Balassi Bálint, Valaki azt hiszi, hogy nyerjen menyeken és szűzeken (RPHA 1458)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Valaki azt hiszi, hogy nyerjen menyeken és szüzeken
Szerelmével avagy hűséggel: az házat rak sík jégen,
Vagy pedig hiába hord vizet rostás edényében,
Avagy hogy verőfényt akar fogni bolondul kezében.

Nem használ minekünk - szerelmünk - náluk, sem könyörgésünk,
Nem esnek rajtunk, bár kínt valljunk, sőt nevetkeznek velünk;
Mely kedves sáskának a harmat, úgy nekik is könnyünk,
Sok búnkkal, fáradságunkkal tőlük mi csak kínt érdemlünk.

A felgyulladt tűz sem gerjedhet fűlt kemencében inkább,
Mint én elfáradott, bús szívem, ki már nem élhet tovább
Szerelem miatt, mert oly bágyadt, nem lehet nyavalyásb,
Mert már, ni, annyira jutott, hogy ugyan nem szállhat alább.

Mint hogy tiszta vízzel buzog fel forrás tiszta kútfőben,
Olyan tisztasággal forrdogál szívem nagy szerelmében,
Örömest szolgálja, jóllehet csak gyötri szüntelen,
Jó kedvvel tűr, szenved, enged, csak juthatna jó kedvében.

Szerelmemnek de míg mindeddig csak az sem volt jutalma,
Hogy valaha hozzám kegyesen vagy egy szót is szólt volna,
De sőt még ingyen szép személyét csak látnom sem hagyta,
Csak azért, hogy szerelmében szívemet több kínnal bántsa.

Mint párduc prédának, kínomnak is kegyetlen örvendez,
Háládatlanképpen bűnömben gonoszt fizet s bút szerez,
Mosolyog kínomon, mint nagy jón, hogy lelkem epedez,
Szerelmében, mint szélvészben, látván, hogy szintén úgy evez.

M'eggyek, már nem tudom, ha látom, hogy én el nem hagyhatom,
Noha kínját vallom, de válnom tőle nem kívánhatom,
Szeretnem pedig azt, ki fáraszt sok búval, mi hasznom?
Hát m'eggyek? Ellene vétsek? Ó, azt sem lehet, mert szánom.

Éljen, inkább éljen, víg legyen, valamit művel velem,
Hogy lelkem érte jár, lássa már, legyen kegyelmes nekem,
Ismerje valaha, hogy soha egyebet szerelmem
Nálánál, kin életem áll, nem követhet, mert ő lelkem.

Szerelmére, mint egy szent helyre, elmémet, ím, fordítom,
Mint egy áldozatot, magamat abban ismét felgyújtom,
Csak hogy keservemben, már kiben régen fekszem, szánjon;
Megszánjon, térjen meg hozzám, s engemet megboldogítson!