Lévai Névtelen, Szólok szerelem dolgáról nektek (RPHA 1340)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

[part "Prima pars."]

Szólok szerelem dolgáról néktek
És tűzének nagy lángjáról beszélek,
Kit hogy megértsetek, titeket kérlek,
Régi lőtt dolgot jelentek, higgyétek.

Ovidius írja Párisnak dolgát,
Mint megcsalta az görög szép Ilonát,
Kiért elvesztette egész országát,
Az görögök mint elrontották Tróját.

Páris az Priámusnak fia vala,
Kivel mikor az anyja terhes vala,
Álmában az asszony ezt látta vala,
Hogy egy lángozó üszöget szült volna.

Ez lűn a bölcseknek errűl értelmek,
Hogy az asszony azmely gyermeket szülne,
Országának veszedelmére lenne,
Trója birodalma az miatt veszne.

Hagyá király, hogy az fiát megölnék,
Mihelt ez világra születtetnék:
De az anyja nagy okval cselekedék,
Mert gyermek tűle megőrizteték.

Adá gyermeket asszony pásztoroknak,
Adá hegyekben őriző pásztoroknak,
Hogy nevelnék az gyermeket, tartanák,
De meghagyá, hogy űk ezt eltitkónák.

Páris immár hogy húsz esztendős volna,
Peleus király Görögországban vala,
Feleségűl Testit elvette vala,
Vendégségben sokakat elhítt vala.

Közöttök három istenasszony ott vala,
Az egyiknek neve szép Juno vala,
Az másiknak Pallás Minerva vala,
Szerelemnek asszonya Vénus vala.

Erix istenasszony úgy boszonkodik,
Hogy lakodalomban el nem hívatik,
Azért ezen oly igen gondolkodik,
Hogy boszuját állhassa, igyekezik.

Hamar egy arany almát, szépet, szerze,
Kire oly betűket szépet, mettete:
„Azki legszebb köztetek, az ezt vegye",
Kit az menyegzős nép közé vettete.

Három istenasszony almát meglátá,
Juno szebbnek magát alitja;
Az alma övé: Minerva kiáltja,
Vénus szebbnek ezeknél magát mondja.

Alma miatt lakodalom megbomlék,
Erix asszontól háború szerzeték,
Asszonyok közt egyenetlenség esék,
Jupiternek hamar hírré adaték.

Hamar azért Jupiterhez menének,
Hogy Jupitertől megitéltetnének,
Azkit mondana ü közülők szebbnek,
Az többi almát annak engednék.

De Jupiter reá gondolá,
Egyiknek is véteni nem akara,
Párist azért ünékik megmutatá,
Követségül szép tanust vélek ada.

Páris egy barlangban aluszik vala
Ida havasnak oldalában vala;
Neptunus álmában megjelent vala,
Jupiter akaratját érti vala.

Felserkene Páris, álma halada,
Istenasszonyok személyét meglátá,
Azmiért jöttének, azt ű megmondá,
Azért asszonyoknak lűn ily válasza:

„Igaz ítéletet én tiköztetek
Semmiképpen addig én nem tehetek,
Hanem mezítelen levetkezzetek,
Hogy nyilván megláttassék személytek."

Jóllehet szégyenlik, de engedének,
Az almáért mindent megkésértenek,
Azért űk hamar el-levetkezének,
Eggyen-eggyen eleiben menének.

Juno elől az barlangban béméne,
Az Párisnak ily nagy dolgot ígére,
Ha űnéki szépségét megítélné,
Hogy mindennél űt kazdagbá tenné:

„Mondjad, Páris, hogy ezeknél szebb vagyok,
Ez világnak kéncsét mind neked adom,
Gazdagságot tenéked sokat adok,
Ez világi jókat mindeneket adok."

Páris erre csak keveset felele;
Hogy kiménne, az Pallást békűldené;
Azért Pallás hogy eleiben juta,
Minerva ennél nagyobbat igére:

„Mondjad, Páris, hogy ezeknél szebb vagyok,
Hatalmat én neked oly nagyot adok,
Erősséget és vitézséget adok,
Mind ez világon győzedelmet adok."

Páris erre csak keveset felele:
Hogy kiménne és Vénust béküldené;
Azért Vénus testét hogy megszemlélő,
Páris szívében hozzá felgerjede:

„Mondjad, Páris, hogy ezeknél szebb vagyok,
Szép házastársot én neked adok,
Látod szépségemet azmint én vagyok,
Nálamnál sokkal szebb lész, azkit adok.

„Ez világon, higgyed, hogy szebb nem lészen
Annál, azki társod tenéked lészen,
Énnálamnál is, azt higgyed, szebb lészen,
Enoné feledvén tenálad lészen."

Ez Enoné ű felesége vala,
Kit az hegyen nimfák meglátta vala,
De hogy Vénus testét meglátta vala,
Enonét mingyárást elfelejtette vala.

Gerjedez erősen Páris szivében;
Nem tud mit mívelni nagy örömében,
Az almát azért kéré ű kezében,
Adá Vénusnak ő nagy örültében.

Ily választ tőn az istenasszonyoknak:
„Menjetek el! Almát adám Vénusnak,
Mert jó látám szépségét szép asszonnak,
Azért szolgáljatok ti az Vénusnak."

Az két istenasszony igen haragvék,
Juno Jupiternek így boszonkodék:
„Felesége vagyok az Jupiternek
És húga vagyok az nagy istennek;

„Semmi böcsületem nem lőn előttök,
De megállóm boszúmat ti rajtatok,
Soha éppen nem marad ű országok,
Nemsokára megromol szép Trójájok."

Jupiter űtet nagy szép szóval kéri,
Ne budosnék, bánkódnék, azon inti;
Minden segétségét néki igiri,
Bosszúját nemsokára hogy betölti.

[part "Secunda pars."]

Páris Vénus asszont szorgalmaztatja,
Gyakran fogadását szemére hányja,
Azmit fogadott hogy űnéki megadná,
Az szép személt űnéki megmutatná.

Vénusnak erre oly nagy gondja vala,
Mint nagy fogadását ű megállhassa;
Széles világot mind béjárta vala,
Ilonánál szebbet nem látott vala.

Ez Ilona egy király társa vala,
Meneláus urának neve vala,
Görögök közt az eggyik király vala,
Az országnak felit ű bírja vala.

Sok számtalan kéncse királynak vala,
Gazdagságval ű bűelkedik vala,
Országában békességben él vala,
Törvényében népét megtartja vala.

Felesége az királnak szép vala,
Ennek neve az szép Ilona vala,
Tindaris királnak leánya vala,
Ennek mása az országban nem vala.

Gyenge teste, termeti Ilonának,
Szép két szeme fekete az asszonnak;
Szemöldöke fekete homlokának,
Orcája kerekded, pirosak vadnak.

Füle kicsin és szép kerekded vala,
Homlokában erek meglátsznak vala,
Az vér szép ereken szépen foly vala,
Felment homloka nagy szép ékes vala.

Szája kicsin, ajaka piros vala,
Kesken dereka középszörű vala,
Aranyszínyű szép hosszú haja vala,
Magassága szép középszerű vala.

Foga szájában nem rút ritka vala,
Karja, keze oly nagy szép gyönge vala,
Szeme és ajaka mosolyog vala,
Édes és bölcs beszéd őnála vala.

Ruhája testéhez csinálva vala,
Sok szépséggel ékesíttetett vala,
Minden öltözeti tündöklik vala,
Tekinteti nagy kedves, kegyes vala,

Jó erkölcsben őtet nevelték vala,
Semmi vétek benne nem látszik vala;
Kinek ez világban mása nem vala,
Szépségét ez világ csudálja vala.

Sokszor szép Ilonát kéretik vala,
Ezeren egykor hozzá mentek vala,
Sok úr és királyfiak látják vala,
Szépsége miatt görjedeznek vala.

Végre adák Menelaus királynak,
Ki nem igen tetszék szép Ilonának,
Mert termete nem szép vala királynak,
Ki lén gonoszára szép Ilonának.

Vénus istenasszony Párist szólítá,
Szép Ilonát őneki megmutatá,
Az módjára őtet reá tanítá,
Mint hozzá férhessen, igen oktatá.

Páris Pelepontusban elkészüle,
Hamarsággal hajókon elerede,
Menelaussal ösmeretet szerze,
Erős barátságot az kettő köte.

Vagyon erre Párisnak oly nagy gondja,
Mint Ilonát szemével megláthassa;
De első úta neki nem szolgála,
Másodúttal Páris viszont indula.

Nagy sok drága ajándékokat szerze,
Kiket az hajókban Páris beszerze,
Ismét az tengeren ő elerede,
Menelaus házához hogy beére:

Csudálkozik Menelaus hogy látá,
Páris gyakor jüvését ő gondolá,
Nagy jóakaratnak király alitá,
Ajándékát Páris neki mutatá.

Ajándéka Párisnak nagy szép vala,
Ilonának mást külön hozott vala,
Ki őnálok oly igen kedves vala,
Ajándék szépségét csudálják vala.

Vélé király ezt nagy atyafiságnak,
Azért köztök erős hitet adának,
Hogy ők holtig egymásnak szolgálnának,
Erős hittel mindketten fogadának.

Itt meglün jó szerencséje Párisnak,
Mert lün esméretiben Ilonának,
Ki nagy hálát ada az szép Vénusnak,
De lásd hamar álnokságát Párisnak.

Csudálkozik Ilonának termetén,
Gerjedez erősen az ű szépségén,
Nem kell sem enni, sem innia reá nézvén,
Csak reászemlél egymás mellett ülvén.

Pohárával szép Ilonát kínálja,
Magát neki minden szóba ajánlja,
Ezt Ilona immár jól látja vala,
Páris szerelmét csak csudálja vala.

Csuda nagy szerelme gerjed Párisnak,
Szép Ilonát kévánja ű magának,
Gyakorta int szemével Ilonának,
Kit Ilona nem jelent ű urának.

Páris dolgán oly igen csudálkozik,
Cselekedetin igen álmélkodik,
De szívében nagy sokat gondolkodik,
Mellette ül Párisnak, szépen nyugszik.

Az egy útában vele nem tractálhata,
Páris Ilonával ott nem szólhata,
Hanem titkon levelet neki íra,
Mely levélnek az summája így vala:

„Téged köszönt az Príámusnak fia,
Lidiabeli gyenge szép Ilona,
Levélnek válaszát ű sem várja,
Csak temagad szerelmét ű óhajtja.

Mint szólhatok, akarmint én tagadjam,
Szerelmemnek tüzét miért titkolnám,
Hogyha láttad, miattad megfáradtam,
Magam teéretted halni bocsáttam.

Ha azt kévánod, hogy neked megvalljam,
Az szerelmet hogy én el ne tagadjam.
Mert az tüzet én el nem titkolhatom,
Szerelmemet már el nem fedezhetem.

Szerelmedben szép Ilona gyötrődtem,
Éjjel-nappal miattad gerjedezem,
Ugyan ég bennem hozzád én szerelmem,
Ki miatt nekem immár el kell vesznem.

Ne véljed, Ilona, hogy enmagamtul,
Legyen az szerelem bujaságomtul,
Avagy hejábavaló gondolattul,
Mert ez adatott nékem szép Vénustól.

Mikor anyám énvelem terhes vala,
Álma miatt atyám ölni akara,
De anyám engem egy juhásznak ada,
Az hegyekben titkon el-feltartata.

Az hegyekbe Neptunus hozzám jöve,
Három istenasszony hozzám eljöve,
Jupiter szavával engemet inte,
Hogy tűlem ezek közt kész itélet lenne.

Sokat ezek nekem igérnek vala,
Nálam azok nem sokat érnek vala,
De szép Vénus hogy téged igért vala,
Azért szebbnek Vénust itéltem vala.

Azonközben szép Trójába bemenék,
Atyám, anyám eleiben hogy juték,
Igaz jegyekből ösmeretem esék,
Mint király fiának tisztesség adaték.

Nagy örömben rajtam az Trója esék,
Sok szép leány nekem örvendez vala,
De hogy szépségedet hallottam vala,
Csak egyedül nékem kellesz vala.

Sőt még mikor én ágyamban aludtam,
Csak teveled, szép Ilona, álmodtam;
Hogyha messzelétedben én így voltam,
Vallyon mit tött, szépségedet hogy láttam?

Azért soha többet én nem tűrhetek,
Hanem sok hajókat hamar szerzetek,
Az tengeren hamar hozzád eredek.
Hozzád hogy tengeren jűni akarnék,

Atyám, anyám engemet tiltnak vala,
Hogy el ne indulnék, úgy kérnek vala,
Egy szép húgom, ki az Cassándra vala,
Monda: „Elmégy, de tüzet hozsz te vissza!"

Abban nékem bizony igazat monda,
Mert szépséged tüze már velem vala,
Immár az szerelem bennem ég vala,
Hogy szép személyeden gerjedez vala

Mikor házatokhoz én értem volna,
Szeretetvel urad fogadott volna,
Minden gazdagságát mutogatja vala,
Ki énnékem semmire nem kell vala.

Vala nekem csak erre kívánságom,
Személyedet látni igen kévánom,
Mert vagyon nékem ily gazdag országom,
Mint uradnak, vagyon jobb birodalmom.

Színedet, szépségedet hogy meglátám,
Én szívemben mindjárást elálmélkodám,
Szépségeden igen megcsudálkozám,
Hasonlót mert soha hozzád nem láttam.

Mind hamis volt, azkik felőled szóltak,
Termetedet azkik nekem mondották,
Mert soha igazán meg nem mondhatták,
Szépségedet soha meg nem írhatták.

Az Vénusnak szép testét hogy meglátám,
Mindeneknél szebbnek én azt alitám,
Azért akkor űtet szebbnek ítélem,
Azelőtt szépségedet hogy nem láttam.

Hogyha vélek akkor ott voltál volna,
Én az almát neked Ítéltem volna,
Vénus ott csak hiában fáradt volna,
Mint az többi üresen elment volna.

Mert felőled sok híreket hallottam,
Kit én magam szememvel megláttam,
Szebbet te személyednél nem találtam,
Azmint én ezt szép Vénustul hallottam.

Az játékban én örömest ott volnék,
Mezítelen kit ti Spártában tesztek,
De ha én ott illyen személt láthatnék,
Hogy melynek szívem szerént örülnék:

Halálomot, higgyed, inkább nem szánnám,
Minekelőtte tetűled megválnám,
Ha szinte személyedet visszaadnám,
Először testedvel veled vigadnám.

Vagy az hogy én teveled elalunnám
És szép orcáidot megcsókolgatnám,
Házasságnak örömét megmutatnám,
Szükségedért az halált én nem szánom.

Adjad szerelmében magad Párisnak,
Ne mondj ellent az ű kévánságának,
Higgyed, nem lesz gonosz te víg kedvednek,
Hitit is megállja az szép Ilonának.

Tudod, mindent érted hátravetettem,
Tisztességet, sok kéncset én nem vöttem,
Az Vénust teérted szebbnek ítéltem,
Kérlek, azért immár engedj énnekem!

Azt se gondold, hogy hitván helyre viszlek,
Szép Trójában nagy sok szépségek lésznek,
Menyek és leányok nagy sokan lesznek,
Sok vitézlő firfiak velünk lésznek.

Akkor elfeledkézel te házadról,
Görögök közt az te laktad földedről;
Te atyádról, anyádról, nemzetidről,
Mindennémű házad ékességéről.

Nemzetimet es vallom illyen nagynak,
Földemet is mondom illyen zsírosnak,
Azminémű vagyon Menelausnak,
Semmiben nem alitom űtet jobbnak.

Magamat is mondom ollyan embernek,
Mint te urad, alitom jobb vitéznek,
Kit csak hagyok megítélnétek nektek,
Ha igazán ti minket megítéltek.

Csak azt bánom, szerelmes szép Ilona,
Hogy ily személt rút Menelaus tartja,
Éjjel-nappal te vagy neki házában,
Az rút ember az szép testet rútítja.

Óh mely nehéz, higgyed, bizony énnekem,
Hogy teveled eggyütt eszem és iszom,
De nem szabad nekem veled lefekünöm,
Így ostoroz az én nagy kévánságom.

Ezt bizonnyal higgyed, nekem halálom,
Mikor urad ölelget én előttem,
Te pedig nagy boszút teszesz énrajtam,
Mikor uradat csókolod én előttem.

Akkor keseríted én víg szívemet,
Elfordítom onnat én szemeimet;
Fohászkodás körülfog mind engemet,
Megháborítja az én víg kedvemet.

Látod, Szerelmem, fohászkodásomat,
Noha mosolygod titkon bánatomat,
Mert gyötröd ezzel én víg voltomat,
Ilona, ne öregbíts én kínomat!

Gyakran igyekeztem kívánságomat,
Borral enhíteni buaságomat,
De egyik tűz gerjesztette másikat,
Ezképpen kinzottam én magamat.

Immár azt sem tudom, hogy mit miveljek,
Mert szerelmed miatt igen gerjedek,
Melyet néha örömest eltitkolnék,
Kit ha szívemben elcsendesíthetnék.

Akar én mit szóljak, ha te jól tudod,
Szerelemnek tüzét te nyilván tudod,
Keserves bánatimat mind jól látod,
Szép Ilona, szívemet háborítod!

Sokszor másnak szerelméről szólottám,
De csak rólad akkor én gondolkodtam,
Sokszor részeggé töttem én magamat,
Hogy bízvásban kívánságom mondhassam.

Az Etrának, az te jó szolgáidnak,
Cemenének, az te jó tanácsodnak,
Te házadban való hív dajkáidnak,
Gyakorta szóltam rúlad én azoknak.

Emlékeztem az én kívánságomról,
Hozzád való eltitkolt szerelmemről,
Kiktől nem lött több válaszom azoktól:
„Nem félsz-é szólnia, Páris, azokról?”

Vajha fegyverrel tehozzád férhetnék,
Bizony érted mindent megkésértenék,
Nagy sok kéncset érted nem kéméllenék,
Munkát, fáradságot mind elszenvednék.

Immár ha érted ennit tűrtem,
Csak azon kérlek, engedd meg énnekem,
Lábaidon lehessen én két kezem,
Legyen benned én nagy gyönyörűségem.

Ezt magamban szintén eltökélettem,
Hogy házamhoz soha nem lesz térésem,
Ha itt leszen is nekem temetségem,
Szépséged nélkül nem akarok lennem.

Sokat szólnék, beszélenék teneked,
Hogyha lehetnék együtt csak teveled,
Kérlek, te ágyadra az Párist vegyed,
Meg ne utáld, kérlek, jobb lészen neked.

Talám szégyenled ezt megkésértened,
Avagy nem mered te azt megmivelned,
Kit az Vénus neked hagyott mivelned?
Ne félj semmit, Vénus megőriz téged!

Tudod az istenek ezt mind örülik,
Eféle csalárdságot mint szeretik,
Jupitertől es gyakran megesik:
Szerelméjért hogy másképpen változik.

Hogy Vénusnak hamis ne legyen szava,
Azmint nékem ű igéreti tartja,
Engedj kévánságomnak, szép Ilona,
Így lehetsz Vénusnak kedves leánya!

Nám jó módod vagyon most neked abban,
Hogy te urad mostan nincs honn házadban,
Ki meghatta neked ezt elmentében:
Gazdálkodjál szép Párisnak, azt hatta.

Soha nem volt elmenésben jobb módja,
Mint most engem hogy helyében itt hagya;
Nem tudod-é, urad mit parancsola?
Légy engedelmes annak, azmit hagya!

Csudálkozom te rajtad, szép Ilona,
Nem fog rajtad urad parancsolatja,
Sem nem indít időnek állapatja,
Mindent mívelhetünk, most vagyon módja.

Azt bánom, hogy te csak egyedül fekszel,
Gazda nélkül özvegyágyban gyötrődöl,
Időt mulatsz hejába az szép testtel,
Csak egyedül fekszel az hosszú éjjel.

Én is én ágyamban egyedől hálok,
Szerelem miatt oly nagy tűzben vagyok,
Azért én neked jó tanácsot adok:
Ne muljanak héjába az jó idők!

Háljunk együtt, az egy ágyra feküdjünk,
Akkor lészen nekünk nagy vígasságunk,
Kedvesb leszen az napnál az mi éjünk,
Ott bételik minden jó kívánságunk.

Akkor neked, Ilona, kedves lészek,
Mindeneknél én nagy szerelmesb lészek,
Hogyha hozzám jűnél, egyedül tenéked,
Enmagam, ha mondod, ágyadra mégyek.

Meg nem mondhatom, mint lész asszonságba,
Ha jősz velem az szép gazdag Trójába:
Te lész ott szép királné asszonságba,
Nagy sokan lesznek neked udvarlásban.

Attul se félj, hogy hadat indítnának,
Az görögök érted feltámadnának,
Mert több vitézi vadnak Ázsiának,
Kik az görögöknek ellene állnak.

Menelaus sem jobb vitéz nálamnál,
Hector bátyám pedig jobb énnálamnál,
Ki sok vitézeknek mert ellene áll,
Számtalan vitézt az Trójában látnál.

Ez is neked dicséretedre leszen,
Kiből mindörökké nagy híred leszen,
Ha ez világ érted mind hadban megyen,
Sok vérontás te szépségedért leszen.

Azért, szép Ilona, intlek tégedet,
Fogadd meg, kérlek, az én beszédemet,
Ne fojts meg bennem az én szerelmemet,
Ne vond meg tűlem az te személyedet.

Siess hamar felkészülni nagy szépen,
Gazdagságod minden teveled legyen,
Te személyed az én hajómban üljön,
Velem egyetemben immár induljon.«

[part "Tertia pars. // Responsio Helenae ad Paridem."]

»Immár értem, Páris, te leveledet,
Eláltatta szép szód gyenge szívemet,
Arra engesztelte már én szememet,
Levélírásra bírta én kezemet.

Nem tűrhetem, Páris, hogy nem írnék,
Mert az nekem dícsiretnek tetüék,
Hogy kévánságodnak ebből engedék,
Egynéhán szóval azért választ tevék.

Honnan legyen neked te merészséged,
Hogy te szorgalmaztatni szívemet mered,
Vendég lévén, erre magadat adtad,
Gazdád feleségét már hitegeted?

Az jó gazdaságnak ű szent kötelét,
Meg nem gondolod az ű erős frigyét,
Megrontottad az ű nagy erősségét,
Hitegeted jó gazdád feleségét.

Azért budosál-é te az tengeren?
Azért forgottál-é sok szerencséken?
Általjövén nagy sok nemzetségeken,
Igy jövél mi házunkban nagy kedvesen.

Ez-é a jó barátságnak jutalma,
Kit én uram tehozzád nem mutata?
Ki szép szóval jövél az mi házunkban,
Ellensége vagy-é, avagy barátja?

De hadd járjon immár az én panaszom,
Nem tisztességes, úgy tetszik, mint látom,
De bár szégyen legyen az én mondásom,
Csak maradhasson helyén tisztességem.

De én azmint megítéltem magamban,
Hozzád hajlok az én akaratomban,
Azmint immár megösmertem magamban,
Gonosz nem lész hozzám gondolatomban.

Jóllehet szépségemnek nagy az híre,
De személyemnek halni tisztessége,
Paráznának nem voltam én közöse,
Testem még senkinek nem volt engedve.

Azt csudálom, hogy te akaratodat,
Erre bírhatád mostan te magadat:
Betölteni az te kívánságodat,
Velem akarod öletni magadat.

Talám Teseusról vöttél te példát,
Avagy példájáról vöttél biztatást,
Ne véld, hogy bétöltötte akaratját,
Csak hiába mivelte nagy munkáját.

Higgyed, hogy csak hiába volt munkája,
Mert nem volt semmi haszna az kapásban,
Csak hogy egyszer-kétszer ű megcsókola,
Szüzességem űtűle megmarada.

Azt is Teseus igen megbánta vala,
Hogy engem akkor elragadott vala,
Mert kívánsága neki nem lött vala,
Hanem tisztán engem haza adott vala.

Páris, látom az te akaratodat,
Teseus helyében mutatod magadat,
Esmérem néked minden szándékodat,
Nem gyalázom az te vitéz voltodat.

Meg sem haragszom, Páris, személyedre,
Mert ki haraghatik szeretőjére?
Hogyha bízhatnám az te szerelmedben,
Ha mást nem gondolnál az te szívedben.

Szép személyek gyakorta megcsalatnak,
Hogy ifjaknak szerelmébe űk bíznak,
Hogy hisznek hiteknek, szép szavoknak,
Ki miatt űk néha szégyent vallanak.

Sokszor erről es igen gondolkodtam,
Hogy sok embernek ily beszédét hallom,
Ifjak beszédét nem igaznak hallom,
Kit minekünk fogadnak, mástul hallom.

No bátor ezt mindenek beszéljék,
Hogy kevés jámbor asszony találtatnék,
De az én nevem ezvel dicsértessék,
Tisztátalanság róla ne mondassék.

Azt véled-é, hogy én is ollyan vagyok,
Mint én anyám, ottan hamar engedek?
Anyám vétkét én nem mondom nagy bűnnek,
Jupiter csalárdságáért miért szólok?

Semmi csalárdságot én nem mondhatok,
Sem semmi okot én nem mondhatok,
Hogyha tudván, én te szódra meghajlok,
Kiért emberek közt szidalmat vallok.

Az anyámnak vétkének nagy oka volt,
Mert Jupitertűl ű megcsalatott volt,
Madárképben Jupiter öltözött volt,
Ezképpen ű vele közösödött volt.

Azért erről te semmi példát ne végy,
Kivel az én uramnak hamisat tégy,
Hanem hív barátja az én uramnak légy,
Velem eggyütt mi házunknál jámbor légy.

Azminemű nemzetnek magad mondod,
Én is ollyan nemzet vagyok, jól tudod;
Azzal magad előttem magasztalod,
Hogy Trójának királyságát te bírod.

Semmi haszon neked azt beszélened,
Azhol sok ajándékodat igéred,
Mert nincs helye nálam, bátor meghiggyed,
Hogyha kedves nem lesz az te személyed.

Mert istenasszont is te megcsalhatnál,
Az sok kinccsel tehozzád meghajthatnál,
Mely énnálam, higgyed, keveset használ,
Ha szépsége személyednek nem használ.

De ha mindezeket én hátravetem,
Avagy tisztán én megőrzöm életem,
Semmi ajándékodat el nem veszem,
Inkább az te személyedet kedvelem.

Mert az soknál nagyobbnak tetszik nekem,
Hogy sok fáradságot nem szánsz érettem,
Illyen nagy tenálad az én szerelmem,
Kit megismert benned az én szép szemem.

Azt is látom, az asztalnál mit mivelsz,
Mikor velem az ételkor eggyütt ülsz,
Miképen csalárd szemeiddel intesz,
Minden szókat szemeiddel megjegyzesz.

Intésed közt néha nagyot sohajtasz,
Kivel engem sok gondolatra hajtasz,
Néha pohár borokat nekem hajtasz,
Mindenképen engem igen csalogatsz.

Azmely pohár bort kezemben adsz vala,
Mely felől ittam, te megnézed vala,
Azon ajakat szádban veszed vala,
Azmely az én számban azelőtt vala.

Sokszor újjad intését megértettem,
Akaratodat jól eszemben vettem,
Szemeldököd intését eltitkoltam,
Kiket víg szívemben mind bejedzettem.

Ezen azért én oly igen rettentem,
Hogy uram meg ne látna, igen féltem,
Ki miatt orcámban megvörösödtem,
Szemeimmel az földre alánéztem.

Ezért megfáradtam ennenmagamban,
Gyakran mondtam az én búsulásomban:
Nám nincs semmi szeméremség Párisban,
De lám mind igazat mondtam én abban.

Az asztalra nám mindkettőnknek nevét,
Fölírtad vala mindkettőnk szerelmét,
Kivel jelentetted szerelmed tüzét:
Páris! Szép Ilona szeret tégedet!

Ezt mintha úgy el nem hittem volna,
Én szemeimmel reád intek vala,
Kit azelőtt nem igen értek vala,
Azmint az ember szemével int vala.

Jaj énnekem, azt is immár jól tudom,
Az intéssel mit akarnak, jól látom,
Szólni immár így is meg kell tanulnom,
Akaratomat intéssel mutatom.

Ha én az tisztösséget nem gondolnám,
Ezféle hizelködésed hogy látám,
Gyönge szívem tehozzád meghajtanám,
Kivánságodra én magamat adnám.

Mert az te szépséged nekem úgy tetszik,
Igazat mondok, hogy szépnek láttatik,
Nincs oly leány, kitűl nem szerettetik,
Te előtted szerelmedben megtetszik.

De inkább hogy békével maradhassunk,
Hogy mi tisztán vétek nekül élhessünk,
Szégyenség ne találtassák mi rajtunk,
Éktelen ne legyen az mi szerelmünk:

[part "Disce ex meo exemplo formosis posse carere, Est virtus placitis abstinuisse bonis."]

Tanuld meg ezt is, példa legyen neked,
Hogy nem kely így az szép személyt szeretned,
Vaj ki nagy dicséret ez, bár meghiggyed,
Ezféle szerelmes jóktúl ellenned.

Tér magadban, tudod, számtalan ifjak,
Azmit kivánsz, régtűl fogva kívánták,
Szép Ilona szerelmét óhajtották,
Már jobb szerencséje leszen Párisnak.

Nem hogy jobb szerencsés volnál azoknál,
De vakmerőbb vagy inkább azoknál:
Ime semmi szemérmet nem gondolál,
Csak te kivánságodnak használhatnál.

Vajha akkor házunkhoz jüttél volna,
Páris személyedet láthattam volna,
Ezer leány mikor kért volna,
Egyszermind házunknál hogy ezer vala.

Az én uram ezt nekem megbocsássa,
Ezek közül csak te köllöttél volna,
Szép Ilona, Páris, tijéd lett volna,
Hogyha téged akkor láttalak volna.

Késen jártál, meghiggyed, Páris, nekem,
Mert Menelaus érte szüzességem,
Feleségül immár uram bir engem,
Az reménség megcsal bizony, azt vélem.

Azt sem mondom, Páris, hogy nem kivánám:
Feleségül Trójában veled laknám,
Ha Menelaustul én megválhatnám,
Akaratom szerént veled nyughatnám.

Azon kérlek, Páris, én nagy szerelmem,
Ne hitögesd beszéddel hajló szívem,
Ne árthasson szerelmed, kérlek, nekem,
Hogy tisztán maradjon az én életem.

Hagyj békét énnekem én szerencsémben,
Kit az Istenek adtak jó kedvekben;
Hadd éljek tisztán teljes éltemben,
Ne örvendözz az mi szégyenségünkben.

Hogyha Vénus neked engem megigért,
Asszonyok közt igaz ítéletedért,
Alig hihetem, hogy csak ezt kedvedért,
Köllötted szerelmed betöltésejért.

Nagy dolognak ezt Vénusnak alitom,
Hogy előtted én igen dicsértettem;
Tűle hogy neked ajándékoztattam,
Ezt én nagy csalárdságnak alitom.

Megelégedett az én szép személyem,
Hogy az emberektűl így dicsértetem,
Az Vénusnak csalárdságát ismerem,
Kitűl neked dicsértetett szépségem.

De engedek azért ez dicséretnek,
Miért szólnék az ellen, kit kivánnék?
Terejád is semmit nem neheztelek,
Hogyha az te hitödnek én hihetnék.

Tudod az szerelemnek az ő módját,
Mentől az szöbb nehezben adja magát,
Annál inkább megállja fogadását,
Semmiben meg nem másolja ő szavát.

De jóllehet igen nagy öröm nekem,
Hogy az Vénustól én így dicsértetem,
Neked méltó jutalma hogy én lettem,
Tenálad illyen kedves személyem.

Sem Pallasnak igéretit nem nézted,
Sem Junónak ajándékát nem vetted,
Ezeknél mind nagyobbnak böcsületted,
Szép Ilonát illyen igen szeretted.

Csak én lettem neked szép tisztességed,
Csak én voltam te fejedelmességed;
Mi volnék, ha nem szeretnélek téged,
Ki ezeket értem hátravetetted?

Higgyed, hogy oly keményszívű nem volnék,
Hogy illyet, Páris, szíből nem szeretnék;
De mi haszon, ha én azért fáradnék,
Azkit vélném, egyimé nem tehetnék?

Páris, meghidd, igen tudatlan vagyok,
Efféle csalárdságot én nem tudok,
Soha jámbor férfiat meg nem csalok,
Ebből istenek lesznek bizonságok.

Az írást is én csak mostan tanultam,
De boldognak szép asszonyokat vallom,
Kik okosak az szerelmen, az mondom,
Mert szerelemnek módját még nem tudom.

Mert még hogy ezfélében nem forgottam,
Szerelemnek tüzében hogy nem voltam,
Ebben módot soha én nem találtam,
Akaratom jó útát nem találtam.

Jóllehet talám én neked engednék,
Hogyha szótul én immáran nem félnék,
Mert úgy tetszik immár az én szívemnek,
Hogy mindenek immár csak reánk néznek.

Ezt nem ok nekül gondolom, elhiggyed,
Hogyha Etrátul te jól megkérdezed,
Az község mit szóljon rólunk, megérthedd,
Kérlek téged, titkold ezt, azmint lehet.

Szerelmedet, kérlek, hogy eltitkoljad,
De ne hagyjad azért akaratodat,
Titkon szerelmedet megtartóztassad,
Azmint tűled lehet, megzabolázzad.

Ne gondold, hogy szabadságodra legyen,
Te kivánságodnak hogy helye legyen,
Én uram távul léte hogy hasznos legyen,
Mert útának, tudjad, nagy oka legyen.

Jóllehet tűlem tanácsot ő kérde,
Hogyha mostan ő az útra elmenne,
Kinek csak azt mondám, hogy bár elmenne,
Csakhogy az út késésére ne lenne.

Nagy örömmel engem megcsókolgata,
Házából ezképen el-kiindula,
Nekem azért szépen ő parancsolá,
Házát, minden marháját reám bízá:

„Legyen gondod, szép Ilona, házunkra,
Gondolod legyen minden ögyéb marhánkra;
Az Párisra, szerelmes barátunkra,
Viselj gondot, miként atyánkfijára.”

Mikor búcsút uram így vőn éntűlem,
Alig tűrhettem, hogy nem nevettem,
Semmi válasz nem lén ögyéb éntűlem,
Uram, erre gondom leszen énnekem.

Noha azért most uram távul vagyon,
Ne gondold azt, akaratod meglegyen,
Mert uramnak erre gondja nagy vagyon,
Hogy engem mindenektűl megőrizzön.

[part "An nescis longas regibus esse manus?"]

Nem tudod-é, Páris, királyok között,
Nem tudod-é hatalmát és erejét,
Kivel megrongálja nagy ellenségét,
Ha távul vagyon is megőrzi népét.

Nehéz nekem én szépségemnek híre,
Mert hogy minden ember azt így dicsérje,
Annál inkább szépségemet ő félti,
Minden ellenköző dologtul félti.

Nekem azért mit ögyebek szeretnek,
Az szépséget, kit mindenek kedvelnek,
Kit felőlem mindenek közt hirdetnek,
Azért én szépségemnek kedveskednek.

Ne csudáljad, hogy itthon nem létében,
Hagyott együtt mindketten egyetemben,
Mert ő bízék én jámbor életemben,
Mert mindeddig tartottam magam ebben.

Szép személyemet csalárdságtul félti,
Jámbor életemet uram meghiszi;
Jó életem űtet bátorrá teszi,
Noha szépségem űtet rettegteti.

De ű maga hagyá, hogy ne mulassam,
Az alkolmas időt hátra ne hagyjam;
Hogy teveled, Páris, én nyájaskodjam,
Uram helyjében te úgy légy gazdám.

Jóllehet akarnám, de én nem merem,
Akaratodra magam nem vehetem,
Gondolatban kétségben vagyon szívem,
Nem tudok immár érted mit mívelnem.

Az én férjem mostan hogy tául vagyon,
Te is egyedül fekszel te ágyadon,
Kívánságod neked csak reám vagyon,
Szépségemre minden szándékod vagyon.

Illyen hosszú éjjel egy házban vagyunk,
Nyájas beszédeket beszélhetünk,
Kivel jó időket mind elmulatunk,
Oh énnékem nem lehet akaratom!

Bár elvesszek, ha neked nem engednék,
Mert szívem akarati erre intnek:
De nem értem, hogy enni gondok esnek,
Sok rettegések már körülvöttenek:

Minden szemérmemet már hátrahadnám,
Azmit tanácsul adsz, hátra sem hadnám,
De ezt bizonnyal erősen kívánnám,
Hogy erővel tűled erre hajtatnám.

Kedves lehetsz sokszor szép személyeknek,
Sokkal kedvesb gyakorta szép szüzeknek,
Kik erővel ifjaktul szenvedtetnek:
Páris, azt mivelnéd, már bódog volnék!

De mégis erre intlek most tégedet,
Oltsuk el most az meggerjedett tüzet,
Hagyjuk hátra mostani szeretetet:
Ne szóljanak ezzel sok népek minket.

Ezt is vélem: jövevénnek szerelmek,
Nem mind bizonyos az ű igéreti;
Kit mentül én főbb őrizőmnek vélnék,
Annál inkább abban megcsalatkoznék.

Ebből sem hihetek, Páris, tenéked,
Hogy te elhattad hites feleségedet,
Szép Enonét, ki volt neked hitesed,
Sok esztendéig volt te feleséged.

Nám te magad sem tagadod, hogy úgy volt,
Mert nekem erre, higgyed, gondom volt,
Dolgaidat nílván kitudattam volt,
Sokat felőled én gondolkodtam volt.

Vedd eszedben, hogy soha meg nem állhatsz,
Az szerelemben végig meg nem maradhatsz,
Engemet te ezekben meg nem tarthatsz,
Azmiket most nekem hitedre fogadsz.

Mi örömünknek javát félútadban,
Tudom elfelejted egy búsultodban,
Ezért vagyok én számtalan sok gondban,
Ha hiszek az te fogadásodban:

Engedjek-é mostan te beszédednek,
Engedjek-é te kegyes beszédednek,
Az Trójában hogyha veled elmenyek,
Páris, ha én te feleséged légyek?

Nem utálom személyemnek szépségét,
Hogy elfelejtsem az ű tisztességét,
Megkisebbíteném jó hírét, nevét,
Ha Párisnak fogadnám ő intését.

Mit szólana én felőlem az Spárta,
Mit mondana énrúlam az Ázsia,
Egész Görögország mind szidalmazna,
Az nagy Trója látna, ott mit mondana?

Mit szólana Priámus, az te atyád,
Priámus felesége, az te anyád;
Sok atyádfiai szólnának reád,
Az Dardanus unokái csudálnák.

Te magad is, tudom, kétséges lennél,
Azután te nékem bizvást nem hinnél,
Mert mindentűl te engemet féltenél,
Valamely vendéget házadban vennél.

Azt jól tudom, Páris, megszidalmaznál,
Valamikor reám megharagudnál,
Haragodban paráznának mondanál,
Semmi fogadásodban meg nem állnál.

Akarsz oka lenni gonoszságomnak,
Feddője lennél osztán dolgaimnak,
Ellenkezője vagy tisztaságomnak,
Igy járnék, hogyha engednék Párisnak.

Bátor inkább kívánnám, hogy elvesznék,
Az föld mélységétűl elnyelettetném,
Hogy nem mint ily szidalmat vallanék,
Ily tisztelet lenne én személyemnek.

De maga gyönyörködöm ezekben,
Páris, tűled megigért szép kéncsekben,
Az Trójának fejedelemségében,
Fogadásod ha betöltöd ezekben.

Tudom, drága ruhákban öltöztetem,
Bíborban, bársonyban befedeztetem;
Leszen nekem régen gyüjtött sok kéncsem,
Igéretnek sok ajándékát veszem.

Megbocsássad, ím megvallom bűnömet,
Semmivé becsülöm igéretedet,
Csak kedvelném, Páris, te személyedet,
De nem örömest hagyom el földemet.

Gyakran vagyon az én gondolatomban,
Páris, ha megyek veled Effrígyában,
Ha történik, hogy essem háborúban,
Ki szóljon értem akkor nyavalyámban?

Holott leszen atyám és az én anyám?
Hol lesznek atyámfiai vagy bátyáim?
Kik háborúban tekéntenének reám:
Ezért sem hagyhatom el édes házamat.

Tudod, Jáson Medeának mit fogada,
Nagy hamisan melyet neki fogada,
Végre fogadását ő meg nem állá,
Házából Medeát Jáson kihányá.

Jóllehet ettűl semmit nem rettegek,
Medeáról semmi példát nem veszek,
Kit Medea és Jáson beszélének,
Oka ez is volt az ű veszedelmének.

Az ember nagy gyakorta megcsalatik,
Azki reménségében igen bizik,
Kik gondolatjokat igaznak vélik,
Hogy már gondolatjok nekik betelik.

Igaz, eleget, Páris, gondolkodtam,
Azt is nagy gyakorta nálam forgatom,
Az veszedelmet, kit mutat az álom,
Rúlad bölcsek ítéletit én bánom.

Hogyha anyád, mikor veled terhes volt,
Egy nagy lángos üszöget szült volt,
Kit az bölcsek ígyen magyaráztak volt,
Trója romlására lött, kit hordoz volt:

Attúl is, Páris, én igen félek,
Az két istenasszonytól igen félek,
Hogy neked ezek szépnek nem tetének,
Vénusnál rútabbnak itéltettek.

Azt is tudom nílván és bizon hiszem,
Hogy tereád támad minden nemzetség;
Csak hiába múlik az én szerelmem,
Fegyver miatt múlik én nagy szerelmem.

Mert ezt te oly nagy bizonnyal elhiggyed,
Én uramat ebben restnek ne véljed,
Igaz boszúállásra ű felgerjed,
Egész Görögország támad ellened.

Azhol pedig vitézségedet beszéled,
Nem mutatja sem képed, sem termeted,
Sokkal különbözik attúl te színed:
Azmint immár megitéltelek téged.

Gyenge testedet én méltóbbnak mondom,
Szerelemnek méltónak én itilem,
Hadakozásra jónak nem vallhatom,
Ha igazat ösmerne az én szemem.

[part "Bella gerant fortes, tu Paris, semper ama."]

Erős vitézek hadd hadakozzanak,
Vitézségben hadd magasztaltassanak,
Páris, rúlad egyebet ne szóljanak,
Eszed, elméd szerelmet forgassanak.

Azmely Hectort, bátyádat, te dicséred,
Ezt kérjed, hogy viaskodjék éretted,
Vagyon neked illendő vitézséged,
Az szeretet inkább illik teneked.

Intésednek hogyha mernék engedni,
Hogy te szépségeddel én együtt élnék,
Melyet sok szép leányok szerethetnek,
Kiknek eszek vagyon, Parist kedvelnék.

Azért immár nétalám hátravetem,
Szeméremségemet mind elfeledem
És magamat te kezedben engedem,
Idővel kezedben adom szép kezemet.

Mire pedig intesz, hogy titkon szóljunk,
Hogy mi csak kelten egymással beszéljünk:
Azmit akarsz, tudva vagyon minálunk,
Szép beszéded nincs eltitkolva nálunk.

De ne siess elmenni, ha akarod,
Hogy teljes legyen az te akaratod,
Talán nem lesz hiába te járásod,
Ha egykevéssé utadat halasztod.

Ez levélben titkait nagy szerelmemnek,
Páris, írtam akaratját szívemnek,
Ezből érted kívánságát kedvemnek,
Tudtára lesz értelmem én eszemnek.

Egyéb dologrul izenek Etrátul,
Cyemenétől, az én jó tanácsomtul,
Kiket én tartok hív társul,
Mind az kettőt tartom bizodalmasul.

[part "Quarta et ultima pars."]

lm értétek az Párisnak levelét,
Szép Ilonának es választételét,
Mint csalá meg gazdája feleségét,
Nem nézé gazdaságnak erős frigyét.

Régen az gazdaságnak nagy kötele,
Vala pogán nép közt oly nagy ereje,
Kit ha közülök valaki megszegne,
Semmi nemzetség között nem volna böcsi.

De az Páris imé ezt hátraveté,
Menelaus barátságát nem nézé,
Szép Ilonát tűle elhitegeté,
Loppa az házától Trójában vivé.

Nagy sok szóval mint űtet megkerülé,
Ajándékkal, szép beszéddel ezt szerzé,
Azmint tartja csalogató levele,
Ki lőn romlására nekie végre.

Jóllehet sokáig az szép Ilona,
Az Páris kívánságára nem hajla,
De sok hamis beszédekkel megcsalá,
Kívánságára szép Ilonát hajtá.

Két vén asszony, kik tanácsi valának,
Gondviselője az szép Ilonának,
Az Páristól ajándékoztatának,
Ö kívánságára hogy ők hajtanák.

Szép Ilona beszédeknek engede,
Azért hamarsággal ő fölkészüle,
Az Páris hajójában el-beűle,
Sok kincsével Trója felé indula.

Menelaus van gazdag Onesusban,
Nem tud semmit, hogy esett csalárdságban,
Bízék Ilonának jámborságában,
Egy szolgája találá őt útában.

Monda: „Uram! nem mondhatok örömet,
Te házadnál otthon azmi most esett,
Mert az Páris elvitte feleséged,
Kivel mind elvitte nagy sok kincsedet.

Menelaus jövésében elesék,
Jó lováról az földre arcul esék,
Azkitűl szó az nap nem adattaték,
Bánat miatt királyon ez történék.

Az nap után neki esze megjöve,
Mindenfelé az uraknak izene,
Görögországban nagy gyűlést tétete,
Mind az uraknak ez lőn végezése;

Követöket görögök választanak,
Priámus királyhoz ők bocsátanak,
Adnák meg Ilonát Menelausnak,
Ne szenvednék gonoszságát Párisnak.

Az görögök immár jelen valának,
Hírös Görögországból főfő emberek:
Nestor, Ulises: jó eszes emberek,
Vélek Menelaus mind együtt mennek.

Az Trójában mikoron bejutának,
Eleiben ménének Priámusnak,
Az Párisra oly igen panaszlának,
Mint megszegte frigyét az gazdaságnak:

„Tudod, Priámus király, országunknak,
Nagy erős frigyét mi gazdaságinknak,
Kit mindenek igazán megtartanak,
Minden nemzetek ebben megmaradnak;

Azt is tudod, az szép Görögországban
Menelaus király egy tartományban,
Kivel Páris volt erős barátságban,
Most megszegte frigyét Görögországban.

Mert ha gonosz ő benne látszott volna,
Mikor gazdag Onesusban ment vala,
Reá az ő házát nem bizta volna,
Feleségére gondot viselt volna.

De ő bízott király fia hitiben,
Az gazdaságnak erős kötelében,
Az Párisnak jámbor emberségében,
Nem vélte, hogy csalárdság legyen ebben.

Azért mind fejenként tégedet kérnek,
Az görögök tenéked könyörögnek,
Páris miatt meg ne kisebbüljenek,
Hogy teveled nagy békével éljenek.

Adasd meg Párissal az szép Ilonát,
Mind elszenvedi ű nagy boszúságát,
Ne indíts fel görögöknek országát,
Hogy rajtad ki ne töltsék ű boszúját.”

Király hamar tanácsit behivatá,
Renddel őket erősen megkérdezé,
Szép Ilonát hogyha visszaküldené,
Menelaus feleségét megvinné.

Eszes népek köztök mind azt végezék,
Hogy királnak Ilona megadatnék,
Azért Páris tűlük megdorgáltaték,
Megadni szép Ilonát meghagyaték.

De Páris ezzel semmit nem gondola,
Mind ellenek szép Ilonát megtartá,
Követöknek nagy boszúságot szóla,
Mit nem nézne, őket mind levágatná.

Az követek ott mind tudománt tűnek,
Megjelenték Istennek emberének,
Priámus királnak így izenének,
Hogy majdan az Trójára jőnének.

Szép Ilona oly nagy siralmat tarta,
Hogy ű régi urát ablákrúl látja,
Menelaust erősen mutogatja,
Régi dolgát már erősen siratja.

Az Párisnak ezt mondja nagy sírtában:
„Jobb volt volna, hogy én az föld gyomrában
Elsillyedtem volna azon órában,
Mikor elindultam én a Trójába.

Nám átkozott volt az átkozott óra,
Mikor anyám engem világra hoza,
Hogy érettem ily nagy háború forga,
Átkozott volt engem mel nap fogada.

Kérlek, Jupiter, hamar végy ki engem,
Ne gyötörjed tovább immár én szívem;
Ne kinozzad megkeseredett lelkem,
Legyen elég immár az én életem.

Átkozott légy, Páris, te dolgaidban,
Ki így jövél az én uram házában,
Kinek bízott nagy hív barátságában;
Átkozott légy minden te útaidban.

Rúlam tanuljatok, te szép asszonyok!
Példát vegyetek, szép menyek, leányok!
Erre legyen szorgalmatos gondotok,
Hogy jó hírbe, névbe megmaradjatok!

Ifjak beszédének annit higgyetek,
Hogy helyén maradjon szép tisztességtek,
Mert szidalom leszen ti életetek,
Hogyha ifjak miatt megszeplősödtök.

lm értétek, tudom, hogy hallottátok,
Szépségemnek hírét ti mind tudjátok,
Ez világban mindenütt kiáltotok:
Nincsen szebb Ilonánál azt mondjátok!

Az én szépségem mi csak addiglan volt,
Míg az áruló szavát nem hittem volt,
Én uramat hátra nem vetettem volt,
Páris szavának míg nem engedtem volt.

Azért intlek, szép személyek, titeket,
Magatokat erősen őrizzétek,
Kit Isten ád házastársul tinektek,
Meglássátok, hogy csak azzal tűrjetek.

Ne nézzétek más ember gazdagságát,
Ne nézzétek szépségét és rútságát,
Tisztaságban tartsátok az ű ágyát,
Meg ne rútítsátok ő jámbor házát!”

Szép Ilona nagy erősen sír vala,
Páris neki nagy szép szóval szól vala:
„Azt csudálom, szerelmem, szép Ilona!
Nám nincs szívednek semmi bátorsága?"

Az követek országokban ménének,
Követséget királnak jelentének,
Ki lűn ellenek vitéz görögöknek,
Azért nagy haddal hamar készülének.

Agamemnon király űvelek vala,
Kit országul királlyá töttek vala,
Az üvélek az hadban elment vala,
Tíz esztendeig Tróját vítták vala.

Semmiképpen Trójának nem ártának,
Végre okosságot ük gondolának:
Egy falovat nagyhamar faragának,
Abba sok fegyveresek beállának.

Jelenték, görögök Tróját elhadnák,
Mert az viadalt űk immár elunták,
Azért az lovat az táborban hagyák,
Éjjel Trója alól elindulának.

Reggel Trójából táborban ütének,
Az táborban ott semmit nem lelének,
Az lovat láták, igen örülének,
Kit Trójában nagyhamar bevivének.

De az kapun el-be nem viheték,
Az kűfalba sokat el-letörének,
Kiből éjjel görögök kiszökének,
Trója kapui leeresztetének.

De trójabeliek vigan lakának,
Mind éjjel-nappal oly erősen isznak,
Hogy az hadtul immár űk megváltanak,
Másfelől görögök visszatérének:

Sietséggel városra rohanának,
Mind várban, várasban beragadának,
Az részeg népet oly igen vágják,
Hogy Priámus házában bejutának.

Priámus király megiédett vala,
Az templomban vén ember ment vala,
Az oltárnak szarvát ű tartja vala,
Hogy ott megmaradhat, azt véli vala.

Neptolomeus Achillesnek fia,
Kit más néven Pirrusnak hívnak vala,
Atyja halálát igen bánja vala,
Azért mikor Priámust látta vala:

Az vén embert mindjárt üstökön kapá,
Fegyverével az ő fejét elvágá,
Mind fiait, leánit koncra hányá,
Hector feleségét magának hagyá.

Így lőn megromlása az szép Trójának
És pusztulása lén tartományának,
Lén jutalma Páris csalárdságának
És romlása lén ő birodalmának.

Az nagy Isten az ő atyját megveré,
Minden nemzetségét semmivé tévé,
Az paráznaságot el nem szenvedé,
Mert az hamis hitért Párist megveré.

Példa lehet az Páris mindeneknek,
Példa Ilona tinektek szép szűzeknek,
Hogy ifjak szavának ti ne higgyetek,
Kiben nagy gyakorta csalárdságok esnek.

Maradjatok meg tökéletességben,
Éljetek tisztán mind az jó életben,
Ne forogjatok ily feslött erkölcsben,
Reménségtek legyen csak az Istenben.

Ez dolgokat deákból ki fordítá,
Maga gondolatjában ezt ki írá,
Nevét ez énekben ő meg nem írá,
Ez éneket barátjának ajánlá.

Írnak vala ennyi jó esztendőben:
Krisztus születése után ezerben,
Ötszázban és az hetven esztendőben,
Híres Léva város kerületiben.