Tanulmányok és cikkek,
1923–1930
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|
|
|
Terescsényi György versei
Rokonszenves könyv, ritmusai egy kicsit ösmerősek és
barátiak. Arany Jánossal tart atyafiságot,
de ez a rokonság eléggé távoli, a nagy mestert inkább csak a versek bánata
idézi. Közelebbi rokona Juhász Gyula,
mégpedig a Késő Szüret utáni versek Juhász Gyulája. Ez azonban nem jelent
epigonságot, Terescsényinek megvan a
maga egyéni hangja, mely hol bátortalanul, mint a végtelenségben kallódó
gyermeké, hol pedig kendőzött szigorúsággal tölti ki impresszionisztikus
formáit. Szemlélete alföldi, de nem naturalisztikus, a látás határtalansága a
lélek végtelenségévé váltódik benne, amelyből éles formavonalakkal csak itt-ott
lép elő a tárgyak képe. Ám mégis van plasztika ezekben a versekben: a szikkadó
földről áramló fodros, meleg levegő plasztikája.
Legerősebb oldala a
komponálni-tudás, amellyel elfogadtatja olyan darabjait is, amelyek különben bátran
maradhattak volna megíratlanul is. Kompoziciói értékesek, bár nagyrészt
helyzetképek, amelyek hasonlattá vagy szimbolummá tágulnak. Amikor a honi
tunyaságról szól, az egy kissé versére is ránehezedik: az érzés nemcsak
művészi, hanem lélektani értelemben is kifejeződik. S különös, hogy ugyanezen
verseiben egyúttal bőbeszédű is, ami természetesen nem válik javára, s vannak
gazdag leletei, amelyek ilyenformán majdnem elvesznek.
Külön képei tiszták, a vers
testével szervesen összefüggőek, de nem mindig érintetlenek. Legerősebben akkor
hatnak, amikor nyers, magyar miszticizmusát viszi beléjük:
Tömérdek állat, görbe
háttal,
Ekehasított barázdákkal
A dombtető.
Gerince ormán lépdel éppen
Fölpúposodott ködmenében
A magvető.
Legmélyebb hangjai is
ilyenkor szakadnak fel:
Vigyázz, a kútgém mozdul,
ébred,
És hirtelen elédbe léptet,
És mint a nyughatatlan
lélek,
Kérdez sötét, komor igéket
S ha nem tudsz megfelelni
rája,
Lesujt nehéz ostorja, fája.
Ezzel a miszticizmussal a
modern magyar literatúrában egyedül áll Terescsényi.
Adynak hasonló versei amennyiben misztikusak, annyiban a szimbolizmus
formaszerkezetével vezetődnek végig. Arany Jánosnak néhány verse, mint a
Tengerihántás is, közvetlen őse ezeknek a soroknak. Ezen a még ugarterületen
sok új lehetőséget vethet és szedhet magának és a magyar versnek Terescsényi.
Ez a képtipus több versében
fölbukkan, de csak egy-egy sorban, úgyhogy a vers jellege fölött nem veszi át a
hegemóniát. Ez legtisztábban Adyról írt hexametereiben tűnik föl.
Így szólok hozzád diadalmas,
égbetörő fény,
Fölmeredő cédrus, lánglombú,
büszke iharfa,
Vériszapos sömlyék gizgaz-sürüjébe[1] ütött kard!
Rímelése sokszor félszeg, az
áhítat félszegsége nélkül (ez utóbbira példa Juhász Gyula), de nem zavar, csak
ott, ahol finomabb szóra pathetikus szó rímel (eperszem – ezerszer); sokszor
még szépíti is a vers belső ritmusát.
Mindent egybevetve,
Terescsényi
igaz tehetség, majdnem egészen kiforrott költő.
Hibái már kevés szigorúsággal is kiküszöbölhetők és értékei tartalmas fejlődést
ígérnek. Beszédét néha szűkebbre kell fogja: részletfinomságainak nem szabad
elveszniök. Gyengédségében (a halott pacsirtát pajtásának mondja) nem szabad
ellágyuljon, mert ez nála a forma rovására megy. A jövőben még értékesebb lesz,
ha ritkán nyilvánuló darabosságát nem csiszolja páthosszal, hanem meghagyja a
maga rögszerűségében s ha verseinek anyagszerűségét jobban kiemeli.
A
közlés alapja:
Nyomtatott
forrás:
– Nyugat,
XXI (1928) fasc. 9 (május 1), pp. 686-687.
Aláírás: József
Attila.
Kiadva: JAÖM,
III, #3.
[1]
[A forrásban:] gizgaz-sűrűjébe [Verstani megfontolásból és Terescsényi
György, Délibáb. Új versek, h. n., 1928, p. 71 alapján javítva.]