Tanulmányok és cikkek,
1923–1930
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|
|
|
A modern
regényirodalomból a romantika csaknem egészen kiveszett, ugy hogy ha fel is bukkan
olykor-olykor, fölényesen lemosolyogjuk. Pedig a romantikának is megvan a maga
nagy hivatása és legfőképpen most, a háboru lelki dögvésze[1]
után: szivet-lelket rakni azokba a hustarisznyákba, amiket embereknek hivunk és
a hivők lerongyolódott hitébe uj bizakodást aggatni.
Réti
Ödön biztos, meleg kezekkel gyurja meg mondanivalóját. És ez a mondanivaló nem
feszeget problémákat – ha csak azt nem, hogy nemzetiségeinket milyen rosszul nevelték;
ámbár ez csak volt probléma és a magyarság nagyon elkésett attól, hogy a komoly
bajoknak elejét vegye. Aminthogy nem is vette elejét. Ez a regény a háboru
előtti két évtized tragédiája: a magyarság szempontjából. A Délvidék szerbjei
izzó gyülölettel fordulnak el a magyaroktól, akik egymás ellen vádaskodnak,
egymást akarják tönkre tenni csupán kenyéririgységből és nem törődnek azzal,
hogy ez mennyire elidegenitően hat a magyar érzelmü, komoly idegen elemekre. A
kisváros arca, a két iskolaigazgató, akik közül az egyik iszákos, a másik pedig
ki akarja turni helyéből társát; március 15-ének ünnepe, amikor Zorka, a szerb
leány magyar nemzeti kokárdásan megy az iskolába, ahol társnői emiatt gunnyal
fogadják és össze is verekednek; a tanfelügyelő, aki rideg és kérlelhetetlen a
gyanusitott tanárral szemben – pedig bizonyiték nincsen – egészen addig, mig be
nem igazolódik ártatlansága: mind megdöbbentő motivumai a magyar
nemtörődömségnek és rövidlátásnak. A romantika pedig ebben a regényben az, hogy
a jók jó, a rosszak rossz véget nyernek. Megkapó szerelmi történet köré
csoportosul minden és nagy jóságot önt belénk Réti Ödön, amikor a magyar tanár
eljegyződik szerb tanitványával, akinek családjában a magyargyülölet volt a
házi szentség: példázva azt, hogy a szeretet az a tüz, mely a darabos kövekből
kiolvasztja az aranyat.
A
magyar irodalomnak nagy nyeresége ez a regény, melyet az Athenaeum adott ki
szép egyszerü külsőben.
A
közlés alapja:
Nyomtatott
forrás:
–
Makói Friss Ujság, XV (1924), fasc.
24 (január 29), p. 3.
Aláírás:
József Attila.
Kiadva:
JAÖM, III, #2.