Tanulmányok és cikkek, 1923–1930

Nyitólap	Költemények	Névjegy	Szerzői jogi nyilatkozat
	Egyéb szépirodalmi művek
	Tanulmányok és cikkek, 1923–1930
	Tanulmányok és cikkek, 1930–1937

««« [37] „Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténete”[1] »»»

1. E vaskos mű a cím után ítélve Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténetéről szól. Kritikát sejttet, mégpedig terjedelmes voltában alaposat, részletekbe vágó elemezést.

Szerzőnk elveti a klasszikus kritika módszereit és azt a divatos stílust választja, amelyet Karinthy Frigyes népszerüsített és amely abban áll, hogy a kritikus észrevételeinek itéleti kifejtése helyett a tárgyalandó irodalmi terméket sajátosságaiban utánozza s így „mintegy a maga elevenségében varázsolja az olvasó szeme elé” a mű lényegi fogyatkozásait és hibáit. Szerzőnk ezzel nagy feladatra vállalkozott, mert bármily sikerrel szerepelt légyen is ez a kritikai forma szépirodalmi tényekkel kapcsolatban, eleddig még senki sem próbálkozott, hogy tudományos munkáról azt pontról-pontra utánozván mondja el véleményét, amely mégis több legyen tudományba kontárkodó ízléstelen játéknál. Hogy szerzőnk mégis miért ezt a formanyelvet választotta, azt, úgy vélem, megtudjuk az Előszó következő mondataiból: „...nem óhajtunk tulságosan elvont tudósoknak látszani rejtvényszerű mondatainkkal.” – „Magamat ismétlem mikor elmondom,[2] hogy a kortársakról nehéz bírálatot mondani.”

Hagyjuk most e különben finom humorral szórakoztató karikaturának, mint alaknak esztétikai vizsgálatát, fordulatos kiállásu szerzőnk egyéb hasznos ismeretekkel kecsegtet. Hiszen vitathatatlan értékü is így bepillanthatni azokba a vízmüvekbe, amelyekben az ifjúság, sőt jelen munkán át a művelt közönség üdítő itala készül. Márpedig szerzőnk annak az országszerte ható tudornak irodalomtörténetét mutatja be, akinek könyveiből középiskolások a tudás és érettség buzogányát és bizonyítványát szerzik, a harcokban és hivatalokban elengedhetetlent s akinek könyveiből azután ugyanazok a diákok egyetemi vizsgálataikon a rájuk következő nemzedék tanáraivá képesülnek.

2. A szerzőnk bemutatta irodalomtörténet módszerének lényege: lángoló hazafiasság. Ám ha a tudományosság e legfőbb ismérvét az avatatlanok együgyü módján el is ejtjük, kezünk akkor is a legnemesebb egyszerüséggel marad tele.

Ez az egyszerűség két részre oszlik: a) a tulajdonképpeni „irodalomtörténetre”, b) táblázatokra (kronológia és lexikon, térképek és képek). A korszakokon belül hol személy szerint, hol pedig műfajok szerint különülnek el az írók, anélkűl hogy tudnók, miféle elmélet vagy gyakorlat szerint csoportosítja a müfajokat. Ilyen gyakorlati elvre a könyvből nem is következtethetünk, elgondolásra pediglen még kevésbé. Megengedem, ettől eltekintve is lehetne értékes és oktató külön-külön minden fejezet, aminthogy vannak rossz regények, amelyeknek szakaszai kitünő novellák volnának. Azonban ami szerzőnk művének taktusait illeti, azokban csupán a később elemezendő jellemzéseken épülhet elménk, írók gyér életadatain és azon, hogy a szóban forgó írók jelesek-, avagy kevésbé jelesek voltak-e. De hogy miért voltak azok, azt a művelt közönségnek saját magától tudnia illik, különben nem volna művelt. Igaz ugyan, hogyha ilyen dús nyomtatványt veszek kezembe, akkor már csupán utólagos magyarázata után kutatok annak, hogy babérpénzen miért is áros az író annyira, amennyire keletje van, vagyis [3] értékes voltát eleve elfogadtam és akkor minek az ilyféle hühó? Hogy legyen kézikönyv, amelyből az egyes írások tartalmát megtanulhatom úgy, hogy elolvasnom ne is kelljen őket? De hiszen ekként az alját, a zaccot iszom meg és nem is sejtem, hogy jó-e a kávé, nemhogy agyafurt módján az világosodnék meg elmémben, hogy miért jó! Vagy a tartalom, a [4] téma, annyira fontos, hogy minden értéket magán visel? Akkor meg valahány költő élt, mind bolond volt, mert összes művei helyett megírhatta volna összes műveinek [5] tartalmát! És ebben az esetben – egy füst alatt – kiváló tudós lett volna teszem Gyöngyösi István, így azonban csak tizenkét gyermekü családapa volt, akinek „szokatlan jelzői és új szóképei elismerést érdemelnek”. És bár a szokatlan – im – elismerést von maga [6] után, e módszer szokatlansága – sajnos – irodalomtudományunkban nem eléggé feltünő.

De ámuljuk csak sorjában végig a könyvet.

3. Tárgyát szerzőnk a következőképpen határozza meg:

„Az irodalom azoknak a munkáknak összesége, melyekben a maradandó értékű tartalom művészi formában jelenik meg. Ilyen munkák mindenek előtt a szépirodalmi alkotások.”

Szerzőnk bűbájos elmélyülési hajlamát nehéz követni. Hiszen ha nincsen külön maradandó értékü tartalom és külön művészi forma, úgy szerzőnk meghatározásának sincsen értelme.

Idézett meghatározásunkban pedig benne foglaltatik, hogy van olyan művészi forma, amelyben nem maradandó értékű tartalom jelenik meg. Minthogy pedig irodalomról szólván, maga a művészi forma maradandó értékü, – az alak tartalma ekkor éppen a művészi – ez a tartalom általános nem lehet, mert a művészi tartalom és az elvont kizárja egymást.

Ám szerzőnknek saját fogalmáról sincsen fogalma. Nem azért, mert a maradandó értékű tartalmon ő tulajdonképen a témát tudja és állítja, (ha a formát is, a művészit is agyonhökkentem, egyéb nem marad), – de mert feltételül kötötte ki a művészi formát és mégis beleveszi az irodalom fogalmába az irodalomtudomány, nyelvtudomány stb. „egyes nevezetesebb” termékeit is.

Nem akadékoskodván sem az égszínű művészi formával, sem a másik kékvirágu szamárkenyérrel, mindenképen szemrevaló a meghatározás együgyü tökéletlensége. Mert eszerint Michelangelo Mózes szobra is irodalom, hiszen munka, maradandó értékkel [7] való és művészi forma. Ami után pedig fölfoghatatlan, hogy olyan „írókat”, aminők Munkácsy Mihály, avagy Szinyei Merse, miért hagy ki mégis irodalomtörténetéből.

Végül pedig: a tudományban nem ismeretes a „mindenek előtt”.

Tárgyával szerzőnk imigyen tisztában lévén, ne is foglalkozzunk fölosztásával. Ennyi leleménnyel szemben ugyis a jólneveltség rovására megy fölhánytorgatni, hogy ha már a korszakok olyanok, amilyenek, határpontjaik miért külsőek, miért nem belsőek. Ámbátor a célzat mulattató, tessék: „XVI. század. Kialakul a lírai stílus.[8] Irodalmi határpontjai: egyrészt a protestáns hitvitázás [9] megindulása és a könyvnyomtatás elterjedése, másrészt Pázmány Péter föllépése.” – Szerzőnknek derüs évődése ez. Hiszen [10] a hitviták lírai enyelgésükkel is elbájolnak! És vajjon nem vaskos prédikátori humort idéz-e szerzőnknek amaz alapvető gondolata, hogy határpontnak elterjedést vesz, méghozzá a könyvnyomtatás elterjedését! De ha még e

♦♦♦

sorokon által is mívelődött köpcös hahotánk, hová tudoruljon a következőkben?: „Kialakul a regénystílus. Irodalmi határpontjai: Petőfi Sándor halála és Ady Endre föllépése”. Itt irodalomtörténetben paródiát elbeszélő szerzőnk iránti elragadtatásomban szinte megszégyenülök. Hiszen – mi tagadás – Petőfi halála regénybe illő, komoly tudós tehát jelölheti véle „a regénystílus kialakulása”[11] korának kezdetét. Mert józan ésszel igazán képtelenség volna föltételezni,[12] hogy a „regénystílus kialakulásának” nagyfontosságu irodalmi ténye csak úgy suttyomban húzódjék meg egy irodalomtörténetben és a korszak ugyanakkor a népiesség, az idealizmus és a realizmus feleselően abajdóc fogalmainak kényszerü, kelekótya összevonásával neveztessék. De még ebben az esetben sem lehet határpont semmiképen sem Ady Endre, hiszen szerzőnk e kort a realizmussal végzi és azzal kezdi a következőt is.

Szerzőnk szerint a XVI. században „kialakul a lírai stílus”. A XVII. században „kialakul [13] az epikai stílus”. De akár Himfy és Ady, Vörösmarty és Arany térségein legeltetjük szemünket, az emberi elme előtt különösebb pintéri elmélyedés nélkül is nyilvánvaló, hogy [14] minden jelentékeny költőnknek megvan a maga sajátos lírai, illetőleg epikai stílusa: a magyar irodalomban, hálisten, nincsen „a lírai stílus”, sempedig „az epikai stílus”. Ha pedig szerzőnk a lírai és az epikai stílus alatt a lírát és az epikát, mint formát érti, ugy tudnia illenék, hogy úgy a líra, mint az epika, ősformák, vagy nem bánom, ősstílusok, amelyeknek kialakulása néhány vallásnyira odébb esik az időben, még akkor is, ha az ilyen fintortudomány mélyebbet szippanthatna a költészet emez ősalakjainak orra előtt való kivirágzásából.

4. Tartalmakat ád szerzőnk, bizonyára célja is van vele. Nem is utolsó dolog kimutatni, hogy miféle témák csillognak az irodalomtörténet felszinén, ha nem mély áramlatában. És végeredményben, ha már valaki teljességgel képtelen bensőbb egységét meglátni egy nép, nemzet teljesedésének, legalább külsőségeit fogja össze értelmesen és szabatosan: csinálja meg a cafrangokból rövidárú múzeumát. De szerzőnk mondanivalóinak rovására végkielégitően tömör: „A magyar szentek legendái közűl az István legendában a magyarok első királyának, Szent Istvánnak, életrajzát olvassuk. – Az Imre legenda Szent István király fiának, Szent Imre hercegnek jámbor életéről szól.” – Szerzőnk nagy tudományossága itt már annyira összezsugorodik, hogy a legendák puszta cimét közli velünk, kegyességüktől [15] megfosztottan s ahelyett, hogy fölfogásunkhoz közelebb hozná, hogy hát mi is e legendákban a művészi forma és maradandó értékü tartalom (ezek az irodalom ismérvei), vagy rámutatna arra, hogy egyáltalában mi közük e legendáknak irodalmunk folyamatához, vagy akárcsak önmagukban is milyen jelentőséggel birnak, – arról értesít, hogy Szent István a magyarok első királya. Szerzőnk e tömörségének további bizonyságául meg se kell állnunk a XVII. század lírájánál, ahol „A lírai költészet” cimű nyolcsoros fejezetben négy költőt fog össze a tőle immáron megszokott találó rávilágitással, hanem „A kurucvilág költészete” fejü szakasz fényt és lelket deritő tudományossága legyen mintaképünk: „Táboraikban sok szép dal zendült meg (Buga Jakab éneke.)[16] Költőink [17] élénk szinekkel ecsetelték a protestánsok üldözését, a magyarok eltiprását és a német zsoldosok féktelenségét. (Oh, szegény magyarság...) Erdőn, mezőn bujdostak a kuruc legények és keserü humorral emlékeztek meg nyomoruságukról (Egy bujdosó szegénylegény.)” – Amint látjuk, szerzőnk [18] egész férfiasságában [19] tehetetlenül áll a kurucköltészettel szemben. Még azt is elvéti e versek iránt iramló szerelmes áhitatában, hogy irodalomtörténetet kellene irjon, nempedig leiró történelmet, amelyhez valóban felhasználhatjuk az idézett módon adalékok gyanánt a kurucok énekeit. Ugyanakkor a szabatosság rovására külön fejezet [20] hivalkodik „a lírai költészet” címmel, noha az oda sorolt költőket nem lirai, hanem hivatásszerü mivoltuk különíti el a kurucok dalosaitól.

5. Palotást járhatunk szerzőnk művének a kivonatolhatatlan egyéniségeket jellemző ütemére.

Kazinczy Ferencről szólván, „korának kétségtelenül ő a legkitünőbb epigrammirója.” De miért, ha már más a lírikus, más az ódaköltő és más az epigrammíró? Miképen sejtheti ebből a művelt olvasó, akinek nem szakmája az irodalom, mert reggeltől estig dolgozik, ám este botorul szerzőnknél kiváncsiskodik iránta, azt, hogy mi is a lelke-lényege irodalmunknak, amely egyetlen bontatlan egység, hiszen másképen nem is volna története? Ebben a könyvben anyakönyvi kivonata sincs az irodalomnak, mint egységes történőnek, hogy volna hát benne a tüneménye, a története? És ez a vaskos zenit szerzőnknél kéznél van állandóan. Berzsenyi „egyike legjelesebb ódaköltőinknek”, Vörösmarty „a maga korának legnagyobb költője”, mintha Vörösmarty ma nem is volna már költő, vagy [21] a történeti szempontokon túl önmagában nem volna jelentősége, ami ugyan azt állitja maga mellé, hogy jelentősége történetileg sincs. És egyáltalában mintha „Vörösmarty” az irodalomtörténetben nem Vörösmarty költészetét jelentené! De csak zúdúljunk bődülvén „a maga korába”, hiszen Kazinczy is „korának legnagyobb epigrammirója”. Ez a teljességgel kontár, az epigramma és ódagólemek által agyonsujtott költészeten le-lecsapván lakomázó, de azonkivül még indokolni sem próbált értékelés csak ugy zsibong a könyvben.

A könyv békanyálas folyása mellett okkal-móddal mégis megmaradván, üssünk varsát Csokonai Vitéz Mihálynál. Ő „széplelkü ember volt.” „Szorgalmával és tanultságával messze kimagaslott[22] kortársai közül”. „Dalainak vonzó hangja, elégiáinak érzelmes tépelődése és ódáinak nemes hevűlete megkapják az olvasót. (A magánossághoz, A tihanyi ekhóhoz, Tüdőgyulladásomról)”. – Mutasson föl szerzőnk egyetlen valamire való költőt, akinek verseire mindez rá nem illik! De ha fel is tesszük, hogy a Csokonai és általában minden nagyságunk annyira jelentéktelen, amennyire az jelen munkából következtethető, akkor is üres szajkózás az egész, tartalomellenes szóhalmazat, hiszen pont szerzőnk főigazgatósága alatt azt tanitják a középiskolákban, hogy a dal oly rövid lírai költemény, amelynek vonzó hangja van, az elégia minden Csokonai nélkül is érzelmes tépelődésü s az ódának éppen ódaságát teszi a nemes hevület, tekintet nélkül a mű irójára, sőt értékére. Tehát szerzőnk a tőle nem vitatott legislegjobb akarattal és megfeszüléssel sem képes egyebet összeszusszantani Csokonairól, mint hogy irt dalokat, ódákat és elégiákat. Csak hogy az a művelt olvasó, aki ilyen nyolcszáz oldalas ötkilót emel öregbülő szeméhez, ennél már jóval többet tud Vitéz Mihályról, ha máshonnan nem, hát a levegőégből.

De ha már nem futunk meg, bár nyakunkon a zsenialitás, illendően emeljünk kalapot amaz „önálló kutatás eredménye” előtt, amelyre szerzőnk előszavában szivetdobogtatóan hivatkozott. Csokonairól például azt kutatta ki önállóan, hogy „bordalai olyan talpraesett költemények, hogy ebben a nemben csak Petőfi[23] Sándor tudta felülmulni”. – Az egyéniségek különbözőek: vannak, akik ha önálló kutatások ilyen káprázatos eredménnyel végződik, azt a Borsszem [24] Jankóban teszik közzé. És vannak, akik egyáltalában képtelenek megérteni, hogy miért is kutat szerzőnk önállóan, amikor annyi derék tudósunk nyomozott vállvetve és miért nem próbál meg végtére irodalomtörténetet irni? Vagy ha már erről semmiképpen sem

♦♦♦

kiván leszokni, miért nem közli buvárkodásának eredményét valamelyik nem általa szerkesztett szaklapban? Azonfölül pedig, mit kutatott ki szerzőnk önállóan, az idézett bölcs értékelést leszámitva?

De – ördögé az igazságtalanság – ha e szapora pintéri rejtélyek között az irodalomról való fogalmunk végleg el is enyészik, szemléletünk ugy kitisztul, mintha fénymázzal kenegetnék. S a magyar költő teljes diszében elődereng „széplelkü” Csokonaink, hallván a pintéri szózatot: „Nagy olvasottsága nem ártott veleszületett költői tehetségének”.

Mit szólsz ehhez, óh én Vitézem?

„Ámor ezt hallgatta, nevette és jelül

Egy kisded mennydörgést durranta balfelül”.

– No, nem ilyen kétköteteset.[25]

♦♦♦

A következő üres de tőmondatokon megtompult fülünket helyezzük csak étheribb zenék elé. Hiszen szerzőnk a költészet rajongó szombatosa, ami már az igriceknél kitünt sajnálkozásából. „Csak az a kár – ugymond – hogy költeményeik szövegei nem maradtak fenn.” Azt ugyan nem árulta el, hogy az igricnóták szépsége után fáj-e a szive, avagy tudományos munkája gazdagodási lehetőségeinek ilyetén való csökkenése miatt, hiszen igy nem írhatja meg azoknak kivonatos és a kuruc dalokéhoz hasonlatosan szellemtelen, puszta tartalmát. S noha e nagy ragaszkodás ellenére sem dönthető el, hogy melyik volt a szerencsétlenebb pillanat, az-e, amelyikben irott művek a kezeügyébe kerültek, vagy pedig az, amelyikben tollnak esett, elösmerendő, hogy Berzsenyi Dánielnél nekimélyülvén a végén még azt is sikerül megvilágítania, hogy a maradandó értékű tartalomról miféle fogalma van. Mert Berzsenyit az elmének még szerzőnknél is szokatlanul ügyes fogásaival gyüri le. Ime az egyes mozzanatok: „egyike legjelesebb ódaköltőinknek... Az óklasszikai irányu ódaköltés legnagyobb mestere... Hatalmas nyelvi ereje és klasszikus tömörsége jól illik lirájának fenségéhez.” Hát persze hogy be kell vágnia ezt a szerencsétlen tanárjelöltnek, nehogy ostoba és avatatlan maradjon abban a hitben, hogy Berzsenyi liráját éppen nyelvi ereje és klasszikus tömörsége teszik fenségessé, sőt egyáltalán lirájává, költészetévé. De szerzőnk eleve a maradandó értékü tartalomra hivatkozott, mint segédre s nem hiába. Fürge ökléből csak ugy pattog a knock-out: 1. „Ostorozta a magyarság elkorcsosodását...” 2. „...lelkes örömmel ünnepelte nemzete derék férfiait.” 3. „Hazafias eszméi[26] mellett megszólaltatta vallásos eszméit és életfilozófiáját is.”[27] 4.[28] „Nemzeti iránya (holott benne „a deákos irány érte el fejlődésének tetőpontját”;) tehát nemzeti iránya, mély vallásossága és puritán életelvei népszerüvé tették költészetét.” 5. „;Ő is megkísérelte nemzetét felrázni az elkorcsosodásból.” 6. „;A [29] hazafias ódák egész sora...” Alig egy-két sor menetében hat hazafias horogütés,[30] a tudományos elmélyedés és kulturfölény teljes diadala. Ezzel szemben ki is merné összeálmodni Berzsenyiről, hogy jóllehet puritán életelveivel interesre adott pénzeket, módossága dacára „;két kis szobában lakott nejével és gyermekeivel”, „;örömét jószágai gyarapításában lelte,” szerzőnk szerint is, mégis alaposabb kiváncsiságra érdemes, különös értékeket alkotott és nemcsak a korabeli derék (fontolva haladó) férfiak politikai hive, rajongója, hanem ezen értékteremtő voltát semmiképpen sem jellemző adalékokon messze tulmenően, egyetemes lényegű költészetünknek, mint bontatlanul (szintetikusan) történő alanynak a hordozója is? Ama bizonyos maradandó értékű tartalom pedig szerzőnk soraiból kitetszően nem egyéb, mint a magyarság ostorozása, hiszen ha szerzőnk mást értene rajta, ugy legalább is csekély igyekezettel azon volna, hogy rámutasson, vagy csak a figyelmünket felhívja rája.

A Himnuszban [31] Kölcsey „;visszapillant a magyarság zivataros multjára” és még hat hasonlóan elsodró leleményű sorral fejtegeti szerzőnk, hogy ez a költemény

♦♦♦

a maga szépségében miként is viseli magán azt a bizonyos lényeget. Ezeket már nem idézhetem, mert még mielőtt józan eszünk fölmondaná a szolgálatot, sebtiben át kell szédülnünk a következőkön:

Vörösmarty:[32] „;...szokatlan jelzők...” „;A vén cigány maga a dult lelkü öreg költő, akinek kezéből már-már kiesik a vonó, de[33] azért... Bort önt a kupába, vére forr, mint az örvény árja, hurja zeng a vésznél szilajabban... Csak hadd forogjon keserű levében a vak csillag ez a nyomoru[34] föld... lesz még egyszer ünnep a világon.” Szerzőnk sem ir mindig irodalomtörténetet. Merthogy bosszús olvasóm tévedésbe ne essék, megjegyzem, e sorokat nem Vörösmartytól, hanem szerzőnktől idézem, kihagyásokkal, mert hosszu a vers, szerzőnk pedig még fölhigítja és így unalmas volna, ha nem vérlázító. Nem is foghatom föl, miért ír szerzőnk irodalomtörténetet, mért nem szerkeszt inkább antológiát? Ha kedve szottyanna, annak több joggal irhatná fölébe, hogy „;Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténete.” Igaz ugyan, akkor nem igen volna alkalma irodalomtudomány ürügye alatt saját szavait beleszőni remekműveinkbe s helyet sem tudna találni ama megállapításának, hogy Szigeti[35] József „;demokrata irányzatosság nélkül is[36] tudott érdekes paraszttörténeteket szinre hozni.”

Eötvös József munkáiban „;az örökös kesergés leverően hat”. – Szerzőnk a művek helyett a művek reája tett érzelmi hatásáról értekezik és legföljebb [37] még annyit árul el, hogy korukban hogyan hatottak. De ha csak ezzel foglalkozna és ezt következetesen végig is vinné, akkor munkája „;A közönség irodalmi ízlésének története” volna és nem az irodalménak.

Petőfi ellen elmélyülvén, a következő tétellel kiált [38] kezelés után: „;Amilyen könnyedén és világosan fejezte ki a legelvontabb gondolatokat...” Ez uj adat valóban önálló kutatás eredménye. Hiszen kivüle senkise tud arról, hogy Petőfi akár természettudományi fejtegetésekbe, akár bölcseleti elméletekbe bocsátkozott volna, értekezést irt volna a fennállás (subsistentia) fajairól, esetleg az indukció elméletéről, vagy más hasonló kérdésről. Mert szerzőnk ezt csak ugy kutyafuttában jegyzi meg, s igy kitesz a találgatás melléfogásainak. Minden bizonnyal a relációkalkulus tanára gondol Petőfinek ama sora alapján, hogy „;Szekundába ponált mégis Sok szamár professzorom.” De az is előfordulhat, hogy szerzőnknek egyszerűen fogalma sincsen arról, hogy mi az az elvont gondolat.

Ám Petőfi bölcs ember volt, nem hiába, hogy oly korán meghalt; okos munkabeosztással élt. Először könnyedén és világosan kifejezte a legelvontabb gondolatokat s azután „;a magyar bordalköltészetet a fejlődés magas fokára emelte.”

6. De ha már szerzőnk ennyire értetlenül áll a költészettel szemben, legalább hallomásai után igazodott volna. Akkor talán nem négy oldalon magasztalta volna a bemutatott módon Jakab Ödönt, amikor Berzsenyitől és Csokonaitól (terjedelmes bibliográfiástul együtt) rövid két és egynegyed oldalon veszi el kedvét az olvasónak. Mentegetőzhet azzal, hogy a XX. századot részletesebben tárgyalja. De itt Vargha Gyulának öt, Juhász Gyulának meg Szabó Dezsőnek csak háromnegyed oldalt ád. Szabolcska Mihálynak három hosszú oldalon csinál sikertelen propagandát, míg Füst Milánnál kifogy a szuszból, tömör zsenialitással mindössze ezt mondván róla: „;Szabad verselésében és hirhedt hosszuságu soraiban a bölcselő önelemzések tömege jelent meg.” De Füst Milán még szerzőnknek ajánlhatja „;Pártfogómhoz” c. ódáját, ha a többieket szemügyre vesszük. Balázs Béla hét meséje révén az ifjusági irók közt már el se képpeszt, sokkal fontossabb szerzőnknek az a maga sajátos módján végiggondolt megállapítása, amely szerint Ady föllépésével „;a lira szelleme materialista lett”, és Ady „;tehetsége a világháboru idején már csak romjaiban volt meg, kifejezései mindinkább homályosak lettek, a versformával egyre kinosabban küzdött” „;pályájának második felében már a nyerseség, mesterkéltség bukdácsoló nyelv és béna ritmus elképpesztő példáit nyujtotta” (mint teszem az Emlékezés egy nyáréjszakára.) Mig annak előtte „szokatlan hasonlatok és képek tüntek föl strófáiban.”;

És Ady „pénzkultusza”! Szerzőnknek még a kultuszról is normálissal feleselő fogalmai vannak. Mert mire alapozná Ady pénzkultuszát, ha nem az ilyen sorokra: „Sertéstestét, az undokot...” „Husába vájtam kezemet, téptem, cibáltam.” Tanárnak készülvén, ki kell hát oktatnom szerzőnket arról, hogy a „pénzkultusz” szókép és mást mint vallásos jellegü, beteges zsugoriságot, nem jelenthet. Még szerzőnkről sem tételezem föl, hogy kifejezését ebben a különben helyes értelemben illesztette volna Adyra, akinél jobban senki sem szenvedett amiatt, hogy a „Mi Urunk: a Pénz” s hogy ma csak akkor lehetünk istenek, két, három, négy napig, ha megjöttek a gyér aranyak.

Mielőtt befejezném e testes mivoltában hézagpótló mű részletezését, megállapítom, szerzőnk mégsem közveszélyesen tehetségtelen, mégsem állíthatom, hogy egy fikarcnyit sem konyít, könyve után ítélve, szakmájához. Teszem ezt Móricz Zsigmondról szóló amaz el-essayesedése miatt, amely szerint: „A magyar lélek nem üdül, hanem elkeseredik az ilyen művek olvasásakor.”[39] De ha tévednék és szerzőnk nem saját művére vonatkoztatná ezt a tételt, ugy fölvilágosítom, hogy Móricz műveinek olvasásakor a magyar lélek nem a mű, hanem a műben megmutatkozó valóság miatt keseredik el, azon valóban nem üdülhet.

7. Összegezvén: Szerzőnk történetfolyamati látása olyan érzékeny gyűjtőlencse, mint az én nadrággombom. Az egészből csak az tünik ki világosan, hogy irodalmunk nem való szerzőnk finom műszereire. Hajamat tépem, ha rágondolok, hogy csak most jutott ez a könyv a kezembe. Hiszen ha ezt elébb tudom, szülétlen kölyök létemre nem kellett volna ujságot árulnom; a címek, nevek, cikktartalmak akkora gargalizálásával irodalomtörténetet is összecsődíthettem volna.

***

8. A könyv oly csökönyösen szellemellenes, hogy véle kapcsolatban szóba sem jöhet a tisztes értelemben elgondolt stílus, amely a szellem hathatósságának [40] külső kifejeződése. Szerzőnk bővített mondatokban beszél, de nem egyszerűen, hanem igen gyakran érthetetlenűl és magyartalanul. Mert szerinte: „tudományos kutatóink stílusa annyira szakszerű jellegű, hogy ez a homályos stílus nem egyszer visszariasztja[41] a [42] szakközönséget is.” (Szép kis szakközönségünk lehet!) De ő „megkísérelte, hogy egyszerűen és világossan írjon.”

Ha már szerzőnk önként lemondott a szakszerűségről, az előbbiek után mi sem követeljük. De melyik beszéd és értelemgyakorlati órán nem rójjuk meg és nem javítjuk ki a következőket?:

„A magyarok Krisztus[43] után 800 körül tűntek föl a mai európai Oroszországban. Árpád vezér 896 táján elfoglalta a mai Magyarországot.” – A mai Oroszország, amint azt éppen a jelző mutatja, ma van, alapítani is csak 862-ben alapították a Rurik testvérek, akiktől a nevét kapta. A normann varégok által meghódított csúdok, szlávok és krivicsek a kazároktól és magyaroktól északra laktak, Krisztus után 800 körül a magyarok tehát még [44] csak az akkori Oroszország területén sem tünhettek föl. Árpád vezér sem a mai Magyarországot foglalta el 896 táján, akkor még Szvatopluk sem álmodott Trianonról, vagy ami egy kutya „Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténetéről.”[45]

♦♦♦

De ha szerzőnk mondatait szószerint vesszük és a szándékban maradt értelmet nem magyarázzuk beléje saját magunk, ugy egészen dévaj dolgokkal találkozunk:[46] „A szerzeteseken kívül a kódexek legszorgalmasabb[47] másolói voltak az apácák.” Ami szószerint véve azt jelenti, hogy az apácák szorgalmasan másolták a szerzeteseket, de kivülük a kódexeket is. Ismét másutt, a tudálékos elvontság helyén minő megjelenítő erő: „A betürovó pogány pap balkezébe puha fát fogott, jobbjába kést szorított és jobbról balra menve bevágta betüit a fába.” De miért kellett a szerencsétlen táltosnak rovás közben jobbról balra mennie, sétálnia? Ezáltal igazán nem vált magyarossá szerzőnk mondata. S ha ehhez még csak azt teszem hozzá, hogy jelzője minden oldalon „szokatlan jelző”, ugy nyugodt lélekkel kimondhatom: stilusa a középiskola követelményeinek nem megfelelő, se nem világos, se nem magyaros, se nem szabatos. Csak szokatlan.

9. A mű második felét táblázatok és térképek teszik. Szerzőnk bár minden figyelmét a történeti részre fecsérelte, mégis vetekszik azzal lexikális rendszerezése. Nem méltatlan Karinthy-tanítvány: eme száraznak kívánkozó táblázatokat is friss derűvel, váratlan és helyén való tréfákkal teszi élvezetessé. Fordulatos ötleteiből nemcsak a burleszk ősatyja, Scarron, hanem korunk amerikai filmírói is tanulhatnak s e réven szerzőnk műve jelentős exportcikkünkké válhatik.

Vegyük először az Időmutatót. Négy hasábban négy részre oszlik: 1.) Magyar irodalmi mozzanatok, 2.) külföldiek, 3.) magyar események, 4.) külföldiek. Nyilvánvalóan acélból, hogy összevethessük a hazai s a külföldi fejlődést. E gondolat kivitele a varázsló eredetiségével olyként valósul meg, hogy azt események ex machinának nevezhetnők. 1504-ben halaszthatatlan szüksége van szerzőnknek egy történeti mozzanatra s odairja: „1504. Columbus hazatér[48] utolsó amerikai útjáról” – holott ugyanezen mutató szerint Amerikát föl se fedezte. – „1637. A harmincéves háboru további fejleményei.” Pont. Szerzőnknél mindössze harminc esztendő lehet az örökkévalóság,[49] hiszen a harmincéves háborunak a táblázatban nincs se eleje se vége, ám egyetlen esztendőben vannak további fejleményei.[50]

Ha szerzőnk az ilyen történeti[51] események fölsorolásában és összeállitásában következetes is, mégsem mondhatjuk el ezt az Időmutató egészéről, amelyből arra az eredményre jutunk, hogy akik meghaltak, azok meg se születtek. Minek születtek volna meg, amikor ugyis meghaltak? Szerzőnknek[52] kesernyés életfilozófiája ez. Igy Gutenberg is meghalt, mielőtt fellebbent volna a fátyol arról, hogy hol is keressük az első nyomdát. De néhány oly idealista alany is akad, akik a meg nem születés logikai következményeit maradéktalanul levonták. Ily következetességről tesznek tanuságot például Voltaire és Goethe: ha már nem születtek, hát meg se haltak. De hogy ez helyrehozassék, Hegel kétszer hal meg egymásután (1830 és 31.) Ez meg fölkelti Scribe irigységét s ő már igazi vigjátékirói ötletességgel négyévi időközben szenderül jobblétre (1861-65.).[53] És az évszámokkal kapcsolatosan szó sem lehet sajtóhibáról, mert a dátumok elől állanak és együtemre vezényelik mind a négy hasábot. De hogy az árnyalati eltérésekből is mutassak néhányat! Freiligrath költeményei nem[54] 1833-ban, hanem 1838-ban jelentek meg. – Saint Pierre: Pál és Virginia 1788. és nem 1787. – Goethe:[55] Reineke Fuchs nem 1794, hanem 1793. – Balzac:[56] Grandet Eugenia 1833 és nem 34. Goriot apó nem 35. hanem 34. – Victor Hugo: Ruy Blas nem 1839, hanem 38. – Feuillett: Egy szegény ifjú története 1854 után csak[57] négy évvel, tehát 1858. – Wagner a Lohengrint 1847-ben fejezte be, 1850-ben csak előadták.

♦♦♦

S ha szerzőnknek az előadások időpontja [58] kedvesebb, ugy miért hökken a Nürnbergi [59] Mesterdalnokok előtt 1862? Hiszen előadni csak 1868-ban adták elő, sőt Wagner csak 65-ben készült el vele! És mit jelentsen az a [60] szellemes fordulat, hogy „1863. Wagner: Nibelung-trilógia”? A tetralógia első részét a Rheingold 1869-cel, másodikát, a Walkürt 1870-nel jegyezzük és sajátságos, hogy a későbbiekhez sem írhatunk 1863-at, mint szerzőnk teszi valamennyivel. Az egészet pedig 1876-ban adták elő. – Victor Hugo: Nyomorultak nem 1866, hanem 62. – Marxxal kapcsolatosan 1868-ban nem történt semmi különös, de 67-ben megjelent Kapitálja, amit szerzőnk ugy nem vesz tudomásul, mint egy lopótök. – A szocialista munkásszakszervezetek [61] első kongresszusukat 1892-ben tartották, tehát hét esztendővel szerzőnk 1899-e előtt. François Villon és Malherbe együttes élete sem ér föl szerzőnk szemében Sue halálával, modern kritikai módszerével agyonhallgatja őket. De abba kell hagyjam, hiszen illetlenen tuli volna, ha egy bölcsészhallgató a főváros tankerületi főigazgatójának minden egyes hibáját kijavítaná. S így csak azon mosolyodom el, hogy

A Helymutató tudományos rendszerezéstől elvárt következetességgel megjelöli születési helyét a térben azoknak, akik az időben annak mutatója szerint nem látták meg az áldott napvilágot.

Az egyik táblázatból kiderül, hogy néhány politikai szónokunkon kívül, Voinovich mellett egyedül Pintér Jenő az, aki minden akadémiánknak és irodalmi társaságunknak koszorus tagja.

A képek közül csak kettőt: „Herczeg Ferenc hüvösvölgyi háza,” és „Byron hazája.” Egy öreg ur fekszik valamilyen kőtömbön, háttal felénk és alkonyi bokrokon mereng. Szöveg: Kép a magyar irodalom világirodalmi kapcsolataihoz. Alul Szász Károlynak négy sora, mely szerint Albiont és Frankhont [62] a kicsiny toll tette naggyá.

Az írók sírjainak térképe a kerepesi uti keresztény temetőben (jó hely), gyönyörü. A sárga foltra emlékeztető alapon elszórtan néhány fekete kockácska: irodalmi sirhantok, természetesen az utak föltüntetése nélkül, nehogy használható legyen ez a cinteremabrosz. Holott ugysem érne sokat, mert ki vinné magával szerzőnk két hónaljra való művét, ha teszem Obernyik Károly sírjához óhajtana elzarándokolni. E térkép hiányosságát külön táblázat iparkodik pótolni és serénykedésében sikerül elérnie, hogy Martinovics Ignácot kirekeszti a tudósok közül s a szépírók közé számítja, bizonyosan hosszabb megfontolás eredményeképpen.

A Szómutató „irodalomtörténeti és kritikai műszavak gyűjteménye és értelmezése.” De miért irodalmi és kritikai műszó az ágál, a bolsevizmus, a burzsoá? Szerzőnket a hatodikban megbuktatnám. Meg én, hiszen csak annyit tud a hexameterről, hogy „hat verslábból álló verssor.” Hát a hatos jambus? A szonett: „négy versszakból álló lirai versforma.” Ccc... A doktor szó benne van, de a copyright hiányzik. S végül – mert a könyv minden porcikájában vakarózna tőlük, ha tudna – csak annyit, hogy szerzőnk szerint: „Invenció: az irásmű anyagának egybegyűjtése,” a „Materializmus: Istent és emberi lelket tagadó irányzat.” Stb. stb. stb.[63]

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Előörs, II (1929), fasc. 43 (október 26), pp. 10-12, fasc. 44 (november 2), pp. 13-14, fasc. 45 (november 9), pp. 14-15.

Aláírás: József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, #9.

– Ebből a költő által átnézett példány a PIM Kézirattárában. Kiadásunk alapszövege.

Lappangó kézirat:

– József Attila jegyzetei Szegi Pál Pintér-példányában.

Kiadva részletek: JAÖM, III, pp. 289-295.

▲

◄ ►

[1] [A szerző saját jegyzete:] Franklin Társulat. Képes kiadás. Két kötet. Ára 65.- pengő.

[2] [Az idézet helyesen, Pintér Jenő, Magyar irodalomtörténete, Budapest, 1928, I, p. 4 alapján:] ismétlem, mikor itt is elmondom,

[15] [A forrásban:] velünk. kegyességüktől

[17] [Az idézet helyesen, Pintér Jenő, i. m., I, p. 53 alapján:] Költőik

[22] [Az idézet helyesen, Pintér Jenő, i. m., I, p. 99 alapján:] tanultságával kimagaslott

[25] [A forrásban:] (Folytatjuk.) [Itt zárul a cikk első része.]

[26] [Az idézet helyesen, Pintér Jenő, i. m., I, p. 106 alapján:] érzelmei

[33] [Az idézet helyesen, Pintér Jenő, i. m., I, p. 131 alapján:] vonó, a toll, de

[34] [Az idézet helyesen, Pintér Jenő, i. m., I, p. 131 alapján:] nyomorult

[42] [Az idézet helyesen, Pintér Jenő, i. m., I, p. 3 alapján:] visszariasztja még a

[45] [A forrásban:] (Folytatjuk.) [Itt zárul a cikk második része.]

[47] [Az idézet helyesen, Pintér Jenő, i. m., I, p. 14 alapján:] szorgalmas

[48] [Az idézet helyesen, Pintér Jenő, i. m., I, p. 297 alapján:] Columbus Kristóf hazatér

[63] (Folytatjuk.) [A cikk közlése e harmadik résszel megszakad.]