Tanulmányok és cikkek,
1923–1930
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|
|
|
«««
[40] Uj Magyar Föld és – néptelen
szavak »»»
A Bartha Miklós Társaság
röpiratához
Szaporulóban bölcsebb erkölcsű ifjúságunk és Féja Géza
igéretes fordulatával ejtve, most már a kultúránknak adatott kijelentő mondatok
jönnek. Szavakkal valók ezek a kijelentő mondatok és fogalmakkal, nem ritkán
suhogók, mint a tett és tartalmasak, mint a föld. Mert az új magyar föld maga
volna a tett és az új magyar tett maga volna a föld. A Bartha Miklós Társaság
mondatait hallván, elválasztom hát a szót a fogalomtól, lássuk, mennyire állják
a magyar sarat, amely manapság mindenütt kötésig ér.
*
Eszmevivők tárulkozása ez a füzet
és voltaképpen a legközvetlenebb gondolata ama komp-népnek, amely immár virágos
szigetként megállapodni akar. Közel százoldalnyi, nagyobbrészt komoly munka,
amelynek főértéke céljaiban eleve adott, maradandó és szívbeli. Erőssége a nép,
amelyhez szólni kíván, kiállása az ifjúság, amely az új földért új egekbe tör,
komolysága a tárgynak mindenek fölött való szeretete, amely által az adatok
szikese is kövér televénnyé válik.
Eszmevivőket mondtam és nem
kitalálókat. Nem is hiszem, hogy bármelyikőjük az eredetiség jegyét követelné[1] magának – szükség sem igen van
rá. A gondolat kész, csupán hirdetni kell, erősbíteni és oltalmazni. A feladat
ez, de különösen ha meggondoljuk, hogy a magyar közösség elvét éppen a nép, a
parasztság alapozta meg mélységesen az atyámfia elnevezéssel, a fonók
együttes munkájával és közös dalaival. A tudomány erejét persze a nép fiainak
dolgossága kell, hogy meghódítsa.
Uj lehetőséget egyedül csebi Pogány
Béla dr. vet fel „Magyarság keleteurópai hivatása” fejű cikkében. Keleteurópai
Kultúr Uniónak nevezett szövetkezéssel látja megoldhatónak a keleti kisebb
(finn, eszt, lett, litván, lengyel, tót, rutén, magyar, erdélyi, román,
bolgár, török, görög) közösségek jövő életének kérdését, mint ami védelmet
nyujtana a germán-szláv harapófogó ereje ellen. Mert szerinte a történelmi erők
iránya nyugatról keletre fordult – keletre hódítanak, nyugat felé csupán
fedezik magukat a hatalmak, még pedig az egyesülés hathatós eszméjével (Európai
Egyesült-Államok, Népszövetség?) és eleddig Keleteurópa az a kivételes
történelmi terület, amely a védelemnek ehhez az eszközéhez nem folyamodott.
Ebben állana a magyarság hivatása annál is inkább, mert mint gondolkodónk
mondja: „a jövő Napoleonja már nem fegyverrel, hanem gondolattal fogja a
világot meghódítani”.
Pogány cikke ötletes és eredeti,
de immár az érték rovására. Szószaporítós tizennégy oldalon ilyen tág és
messzevivő elgondolással kiállani bajos dolog. Az ő elméjében bármennyire
tisztázott kérdés legyen is a szóbanforgó, az olvasó előtt homályos marad.
Részfeladatokkal nem bibelődik, részletei nincsenek, már pedig úgy rémlik, hogy
egész csak ott adatik, ahol a szabatos részek megadják. Az olvasó így magára
hagyottan nem is töri a fejét, hogy a „sorstestvérségen” kívül mi vinné
egyetlen csárda mámorába teszem a görögöket-tótokat, avagy a finneket és
románokat.
A többi cikkek, ha eszmei szárnyalásban el is maradnak e mögött, jóval több
gyakorlati igénnyel sugárzanak. De majd mindegyik megegyezik abban, hogy a
politikai tömörülésnél is fontosabb a gazdasági és társadalmi szervezkedés,
amint azt Szász Béla dr. nemzetiségi politikánkról írván, a
következőképpen fejtegeti: „A szabadelvű korszak átvette a rendi
Magyarországtól a „politikai magyar nemzet” ideológiáját. Hogy e korszak
divatos mumusát alkalmazzuk: ez volt a legkétségbeejtőbb sötétbeugrás. Mert
mialatt valamennyi nemzetiségünk öntudatra ébredve, megalkotta a maga
kulturális, szociális és gazdasági védő és támadó szervezeteit, határozott
politikai célok elérésére törő egységet képezett, addig a magyar nemzetiség,
vagyis a magyarság azonosítván magát a politikai államalkotó nemzettel, külön
nemzetiségét nem hangsúlyozta ki eléggé, politikai védőfrontját pedig rábizta
az államra. Pedig igen sok külföldi (főleg lengyel és cseh) és a
legszemléltetőbben az elszakított magyarság példája mutatja, hogy minden
politikai kapcsolatnál sokszorosan hatékonyabb és tartósabb a gazdasági és
társadalmi szervezettség, amelyet még a legkíméletlenebb nacionalizálás sem
semmisíthet[2] meg.” A tőkéről-munkáról Békéssy
Sándor ír, világosan kimutatván, hogy a béremelés a hasznot megnöveli. A baj
itt az, hogy a béremelésnek egyetemesnek kellene lennie, amely szervezetlen
hazánkban és tőkéink gyarmati minőségénél fogva nehezen vihető keresztül. Ez
Békéssy érdemét természetesen nem csökkenti, hanem legfeljebb arra utal, hogy
mennyire benne vagyunk a kutyaszorítóban. Ezen a kutyaszorítón jelentősen
könnyítenének a mezőgazdasági szövetkezetek, amint az Szabó Bertalan
okos szorgalmú írásából kitünik azzal együtt, hogy viszont ahol a nagybirtok
néptelen tájai riogatják a szekeres utast, ott minden feltétel készen áll, hogy
ál-szövetkezeteket alkossunk. Ilyenek a gabonaértékesítő és az általános
jellegű szövetkezetek. Ám a nagybirtok megszünte mélyen szántó politikai
átalakulás termése lehet csupán – hogy pedig ahhoz a parasztság megszervezésén
kívül is mi minden kell, azt itt most ne feszegessük. Érdemes ideírnunk, hogy a
felvidéki „haladó magyar diákság vezérszervezete: a Sarló, már nyíltan szocialistának
vallja magát”, mert „ebben találta meg a maga reális kisebbségi programját”.
„Egy nemzeti adottságaiban súlyosan veszélyeztetett kisebbségi front
fenntartása” ez, írja Balogh Edgar. Az osztályszocializmussal szemben a
nemzet szocializmusát sürgeti Fábián Dániel is, amire éles hangjával
kontráz Kodolányi János, sürgetvén az ifjúság és a munkásság
mindennapos, kölcsönösen nevelő érintkezését.
*
Az Uj Magyar Föld tüzes
álmodóinak mégis lángja hegyére kell koppintanom. Mert úgy érzem, mintha Isten
kezembe adta volna a szótárt, hogy barátaimat érteni gyakoroljam, noha a füzet
értelme abban állana, hogy minél szélesebb rendekben forgassa meg a magyarság
illatos szénáját. S mit látunk, mit hallunk: miképp értekezik iskolázott
nemzedékünk a kubikos néppel, a mentendő, a nevelendő tanyasival? Hangyabolyban
nem nyüzsög úgy a hangya, mint ebben a könyvben az idegen szó; az idegen,
amelyet a magyar meg nem ért, amelynek népe sincs, amelyet semmi nemzet nem
beszél, sőt nem beszélt, amelyet fülébe vévén, pislant és hallgat a kapás,
bosszankodik a nyelvész – amelytől megtudósodik a tudatlan. Mondatot nem lelsz
nélküle, ó nyájas szisszenő, körmondatokban körbe állanak és szégyenkeznek,
hogy történelmi erő helyett miért kell „történelmet építő energiát” takargatniok?
De hiszen a munkásság-ifjúság-parasztság egységét nem is lehet másként
megteremtenünk, mint ahogy itt következik:
„A fehér imperializmus reakciójaként mint új történelmi energia, a színes fajok unionista törekvése jelentkezik. Viszont a színes fajok Európaellenes akciójának reakciója Coudenhove-Kalergi Páneurópa koncepciója volt. Amerika gazdasági imperializmusa Briand U. S. E. koncepciójában transzformálódik.” S minden oldalon olyanok, amilyenekre karban akad a magyar: konstelláció, energia-rezultánsok, komponens, koncepció, zóna, unió, propaganda, centrális program, „drang nach osten”, címben: Az Orientális Kultur Unió fázisai, differenciált, szociális (amely szó jelentésének minden árnyalatát megtaláljuk a magyarban), index, szanálás, kulturális, monomániákus, problémakomplexum (amelyet nem tudni honnan szedtek, ilyen sem a latinban, sem a franciában nincsen, ott legfeljebb complexusra akadunk), karitativ, profit, abszolút, cirkuláció, pertraktált, valuta, produkál, idioszinkrázia, primitiv, rentábilis, atomisztikus, extenzivus, intenzivus, konkurrencia, standardizált, produktivitás, ideális, dinamika, individualizmus, handicap, circa, speciális, ciszterna, klimatikus, geologiai, technikájú, perspektiva, szisztéma, fakultative, szeminarium, generáció (nemzedékünk nevét sem tudja), stb. azaz bocsánat, etc., etc., usw. Holott minden valóság alakjában való, a magyar gondolat alakja a magyar nyelv, a nép lelke. Eltekintve attól, hogy éppen a parasztság, tehát a magyarság töretlen szine-java idegenkedik mindettől, valójában nemzetbontó dolog a vadszó, ahogy a vadhús mintázatára nevezhetnők. Mert kétféle vadszó lehetséges: 1. pótolható magyarral és ebben az esetben nem csupán felesleges, hanem mód nélkül kárhozatos, mert minden egyes idegen a magyarok csapatját szorítja ki Kanadába; ahol Eszterháza, Kaposvár, stb. helységnevek akadnak. 2. magyarban nincs megfelelője és ebben az esetben, különösen ha ige vagy határozó, olyan gondolatmenetre kényszerít, amely a magyar észtől idegen és a sajátos, a magyar nyelv kötései folytán csak magyarul elgondolható ítéletek alakulhatását mindenképpen lehetetleníti, mert az alapos gondolat alakításról leszoktat és mint adott alakzat, tudományszerűsége folytán könnyebben válik közhellyé. Igy végül mindenkit megront. Továbbá leíródván a szó, a hallatos képzet mellé, iratos képe is megrögződik fejünkben, különben helyesen írni közvetlenül nem is tudnánk. Ez annyit jelent, hogy az írott idegen szó meg sem magyarulhat fejlett hirlapirodalmunk korában. Megmarad annak, ami volt, öl, pusztít, butít, mint a pálinka, néha még meg is részegíti a kelekótyákat. A nép átvette nevek magyarosodnak el csupán és eszünkbe kell fognunk, hogy röpirat használata[3] révén a Fuhrmanból sohasem lehetett volna furmányos, majdan pedig fuvaros. Amondó vagyok, hogy a Bartha Miklós Társaság, ha nem válogatja meg szavait, eleve legalább annyi valóságos kárt csinál, amennyi hasznot társadalmi téren még csak tenni szándékozik.
*
A kötetbe verseket írtak Petur
László, Szalatnai Rezső, Simon Andor, Fodor József, Joó
Tibor, Illyés Gyula és Győry Dezső. A költeményekről jobb ha nem
beszélünk – Fodor és Illyés verseit, meg az egyik Simont leszámítva,
tehetetlenek,[4] bortalan tömlők. Megyünk,
megyünk! – Mint izzó felkiáltójel, – mint lobogó szövétnek, – új utakat törve
erősen – pengeti az első oldalon Petur László. Közben elfelejti, hogy
költeményeket írt Ady Endre is, aki pedig általános szólamokkal sohasem
kobzoskodott. Tessék a versért egy kicsit megszenvedni – úgy látom, kerülne más
is, jobb is. Csak kevesebb mázsás tölgyből készült keresztet, jóság-csillagot
és „Most férfi énekel”-t kérünk – valójában a költészet csak csurran-csöppen, s
csupán akkor árad, ha már megírtuk, de semmiesetre sem írás közben. És mi a csudát
akarnak a szabad verstől? Egy kis kötöttség iskolának, műhelygyakorlatnak, vagy
egyszerűen csak rendes, tisztességes versnek sem ártana.
*
Hát így vagyunk.
A
közlés alapja:
Nyomtatott forrás:
– Előörs, II (1929), fasc.
51-52 (december 21), pp. 23-24.
Aláírás: József Attila.
Kiadva: JAÖM, III, #12.
– Ebből a költő által átnézett
példány a PIM Kézirattárában. Kiadásunk alapszövege.