Tanulmányok és cikkek,
1923–1930
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|
|
|
Széphalom.
Ilyen nevű folyóirat is akad a terítéken
klebelsbergerék előszobájában. Bevallott célja volna az irodalmi jobb – és baloldal
összeédesgetése, tehát afféle mézesmadzag szerep, ám sanda gyanunk szerint zöld
címlapja azért virít a bódék rónaságán, hogy az önkultusz miniszterének a Pesti
Napló hasábjain megjelent sürgősségeit másodízben is közölje. Minden
számában belebányászkodik a klebelsberger hírlapi cikkek rejtett aranyába és
erébe ez a szépirodalmi egyetemesség, mert hiszen a Széphalom valaha Bányácska
volt. De meg is hálálja ezt a kultúra magos bérese, meg. Viszonthirdetéssel. Azt
írja egymillió írástudatlanunk legfőbb őre e folyóír hirdetési rovatában, hogy
a Széphalom a sajátos szegedi tudományosság folyóirata. Belzebubra! Nem
tréfálunk. Nagyméltóságú miniszter urunk sajátkezű állítása ez a sajátos
szegedi tudományosság, úgyis mint grófé, úgyis mint doktoré, tehát akinek
miniszterségén kívül is köze van a tudományokhoz, úgyis mint érettségizett
ifiúr. Nekünk ugyan nincs fogalmunk sajátos szegedi tudományosságról, ha volna,
fennen kiáltanók, hogy miféle kontárokkal van teli a Ferenc József
Tudományegyetem, mégis tudjuk, értjük csendesen, hogy a tanári kar miért nem
tiltakozik a szegedi sajátosság érméje ellen. Miért nem hallatja halkan sem,
hogy ők rendes tudósok és nevelők, hogy az ő egyetemi tudományuk nem sajátos,
nem szegedi, hanem valóban egyetemes.
Éles elme.
Egyik kritikusunk, aki hol Komlós Aladár, hol
meg (a Mult és Jövőben) Komlós-Kredens Aladár névvel irogál (hja, nem
lehessen tudni), Osvát Ernő siratójában, a Toll hasábjain a következő
mélységgel kiált értelemgyakorlatok után: „Rendkívüli fogékonysága, éles, mondhatnám
túléles esze (volt), amely fogalomzavart tudott megállapítani ott is, ahol nem
volt.” Ez finom állítása volna a fonák halálú szerkesztő
gyengeelméjűségének s annak is tartanók, ha nem áradna Komlós egész cikkéből a
háladatos rajongás, amiért ilyen kritikusokat felnevelt.
Idézet.
„Irodalom és irodalmi élet nem egy” idézi Osvát
egyik „aforizmáját” Komlós Aladár fentemlített éles elméjű cikkében.
Emlékezetes, hogy Osvát elgondolt és közzéadott egynéhány ilyen bölcsességet, a
Nyugat amúgyis színtelen szintjét óhajtván óvni, az egyik reggeli
lapban. Annak idején hanyatt-homlok idézgették Osvátot – munkatársai és Komlós
Aladárt csak dicsérni kívánjuk ezúttal, mert ő íme kitart mellette s a
feledésbe merült közhelyeket – lám – holta után is mestere ajkára adja.
Korkép.
A Magyarország 1929 december 11. számában
olvassuk:
„A MAC főtitkári tisztségét
viseli 15 esztendeje általános szeretet és kivételes megbecsülés közepette...
mindig kitünt lekötelező figyelmességével, rokonszenves egyéniségével, főként
pedig úri fellépésével párosult korrektségével. Érthető tehát az az
általános meglepetés, ami kinevezését fogadta.”
Az aláhúzás nem tőlünk való.
A
közlés alapja:
Nyomtatott forrás:
– Előörs, II (1929), fasc. 51-52
(december 21), p. 24.
Aláíratlan.
Kiadva: JAÖM, III, #13.
Hajrá, demokrácia!
Erdőhegyi Lajos dr., Szabolcs vármegye új főispánja. Ő
az – amint a „Tiszavidék” c. lapból értesülünk –, „akit tudása, felkészültsége,
nagy szeretete Kállay Miklós dr. után a főispáni székbe predestinál”.
A főispánok nagy urak – tudjuk.
Különösen a mostani időkben. S hogyan is nézhetne föl rájuk az „alsóbb réteg”,
mint – áhítattal. De hogyan is nézhetne föl különösen Szabolcs vármegye
„legalsó rétege” Erdőhegyi Lajos dr. főispánra, aki a dadai alsójárásban
hivatalosan elsőizben „funkcionálván”, a járás ugyancsak új főszolgabírájának
többek között a következőképpen magyarázta meg főszolgabírói kötelességét:
„Kell, hogy egy ilyen járás
főszolgabírája azzal a tisztelettel és megbecsüléssel övezze körül és
viseltessék a felsőbb rétegekhez tartozó családokkal szemben, mely nekik
születésüknél, intelligenciájuknál, vagyonuknál és a közügyek terén kifejtett
önzetlen munkálkodásuknál fogva kijár s azt másoktól is követelje meg részükre
anélkül, hogy e tekintetben erőszakoskodásokba, avagy túlzásokba esnék.”
Értjük: születés, intelligencia,
vagyon. Magyarországon ezt nevezik tekintélytiszteltetésnek. Ez azonban akkor
is kijár, ha pl. értelem helyett korpát hord fejében az illető Születés és
Vagyon. S az a tanácsokkal ellátott járási főszolgabíró igazán nem ítélheti meg
hivatalosan a főispán atyai szándékai ellenére, kinek van korpa, kinek víz,
vagy ész a fejében. Csak arra kell vigyáznia, hogy „humánus” eszközöket
használjon a Születés és Vagyon tiszteltetésének és becsültetésének
tanításában. És – valljuk meg – Magyarországon ez ma, a Bethlen-kormányzat
idejében – óriási föladat.
A főispán beszéde után kitört a
viharos taps és éljenzés s a vendégek hosszasan ünnepelték a szónokot.
"Elértük azt a célt..."
Színházválság nincs. Hogyis volna? Van azonban
gazdasági válság, rendező-válság, színészválság stb. A pesti színházigazgatók
közben rózsaszín fényben fürdenek s alig várják, hogy kereskedelmi mérlegünk
följavítására „importált” darabjaik megbukhassanak.
Esetleg közönség-válság is
volna... A darabok még mindig nem elég gyorsan buknak s a második-harmadik
estén már ásít a színház, nemkülönben a közönség.
Ezek után biztatóan és üdítően
hat a Színpadi Szerzők Egyesülete kibuktatott elnökének, Heltai Jenőnek
öntudatos és önérzetes nyilatkozata:
„Lengyel Menyhért és én már
október 1-én, amikor a Színpadi Szerzők Egyesületének igazgatósága a nyári
szünet után első ülését tartotta, bejelentettük, hogy miután a Belvárosi
Színház igazgatói lettünk és mert 14 esztendős komoly munka után úgy látjuk,
hogy elértük azt a célt, amelyet magunk elé tűztünk, lemondunk elnöki,
illetve alelnöki állásunkról.”
Igaza van Heltai Jenőnek.
Tizennégy esztendős munka után elérték azt a célt, amelyet maguk elé tűztek:
nincs magyar színpad, nincs magyar dráma. – Hogyan is lehetne ezek után
színházválság?! – Csak gyorsabban kell „importálni” és műfordítani.
Halálos vétek volt hát Heltai
Jenőt meneszteni a Színpadi Szerzők Egyesületének elnöki székéből: még
tizennégy esztendeig elláthatta volna ugyanilyen komoly munka közben az
elnöki teendőket, úgy is – mint a Belvárosi Színház ujdonsült igazgatója.
A
közlés alapja:
Nyomtatott forrás:
– Előörs, III (1930),
fasc. 1 (január 4), p. 10.
Aláíratlan.
Kiadva: JAÖM, III, #14.