek az uj anyagnál, mert az őket létrehozó kulturrétegnek még közvetlen közelében

♦♦♦

vannak”. De hát mért is keressünk értelmet annál a gondolkodónál, aki szerint „a mechanikus[10] képzetkapcsoláson” kivül „talán a paraszt által igen jól ismert és számára folytonosan hallható evangéliumok ritmikus prózája is kifejleszt a népben bizonyos készséget a felülről örökölt dalok átalakítására”, mert „a széténeklés főoka nem a feltételezett, de senki által sem észlelt „néplélek”, amelynek racionális megnyilatkozásait egyetlen lélektani élmény pótolja”! De mélységesebbet is rikkant szerzőnk a vak világba: „A nép költészete magában többé nem kulturérték, mert csak feldolgozóján keresztül tud hatni”. Nem értem, nem érted, nem érti, mert semmiképen sem fogható föl, hogy a Kőmíves Kelement mért kellene ujból földolgozni, hogy ép a cikkiróra hasson, hogy az ő számára is érték legyen.

Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet,

Hadd vigyen el engem apám kapujára,

Apám kapujáról anyám asztalára,

Hadd tudják meg ők is, kinek adtak engem.

Cifra katonának, nagy hegyi tolvajnak,

Ki most is odavan keresztutállani;

Keresztutállani, embert legyilkolni.

Egy pénzért, kettőért, nem szán vért ontani.

Tájékozatlan vagyok az irányban is, hogy ez a vers, avagy hogy Elment a rózsám Ámerikába, de bármelyik is, miért felülről örökölt dalnak az evangéliumok ritmikus prózája által kifejlesztett készséggel való átalakítása? És általában, hol, kinél találunk olyan versekre, aminő a Julia szép leány, vagy olyan minden expresszionizmussal vetélkedő, mégis világos, tiszta és minden átdolgozás nélkül is „kulturértéket” jelentő, mélységesen, megrázóan „ható” dalra, aminő ez az idézet? És ilyen, urak asztaláról hullajtott formára – hiszen ezt a dalt vizbefult, öngyilkos parasztasszony énekli keserűen!

Még egy csodálatos mondatot idézek: „Az[11] egyéniség eltávolodását, közösségből, stilusból és iskolából való kiemelkedését pedig egyedül a hozzáigazodás, a minták követése biztosítja”. Aztán ezt a mondatot méltóztassék ám összevetni az eddig szólottakkal is!

De nem is a cikk a fontos, hanem hogy a M. Szemle közölte. Hogy ahányszor dobbant, annyiszor villan a lóláb. A paraszt, az valami utolsó teremtmény, nem tagja a M. Szemle Baráti Társaságának; noha, ezt a cikk emeli ki, „józan maradisága” dicséretreméltó. Le kell hát hasogatni szellemtörténeti bárdokkal orrát, fülét, nehogy megorrontson valamilyen puskaporszagot, nehogy fölfüleljen valamilyen dörgésre. Nehogy kiegyenesedjék, hiszen teste görbe, mint kaszája.

* * *

Hangom, jól tudom, hogy a fölháborodásé, ami elvek vitattában megesik ugyan, ám szokatlan. De a szóban forgó cikkel még igy is túlságosan komolyan foglalkoztam, semmint megérdemelné. Föl nem foghatom, hogy Gombocz, Hóman, Szekfű pl., akik elvégre kiváló, komoly tudósok, hogyan fedezhetik saját munkájukhoz méltó nevükkel ezt a nem tudom micsoda dolgozatot. Világnézetek civódásához világnézet is illik, hogy legyen, de tartalmatlan kapkodás, tárgyi ismeret hiánya,

♦♦♦

fogalmak puszta összetévesztése, szellemi osztályok, ténytudományi és értékelméleti szempontok kásaként való hebehurgya összekavarása és rotyogása világnézetként talán mégsem jöhet számításba.

A szerkesztői jegyzet teszi némileg mégis érthetővé a cikk megjelentét. Eszerint a M. Szemle hanyatt-homlok iparkodik megóvni ifjuságunkat a nevetséges szocializmustól – tehát lepocskondiázza a népköltészetet, ugy, hogy attól koldul. A „nevetséges szociálizmus” igen bajos fogalmi kapcsolat, meg is oldom akként, hogy a nevetségestől óvakodjék csak a Méltóságos Szemle, a szociálizmusra pedig majd figyelmesen és népünk jövőjét nyitogató szeretettel vigyázunk mi magunk.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Uj Magyar Föld, III (1930), fasc. 1 (január-február-március), pp. 62-70.

Aláírás: József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, #16.

▲

◄ ►

[1] [A szerző saját jegyzete:] „Elképzelt paraszt-klasszicizmus”. M. Szemle, 1930. jan. (Szerző nevét nem irom ki, ne szégyenkezzék majd, ha megkomolyodik.)