Bogáti Fazakas Miklós, Egy néhány királyt megbíra (RPHA 2014)

Bogáti Fazakas Miklós, Bálám és a Bálák, Numeri Cap. XXII, XXIII, XXIIII., Encomium Hebræorum et probrum exterorum populorum canit, Nóta: Mi Uronk Jézsus Kristusnak

Egynehány királt megbíra,
Mózses az földet foglalá,
Moáb király, Bálák hallá,
Megijedt, nagy gyűlést híva,
Mint álljon ellene, szóla.

Nemes midján nép is vele,
Kivel Bileámot érti,
Mindkét ország ehhez külde,
Mint prófétát, úgy tisztelé,
Hogy zsidót átkozza, kéré.

Kezek rakva hazol mentek,
Az átok árát megvitték,
Szót fogadjon, igen inték,
Mert hatalmas szavát hitték,
Ha kit átkoz, megejtenék.

Ottan az Istentűl kérdé
Bileám, hogyha elmenne,
De az Isten nem engedé,
Mert áldott az zsidók népe,
Nem fog az szándok ellene.

Másodszor is Bálák külde,
Űneki sokat ígére,
Bileám az színt viselé,
Ismét az Istentűl kérdé,
Maga tudja, hogy ellene.

Istent változni tanítja,
Hogy azmit először tilta,
Másodszor azt visszahíja,
Ám menj el, az Isten monda,
De tűle függjön, azt hagyja.

Útban Bileám próféta,
Az Úr igen búsult reá,
Angyal az utat megállá,
De Bileám azt nem látá,
Mert megvakult az aranyra.

Meglátá szamár, s ki tarta,
Bileám azt igen vágja,
Leesék, szamár megszólá,
Bolond urát megdorgálá,
Ki az angyalt ottan látá.

–Ha bánod – úgymond – megtérek.
Mond az angyal: Bár menj vélek,
De azt tedd, azmit szeretek.
Eljuta, monda mindennek,
Hogy engedni kell Istennek.

Egy hegyre király felvivé,
Hogy az zsidó tábort nézné,
Félre méne, s Istent kérdé,
Az Úr mindenütt meginté,
Azért szavát ű így kezdé.

„Bálák király hozzám külde,
Messze földrűl hozzá inte,
Hogy átkot mondjak ez népre,
Az Jákob szép nemzetére,
Izrael nagy seregére.

Rontsam-é, ha Úr nem rontja,
Átkozzam-é, ha Úr áldja?
Nincs embernek oly hatalma,
Hogy Isten ellen bánthassa,
Azkinek ű jót fogada.

Az hegyekről, ím, hogy látom,
Noha harmadát sem látom,
De nagy voltát én aránszom,
Mely erős, innét gondolom,
Nem árthatsz neki, azt mondom.

Egyedül magának lakik,
Más nélkül nem szűkölködik,
Pogánnal sem elegyedik,
Mert csak Istenében bízik,
Kitűl soha meg nem esik.

Oly számos, mint földnek pora,
Jákob számát ki tudhatja?
Negyedét sem számlálhatja,
Azmint az Isten fogadta,
Hogy űtet megszaporítja.

Rajta örök Úrnak szava,
Holta után is öröme,
Vajha halálom úgy lenne,
Mely drága az szent nép vége,
Mert örökké lelkem élne.”

Úgy haragszik Bileámra
Bálák király, hogy így áldja,
Az Izraelt sem átkozza,
Azért más hegyre felhívá,
Hogy onnát mind nem láthatná.

Méne félre, s Istent kérdé
Az próféta, és megtére,
Beszédét ezképpen kezdé:
„No, Bálák, Zeppor gyermeke,
Füled tarts jól beszédemre.

Én is, te is Isten ellen,
Törekedünk igaz ellen,
De nem ember ez az Isten,
Hogy változzék és hitessen,
Hogy bánja, mit fogadt régen.

Tött fogadást, s ne tökélje,
Jákobnak szólt, s most megszegje.
Engemet is erre külde,
Áldomást én számba teve,
Tehát hogy szóljak ellene?

Pokol bűn semmi nincs nála,
Semmivel Istent nem bántja,
Azért az Úr vele tartja,
Ez király trombita szava
Minden ellen bátorítja.

Rettenetes ennek karja,
Egyiptusból ki kihozta,
Azulta mind oltalmazza,
Semmi ügyében nem hagyja,
Mint kornisnak erős szarva.

Oka, mert Istent mást nem tart,
Zsidó nem tart pogán hütöt,
Varázslást, jóst, madárnézést,
Költött, hamis jövendölést,
Csak Istentűl jövendőt ért.

Bűbáj nem fog semmit rajta,
Nem árt neki ember átka,
Világ népe csak csodálja,
Isten űket mint hordozza,
Minden ügyben oltalmazza.

Rátör minden, de megállja,
Mint oroszlán nagy búsulva,
Nem nyugszik, míg meg nem kapja,
De mire indol, megrontja,
Bosszontói vérét issza.”

Úgy búsult Bálák, s riada:
Se áldd, se szidd – már úgy monda,
Az prófétát ismeg hívá,
Más magas hegyre állatá,
Hogy Izraelt megátkozza.

Már Bileám nem ment félre,
Érti, mit az Úr kedvelne,
Az Izraelt mind elnézé,
Szép rend táborát szemlélé,
Úr lelkétől így beszéle:

„Ezt mondja az Beor fia,
Az szemenyílt vak próféta,
Az Bileám, ki nem látá,
Hogy utat angyal megállá,
Azki az Úr szavát hallá.

Kit az Isten földhöz vere,
Kinek szemét úgy engedé,
Kivel Úr dolgait nézze,
Hogy igaz próféta lenne,
Izraelről így énekle.

Sátorid, Jákob, oly szépek,
Lakóhelyed oly ékesek,
Mint annyi tágas bű völgyek,
Mint vizek mellett szép kertek,
Mint élő facsemetéjek.

Tisztes úgy, mint Úr plántálta,
Mint vizeknél sok cédrusfa,
Mint kövér mező, mely magva,
Nem asz, mert Isten áztatja,
Öntözi, neveli, áldja.

Eddig még csak belső java,
Künn is nagy lészen hatalma,
Megnő, szaporodik magva,
Híres, vitéz birodalma,
Amálek népét megbírja.

Rontja Amálek ágait,
Feljebb emeli ű fejét,
Koronáját király székit,
Mert azki kihozta népét,
Erős kornis őrzi fiait.

Oly ellensége nem lehet,
Hogy ki megszeghetné űtet,
Megtöri ű tetemeket,
Vérben fereszti fegyverét,
Elveszi erősségeket.

Retteg minden szomszéd tűle,
Ha letelepedhet földre,
Mint hím oroszlán fektében,
Vagy kölykös tigris fektében,
Kit költeni de ki mérne.

Úr áldottát az ki áldja,
Annak bizony áldomása,
Magát bódognak úgy tartsa,
De veszett, azki átkozza,
Mert azt az Úr megátkozza.”

Megbúdult Bálák, hogy áldja,
Zsidót Bileám nem szidja,
Mert kételen az Úr hajtja,
Nyelvét jó helyen hordozza,
Szavát ismét így formálá:

„Petorában, ím, megtérek,
Mert kedvedre nem beszélek,
De árt az nép te földednek,
Holtod után nemzetednek,
Ezek Moábra meglesznek.”

Ottan példáját így kezdé,
Mond, az kinek nyílék szeme,
Mond, az ki Úr szavát érté,
Ki Úr jelentését nézé,
Kit Úr vakíta, levere.

„Pálcáját nem most emeli,
Koronáját de felteszi,
Ez nép magát úgy felveszi,
Látom, szarvát mire viszi,
De sok üdővel ezt szerzi.

Úr után lészen hadnaggyá,
Jákobnak fényes csillaga,
Izraeltűl támad pálca,
Kitűl lészen nagy világa,
Izraelnek híre, lángja.

Letöri az Moáb szarvát,
Közte való fű-fű urát,
Az nagy Sét szép maradékját,
Kivel eddig hánta magát,
Te országod koronáját.

Ozton Edomra fordítja,
Fegyverét Seirre vonja,
Jákob magát jól forgatja,
Ellenségit mind eloltja,
Azok kazdagságit bírja.

Rettenetes most Amálek,
De mind elvész azonfélék,
Kérkednek, hogy űk nemesek,
Hogy régiek, oly kevélyek,
De nem marad egy is bennek.

Úgy vagyon Cines nagy nemzet,
Lakóhelye mind kerített,
Erős helyen rakott fészket,
De elrabolják még űtet,
Ellenség pusztítja földét.

Még zsidót is nagy ügy éri,
Hogy révit Assur elveszti,
Zsidót ismét elemeli,
Örök javát nem engedi,
Mérgét mézzel elegyíti.

Ki érti vajon, s ki látja,
Az Úr reá hogy ezt hozza,
De az Assurt is megrontja,
Népe ellenségét bántja,
Népe bosszúját megállja.

Az tengeren általkelnek,
Hajókon Assurra mennek,
Eufrátes túljára kélnek,
Mindeneket törnek, vesztnek,
Kik zsidóknak kárt töttenek.

Neves, híres görög népek
Először hajókon jűnek,
Ázsiában sok kárt tésznek,
Sok királyokat elvesztnek,
Kik helyében űk felülnek.

Idő telve alább esnek,
Mert olaszok rájok mennek,
Mindent Rómához kerítnek,
De űk is végre elvesznek,
Mint rontói az szent népnek.”

Tovább ennél nem szólhata
Bileám, és haza tarta,
Báláknak dobja fakada,
De Mózses mindent megtuda,
Többi közt ezt írva hagy