Tanulmányok és cikkek,
1923–1930
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|
|
|
«««
[43] Az Istenek halnak, az Ember él
»»»
Tárgyi kritikai tanulmány
Babits Mihály verseskötetéről.
Az ember azért ir verset, mert a szó szoros értelmében
sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyü népekről
szóló tudomány polynéziai müszavával élvén tondi-ját s ez sikerül is
annak, akinek mana-ja, vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja
szerint is vajákos, táltos, bübájos. De minthogy a müalkotás bontatlan egész,
valóságos egység, nyilvánvaló, hogy a költő a fölidézett több tárgynak
egy bizonyos közös lelkét inditja mennynek a poklok ellen. Mert a
szellemre az anyag poklai tátognak mindenünnen, ezek fölött kell, mint Madách
mondja, „glóriával általlépnie”. Az anyag végtelen, határtalan. És noha minden
egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének lelke mégis elsikkad
előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül, mint teszem
azt, egy cseresznyefát, hanem legföljebb elmélkedhetünk róla. A szellem igy
bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnék abba, hogy
kivüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a
képzelet számára képtelenség, a lélek számára – ne tessék mosolyogni –
világhiány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, mignem fölfedezte az
arisztoteleszi „végtelen regresszus lehetetlenségének” elvét. A képzelet
addig csapongott kép után a képtelenségben, mig meg nem teremtette a
mithoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté,
amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot. Müalkotáson
kivül egészet soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szellemnek az a
minősitő ereje, amely az anyagot végessé teszi. Ezek szerint a mü közvetlen
egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimerithetetlen, határolt
végtelenségnek is mondhatjuk.
Korunk kritikai áramlataira való
tekintettel meg kell jegyeznem, hogy az ihlet lévén igy a legelső szellemi és
anyaggyőző tiszta akarat, nem esik az erkölcstan stb. birodalmába. A müvet
megalkotja és ezzel szerepe teljesedik, de tevékenysége különben sem
társadalmi. Azonban természetes, hogy a kész müvek csoportja
fölosztható erkölcsösökre és erkölcstelenekre, amint hogy az anyagi világ is fölosztható például áttetsző és át nem tetsző tárgyakra. A müvek önértékét azonban az efféle csoportositás nem érinti. Hangsulyoznom kell, hogy mindez csak a valóban értékes alkotásokra áll, – a többi sem nem erkölcsös, sem nem erkölcstelen, hanem közömbös szemét. Másszóval a költő csakis akkor szavahihető, ha jó verset ir.
Ezeket a megfontolandó
gondolatokat előre kellett bocsátanom, mert Babits Mihálynak szóbanforgó
verseit ugy körülajnározták, mintha a kritika kisdedek majálisa volna.
Hetet-havat összecsapadékoltak Babits lelkéről, miegyebéről, anélkül hogy
sugarat vetettek volna a varázserőre, amely a lelket fölidézi. Pedig lélekről
aligha beszélhetünk, oly bántóan rossz versek kötege ez a könyv.
Hogy az aprólékon kezdjem, két
marékkal tömi belénk a zagyvaságot:
Orditsatok
szerelmet
vagy pénzt még inkább, báva
szeretői
a Pénz sin-karja közt doromboló
fiktiv arannyal pereces világnak!
(Babylon
egerei)
Ignotus után szabadon: akasszanak
föl, ha értem, de nyelvünknek ennél rutabb, szutykosabb, tehetetlenebb
és alantasabb mozdulatát még nem vettem fülembe. Holott a következő kétoldalas
vers is igy megy elejétől végéig:
Szók deliriuma, nyügöző,
nyüzsögő.
Játszanak, összefogóznak
benned,
cikáznak, tünnek,
bukfenceznek, s olykor megállnak
fejen
s már mind megforgatod
önkénytelen:
„Kultura!”
„A rut luk!”
Micsoda szimbolum!
Bum! Bum!
(Egyfajta
kultura)
Ismeretes, hogy költők-irók
szójátékkal szivesen szórakoznak. De hogy valaki ezt két oldalon komoly érdekü
versben végigvigye oly izetlen szavu bölcselmi alapon, hogy „két véletlen szó
nem ostobább, mint e világ vasakkal-füzött s gyilkos véletlene”, – arra
példa csak azért nincsen, mert költőt ennyire még el nem hagyott a
helikoni berkek honvágya. Nem érdekel Babits müvészi
lelkiismerete, amelyet valószinüleg azzal csittit, hogy uttörő ott, ahová senki
nem kivánkozik. De Babits Mihályt a köztudat formamüvészként emlegeti, nem
tudni miért. Hiszen az irott forma tárgyi müvészete nem a mérték, ütem és rim
kellékeinek kiállitásában, panorámájában, hanem a mü legbensőbb inditékai,
mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan
átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat ujból
kibontakozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban jelentkező második
mozzanat mögé huzódik. És igy tovább, mindaddig, mig nem kész az irásmü,
amikoris azt látjuk, hogy a motivumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás
jelentését és jelentőségét, – a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat,
motivum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mü. Hasonlattal élvén, a
formamüvész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál.
Szallaguton vezet fölfelé, egyre szükülő körökben. Az első lépésre is tájat
látunk. E tájra azonban a szallaguton fölfelé haladván észrevétlenül másik táj
terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk.
De igy visszajutunk ujra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul
szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen
pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg
északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek
minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupaszem utas
egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyivü éghajlat alatt. Csak maga
az ösvény tünt el a növényzet között. Hát ez a formamüvészet. Kosztolányi igy
irja a legszebb magyar prózát. De Babits Mihály ezekkel a versekkel formamüvész
legyen? Még kellékei is rémségesek. (Ararat – madarat; komoly – agg a moly;
ugatás és harangfoszlány foszlik el zajunkban osztán; stb.) A kellékes rendes
ember, ha nem tolakodó. De itt ugy vagyunk vele, mint valami rim-ügynökkel,
akit ha kidobunk az ajtón, bejön az ablakon, a példabeszédnek megfelelően. Hogy
ez nem is fontos? Hát tele van képzavarral. A repülő bogár ráng. Helyes, de
nála valami láthatatlan gummiszálon ráng. Holott gummiszálon nem rángana, hanem
édesen emelkedne-sülyedne, hintás ritmusocskában, mint a búcsúbeli kis labdák.
Aztán meg a lelke (Babitsé) a kedves csöpp füleinek labirintusában bujócskázik,
– eszem a képzeletit. Még pedig abból a célból bujócskázik, hogy mérje, ám
lehet, hogy más
célból, de mindenesetre „mérve e végtelen véges kanyargás rózsaszin üreit” és „néha véletlen kicsuszik tangensben a halánték felett”. Ha már ily kigondolt kép előtt állunk, nézze meg jól a szemes olvasó szomszédja fülét és vegye fontolóra, vajjon annak rózsaszin üreiből vonhatunk-e a halántékhoz érintőt? Amely kicsuszik, tehát oly rendes érintőnek kellene lennie, aminő a parittyából kirepülő kőé. Ezt azonban Babits maga is tagadja, mert bár kicsuszik tangensben a halánték felett, mégis ezzel egyidejüleg „valami kék eret követ” a szegény lélek, amely nyilván kettészakad, hogy a zeg-zugos erecske meg az amugyis rosszul[1] elgondolt érintők kivánalmának egyszerre megfeleljen. (Ketten, messze az ég alatt...) Ismét másutt vonatja szalad, mint bárka az özönben: két jármü menetét hasonlitja össze olyképpen, hogy ugy az egyik, mint a másik szaladásáról való képzetünk végleg elenyészik. (A huszéves Nyugat ünnepére.) Bus csavargó módján estig bukdosódik a buckán egyre lefelé. A buckán képtelenség késő estig egyre lefelé bukdosódni. Bukdosódni nem is lehet a buckán, azon legföljebb le – vagy elbukik az ember, egyszeriben. Ha a „bucka” buckás területet jelent, akkor sem egyre lefelé bukdosódunk, hanem föl-le. A buckának költői „halom” vagy „domb” értelme szóba sem jöhet, mert hiszen a bukdosódás oka itt maga a bucka. (Elég a kóstoló.)
Ugyanebben a végig zavaros
versében:
Minden
folyót vár a Styx.
Oh,
megoldó biztos X!
De jaj neked, apadva s feledve
mint a pohár kiloccsantott alja,
lenni a földé vagy Istené!
A számtanban X-szel jelölik az
ismeretlent. A második sor tehát értelmi utalás a számtanra. De itt is zavar
van: az X nem megoldó, hanem megoldandó. A megoldó az, aki számit vele. De a
zavartól eltekintve is hamisan hangzik: a költő mintha nem volna szavahihető.
Oka ennek is formamüvészeti. Cseréljük csak föl az első két sort:
Oh, megoldó biztos X!
Minden folyót vár a Styx.
Miért hangzik igy jobbnak? A
babitsi sorrendben az első sorban magyarázat áll, a másodikban pedig
ujjongó felkiáltás. Holott is a hamisság nyilvánvaló: a valóság előbb kiált föl s csak utóbb, kitöréséért mintegy szégyenkezvén, teszi hozzá önmaga számára, hogy lelkesültsége nem tárgytalan, hanem a tények erejéből fakadó. Az igy második helyre kerülő sor éppen az X megoldásává válik.
A következő három sorral
kapcsolatban mintha boszorkányság esne velünk. Az első pillanatra ugy látszik,
minden rendben van, a szakasz a mondottaktól eltekintve értelmes. Közelebbről
megvizsgálván azonban zavarba jön az ember, mert végzetes ellentmondásra lel az
első két sor örömre bukkanó kitörése s a következők jajja között. Annál is
inkább, mert ezt a jajt ellentétes kötőszó vezeti be. Irjuk csak ide az igy
talált értelmet: Oh megoldó biztos X! De jaj neked, lenni a földé vagy Istené!
Ám hátha mégsem áll itt fejetetejére az ész! És valóban előkerül az értelmes
kapcsolat, az ördöngős rejtély nyitját leli, de hajh! mi lesz a müvészetből?! A
három utolsó sor ugyanis ész szerint azt kell jelentse, hogy noha biztos a
megoldás, mégis jaj abban az esetben, ha akár a földé, akár az Istené, apadtan
s feledten lesz a költő. Vagyis a közbeeső, nyelvileg magyartalan, minősitő
részeken van az értelmi hangsuly, ami mondattanilag abban jut kifejezésre, hogy
az ige előtt állanak. A sorok ritmusa azonban egyenlő s belsőleg a
fölcserélhetetlen végsor erejével zárulnak eggyé, az utolsó sor elején
káplárkodó ige pedig a müvészi formában elfoglalt helyénél és hatalmánál fogva
erős ráütést, iktust kap. Müvészileg nem birja meg, hogy különben sem magyar
közlegényei nála fontosabbak legyenek, őrmesterré lépvén elő. A müvészi
szerkezet teljes ellentmondásban van a mondat szerkezetével. Minthogy pedig a
kötött beszéd fölött a müvészi forma országol, a mondattani tagozódás meglapul
mögötte és értelme elvész szem elől. A tartalom hütlen elhagyás cimén perli a
formát. És viszont, ahogy tetszik. De minthogy a házastársi életközösség fenn
sem állott, nászról szó sincs, a házasság eleve érvénytelen, azaz müvészet
nincsen.
Babitsnál a forma és a tartalom,
a müvészi forma és a költői tartalom, ugy kerülik egymást, mint két
hitvesgyilkos, akik egymásban Sherlock Holmesre gyanakszanak. A legjellemzőbb
az, hogy költői mondandói mindig megtörnek a sorok végén (enjambement). Idegen
sor közepéig hátrálnak, ott elhalnak, miután előbb hol nyegle, hol barbár
sorvégek erőszakosságán szüzességüket elvesztették:
A csupasz fák csucsa mint tük
hegye bök be
az
égi flanellba:
Az Isten a földet hóba és ködökbe
puhán
becsavarta,
hogy óvja azt a pár maradék
plántáját,
amit
az ember nem
irtott ki még, s amik a bus
tavaszt várják
szabadon
vagy kertben.
(Gondok
kereplője)
Tessék megnézni az utolsó másfél
sort és belátni, hogy ez a bottal esketett nász micsoda másfél üresfejü fattyat
adott az életnek s micsoda másfél „müvészi formát” a magyarnak. Fattyat, mert a
szakasz majdnem csecsemő-képzetet ád. De te jóságos ég! csecsemő, akiből tük
merednek ki? No, próbáljunk jó szakaszt csinálni ebből a bölcselmi csendéletből,
amely pedig a kötet legjobb szakaszainak egyike:
Az Isten a földet puhán
becsavarta
égi flanellba,
ráfonta, kötötte havát, ködét,
hogy óvja azt a pár maradék
plántáját,
amit az ember
nem irtott ki még.
Rossz ez igy is.
De „jó”-val jobb, hiszen legalább
a szemetét kisöpörtük. A két utolsó sor igy kettőben nagyon vásárias, egynek
pedig nehézkes volna s a többiektől eltérő stilusu. Más bajok is vannak, de
akkor a vers belsejéhez kellene nyulnom, annál pedig gőgösebb vagyok. Tartalma
ugyanis közhelyes, az eredeti benne csak a köd mint flanell.
Emlékszem, milyen édes hajcihőt
kavart lelkemben, amikor megtudtam volt, hogy a hótakaró megóvja a földeket a
kihüléstől. Hogy a köd is játszana ily szerepet a már hófödött tájon, az
kétséges önmagában, de a versben amugyis megromlik. Addig ez is megáll, amig az
Isten a földet ködbe, azaz flanellbe csavarja, tehát óvja, különben mért
csavargatná be? Az óvás mozzanata a flanell-képzet kifejlése. Ugyanakkor
azonban a hóréteg természettudományilag óvja a föld kérgét, valóságosan, a hó
és a köd tehát az óváson belül egymásra acsarkodnak, ahelyett, hogy
összeölelkeznének. Finom, Babits minden jobb versére jellemző stilustalanságot
figyelhetünk meg itt. Azonfölül az emberek ellen áll az óvás, ami megint
rendben volna, óvás és irtás kapcsolódnak,
de flanellal óvni a kiirtó emberek ellen? Megint stilustalanság. Lehet, hogy a köd az emberek szeme ellen óv – de ez csak belemagyarázás volna, s a flanell ismét bajt okozna. Meg nem állhatom hát, hogy az egészet át ne irjam erre a mozzanatra a következőképpen:
Csupasz fák gémberedő ágát
puha gyolcs-ködbe csavarja, fedi:
az Isten megóvja világát;
az ember lelkét vaksággal veri.
A gyolcs egyenértékü a flanellal.
Hogy az ember irtott és irt, azt fölösleges belevenni. Hiszen az Isten mindezt
nem csinálná, ha az ember lelke nem volna a dolgokra veszedelmes – a költő
szerint. Ez a négy sor sem tökéletes, de unom már és most különben is kritikus
vagyok.
Ismétlem, az idézett szakasz a
legjobbak közül való. Lesznek is, akik szerint szőrszálhasogató volnék. Dehát a
tudomány – tessék rábólintani – szőrszálhasogatásból áll. Hol volna enélkül
akár Szokratesz, akár Newton, akár Einstein, vagy pl. valamely történész? A
mükritikus pedig költészettudós. S ha minden gyakorlati szakembertől,
mérnöktől, katonától, szülésznőtől, péktől, borbélytól is szabatos, tiszta
munkát követelünk, a költővel kivételt tegyünk? Hiszen a költő éppen az alkotó
szellem tisztaságának nagymestere! Ha egy könyvelő a tartozikat és a követelt,
a pénztárkönyvet és az árutételt, a mérleget és az előleget nemcsak lázálmaiban
vétené össze, de mindig olyan munkát végezne, amilyen formamüvészetet Babits
csinál, bizony minden szatócs kihajitaná.
Vannak esetek, amikor Babits
szemmelláthatólag finom formai mutatványt tüz müsorra. Ilyenkor aztán
vérfagyasztó dolgok derülnek ki. Egy helyt például Isten gyertyája ő s négy
szakaszon át csupán a szakaszvégen visszatérő Isten szóval rimel össze. Finom
ötletnek tartanám, ha müvészetben ötletnek egyáltalában volna valami értéke.
Hát még ha szentségtöréssel párosul! Mert hivő alkotó szive és elméje minek
tartsa azt az akarnok vakmerőséget, amely egy rokonszenves gondolat festett
ablakait otromba forma féltégláival zuzza be. Ő Isten gyertyája s minthogy nem
tud magáról tartalmasat mondani, ő az Isten nagy világ-szelek elé emelt, hős,
vak, kicsi gyertyája. A hős, vak, kicsi – ejh! – szóra méltatlan. A nagy
világ-szeleket látszólag érdemes volna vitorlámba fogni, mégsem teszem, hiszen
még a hős, vak, kicsi gyertyát „sem tudták e nagy világ-szelek
eloltani”. Bár erejük az van. T. i. a második szakaszból megtudjuk, hogy a láng már inog. Istenhez fordul hát Babits, megjegyezvén, hogy „tövig ég bölcs, szent, konok kezeidben”. Az olvasó azonban nem érti, hogy miért nem szólitja nevén azt a hindu istenséget, amelyhez fohászkodik. Hiszen itt nyilvánvalóan sokkezü istenségről van szó. De nagyon ügyetlen lehet, hiszen ezt a kicsi gyertyát több kézzel tartja a nagy világ-szelek elé. De ha csak a sorok közt ügyetlen, vagy félős, óvatos, akkor meg nem isten. És mi az, hogy bölcs, szent, konok? Vagy vagy. Dehát, ha egy istenség már gyertyát tart és Babitsot tartja gyertyának, akkor az olvasó maga is választhat a jelzők között, hiszen a konok helyénvaló, a bölcs pedig annál kevésbé. A bölcset tehát ezennel érvénytelenitem s igy, noha kerülő uton, mégis sikerül a bölcs és konok szavak tartalmának hatásköri összeütközését eltüntetnem. Még csak annyit, hogy ez a hindu istenség meggondolja magát s az olvasó tudta és beleegyezése nélkül helyzetet változtat, mert váratlanul már csak nagy tenyere tartja magasra a kicsi gyertyát. Valószinüleg, bár ez tudtunkra nem adatik, néhány csepp viasszal oda is fagyasztotta, mert hiszen a tenyér sik felület s a hős, vak, kicsi gyertya a nagy világ-szelekben[2] különben lepottyanna róla.
Ennek a versnek az elemezése nem
is mütét volt már, hanem hullaboncolás. De találunk itt olyanra is, amelyet
illetni kényesebb, mert már világrajöttekor oszlásnak indult. Mit! indult?
Ment, futott, rohant. Megérkezett. Révbe ért, amint az illik is a következő
vizi stilushoz:
Hol év, perc, bor, barátság fölszakad,
engem különös gátak zsilipelnek
és hallgatok, mintha gondolatom
szédülne meredek hidján a
nyelvnek:
de belül, lassan, fészken,
titkosan
a szavak mégis gyülnek, gyülnek;
kiket rimek tollával tollazok,
hogy ki ne hüljenek, ha
kirepülnek.
(Im az én tollas, késett
tósztom).
(Az
elmaradt tószt, Fenyő Miksának)
Nem érdekel, hogy a költőnek
gátlásai vannak Fenyő Miksával szemben, inkább azon a leleményes nyári üdülésen
felejtem sanda tekintetem, amely szerint a költő tollaz, különös gátaktól zsilipeltetve.
De bah! mindegy, a szavak mégis gyülnek, gyülnek. Ugyanebből
a versből pusztán az érdekesség kedvéért adom a következő Ady-ejtésü, bár gyönge sorokat:
„tudok a nemes mámor poharából
inni,
és tudok hinni
(amihez ma is kell a mámor.)
És poharam beszéde: csengés.”
Még a különben önmagukban jó
részek is széthullanak. Az egyes szavak, kifejezések, sorok, szakaszok külön
életre, ellenséges szabadságra törnek, mint valami kegyetlenségéről hirhedt
fegyház fellázadt, félőrült fegyencei. Mert ime öt sor, Babits irásmüvészetének
teteje, egy gyöngécske vers kellős közepén:
Prémes mezőkön, mint a füst,
márványzik át a szél.
Nem füst az, csak a halkezüst
borzongás a Föld fürte közt,
mely elhal s ujra kél,
ahova csak az égi Est altató
csókja ér.
Ez az öt sor majdnem remekirókhoz
méltó. Ám a föntebb elemezett finom stilustalanságot itt is megfigyelhetjük:
prémes mezőkön – szép, jó; mint a füst márványzik át a szél – nagyon szép,
nagyon jó. A stilustalanság a prémes meg a márványzik egymást rontó voltában
rejlik. Azonban ennek az öt sornak párját sehogyan sem lelem. Akadnak a
könyvben egyes szép sorok (Próbálkozik a nagy harang a ködben, – melyet kásásan
kavar a madár; vakarcs-poklok), de kétséges, hogy esik-e minden sürü oldalra
egy. Égi kalácsba való, szüken mért mazsolaszemek ezek, valami undoritó
kulimászban.
Hogyan lépett e primitiv Madonna
e volutás, barokk párkányra?
Olyan
magas a párkány, hogy amint az
évek
malma csikar, ki béna földön
ülök,
romló szemem nem éri már a
márvány
unt diszein tul ama boldog arcot.
Tessék csak nyugodtan elképzelni
a költőt, amint béna földön ül és az évek malma csikarja! Ezen fölül pedig az a
megjegyzésem, hogyha az évek malma nem is csikarná, akkor sem ülhetne béna
földön. Ilyen szóösszetételt gondolati költészet stilusa nem tür meg. Ez a
kapcsolat csak olyan költeményben szerepelhetne,
amely a maga egészének minőségében is ezt a fogalom melletti tartalmat kihangsulyozó mondandót képviseli. Ebben az esetben a szavak nem mint a fogalmak hordozói jutnak levegőhöz, hanem a maguk csak szóbeli értékében. Az itéletalkotás távolról alig-alig neszelő logikummal kisér. Jelenlétét ugyszólván észre sem venni, de amennyiben a szavak logikai szempontból összemarakodnak, kitünik, hogy puszta létük mennyire fontos. De miért ez az egész eszelős cécó?
Mit keres ott a földön? Tán a
rímet,
mint leejtett pléh-csörgőjét a
gyermek,
keresi gyermekessen. A cselédek
kisöpörték? vagy ott csörög a
táncban
perecnek kötve egy frivol bokára?
vagy legurult a terraszról a
sárba?
(A
Madonna fakirja)
Ezért! ezért az ocsmány
ürességért, hogy a tartalmatlanságnak ez a pléh-csörgője kihallassék! Mert eltekintve
attól, hogy minden szakasz üti a másikat, külön-külön is irtóztatóan üresek,
mint valami dögszagu árok, amelyben még szennyviz sincsen, csak a nyirkosság
emlékeztet rá. És mindenütt, mindenütt:
(állnak)
a gatyás jegenyék,
őrnek, e nagy, marcona, délceg
strázsa-legények:
hogy elrémüljenek a Rémek.
Hogy elrémüljenek az olvasók.
Ugyanitt:
félsz, mint piros-szemü, ravasz
hipnotizőrtől, hogy elaltat?
Lesed a holdat?
És remegsz, hogy mit hoz a
Holnap?
(Miért
lázadsz az Este ellen?)[3]
Pedig itt is akad különálló, szép
sor.
Akinek ilyen nyákos, üres odu a
lelke, lehet-e formamüvész. Ady a forma fagyasztó ormain ökölrement Istennel,
anyaggal, Kosztolányi fontos stratégiai magaslatokon siklik hótalpakon, üzi
friss téli sportját; ritkán veszi elő a nagyágyut, de éppen az a Kosztolányi
csodálatossága, hogy hólabdákkal is megvédi érzékeny hadászati pontjait az
alaktalan és együttesében tartalmatlan anyag alattomos támadásai ellen. Még a
vihar sem mer elébe lépni – maga csinál hát vihart, mint egy
isten, pusztán azért, hogy arca a hempergésben kipiruljon. Juhász Gyula bérci váromladék fokán mereng, füzesekre és meleg alföldi tavakra – az ellenség mintha más tájakra vonulna előle. Babits szemétdombról pislog fölfelé, de nem is föl, hanem le, le, egyre lefelé. Ahol egyéni. Mert másrészt Babits formája, ahol az valóban forma, afféle gyári áru, kész öltöny, amely mindenkin s igy Babitson is jól áll. Csak a hozzáértő veszi észre, hogy a derék lötyög, vagy a szivarzseb félig a hóna alá esik, az ujj tulhosszu, a nyak pedig alacsony és eláll. Ady állatbőrökben járt. Nem szabta azokat semmiféle szabó – mégis mind királyi volt. És mielőtt meglátogatta volna istenét, mindig uj vadállatot ejtett el, ugy járult eléje. Juhász Gyula többnyire lomposnak látszik, de az értő tudja, hogy milyen értékes háziszőttes van rajta. Kosztolányi pedig elegáns, pompás, és nem kinosan, hanem fesztelenül, elképpesztő-természetesen. Annyira, hogy ugy jár köztünk, mint a meztelen gyerek a kavicsos tengerparton.
Az eddigiekből egy
költészetbölcseleti formatan bontakozik ki nagy vonásokban. A mü nem is való a
széptan (aesthetika) kezeügyébe – a lényeg nem az, hogy szép-e, vagy sem, hanem
hogy valóban müalkotás-e? Pl. a polynéziai hadisten faszobra gyerekriasztóan
ronda, de tökéletes mü. Az óriási szájon, fogakon, lapos, apró, kapzsi és
bandzsa szemeken, hülyén ferde állon és az egész félrecsapott, vigyorogva
rémitő ábrázaton minden porcikán, minden négyzetmilliméternyi helyen ott a
müvész ujjanyoma. Más példák is vannak: Baudelaire, Villon, Rodin, Shakespeare,
Móricz Zsigmond stb. A széptan tételei minden valóságos alakra vonatkoznak,
tehát a müre is, azonban csak a mü lényegtelen tulajdonságára vetnek világot.
T. i. a müforma magának az emberi ihletnek tárgyasult ereje, a valóság-alak
pedig az isteni ihleté. Mármost ha tulmegyünk a fölületes tetszésen és nem azt
vizsgáljuk, hogy ocsmány-e az édesanyánk bele, fönséges-e a téli vihar a Kárpátokban,
hanem tökéletes-e, miféle forma ez, tehát mifajta szellem gyurta itt
rettenthetetlenül az anyagot, – akkor valóságbölcseletet (metafizikát)
csinálunk; és csinál naponta mindenki, bármennyire is szitkozódjanak ellene a
bambák, az elme öngyilkosai. A valóságot elemezvén Istenhez jutunk, a münél az
ihlethez, az észen kivül az egyetlenhez, ami az állattal szemben emberré tesz.
A lelki kultura bizonyos fokán már nem is keltik bennünk a tárgyak sem a szép,
sem a rut érzését. Gondoljunk csak a foltos-lompos festőkre, borotválatlan,
kócos költőkre, Archimedeszre, Diogeneszre,
sőt a lövészárkok tetves bakáira. Széptani itélet nem kritika, tárgyi értékelés, hanem az olvasó tájékoztatása affelől, hogy a mü miféle tetszés inditója lehet. Igy pl. az emlitett polynéziai hadisten szobrát nem ajánlhatom könnyen utálkozó, érzékeny lánykáknak, akik elájulnak disznóöléskor s a még fürösztetlen ujszülött láttán reszketve undorodnak. De a kolbászt megeszik s a szöszke babáért rajonganak, Baudelairere keresztet vetnek, Farkas Imrét pad alatt falják a kereskedelmiben. Égen és földön minden ami van, ád széptani (aesthetikai) élményt, de müélményt nem. A mü tetszésbeli hatása voltaképpen kettős: az anyagé és a szellemé. A müvész vagy derüs tájakon, vagy inkább rettegtető őserdőkben vezet s mi lélegzetfojtva követjük. Ady megy előre, megállás nélkül, komoran és annyira rettenthetetlenül, hogy elfelejtjük, hol is járunk. Nagy hatásának ez a titka: észre sem vesszük az ellenséges, rontó és mérges tájat, anyagot, annyira rajta felejtjük szemünket ezen a suhogó, ragyogó lelken. Kosztolányi kemény ingben, nevetgélve, cigarettázva, fölényesen vezet s ezért nem szeretik sokan, mert a legtöbben meg akarnak hatódni, holott a kisgyermek panaszai óta erre nem igen van alkalom. Pedig ez a magatartás a bámulatos. Ám akik ezt nem szeretik, azoknak ott van Juhász Gyula, aki maga is megilletődik és közben imákat mormol, de mégis megy, megy előre. Babitsnak ugyszólván anyaga sincsen. Ha van, megáll az erdő szélén s a fejét vakarja és hol peplonban, hol meg darócban próbálja széles taglejtésekkel elhitetni, hogy ojjé, ő már unja az egészet, annyit barangolt erre. De nem is kell szembesitenünk az igazi müvészettel, elég, ha keresztkérdéseket teszünk föl a mellverő verseknek, kiderül, hogy hazudnak, sohasem jártak az anyag rejtelmeinél. Amit tud, azt is azért tudja, mert néha az unatkozó anyag maga jött el hozzá, hogy leköpje.
Mondom, müalkotásnál harmadrendü
az aesthetikai szépség, amit inkább tetszősségnek mondanék. Sohasem beszélünk
csunya versről, csak rosszról, mért szólnánk hát szépről? Azonkivül is kettős a
mü tetszőssége: – tetszik vagy nem tetszik az anyag és tetszik vagy nem tetszik
a költői magatartás. Lehet eset (pl. Villonnál), amikor mind a kettő
visszatetszést szül, a mü mégis érvényes értékü alkotás. Babits magatartása hol
„szép”, hol rut, anyaga hol tetsző, hol visszatetsző. Van ugy is, hogy mind a
kettő szép, azaz tetszetős, s ugy is, hogy az egyik undok, a másik ronda.
Mindez persze kinek-kinek az izlése szerint. De a mindenkire egyformán érvényes
értékü tárgyi müvésziségre csak
az emlitett néhány sorban bukkanunk. Mindenesetre, hagyományainkhoz hiven ideirom, bár ez nem értékitélet, hanem közömbös ténymegállapitás, hogy a könyv nagyobbrészt visszatetszést kelt.
A lélektani szempont rokon a
széptanival. Még a tárgyi elvü tetszettanok is a lélektan területén cövekelik ki
fele birodalmuk határát. Mármost ha lélektanos ökör, avagy elaljasulóbb szellem
volnék, valahogy igy kiáltottam volna el igazsága ellenére csaló, hamis, mert
csalfán beállitott mondókámat. Természetesen a zárójeles részek nélkül:
Egy nagykulturáju költő áll
előttünk.
(A költő ember is, nemcsak alkotó. Ha hát a primitiv Madonna, volutás, barokk,
Dante stb. szavak jelentésének fogalmi ismeretét föltételezzük, ami kötelező,
akkor Babits, a költő mint ember, valóban müvelt. Csak Babits, a költő mint
anyagformáló müveletlen.) Rezzenő, érzékeny lélek, Isten világ-szelektől
riogatott gyertyája, amely az Ember magosra törő szándékainak ünnepére ég.
(Hát persze.) Egyszerre tud durva és finom lenni – rekedt orditása és halk
zsonogása egyként egy tiszta ember közelségét árulják el. (Természetesen. A
legrosszabb verseket irja manapság, de azért tisztára ember.) Fájdalma az
emberiség fájdalma, de babitsi nyilalásokkal, öröme a kultura s az emberiség
legjobbjainak végzetes derüje, de Babits különös artisztikus mosolyával.
(Szóról-szóra áll. Hogy Babits különös müvészisége, artisticuma micsoda,
azt láttuk.) Nagyságára vall, hogy midőn immár az elmulás folyójának partján
áll és elméjében a megoldó biztos X, a nagy Ismeretlen motoz, még akkor is azon
mereng és jajdul kétségesen, hogy adott-e vajjon eleget, megmaradt-e talpig
embernek, vagy kiloccsant-e a Nagy Pohárból? (Stb.) Lángját
szégyen-szelek fujják. Arcátlan, beteg korunkban ő szégyenkezik mindenki
helyett. (Ez nincs benne a versekben, de jól hangzik. Különben is ráfér
Babitsra.) Egyszerü, ha egyszerüen akar szólni, raffinált, ha ugy
kivánkozik, de mindig őszintén tárul. Félős még, de már lelke legrejtettebb
titkait is elárulja. (Pl. hogy nagyon rossz költő)....... (Ide irjon bárki
bármit, akármiről szóló, akármilyen tárgyu (csak nem szinházi)
sajtókritikákból, beleértve a Nyugatot is, egészen addig, hogy:) Gyönyörü
meglepetés ez a könyv mindazok kisded csapatának, akik hivőn kitartanak a
tiszta müvészet s ami ezzel egyértelmü, az emberi kultura, a haladás mellett.
(Szabadelvü lap.) Kétszeresen gyönyörü meglepetés nékünk, magyaroknak,
akiket az igazságtalanságban csak kulturánk ereje támogat.
(Klebelsberger-sajtó.)
Gyönyörü meglepetés ez nékünk, akik a nyugatról ész nélkül, formátlanul behozott kultura sajátos, magyar jellegének kibontakozását várjuk. (Nemzeti radikális.) Bodóné másról beszél, mikor a bor árát kérik. Olvassuk csak össze az aláhuzott részeket!
Hát gyönyörü meglepetés,
mondhatom.
Ha kezdő költő volna Babits
Mihály s ez volna az első könyve, akkor meg azt irnám, hogy néhány sora
kétségtelenül tehetségre vall. De a könyv egésze mégis kétségessé teszi e
tehetség kifejlődhetését. Sokat kell még tanulnia. Verseit pedig tartsa hét
esztendeig az asztalfiában és ne adja ki barátai unszolására sem. Hogy
hozzáértőkkel való érintkezése mégis legyen, egyik-egyik kisérletét
be-beküldheti módjával valamilyen kisebb igényü lapnak.
De elég a szóból. Az Istenek halnak,
az ember él.
A
közlés alapja:
Nyomtatott forrás:
– A Toll, III (1930),
fasc. 2 (január 10), pp. 10-22.
Jegyzet az első lap alján: Babits
Mihály versei. Athenaeum. 64 old.
Aláírás: József Attila.
Kiadva: JAÖM, III, #15.
– JÓZSEF ATTILA / AZ ISTENEK HALNAK,
/ AZ EMBER ÉL / TÁRGYI KRITIKAI TANULMÁNY / BABITS MIHÁLY VERSESKÖTETÉRŐL / AZ
IRÓ KIADÁSA / BUDAPEST, 1930. / VIKTÓRIA-NYOMDA, BUDAPEST / ÁRA 50 FILLÉR
Különlenyomat, változatlan
szedésben.
Aláírás: József Attila.
– Ebből a költő által dedikált példány
Kiss Ferenc tulajdonában. Kiadásunk alapszövege.