Alistáli Márton, Szertelen veszedelem reánk szálla (RPHA 1335)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Szertelen veszedelem reánk szálla,
Mert elesék tőlünk az föld oltalma,
Vitéz Túri Györgynek hogy lőn halála,
Kit mind az egész község megsirata.

Ennek oka lőn király őfölsége,
És ím, az ő nagy fizetetlensége,
Az vitézeknek meg nem fizetése,
Kiért rajtunk hatalmas ellensége.

Urak, ez maradék földön kik laktok,
Magatokban ezt jól meggondoljátok,
Földeteket hogy ti oltalmaznátok,
Pogányoknak rontani ne hagynátok.

Törököknek dühösségét látjátok,
Szegén népet rabolni jól halljátok,
Vitézeknek fizetni nem akartok,
Kikből az föld népét oltalmaznátok,

Ím, környülünk széllyel mind az végekben:
Pécsben, Lakban, Koppányban, az Szigetben,
Berzöncében, Segösdön, az többiben,
Mind jeles törökök laknak ezekben.

Ezek mindenkoron szép szörrel vadnak,
Mert fizetésök nékik megadatnak,
Az török császárnak híven szolgálnak,
És azhová mennek, vígan nyargalnak.

Kevés erő nem elég ennyi ellen,
Sőt a kevés nép is mind fizetetlen,
Azért lésznek gyakorta szerencsétlen,
Azmint szinte történék ez tigetlen.

Ez egy ember vala csak már előttünk,
Isten után akiben reménylettünk,
De nem soká lehete miközöttünk,
Mert halálát nem szánta miéröttünk.

Azt jól láták törökök országunkba,
Hogy igen bíztunk az mi hadnagyunkba;
Isten után csak ő volt oltalomba,
Hozzá fogható nincs Magyarországba.

Sokféle fortélt ebbe gondolának,
Kivel az jó vitéznek árthatnának,
Hogy erömét érnék ő halálának,
Áldoznának érte az nagy Álláhnak.

Először kópia-törni jövének,
Ütközetben sokan ott elveszének,
Ők akkoron semmit ott nem nyerének,
Szégyenökre megint hazamenének.

Másodszor is megint összegyűlének,
Tetteték azt, hogy ütközni jövének,
Kiről vitéz Túrinak izenének,
De másfelől rablani készülének.

Készülének vitézek ütközetre,
Fejenként sebes kópiatörésre,
Vitéz Túri György jöve ki közikbe
Vitézivel az elvégezött helyben.

Vígan lakik Túri az vitézökkel,
Köszöni az bort reájok szeretettel:
„Mikor szembemégyünk az ellenséggel,
Adja isten, járjunk jó szerencsével.”

De hogy a törökök igön késének,
Ők, miként csalárdok, el nem jövének:
Kívülvalók megint hazamenének,
Ki-ki mind ő urakkal elmenének.

Ezt hogy hallák törökök az végekben,
Hogy vitézek vannak hazamenésben,
És kik maradtak meg az vitézekben:
Indulának bízván nagy örültökben.

Elöljárót rablani bocsátának,
Úgy mind háromszázan találtatnának,
Kik Kapornak felé igen rablának,
Derékerő az lesben maradának.

Rabló törökre mikor találának,
Azok gyorsan hátat hamar adának,
Sok rabokat ott megszabadítának,
Nyereséggel igen széppel járának.

Örülének szegény rabok, hogy láták,
Túri Györgynek hogy a szavát meghallák,
Az Úristent ők segítségül hívák,
Hogy az ellenséget ők megbírhassák.

Biztatja igen az szegény rabokat:
„Ne féljétök, ímé, az pogányokat
Nékünk adja még ma Isten azokat,
És megrontja mind az ő hatalmokat.”

Az derékerőre mikoron juta,
Számtalan nyomorult rabokat láta,
Kikre nézve nagy keservesen síra,
És ily szókat az Istenhez támaszta:

„Uram, Uram, seregeknek Istene,
Megharagudtál az te népeidre,
Tekints mostan ez nyomorult nemzetre,
És fordíts haragodat kegyelemre!

Ezek ha most ellened vétköztenek,
De ismétlen tehozzád ők megtérnek,
Bőneikről téged megengesztelnek:
Könyörülj rajtok, hogy el ne vesszenek!

Én éröttök nem szánom életemet,
Kiontani mai napon véremet,
Letaglalni szegényekért testemet,
Éröttök közikben viszem fejemet.

Csak te vagy, Uram, az én bátorságom,
Az ellenség ellen az én paizsom,
Ha kevesen vagyok, tebenned bízom,
Hogy az te nevedben őket megbírom.

Ha pedig elvégezett akaratod,
Hogy az fejemet közöttök marasztod:
Légyen, Uram, az te szent akaratod,
De fejenkint azért őket elveszted.

A gyalogból mind lovaslegényt tészek,
A lovasból főembert én emelek,
Csak jó fiaim, emberkedjetek,
Vélem öszve fejenkint ütközzetek!”

Nagy fennszóval ők „Jésust” kiáltának,
Fejenkint az törökre rohanának,
Csuda nagy viadalt velök tartának,
De végre miattok megrontatának.

Hát, ím, mindenfelől nagy sietséggel
Számtalan törökök rettenetességgel,
Valahová embör nézhet szemével,
Mindenfelől rakva az ellenséggel.

Jó lovakat kezdék alattok vágni,
Mert másképpen ők nem tudnak ártani,
Sok jó lovak kezdenek sebesedni,
Viadalban sokan gyaloggá esni.

Vitéz György deák emberkedik vala,
Ki a harcon gyaloggá esett vala,
Vitéz módra mindhalálig vítt vala,
Kit ér vala, nem sokat élhet vala.

Sőt az úr is gyaloggá esett vala,
György deák lovába ütközött vala,
Nagy sebes lóval ő elesett vala,
Szegén György deák lovát kapta vala.

Igön siet felülni, de nem lehet,
Mert az ellenség mindenfelől siet,
Vida mondja: „Uram, ülj fel, ha lehet!”
Az gallérnál fogva húzza, mint lehet.

Az fél lába immár kengyelben vala,
Hogy az ellenség őtet érte vala,
Nagy sok pogány mind körülvette vala,
Hogy megadná magát, úgy kérik vala.

„Ebek, engem pórázon nem hordoztok,
Egyik helyről másikra nem hurcoltok,
Azt ti soha még csak se gondoljátok,
Ebek, engem vagy kinek alítotok?”

Ottan ő véres pallosát ragadá,
Egynéhányát csak gyorsan lecsapdosá,
Valameddig önnönmagát bírhatá,
Mindhalálig vitéz módra vítt vala.

De mégis azmíg erejét bírhatá,
Csuda erős viadalt vélök tarta,
Valahogy kit közöttök talál vala,
Ugyanottan csak kettészakad vala.

Sok török fő lovakat levág vala,
Kit az törökök igön bánnak vala,
De megölni mégsem akarják vala,
Ha elevenen megfoghatják vala.

Mert csak lábait sebesíték vala,
És csak az inát öklöldözik vala,
Hogy elesnék, azért mívelik vala,
Földön inkább hogy megnyomhatnák volna.

De lám, a jó vitéz magát gondolá,
Az egyik kezében fegyverét fogá,
Az másikkal az sisakot megoldá,
Kész meghalni, fejéből el-kirázá.

Mindhalálig csak „Jésust” kiált vala,
Az ellenségöt igen vágja vala,
Sokat környüle lehullatott vala
Az hitetlen, vakmerő pogányokba.

Lőn az viadal Alsóoroszlánnál,
Ugyanottan az kis folyó pataknál,
Veszedelme történék ott az Sárnál,
Így feje vétetik ott az fűzfánál.

Nagy örömmel törökök megtérének,
Örömökben az végekben lűtetének,
Csuda nagy vigasságot mívelének,
Hogy ily drága fejet elvihetének.

De még bennek is sokan ohították,
Vitéz Túri Györgyöt oly igen bánták,
Mert alafájok alábbszállott soknak
Már azután a török deliáknak.

Soknak ő éltébe kenyeret adott,
Máshoz kérni közülök nem bocsátott,
Sokszor vitézivel vélök ütközött,
De mindenkor azért nekik több jutott.

Kapá fejét bék, az portára küldé,
Császár tőle igen jó néven vevé,
„Megbocsássa felséged – azt izené –,
Hogy az gonosz szerencse így engedé.

Mert ha elevenen foghattam volna,
Életemnél inkább akartam volna,
Felségednél kedvet találtam volna,
Felséged tömlöcét illette volna:

De mindhalálig magát meg nem adá,
Az vitézekben oly nagy kárt tett vala,
Jó lovakat alattok levág vala,
Sokat körüle lehullatott vala.”

Ezt látván vitézek elrémülének,
Az törökök közé elegyedének,
Csak kevesen közülök elmenének,
Mert többire inkább mind ott veszének.

Vésze vitéz Balázskó Vince deák,
Bácsmegyeit elevenen elfogák,
Jó Adoni Bálint, vitéz György deák,
Sok jó legény, sok jó vitéz katonák.

Azkik közülök elszaladhatának,
Csoda nagy szerencsén ők is járának,
Sok jó sebes lovat visszahozának,
És többire mind sebesek valának.

Vitéz Lengyel István elszaladt vala,
Ki az úr mellett igen szolgált vala,
Vitézséget nem kicsint mívelt vala,
Kit sok jámbor vitéz ember lát vala.

Újlaki Sebestyén közülök vésze,
Jóllehet az derék harcra nem ére,
Mert útjába talála az törökre,
Fogllyá esék ő is kemény sebökbe.

Sínak-rínak várasbéli asszonyok,
Kiknek odamarada az ő urok,
Nagy fennszóval ők csak jajt kiáltának,
Ő urokért az keserves asszonyok.

Az várashoz vitézek hogy jutának,
Mindnyájan ők rajta szomorodának,
Minden rendbéliek igen sírának,
Az Istenhez csak felfohászkodának.

Hír lőn ebben, ím, az tisztes asszonynak,
Hogy halála történt vitéz urának,
Adá ottan magát oly nagy bánatnak,
Mind holtáig való nagy siralomnak.

Sírástúl ő nem akara megszűnni,
Ha lehetne, ő is kész volna halni,
Ővéle mind együtt eltemetkezni,
Hogysem immár ez világ szerint élni.

Fiai, szép lányai sírnak vala,
Keserves könnyeket hullatnak vala,
„Oh, mi édes atyánk – azt mondják vala –,
Hogy hagyál el minket hamar árvává?

Jobb, hogy mi először megholtunk volna,
Hogysem halálodat mi értük volna,
Isten minket előtted elvitt volna,
És tégedet soká éltetett volna!”

Ezenképpen szerető, jó szolgái
Kezdék mind fejenkint őtet siratni,
Bízott baráti róla emlékezni,
Érte keserves könnyeket hullatni.

Azkiket gyermökségekben fenntartott,
És sokféle szerencsíken hordozott,
És ővélök sok dolgokban forgódott,
Őhozzájuk jó hírt, jó nevet adott.

Ezek csuda nagy sírást tésznek vala,
Sem éjjel, sem nappal nem szűnnek vala;
Azért immár jutának búdosóba,
Mert elesett fejöknek koronája.

Várasbéliek is mind úgy siratják,
És fejenként nagy fennszóval jajgatják,
Mert szegények ezt bizonnyal jól tudják,
Hogy jó hírét immáran csak óhajtják.

Körül való község is mind siratja,
Valaki közülök szavokat hallja;
Minden ember Túri Györgyöt kiáltja,
Kicsiny, öreg, mind egyaránt ohajtja.

Vitéz öccsei odagyűltek vala,
Kiket Isten után elővett vala;
Vitéz bátyjokat úgy kesergik vala,
Testét tisztességgel temették vala.

Kár lőn, vitéz, most itt néköd meghalnod,
Mert Szalaság, azt bizonnyal megbánod,
Vagy az, hogy a földet te pusztán hagyod,
Vagy az, hogy az adót nékik megadod.

Ha ezeket nem míveled, elrontnak,
Kegyetlenül téged mind elpusztítnak,
Nagy sok rabot tebelőled kihordnak,
És nagy szörtelenül mind elrabolnak.

Nincs az ellenségnek már kitől félni,
Isten után nincsen kitől tartani,
Az egy embert kell vala oltalmazni,
Ha ott meg akarnak vala maradni.

Az Kanizsa vizén átal nem jöttek,
Vitéz Túri Györgytől oly igen féltek,
De még sőt a nevétől is rettegtek,
Ilyen bízván cselekedni nem mértek.

Adna Isten ily kapitányt kezünkben,
De én kételkedem felőle, ebben,
És az Isten, csak ő választhat ebben,
Ő ád fejedelmet az mi földünkben.

Kevélység őbenne semmi nem vala,
Isteni szolgálatra gondja vala,
Gondviselő és józan ember vala,
Minden dolgában állhatatos vala.

Az fejedelemnek kedvében vala,
Az ő képét kinyomtatta vala,
Sok főnépnek isméretében vala,
Vitéz és magyar módra termett vala.

Tisztes öreg és vastag ember vala,
Idejének szintén jobbjában vala,
Vitézi fejében szép két szem vala,
Mindennémű jószág őbenne vala.

Sokat szolgált az nyomorult országnak,
Rontója volt az hitetlen pogánynak;
Nagy hire volt régen az Hunyadinak,
Nálánál akkor jobbat nem tartottak.

De az időtől fogva magyaroknak
Nem volt hírösb az ő maradékiba,
Mert híre volt ennek sok országokba,
Jó szerencsés volt minden dolgaiba.

Merészsége csudálatos nagy vala,
Kevés erővel sokat megver vala,
Mert Isten az ő bátorsága vala,
Kivel ő nagy hadat megkezdett vala.

Ötödéven, hogy az budai basa,
Palotát hogy nagy erővel megszállá,
Nagy sok ideig erősen vítatá,
Éjjel-nappal erősen ostromlatá.

A szerencse basának nem szolgála,
Jóllehet az házat megtörte vala,
Ő falait földig rontatta vala,
De alóla elpironkodott vala.

Csudának tetszik az fejedelemnek,
Az utána való fő-fő legénynek,
Azért köszöni, mint jó híveinek
Szolgálatját az vitéz Túri Györgynek.

Csuda nagy nevet akkor is vett vala,
Az király megajándékozta vala,
Pohárszékit néki adatta vala,
És nagy dicséretet rajta tett vala.

Fejérvári törökök nem nyughatnak,
Nagy gyakorta csatázni kiszaladnak,
Az király tábora felé tartanak
Nem egyébért, hogy nyelvet kaphassanak.

Az istrázsa megjelentette vala,
Hogy fejérvári bék népe kinn volna,
Őmaga is vélök itt kinn kullogna,
Ha valami martalékot kaphatna.

Ki-ki mind az török után indula,
Vitéz Túri György is el-odajuta,
Szakadozott zászlója véle vala,
Az törököt megrettentette vala.

Sereg előtt mikoron őtet láták,
De az adót ott is igen megadák,
Mindjárást őmagokat futni adák,
Mert az béket elevenen megfogák.

Vígan hozá Túri György az királynak
Ő szomszédját mint kegyelmes urának,
Fejérvári béket adá császárnak,
Megköszöné király hív szolgájának:

„Ím, nem régen, nagy ember, segítettél,
Az én végházamba kit cselekedtél,
De ha soká élhetek szerencséddel,
Nem lészen az kivetve én szívemből.

De légy veszteg, várj időt, édes hívem,
Mert, ím, mostan előttem ellenségem,
Először kell azokkal számot vetnem,
Hív szolgálatodat el nem felejtem.

Tudom, mikor kell tégedet meglátnom,
Kegyelmességemet hozzád mutatnom,
Higgyed, hogy soha el nem felejtem,
Vitézi fejed megajándékozom.

Addig aranyláncomat néked ádom,
Örök ajándékul néked mutatom,
Ellenségemért viseld, azt akarom,
Minden kegyelmességemet ajánlom.

Nincs énnekem több Túri György náladnál,
Szükségemben sok helyeken forgottál,
És mindenütt jó szerencsével jártál,
Mint hű szolga, énnekem úgy szolgáltál.”

Ezenközben török császár nagy hada
Jó Zrínyire Szigetváratt rászálla;
Éjjel-nappal vítatá, ostromlatá,
Mindaddig, míg hatalmába nem hajtá.

Az vár alatt császár hogy meghalt vala,
És immár Sziget pogánykézbe vala,
Beglerbék rablani bocsátott vala
Nagy sok pogányt, kinek száma nem vala.

Ezek az Szalaságot elégeték,
És az népet kegyetlenül kergeték,
Kiket kaphatának, mind elemelék,
Szegényeket örök rabságra vivék.

Jóllehet az rabló török sok vala,
Kik az földet igen pusztítják vala,
Az egész tartományt égetik vala,
Sok úr immár csak távul nézi vala.

De akkor is nem keveset szolgála,
Vitéz Török Ferenccel elindula,
Nagy szíveszakadva az sok rablóra,
Elérközék és vélök szembeszálla.

Semmi tartózást dolgában nem tőn,
Bátor szívvel vélök nagy viadalt tőn;
Az Úristen ott is oly kegyelmes lőn,
Hogy ő ellenségin győzedelmet vőn.

Jó csoport rabot pogányok vesztének,
Vitéz Török Ferenctől veretének,
Kin az több törökök megijedének,
És azután ők elcsendesedének.

De ha akkor el nem készültek volna
Az rablókban és meg nem vertek volna,
Tudja Isten, míg beszáguldtak volna
Kegyetlenül ez nyomorult országban.

Én nem vagyok elég, hogy megmondhassam,
Vitézségét hogy előszámlálhassam,
Csak a harmadrészen is megírhassam,
Az hallgatóknak elibe adhassam.

De az idő azmennyire engedte,
És az Úristen azmivel szerete,
És Szentlélek által mire vezérle:
Légyen áldott az ő szent akaratja.

Ezt jól tudja sok jámbor vitéz ember,
Azkik ismérték, ki volt az az ember;
Kit siratott sok jámbor vitéz ember,
És ohajtja minden rendbéli ember.

Az fejedelemnek megírták vala,
Az felség síratlan nem tűrte vala,
Az vitéznek halálát szánja vala,
És szívében igen kesergi vala.

Nem kétlem, hogy ő kincsének egy részét
Érte nem adta volna az vitézért;
Megváltotta volna vitézi fejét,
Meghalni nem hagyta volna ő testét.

De az vitézlő dolog így engedte,
Hiszen az Úristen is úgy akarta,
Azért néki csak hálát adjunk rajta,
Azmint hozzánk vagyon jó akaratja.