G S György, Szükség mostan fejenként hálát adnunk (RPHA 1350)

Irodalomtörténet Poétika Források
Incipit: Szükség mostan fejenként hálát adnunk
RPHA-szám: 1350
Szerző: G S György? A verset a szerző látta el névmegjelöléssel. // Salánki A verset a szerző látta el névmegjelöléssel.
Ajánlás: Geszti Ferenc
Cím: Historia cladis Turcicae ad Nádudvar
Változat:
A szereztetés ideje: 1580 A kolofonban: Ezerötszáz és az felett nyolcvanban
A szereztetés helye: A kolofonban: Bársonyos mentében
Pro domo: Változat:
Szöveg Dallam A szöveg forrása: OTKA K135631
Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Szükség mostan fejenként hálát adnunk,
Az seregek Istenét magasztalnunk,
Ki nagy diadalmot adott minékünk,
És megverte az pogánt miellenünk.

Emlékezzünk azért nagy szép dolgokról,
Istenfélő, jámbor vitéz urakról,
Geszti Ferencnek jó vitézségéről,
Kegyetlen Sásvár béknek veszedelméről.

Egyetemben az jó Ruber Károlyról,
Császárnak tokaji kapitányáról,
Ez esztendőbéli jeles harcokról,
Magyaroknak sok jó szerencséjekről.

Paraszt nemzetségből Sásvár származott,
Keresztyénből kegyetlen pogánnyá lött,
Rajtunk való dühösségért úrrá lött,
Mert különben nem nyerhete békségöt.

Éjjel-nappal nyughatatlan dolgában,
Mint lehessen nagyobb uraságában,
De nem talál egyéb módot magában,
Hanem hogyha dúlhat Magyarországban.

Semmiképpen nem akar ő szolgálni,
Császárának egyéb országot venni,
Magyaroknak akarja végét érni,
Elvégezte, de Isten nem engedi.

Így értettünk, hogy egynéhánszor mondta,
Ha magyar vér csak egy csepp bennem volna,
Kimetszetném, mondom az nagy Allára,
Nem akarnám, hogy ez hitből kivonna.

Istennek csudáljuk ő ítíletét,
Hogy valakit kedvéből egyszer kivet,
És ő népe száma közül kirekeszt,
Istennek az inkább kergeti népét.

Vagyon erre sok példánk az Írásban,
Az Alcinus vala Zsidóországban,
Simon, Menelaus Jéruzsálemben,
Lisimachus és Jason az Sionban.

Ezek végre az zsidókat elhagyván
Elszökének az pogán Siriában,
Gonosz Antiochusnak országában,
Elárulák az kincset az templomban.

Ezek nagyobb kárt töttek az zsidókban,
Nagyobb dúlást, fosztást Jéruzsálemben,
Nagyobb veszedelmet Sion várában,
Hogysemmint Antiochus haragjában.

Így valakik mitőlünk elszakadtak,
Makhometnek vallására állottak,
Marháinkat inkább dúlták, fosztották,
Gyermekinket inkább ölték, vagdalták.

Ezek között mind híresebb az Sásvár,
Kit csak azért szeret vala a császár,
Tisztöl néki adattaték Szolnok vár,
Hogy ez földen inkább félne az magyar.

Mert őmaga egynéhánszor kérkedett,
Császár előtt ilyen szókkal beszélett:
„Ádjad nékem a szolnaki békséget,
Néked ádom, császár, Magyarországot.

Egyik lábommal kapuját Tokajnak,
Az másikkal bétészem az Kállónak,
Dandárommal megállatom Ecsednek
Népét, mind meghódoltatom az földnek.”

Nyerte vala e szókkal az békséget,
Adták vala néki helyül Szólnakot,
Gyűtött vala mellé nagy sok töröket,
Kik szeretik, mint atyjokat, az béket.

Sásvár magában sokat gondolkodék,
Mint lehetne ura fogadásának,
Mert jól tudja vitézségét magyarnak,
Vigyázását végbéli hadnagyoknak.

Felindítá Isten az magyarokat,
Ruber Károlt és Kolonics Bertalant,
Vélek öszve az Kátai Ferencet,
Ez országnak, mint jámbor, hű hadnagyát.

Ezek mellé nagy sok jó vitézeket,
Magyart, sárgát és vasas németeket,
Elindíták harmadfélezer népet,
Égetteték Hatvannak ő várasát.

Jelenvoltát merthogy érték magyarnak,
Törökek nagy erősen kiáltának,
Várasból keményen kiszáguldának,
Vélik vala, hogy hajdókra találtak.

De mihelt ők az sereget megláták,
Rettenének, és visszafordulának,
Sebességgel az várasra futának,
De magyarok mind utánok valának.

Ugyanazon űzésben az hadnagyok
Nagy felszóval kiáltják az jámborok,
Mindnyájan most török fejet végyetek,
Kik viselni jó hírt-nevet akartok.

Láták akkor magyarok emberségét,
Ruber Károly, Kátai vitézségét,
Magyar vitézeknek serénségeket,
Török főnek hamar elvételeket.

Egyetemben több sok vitéz jámbornak
Emberségét akkor felmagasztalák,
Mert az török fejét igen hullaták,
Az testeket azon mezőn elhagyák.

Martalócot, jancsárokat vágának,
Az űzésben besliák elhullának,
Nagy sok paraszt török hegyben öleték,
Annyira, hogy testek egymásra értek.

Az vitézek az töröknek mind hátán
Menének bé az várasnak kapuján,
Sokat bennek levágának az utcán,
Csak egy kevés méne bé vár kapuján.

Lovaggal, gyaloggal vitéz Balassa
Házakat, pénzes boltokat törött vala,
Gyermekeket, bulyákat fogott vala,
Sok törököt nyakon kötöztet vala.

Azonközben az fegyveres németek
Nagy hirtelen az házakat felgyúták,
Mint rókákat, törökeket füstölék,
Sok őbennek tűz miatt megöleték.

Sívás, rívás, kiáltás akkor vala,
Dobnak, trombitáknak zengése vala,
Várból tarackoknak dörgése vala,
Ezek de mindhéában lésznek vala.

Mert magyar ott senki nem veszhet vala,
Csak két német fegyveres veszett vala,
Az egyik lövés miatt megholt vala,
Az másikat várban ló vitte vala.

Szükség ennek vitézségét beszélnünk,
Emberségét mindenkor magasztalnunk,
Mert vitézül halált szenvedt érettünk,
Nem hadta, hogy káromlassék Istenünk.

Török közé mihelt várban ment vala,
Az jancsárok megkörnyékezték vala,
De hozzá közel nem mehetnek vala,
Mert nagy erős lövést ő tészen vala.

Elevenen őtet meg nem foghatták,
Hanem végre lovát földre levágák,
Kegyetlenül mind lovastol vagdalák,
Annak utána fejét is elcsapák.

Török, míg így tőn az német vitézzel,
Az magyar is kívöl török marhával,
Megrakodék nagy sok török bulyákkal,
Elindula sok fő török foglyokkal.

Fényes nappal ez dolgok löttek vala,
Sok törökön belöl történtek vala,
De az Isten népét hordozta vala,
Mint zsidóknak, senki nem árthat vala.

Nagy örömmel vitézek juttak vala,
Eger várában bészállottak vala,
Kótyavetyét mindjárást hántak vala,
Istennek nagy hálát ők adtak vala.

Ezen nagy haragja Vejz basának,
Azért igen ír az Ruber Jánosnak,
Hogy megszegte volna frigyét császárnak,
Oka volna az nagy szörnyű romlásnak.

Egész éjjel nem alhatik búában,
Ide-s-tova gondolkodik magában,
Hogy ne esnék császárnak haragjában,
Mert nem maradhatna meg az Budában.

Gondolá azt, hogy magyart megrabolja,
Az előbbi romlást hogy megtorolja,
Magyarokon ő bosszúját megállja,
Az föld népét mind rabságra elhajtsa.

Nagy sok néppel hadnagyit felkészíté,
Magyart dúlni az Nagygyőr felé küldé,
De az hatalmas Isten nem engedé,
Mert Ferrandó népévél megvereték.

Ifjú Czobor Márton is jelen vala,
Vajda Kristóf mindenütt véle vala,
Az nagygyőri haddal forgódnak vala,
Sok töröknek ők fejét szedik vala.

Törökök akkoron is vesztek vala,
Huszain béknek kezét vágták vala,
Az áruló őmaga szaladt vala,
Kapitán béknek fejét vették vala.

Nagyobb lőn ezzel basának haragja,
De magyarnak vitézségét csudálja,
Azért népét Kaproncára bocsátá,
De halljuk meg, ott is mint járt hadnagya.

Oda közel mindenütt horvát urak
Éjjel-nappal vigyázásban valának,
Mert jól tudják csalárdságát pogánnak,
Gyakran kiütését pozsgaiaknak.

Azért mihelt hallák török jövését,
Az pozsgai béknek közelgetését,
Mindjárt ki-ki mind készíté ő népét,
Akarák béknek látni vitézségét.

Horvát urak török hadát hogy láták,
Az nagy zengő trombitát fúaltaták,
Nagy felszóval az sereget biztaták,
És szép renddel viadalnak állaták.

Nemkülönben ott is az ő hadával
Cselekedék Isten, mint Izráellel,
Megvereté pogánokat urakkal,
Mint pusztában Amálekot zsidókkal.

Szép nyereségök lőn horvát uraknak,
Vigassága, öröme nagy az hadnak,
Mert sok pogánok földre vágatának,
Csak kevesen békkel elszaladának.

Látá basa, hogy semmi nincs hasznára,
De sőt inkább minden fordul kárára,
Szüvét adá mindjárt az nagy bánatra,
Mert fél, dolga hogy ne jusson fojtásra.

Ezerötszáznyolcvanban írnak vala,
Március, április akkoron vala,
Az hideg tél melegre fordult vala,
Mikoron mindez dolgok estek vala.

Napról napra az mező zöldül vala,
Az szép füvek mindenütt nőnek vala,
Azért lóval fűre bocsáttak vala,
Mind az két fél az harctól megszűnt vala.

Alattomban békek tanácskozának,
Ő nagy romlásokról gondolkodának,
De egyebet benne nem találának,
Hanem szerencsétlenségét basának.

Azért mindjárt írának az császárnak,
Megjelenték veszedelmét hadának,
Igen vádlák szerencséjét basának,
Okát mondák lenni az nagy romlásnak.

Császár azért mindjárt igen haragvék,
Basát hagyá, hogy Budából kivetnék,
És Konstancinápolyban béküldenék,
Hogy ne lenne romlása az töröknek.

Basát szerencséje dolgából így vádlák,
És Budából igen hamar kihányák,
Úgy sajkában igen hamar bérakák,
Aláküldék Duna vizén császárnak.

Azért immár basa senki nem vala,
Hanem csak képében Sásvár bék vala,
Az hatvani rablást forgatja vala,
Hogy megtorolhatná, gondolja vala.

Azért mindjárt menten-méne Hatvanban,
Ott az békkel vala nagy gondolatban,
Holott volna jobb öszvegyűlni hadban,
Hogy ne lenne hír az magyar urakban.

Végezék azt, hogy ugyanott Hatvanban
Mindenfelől gyűljenek alattomban,
Mint későbben lenne hír Eger várában,
De hamarább rabolhatnak Maklárban.

Elizené mindenfelé Sásvár bék,
Hogy törökek mindenfelől gyűljenek,
Az hatvani mezőre siessenek,
Mert rövidnap gondja lészen töröknek.

Ezt hallván, nagy sietséggel törökek
Öszvegyűlének sokfelől seregek,
Egybenadák mind magokat az békek,
Vélek jövének sok gyalog törökek.

Júniusnak huszodik napján, délben,
Eger alá jövének nagy hévségben,
Az maklári polgárokat hirtelen
Megfogdosák szegényeket az hegyben.

Jámbor keresztyéneket levágának,
Kik magokat mindjárást meg nem adák,
Csak fejeket az kocsira felrakák,
Gyermekeket, mint juhokat, fogdosák.

Ilyen nemzetséget mi nem hallottunk,
Históriákban mi alig olvastunk,
Hozzá hasonló kegyetlent nem láttunk,
Azért méltó, hogy mindenkor átkozzunk.

Óh, te, hitván, istentelen nemzetség,
Mint katona, lám, nálad oly az község,
Abban áll volt-é valyon az vitézség,
Hogy előtted megfutamik az község?

Gondolkodjunk mind az monarchiákról,
Siria- és persiabéliekről,
Macedoniai Alexanderről,
Avagy az Római Birodalomról.

Csak egyikhez sem hasonló ezeknek,
Mert sem szava, sem hiti nincs töröknek,
Semmi haszna nincsen az fizetésnek,
Mind hódoltat s hódolatlant elvesztnek.

Hódlott helyről vala az Isten papja,
Kit az pogán mesterestöl elfoga,
És mindjárást azon útban levága,
Hogy őmagát hódolt faluból monda.

Sokkal kevesebb népet kaptak volna,
Hódlásokhoz ha ők nem bíztak volna,
És az adót ha bé nem adták volna,
És pogánnak ha nem hittenek volna.

De az pogán egyaránt az hódoltra
Szintén úgy ment, mint az hódolatlanra,
Csak az vitézeknek bosszúságára,
Ezt mielék egriek bánatjára.

Otthon akkor egriek nem valának,
Csak kevesen emberül forgódának,
Mert kétfelől útait az várasnak
Megállák, törökek nem árthatának.

Egyik részévél az népnek őmaga
Török András igen forgódik vala,
Másikkal Fodrócki György másutt vala,
Mind az kettő nagy vigyázásban vala.

Látá török, hogy semmit nem tehetne,
Eger várasában bé nem mehetne,
Az falukból való néppel megtére,
És nagy sietséggel Hatvanban méne.

Vala Sásvár nagy örömben békekkel,
Igen lakik vala fő törökekkel,
Hogy az dúlást tehette békességgel,
És hogy jutott Hatvanban az községgel.

Hasonlót már magához nem vél vala,
Szerencséjét igen forgatja vala,
És harcait gyakran számlálja vala,
Így törökek előtt kérkedik vala:

„Diadalmok kauroknak ellenem
Soha nem volt, nem árthattak énnékem,
Hanem mindenkoron futtak előttem,
Avagy mindjárt akadtak én kezemben.

Ím, mely híres vitézek az egriek,
De hogy mondták jelenvoltom nékiek,
Hogy rám jöjjenek, nem volt annyi fejek,
Azért nem ártott népemnek fegyverek.

Ennek utána nem félek őtőlek,
Meg nem rettentik szűvemet kavorok,
Csak hogy gyűljenek énhozzám törökek,
Adják mellém őmagokat az békek.”

Egy üdőben mind eszében jutának
Fogadási, kit tött vala császárnak,
Mikor az békséget nyeré magának,
Lakóhelyül kéré várát Szolnoknak.

Azért hamar izene az békeknek,
Mindenfelé íra fő törökeknek,
Agáknak, vajdáknak és szpáhiaknak,
Besliáknak és az jancsáragáknak,

Hogy mindjárást siessenek az hadban,
Légyen nékik hagyott helyek Szolnakban,
Mert ő esett volna igen nagy gondban,
Tökéletes hogy lehetne szavában.

Ez hír hallván, törökek készülének,
Egész hétig Szolnokban mind gyűlének,
Sásvár béktől igen kérdezkedének,
Hogy mi volna oka most az gyűlésnek.

Sásvár megmondá barátinak titkon,
Elvégezte, hogy falukat raboljon,
Tokajból, Kállóból katonát fogjon,
És sok barmot az új basának hajtson.

Ezt hallván baráti mindjárt javallák,
És magokat nagy örömest ajánlák,
Mindenütt mellette lésznek, azt mondák,
Csak hogy légyen romlása az kavornak.

Tizenhatodik napján júliusnak
Indulása lőn Szolnakból töröknek,
Harmadnappal az után az faluknak,
Lőn veszése Nagyfalunak, Gávának.

Rakomazt is csak tövéből Tokajnak
El akarják vala víni pogánok,
De egy kevés német lőn egy halomnak
Tetejéről ótalma Rakomaznak.

Azért kevés népnek ott árthatának,
Gyermekeket, leányokat kapának,
Mert férfiak az hajókra esének,
Míg törökek németeken késének.

Erős lövést tévének az németek,
Mert jámborul az halmon forgódának,
Semmit nékik nem ártának törökek,
Hanem nagy békévél megmaradának.

De másfelől számtalant visznek vala,
Rabot, barmot előttek hajtnak vala,
Aratókat mezőn fogdosnak vala,
Kiket Sásvár bék Nánáson vár vala.

De az Isten irgalmát és kegyelmét
Megmutatta hozzánk buzgó szerelmét,
Egyetemben az pogánhoz haragját,
Kijelenté nagy kemény ítíletit.

Mert miképpen régenten könyörgését
Az zsidóknak meghallgatván kérését,
Ohajtását és keserves sírását,
Az ínségből égben felkiáltását.

Égyiptomban az Madián földéről,
Visszaküldé Mojzest az búdosásból,
Hogy az népet megmentené az kénból,
És kihozná a szolgálat házából,

Nemkülönben nékünk az vitéz urat,
Más országból az jó Geszti Ferencet
Hazahozta vala, hogy itt ez földet
Megőrüzné, ne hadná az községet.

Azért, mihelt hallá az török dolgát,
Kihozatá mindjárt veres zászlóját,
Ki-ki mihelt felkészíté őmagát,
Diósgyőrből kiindítá szép hadát.

Ugyanazon nap lovaggal, gyaloggal
Általköltözék Tiszán Kisfaludnál,
De miérthogy estve vala, hadával
Meghála csak közel Szentmargitánál.

Másod napon mindnyájan az vitézek
Hozzá gyűlének magyarok, németek,
Kik felszóval vitéz urat köszönték,
És egy szűvel ilyen módon üdvözlék:

„Vitéz uram, Isten hozott közünkben,
Mint egy angyalt, úgy vártunk mi ez igyben,
Régen hallottuk jó híred éltünkben,
Azért kérünk, légy vezérünk ez hadban.

Isten után magunkat alád adjuk,
Valamit megvítatsz, mindazt miveljük,
Sőt melletted vérünket is kiontsuk
Az szegény rabokért ez nap meghaljunk.”

Kéréseket az Úr az vitézektől
Nagy jó néven vévé mint fiaitól,
És köszöné, hogy mind egy akaratból
Hadnagyokkal választottak egy szűből.

Azért magát nagy örömest ajánlá,
Szolgálatját hogy tőlök meg nem vonná,
Sőt vérét is kiontani sem szánná,
Még az halált is inkább megkóstolná,

Hogysem szegény rabokat látására
Az pogánok elvinnék az fogságra,
Az Istennek neve káromlására,
Az egész keresztyénség szidalmára.

Ez szót mondá, az sereget rendele,
Elöljárót, kétszáz lovagot szerze,
Ezek közé főembereket külde,
Balázsdeák Istvánt, Cserepit külde.

Mind ezekkel és több fő legényekkel,
Az Barcsait Újfalvi Jánossal,
Ide küldé Putton Andrást Kun Györggyel,
Rák Istvánnal és az Kapi Sándorral.

Ezek után az őmaga hadnagyát,
Kétszáz lovaggal az jó Göröcs Mihált,
Az segítő sereggel jó szolgáját
Elválasztá, mert látá forgódását.

Ezek után az deréksereg vala,
Az zászlókat ebben állatta vala,
Őmaga is azokkal együtt vala,
Fodrócki György, Hevei véle vala.

Utoljáróban hagyá Bazsó Farkast,
Rendelt vala mellé ötven lovagost,
Sereg után hogy tennének vigyázást,
Mert féli vala török csalárdságát.

Jobb kéz felől az derék sereg mellett
Állattatá az száz német fegyverest,
Bal kéz felől kocsikon drabantokat
Rendelé az jó magyar puskásokat.

Ilyen renddel az mezőben mentekben
Találkozának egy sereg törökre,
Ki hajt vala lovat, barmot előtte,
Hétfőn megverék, sok bennek elvésze.

Elevenen huszonkettőt fogának,
Fejeket is egynéhányat szedének,
Háromezer barmot szabadítának,
Újvárason ezekkel nyugodának.

Oly szándékkal, hogy más napon az béket
Megkeressék, mind az török sereget,
És kivegyék kezek közül az rabot,
Ne láthassák víg örömmel Szolnakot.

Nagy jámborul az napon cselekedék,
Ruber Károl, Csapi Kristóf az béknek,
Mindenütt utána vannak töröknek,
Várják hadát, hogy érkezzék Gesztinek.

Az napon, hétfőn bésötédett vala,
Beszerménnél az béket hadták vala,
És őmagok népekkel Újvárasra
Kedden reggel Gesztihez mentek vala.

Ezeket is Geszti Ferenc nagy gyorsan
Elrendelé, vagyon nagy biztatásban,
Az jó Ruber Károl az német hadban
Álla, hogy ott ő lenne biztatásban.

Az kállai kapitánt maga mellé
Bornemissza Imrével bérendelé,
Ha viadalba néki veszte lenne,
Az hadra, kéré, hogy nagy gondjok lenne.

Immár kedden, hogy az nap feljött vala,
Minden ember igen könyöreg vala,
Az Úr Jésus Kristust kiáltja vala,
Újvárasból ezzel kimennek vala.

Mentekben is jó Geszti mindeneket
Bátorsággal biztatja vitézeket,
Szép renddel viseli az seregeket,
Minden hallására mondá ezeket:

„Jobb, atyámfiai, mostan meghalnunk,
Ez világból tisztességgel kimúlnunk,
Az örökkévaló országban mennünk,
Holott minden szentekkel együtt lészünk,

Hogysem láttunkra mi atyánkfiait
El engedjük vinni Isten híveit,
Azért Isten adta mostan idejét,
Hogy megverjük ő neve káromlóit.

Mostan azért, vitézek, mi harcoljunk,
Vérünkért, tagunkért házankért víjunk,
Az rabokkal együtt mi mind meghaljunk,
Hogy halálunk után légyen jó hírünk.”

Ez szók után mindnyájan az vitézek
Török után gyorsabban indulának,
Mert törökkel víni igen kévánnak,
Geszti forgódik előtte az hadnak.

Nádudvarnál az töröket elérék,
Hát már viadalhoz készült Sásvár bék,
Tartóztatás nélkül mindjárt öklelék,
Azon öklelésben Sásvár futamék.

Sok törökek űzésben öletének,
Lovag törökök, jancsárok esének,
Harmadfélszázan akkoron veszének,
Elevent annál többet kötözének.

Sok bék fia agákkal szpáhiakkal,
Odabasákkal, sok pénző vajdákkal,
Kurt vajda, Ali vajda inasával,
Rabbá esék kazdag Bali agával.

Csekit vajdát elevenen elfogák,
Memhet béknek is fejét előhozák,
Amhad csauszt elevenen elfogák,
Amhad agát is elevenen fogák.

Tíz zászlókat egyetemben nyerének,
Hatszáz magyar rabot szabadítának,
Ezektől is lovat, barmot elvövék,
Így veré meg Isten hadát az béknek.

Őmaga is csak egy lovon szalada,
Az öccsévél ketten Ladánra tarta,
Útát vízen bíróval mutattatá,
Nagy sokáig mind réten gázoltatá.

Azok mondták, kik jól látták szemekkel,
Hogy sáros volt mind ruhástol, lovastol,
Az Kunságon hogy csak negyven magával
Hazafelé mendegélt nagy sírással.

Nemkülönben Isten az Sásvár békkel
Cselekedék, mint a Sennakheribbel,
Levágatá hadát csak kevés néppel,
Miként annak régentén egy angyallal.

Kérünk, Isten, még otthon is az béket
Ítíljed meg, mint egy Sennakheribet,
Lássák meg, hogy most is az te népedet
Ótalmazod, mint régen a zsidókat.

Az űzésből nagy örömmel vitézek
Sok rabokkal Újvárasra térének,
Az Istennek dicséretet ádának,
Hogy ily diadalmot adott nékiek.

De ez vala csuda Isten dolgában,
Háromezer pogánnak verésében,
Tizenkétszáz magyar közül ez hadban
El nem vésze, valának nagy örömben.

Első hadnagyságát ezen e földen
Így áldá meg Gesztinek az nagy Isten,
Kinek dicsíret, tisztesség mennyekben
Adassék dicsőség örökké, ámen.

Fényes nappal az győzedelem után
Szabad akaratja szerént sok pogán
Az fogságra béméne végvárakban,
Kit mi nem olvastuk az krónikákban.

Mert réteken sokan gyalog legények
Törökeket sok ideig keresék,
Sokat bennek Hortobágyban ölének,
Kilencszázig mindenestöl veszének.

Kiért téged, Úr Isten, mi dicsírünk,
És örökké mindenkor magasztalunk,
Hogy az tőrben, kit vetett volt minékünk,
Az ellenség belé esék helyettünk.

Nagy Úr Isten, zabolázd meg az pogánt,
Ne bocsássad reánk az gonosz Sátánt,
Tedd semmivé mind az ő gondolatját,
Hogy lakhassuk mi te szent templomodat.

Vétkeinkért ne verj örökké minket,
Szent Fiadért hanem szánd meg népedet,
Elég néven végyed kénja érdemét,
Hogy örökké dicsírhessünk tégedet.

Ádj minékünk jámbor fejedelmeket,
Kiket adtál, tarts meg, kérünk tégedet,
Hogy ótalmazhassák te seregedet,
És őrizzék az te szent egyházadat.

Ezerötszáz és az felett nyolcvanban
Ez dolgokat, kik ezen esztendőben
Történtenek, nagy szép renddel versekben
Béfoglalák az Bársonyos mentében.

A vers dallama

Az alábbi kották a következő kiadásból származnak: Csomasz Tóth Kálmán, Ferenczi Ilona (sajtó alá rendező) 2017. A XVI. század magyar dallamai. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Előfordulhat, hogy a vers dallama más gyűjteményben is szerepel, melynek sorszáma az adatlap Dallam mezőjében látható. Ugyanakkor az adatlapi mező nem tartalmazza az RMDT új kiadásának számait – ez az adatbázis egy későbbi változatában lesz szinkronizálva.

A kottaképek többnyire a Magyar Elektronikus Referenciamű Szolgáltatás (MERSZ) oldaláról érkeznek, és a jegyzetek és dallamok hivatkozásai is a MERSZ oldalára ugranak, melynek használatához előfizetés vagy megfelelő felsőoktatási, ill. tudományos hálózathoz való hozzáférés szükséges.

Egyes kottaképek az RMDT digitalizált másolatai. Ezekhez lejátszható hanganyag is tartozik, és forráskódjuk az adatbázis részét képezi. A jövőben az összes kottát ilyenre alakítjuk. Ezúton is köszönjük Ferenczi Ilona támogatását, amelyet az adatbázisok összekötésekor nyújtott.

RMDT1 2017, 120 (Mindenkoron áldom az én Uramat)
Jegyzetek

RMDT1 1958, 82 (Mindenkoron áldom az én Uramat)
Jegyzetek