Valkai András, Szép históriákat most elszámlálok (RPHA 1328)

Irodalomtörténet Poétika Források
Incipit: Szép históriákat most elszámlálok
RPHA-szám: 1328
Szerző: Valkai András A verset a szerző látta el névmegjelöléssel. Az akrosztichonban: Valkai per Andream A kolofonban: Summa szerént ezt írtam olvasóknak, ... Versszerzőnek nincsen helye vétekben
Változat:
Ajánlás: János Zsigmond
Cím: Genealogia historica
Változat:
A szereztetés ideje: 1567 A kolofonban: Ezerötszázban és az hatvanhétben, Borkostoló Márton püspek hetében
A szereztetés helye: A kolofonban: Kalotaszegben, ... Erdélyben
Pro domo: Az achrosztichon szerint csak 810 versszak. Honnan van a 811?
Akrosztichon: A versnek van akrosztichonja. SERENISSIMI PRINCIPIS ET DOMINI DOMINI IOANNIS SECVNDI DEI GRACIA ELECTI REGIS HVNGARIE DALMACIE CROACIE DOMIINI ET PRINCIPIS NOSSTRII CLEMENTISSIMI GENEALOGIA DESCRIPTA PER ANDREAM VALKAI CVI HVMILIMA FIDELISSIMA PARATISSIMA AC PERPETVA SERVICIA IDEM VALKAI COMMENDAT ET RERVM FOELICIVM PROSPEROS EVENTVS PRECATVR A DOeO PER DOMINVM IESVM CHRISTVM FILIVM EIVS CVI LAVS HONOR ET GLORIA IN OMNE OeVVM AMEN AMEN A VALE VIVE CLEMENTISSIMOe PRINCIPVM REGVM CHRISTIANISSIME AD COMMWNEM HVNGARORVM CONSERVACIONEM ET REGNI IPSORVVM AADFLICTISSSIMI PERMANSIONEM DEVS CONSERVET VESTRAM MAIESTATEM CVI ITERVM HVVMILIMA PERPETWA FIDELISSIMA AC OBSECVEENTIISSIMA SEERVICIA HVMILITER COMMOeNDAT CORDE PVRISSIMO AC PERFEECTISSIMO ET DOeVM PRO SALVTE PRINCIPIS PRECATVR DEVS OMNIVM CREATOR ET CONSERVATOR AVDI PRECES NOSTRAS REGE GUBERNA ET CONSERVA REGEM NNNOSTRVM AD TVI NOMINIIS GLORIAM SIES SEGILIOeN ISTEN KEGIELMES VRAM
Kolofon: A versnek van kolofonja.
A versforma fajtája: Szótagszámláló, izostrofikus vers.
Versforma: a11(6,5), a11(6,5), a11(6,5), a11(6,5)
Keresés erre a rímképletre
Keresés erre a szótagszámra
Nótajelzés: Árpád vala fő a kapitányságban (RPHA 0101)
Dallam: A vers énekvers. RMDT1 82SZ
Terjedelem: Terjedelem: 811 versszak
Irodalmi minta: Biblia
Sebestyén Tinódi: Az János király fiáról való szép krónika (Szerencsének forgásáról nektek emlékezem)
István Székely: Chronica
János Thuróczy: Chronica Hungarorum
Antonio Bonfini: Rerum Ungaricarum Decades
István Székely: Chronica
Sebestyén Tinódi: Az János király fiáról való szép krónika (Szerencsének forgásáról nektek emlékezem)
György Szerémi: Epistola de perditione regni Hungarorum
Műfaj: [ világi (048) > história (049) > elbeszélő (051) > nem fiktív (056) > történelmi (068) ]
Felekezet: 100% világi (2 db)
Változat:
Kritikai kiadás: RMKT 9. 22
Digitalizált példány: Változat:
Szöveg Dallam A szöveg forrása: OTKA K135631
Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

[part]

Szép históriákat most elszámlálok,
Régi dolgokról mostan néktek szólok,
Kérlek, hallgassatok reá, mit mondok,
Kezdettől fogva lött dolgokról írok.

Én beszédem elkezdem az Ádámról,
Kezdetben teremtett első atyánkról,
Az Istennek nagy hatalmasságáról,
Röviden írok régen lött dolgokról.

Rövid szóval erről lészen szólásom,
Régi genealógiákról írásom,
Nemünket Ádámról Noéra hozom,
Noéról Attila királyra hozom.

Ez királyról hozom én az Toxunra,
Toxunról hozom Geysára s Mihálra,
Geysáról fiára, a Szent Istvára,
Mihálról a mi kegyelmes urunkra.

Nagy bölcs teremtője Isten mindennek,
Teremte mindent, mint tetszék kedvének,
Első napján az első esztendőnek
Éget, földet teremte az üdőknek.

Isten másodnap az nagy alkotmányból,
Az égeket kirendelé azokból,
Felső, alsó vizeket ott egymástól
Elválasztá, mint tetszenék látásból.

Szépen harmadnap az Isten ez földrűl,
Az vizeket kitiltá föld szűnéről,
Gondola élő állatok éltéről,
Fákat, füveket teremte életül.

Szép ékességgel negyednap az napot,
Fényességgel teremte, és az holdot,
Rendele az égen sok csillagokat,
Bölcsen teremté Isten mindazokat.

Isten teremte ötödnap halakat,
És minden vízi élő állatokat,
Az vízből ő teremte madarokat,
Állatjokban mind teremté azokat.

Mindazokat megáldá az Úristen,
Hogy szaporodnának ő életekben,
Megsokasodnának ő személyekben,
Őtet dícsírnék mindenek nyelvekben.

Jóvoltából, nagy kegyelmességéből
Földi állatokat teremte semmiből,
Hatodnap embert teremte az földből,
Formálá azt Isten ő személyéből.

Parancsolna, hogy az minden állatnak,
Isten nagy okosságot ada annak,
Hogy ura lenne az minden állatnak,
Minden állatok engednének annak.

Róla az Úristen gondot visele,
Behelyhezteté őtet Éden kertébe,
Hogy azt művelné, őrizné és élne,
Mind szinetlen szent felségét dícsírné.

Ily parancsolat Istentől adaték,
Ádám az kert gyümölcsében mind ennék,
Jó, gonosz tudás fájáról ne ennék,
Mert ha ennék, ottan halálban esnék.

Nem jó, monda Istent, egyedől lenni,
Ez Ádámnak így ez világban élni,
De teremtek én segtséget néki,
Dolgaiban legyen segítség néki.

Csakhamar Ádámra álmot bocsáta,
Hamar Ádámot Isten elalotá,
Egy oldala csontját néki kivoná,
Kiből anyánkat, az Évát alkotá.

Ilyenképpen Isten Évát teremté,
Az Ádámhoz az Isten Évát vivé,
Ádám monda, az csont ő csontja volna,
És hogy az a test ő testéből volna.

Parancsolatját látjuk az Istennek,
Egyedől nem jó élni az embernek,
Királyságot ada Isten ezeknek,
Ők adának azért nevet mindennek.

Isten megszentelé hetedik napot,
Megnyugovék, hogy megáldá az napot,
Keresztyének is választál az napot,
Mert mostan is ilik ők ez szent napot.

Szegények az Isten parancsolatját
Nem tűrheték, láták tudomány fáját,
Megévék ők az fának szép almáját,
Megesmerék mezítelen voltokat.

Ezek elveszték ártatlanságokat,
Kivel hozának mireánk átkokat,
Paradicsomból kirekeszték magokat,
Hozának nékünk sok fáradságokat.

Tőn azért igíretet az Úristen,
Ki lenne győzedelmünk kígyó ellen,
És hatalmasságunk az ördeg ellen,
Bajvívónk lenne ellenségünk ellen.

Dicsírjük azért ő szent Istenségét,
Hozzánk való jóvoltaért felségét,
Ne felejtsük el sok jótéteményét,
Mind szinetlen dicsírjük ő szent nevét.

Ottan hamar teremtésnek utána,
Tizenhárom esztendő forgására
Évától Káin születék világra,
Ki felnevekedék munkálódásra.

Mikor teremtésnek ennyi ideje,
Eljött volna harminc esztendeje,
Évától Ábel születék ez földre,
Felnevekedék ez juhőrüzésre.

Istennek akarának áldoznia,
Kedves lőn az Ábelnek áldozatja,
Káin áldozatját Isten utálja,
Káin miatt azért Ábel meghala.

Nem szenvedé el Isten ezt Káinnak,
Megátkozá munkáját az Káinnak,
Búdosás lőn dolga azért Káinnak,
Miért hogy ő lőn gyilkosa Ábelnek.

Itt elhagyom fiait az Káinnak,
Szólok ágazatjáról az Noénak,
Százharminc esztendejébe világnak,
Séth születék, fia akkor Ádámnak.

De miért hogy atyánk vétkeiért ez lőn,
Testi halál rajtunk győzedelmet vőn,
Ádám atyánknak ebből halála lőn,
Kilencszázharminc esztendőben ez lőn.

Oly hamar lőn Séth Isten áldásában,
Megáldaték mindennemű dolgában,
Kétszázharminc esztendő forgásában,
Énost adá Isten neki világban.

Minden élete Séthnek ennyi üdő,
Kilencszáz és tizenkilenc esztendő,
Atyánk átkát mert ránk hozá az üdő,
Kimúlék Séth eltelvén ennyé üdő.

Immár kezdetnék ennye ideire,
Háromszáz és huszonkét esztendőre,
Kenán születék, fia az Énosnak,
Nagy öröme lőn az ő atyáinak.

Nagy sok ideig eleink éltenek,
És szép vénséget azok mind értenek,
Megmondom végét Énos életének,
Kilencszáz és öt esztendők telének.

Immár Máhaláel, Kenánnak fia,
Ennyé esztendőben lőn ez világra,
Kilencvenöt, háromszáz forgására,
Kilenszáztízig az kenán élt vala.

Jared, Máhaláel fia születék,
Négyszázhatvan esztendő hogy érkezék,
Máhaláelnek ideje eltelék,
Nyolcszázkilencvenöt esztendeiben kimúlék.

Oly szent ember az Jaredtől születék,
Énoch, ki Istentől elragadtaték,
Jared ennyé esztendőt csak élhete,
Kilencszázhatvankét esztendőt éle.

Az szent Énoch háromszázhatvankettőt,
Ez világon éle ennyie esztendőt,
Matusalah, Énoch fia születék,
Hatszáznyolcvankét esztendő számláltaték.

Nem élt vala az többi ennyi üdőt,
Élt kilencszázhatvankilenc esztendőt,
Nyolcszázhetvennégy esztendő eljöve,
Matusalah hogy nagy Lámeket szülé.

Noé Lámektől világra születék,
Ezerötvenhat esztendő forgódék,
Hétszázhetvenhét üdő Lámektől múlék,
Hogy angyali karba beszámláltaték.

Itt Lameknek ennyi esztendeiben,
Százban és huszonhét esztendeiben,
Lőn az első ezer elkerülésben,
Ezután kelének másik ezerben.

Soká Noé házasságát halasztá,
Mert ötszáz esztendős korára hagyá,
Akkorában megházasodott vala,
Három fiat azért Noé szült vala.

Sém, Kám, Jáfet fiai neve vala,
Ezeket megházasította vala,
Ez világot az Isten feddi vala,
Mert vízözönnel fenyegeti vala.

Ezt Noénak az Isten megjelenté,
Ez világot hogy vízzel elvesztené,
Mert fertelmes vétkeket nem tűrhetne,
Hagyá, hogy bárkáját ő készítené.

Csuda rettenetes Isten haragja,
Az bűnben élőket mint sanyargatja,
Az megtérőket hozzája fogadja,
Minden javaival meglátogatja.

Világ kezdése ennyé idejében,
Ezerhatszázötvenhat esztendőben,
Noé hogy volna hatszáz esztendőben,
Bárkájában bemene az üdőben.

Nem sokadmagával bárkába szálla,
Csak nyolcadmagával abba beálla,
Minden állatban mellé vőn bárkába,
Mint meg vala néki parancsolatba.

De mihelt az Noé szálla bárkába,
Minden kútfejek lőnek áradásba,
Népek esének Isten ostorába,
Mert estenek vala nagy haragjába.

Ily erősen akkor az eső esék,
Negyven napon, negyven éjjel mind esék,
Azkik Noé szavát csúfságnak vélték,
Jól látják azt, mi veszél rajtok esnék.

De hogy ez lőn az Isten akaratja,
Le nem szálla addiglan nagy haragja,
Méglen földrűl mindneket eltörle,
Özönvízzel népeket mind elveszte.

Ez víznek magassága ilyen nagy volt,
Minden hegyeknél özönvíz magasb volt,
Tizenöt singgel azoknál feljebb volt,
Nem csuda, mert Isten akaratja volt.

Immár Noé bárkában lakásának,
Esztendeje vala az vízjárásnak,
Bárka nagy hegyén az Arméniának
Megakada, kit hínak Ararátnak.

Gyorson emberek az vízözön után,
Sokasodának az nagy víz leszállván,
Az Istennek igíretihöz bízván,
Isten jelét, szavárvánt égen látván.

Rajta vagyon Noén Isten áldása,
Minden jókban vagyon szaporodása,
Mert fiai vadnak sokasodásba,
Rövid üdőn sokan szaporodásba.

Azelőtt az szőlő sohun nem vala,
Özönvíz után Noé találta vala,
Kertébe vitte, elplántálta vala,
Termett vala, abból bort csinált vala.

Csakhamar voltát a bor megmutatá,
Mert vén Noét hamar megittasítá,
Mikor a szőlő levét megkóstolá,
Hamar őtet új ital elalutá.

Itt az Noé az Kámot megátkozá,
Miért hogy ő az atyját megcsúfolá,
Sém-, Jáfetet az vén Noé megáldá,
Hogy Kánahan Sém-, Jáfetet szolgálná.

Az Noé fiai szaporodának,
Gyorsan nagy kéz földet ők beszállának,
Végre tanácsából az nagy Némrótnak
Egy nagy tornyot rakni ők indítának.

Ez toronnak rakása kezdéseért,
Meggyaláztatának emberek ezért,
Sok nyelvekre oszlanak ő vétkekért,
Isten ellen való cselekedésért.

Legottan torony Bábelnek hívaték,
Nyelv változás miatt félben hagyaték,
Mert emberi nemzet meggyaláztaték,
Ennyé sok nyelv mind akkoron változék.

Első birodalom nagy Nimróté lőn,
Noha ő az Kámnak unokája lőn,
Babiloniában ő monarcha lőn,
Erről magyar nemzet ágazása lőn.

Csak revid beszéddel ágazásunkat,
Elkezdem lassan genealógiánkat,
Noé fiainak valljuk magunkat,
Azért halljuk meg az mi atyáinkat.

Tekints meg, hogy Noé második fia
Kám vala, és ennek Chus vala fia,
Chusnak penig fia nagy Nimrót vala,
Az ki első birodalmot vött vala.

Ím, Nimrótnak fia Hunor marada,
Hunor fia Boor, fia Dama vala,
Fia Keled, ő fia Keve vala,
Annak fia Kear, ő fia Beller vala.

Radar vala Beller fiának neve,
Fia Otmár, fiának Farkas neve,
Farkas fiának Bondofárd az neve,
Fia Bökén, fiának Csanád neve.

Ennek fia Rödli, ő fia Besztve,
Fia Mike, Mikének fia Miske,
Miske fia Ompod, ő fia Kölcse,
Fia Levente, fiának Lél neve.

Gyorsan most én ezeket elszámlálom,
Más krónikámban mert ez írván vagyon,
Magyarok dolga itt rövidben vagyon,
Csak genealógiájokat most írom.

Immár Levente fiának Lél neve,
Fia Zamur, fiának Zember neve,
Fia Bolug, fiának Bolcsu neve,
Bolcsu fiának Zoltán az ő neve.

Sőt az Zoltán fiának Berend neve,
Fia Kadicza, fiának Opos neve,
Opos fiának vala Eczet neve,
Fia Scemein, fiának Turda neve.

Hogy immáron ezekről alábbszálljunk,
Az mi eleinkhez közelben álljunk,
Turda fia vala az nagy Bendegúz,
Hatalmas Attilát nemzé Bendegúz.

Ugyan sok szóm most nékem erről volna,
Ha előbbi krónikám künn nem volna,
Ha sok hada abban írva nem volna,
Sok dolga ha ott számlálva nem volna.

Nem illik most innet messze távoznom,
Az mi előttem, abban kell eljárnom,
Csak rövid beszéddel dolgait írom,
Nem lészen ebben semmi mulatságom.

Gyorsabban és nyilvábban hogy megértsük,
Magyarok kijövését megemlítsük,
Rövid szóval hadakat megjelentsük,
Hogy dolgokat inkább eszünkbe vegyük.

Az Krisztus születésének utána
Ennyé esztendő vala már számlálva,
Háromszázhetvenhárom vala írva,
Valens vala római császárságba.

Rettenetes haddal felkészülének,
Tízszáznyolcvanezeren készülének,
Kapitánokat köztök emelének,
Fejedelmeket előttek szerzének.

Ily sok népek előtt ezek valának:
Csele, Keve, Kadicsa választatnának,
Attila, Buda mellettek valának,
Mind Bendegúz fiai ők valának.

Eljöttökben Tanaison kelének,
Meghódoltatának sok nemzeteket,
Szörzének azok közt fejedelmeket,
Kik hívek lennének, oly embereket.

De mikor ennyi üdő eljött volna,
Háromszáznyolcvan esztendő tölt volna,
Pannoniába akkor juttak vala,
Kin római hadak indulnak vala.

Az gottusok és gettek indulának,
Az magyarok előtt ők elfutának,
Macrinus az Deitrichhel támadának,
Magyarok ellen gyorsan indulának.

Legottan ők nagy szép tábort járának,
Potenciának környűle szállának,
Bátorsággal táborokban nyugosznak,
Duna vize közte vala két hadnak.

Magyarok felfúvának sok temlőket,
Éjjel azokon általköltözének,
Miért hogy az rómaiak nem féltenek,
Kétszáztízezert bennek megölének.

Az magyarokban is sokan halának,
Százhuszonötezeren elhullának,
Keve kapitányokkal meghalának,
Vissza táborokba ők beszállának.

Csakhamar Macrin Dietrichhel egyembe
Másnap népek testét számlálák egybe,
Népek kárát látván elindulának,
Bécs országban új haddal támadának.

Igen örülnek az magyarok ezen,
Hogy az had újobb nyereségre leszen,
Megindulának azért hallván ezen,
Szembe megvívának esmét keményen.

Ez viadal lőn nagy rettenetesen,
Mind a két fél vívának nagy erősen,
Németek, olaszok veszének szörnyen,
Hadnagyokkal, Macrinussal egyemben.

Csak kevesen az Deitrich elszalada,
Homlokba nyíllal azt is lőtték vala,
Homlokában Rómába vitte vala,
Azért haláltalannak híják vala.

Rettenének az rómaiak is ezen,
Az magyarok nagy szűvet vőnek ezen,
Jóllehet, bánkódnak vala erősen,
Béla, Keve, Kadicsa eséseken.

Onnat az magyarok hogy megtérének,
Közűlek hamar királyt emelének,
Kit őköztek méltóbbnak vélhetnének,
Attilát választák, és örülének.

Attila országokat hódoltata,
Nagy birodalmot kezéhöz foglala,
Tracia, Misia néki holdola,
Achaia, Macedonia meghajla.

Csakhamar királyok fejet hajtának,
Valamir, királyok az gottusoknak,
És Aldaric, királyok gepidáknak,
Az Attila királynak szolgálának.

Immár nagyobb hada királynak vala,
Mert sok népek fejet hajtottak vala,
Mert Marcomanusok is és Svevusok,
Az erulosok is, mind az snagdusok.

Ezekkel meghódlatá Tótországot,
És elrablá az német országokat,
És törete nagy erős várasokat,
Emlékezetül hagya kőfalokat.

Dolgairól meg újobbat gondola,
Gályára nagy hadával indula,
Erős várasokat földre rontata,
Az római haddal is szembe víva.

Ott jóllehet, igen sokat nem kapa,
De azért népében sem sok kárt valla,
Egy fő király viadalban meghala,
Kinek neve Theodoricus vala.

Mikor sok országot hódlatott volna,
Nagy sok várasokat töretett volna,
Gazdagon Pannoniába tért volna,
Őmaga vérébe megfulladt vala.

Igen megvénhödt vala az Attila,
Vénségében így lött vala halála,
Százhuszonnégy esztendős korba vala,
Mikor ez világból el-kimúlt vala.

Így íratta őmagát az Attila:
„Én vagyok az nagy hatalmas Attila,
Bendegúz fia, Nimrót unokája,
Engaddba neveltettem, Scythiába.

Nagy királyok vagyok az magyaroknak,
Medusoknak és mind az gottusoknak,
Gepidáknak, sok nemzetnek királya,
Ez világ félelme, Isten ostora.

[part "Csabáról és Aladariusról, Attilának fiairól és az magyaroknak másod kijövésekről."]

Ily hamar változék az birodalom,
Hamar másnak adaték az hatalom,
Ki nem tartja, hogy Isten az ótalom,
Mint Attilát most például mondhatom.

Ez királynak mert két fia marada,
Öregbiknek a neve Csaba vala,
Anyja görög császár leénya vala,
Aladarius német nemből vala.

Támasztának egymás ellen sok hadat,
Mindjárást elveszték az birodalmot,
Csaba elszalada látni Scythiát,
Élvén találá Bendegúzt, jobb apját.

Parancsolatjából az jobb apjának,
Feleséget vőn Csaba őmagának,
Dícsírte ez földét ő fiainak,
Kijövésre ki miatt indultanak.

Rettenetes haddal megindulának,
Mikor nyolcszáznyolcvannyolcban írnának,
Asszonyember, gyermek és szolgák nélkül
Kétszéz és háromezeren valának.

Ide Erdélybe mikor bejutának,
Hét kapitánokat ők választának,
Fő kapitányok hívaték Árpádnak,
Ki eképpen maradékja Noénak.

Noé maradékja lőn az Attila,
Csaba penig immár Attila fia,
Ed vala neve az Csaba fiának,
Ügyek vala neve az Ed fiának.

Csak rövid nemmel ezek így valának,
Előd vala neve Ügyek fiának,
Álmosnak hívaték fia Elődnek,
Árpád kapitán fia az Álmosnak.

Itt az kapitánok mint hadakoztak,
Csak röviden írom, mint rablottanak,
Árpád vala neve fő kapitánnak,
Szabolcs vala neve az másodiknak.

Parancsolnak ezek több kapitánnak,
Mert feljebbvaló nemből ők valának,
Kund vala neve harmad kapitánnak,
Lél vala neve negyed kapitánnak.

Immár az ötödiknek Bérbulcs neve,
Gyula vala az hatodiknak neve,
Vurs vala az hetediknek ő neve,
Mindeniknek vala ennyé serege.

Serege harmincezer mindeniknek,
Válogatva ennyé népe mindennek,
Mikor ez földen megtelepedének,
Hat esztendőt ők csak elveszteglének.

Nem tűrheték, mert heted esztendőre,
Csehországot és Morvát az üdőre
Elégeték és rablák keménységgel,
Megtérének onnat nagy nyereséggel.

Oly hamar viselének sok hadakat,
Mert az Karinthiát és Merániát,
Kaneolát, és mind egész Stíriát
Elrablák és elhozák kazdagságát.

Sőt azután kazdag Bolgárországra,
Elérkeztenek vala ők rablására,
Azután esmét Longobardiára,
Pádua várasát megvévék romlásra.

Saxoniát azután, és Türingiát,
Svéviát, Franciát és Burgundiát,
Rablának, kóborlának országokat,
Hozának vélek sok kazdagságokat.

Tizenhét esztendeig megnyugvának,
Tizennyolcadikon megindulának,
De miérthogy kétfelé szakadának,
Lél és Bérbulcs ott felakasztatának.

Rettenetes rablást az más sereg tőn,
Népek veszését hogy nálok értve lőn,
Kegyetlenség nálok örögbűlve lőn,
Bosszúállást, az mit tuda, mindent tőn.

Immár röviden mondván, sok ideig,
Így rablának ők nagy sok esztendeig,
De főképpen az nagy Toxun hercegig,
Csak egy hadok őnékik megvereték.

Itt elég legyen azt értenetek,
Más krónikámból jobban érthetitek,
Most immár én más dolgokat beszélek,
Ha lészen reája figyelmezéstek.

Csendességgel, kérlek, ráhalgassatok,
Ha régi dolgot hallani akartok,
Magyar király dolgait hallhatjátok,
Minden nemeket megtanolhatjátok.

Lészen előszer szóm a Szent Istvánról,
Ő ágazását hoztam az Noéról,
Noéra hoztam az első atyánkról,
Mert sokak gonoszt írnak magyarokról.

E Szent István vala Geysának fia,
Toxus fia herceg ez Geysa vala,
Toxusnak penig atyja Zoltán vala,
Árpád kapitán Zoltán fia vala.

Más fia is vala azért Toxusnak,
Kit keresztnevén híttanak Mihálynak,
Mihály fiát hítták Kopasz Lászlónak,
Fia András, Béla, Leventa annak.

Ez Toxus herceg vévé Krisztus hütit,
Megkeresztelteté az ő gyermekit,
Keresztyén hütben nevelé fiait,
Mert szereté gyermekének is lelkit.

Nevekedének fel keresztyén hütben,
Geysa és Mihály jámborok éltekben,
Kilencszázban és az hatvankilencben,
Geysa fia István lőn születésben.

Tökéletes lőn István éltében,
Neveltetett vala keresztyén hütben,
Mert szülei jámborok életekben,
Neelék fel fiokat jó erkölcsben.

István hogy választaték királyságra,
Mindjárást indíta hadat Kupánra,
Somogyi herceg ez az Kupán vala,
Megveretett és megöletett vala.

Segítségi Istvánnak keresztyének,
Izenének keresztyén fejedelmek,
Minden segítséggel néki lennének,
Csak magyarok hütre téríthetnének.

Seregét a király esmét indítván,
Anyjáról való öccsére mozdítván,
Gyulára, erdéli hercegre indulván,
Isten segítségével azt megbírván.

Ilyen oka az ő hadának vala,
Öccse, Gyula kegyetlenkedik vala,
Keresztyénné lenni nem akar vala,
Ezért birodalmát foglalta vala.

Még újobban készíté az ő hadát,
Nagy viadallal megveré az Keánt,
Elfoglalá az bolgárok országát,
Benne hagyá az ő öccsét, vén Zoltánt.

Imre, a Szent István fia meghala,
Kin István királynak lőn nagy bánatja,
Betegségbe esék ő nagy búvába,
Esmeré, hogy lenne halála abba.

Gondolkodik vala azért ő arról,
Ki viselne oly gondot magyarokról,
Ez világon ne élnének pogánól,
Kit hadna magyarok közett királyul.

Elgondolá, hogy Vazult, atyjafiát,
Kit Nyitrában őmaga fogva tartott,
Elhozassa, királlyá tégye ifjat,
Néki hagyja ez magyar birodalmat.

Nem tűrheté, az Buda megjelenté,
Keislának, asszonyának megbeszélé,
Titkon Keisla asszony Sebust elküldé,
Ki Vazulnak filét ónnal beőté.

Ennek felette szemét is kitolá,
Király követe is Vazulért juta,
Buda megnyomorodván Vazult látá,
Mindazáltal mégis királyhoz hozá.

Atyja fiát az király hogy meglátá,
Keseredék rajta, igen siratá,
Betegségét királynak megújítá,
Az ő atyjafiát mert igen száná.

Legottan Kopasz Lászlónak fiait,
Hívatá hozzá, mint atyafiait,
Fussanak el, kéri, mint jó fiait,
Ne kóstolják anyjok kegyetlenségét.

Oly hamar engednek bátyjok szavának,
András, Béla, Levente elfutának,
Kegyetlenséget eltávoztatának,
Csehországban anyjok előtt futának.

Gyorsan az király világból kimúlék,
Ezerharminc esztendő hogy betelék,
Harminchét esztendőt ez uralkodék,
Székesfejérvárban eltemetteték.

Immár vala életében Szent István,
Kinek jámborságát látjuk írásban,
Magyarokat igazítá jó útban,
Nem hagyá lenni őket pogánságba.

[part "Péter királyról, az Vilhelmus burgundiai hercegnek és Szent István királynak húgának fia."]

Az mit mostan, magyarok, néktek mondok,
Kérlek, hogy mindnyájan meghallgassátok,
Idegen király dolgait halljátok,
Mert idegen urat gyakran kévántok.

Dolgatokban, magyarok, ez bolondság,
Örüljetek, hogy változik az királyság,
Akarjátok, hogy szálljon az méltóság,
Idegenre az magyari királyság.

Erről mostan csak summa szerént szólnom,
Akarok én csak rövideden írnom,
Másszor akarok erről többet írnom,
Bőv beszéddel idegen úrról írnom.

Születés után ennyé esztendőben,
Írnak vala ezerharminckilencben,
Német Pétert hogy fejedelemségben,
Magyarok behozák ő jókedvekben.

Csak kevés szóval ennek is neméről,
Illik írnom rövid beszéddel erről,
Okát írom az ő bejövésének,
Mi oka volt fejedelemségének.

Régen Geysa hercegnek egy leánya
Maradt volt, ki Szent Istvánnak volt huga,
Vilhelmus Burgundusnak adta vala,
Attól való az Péter király vala.

István királyné Vilhelmus leánya,
De ő más feleségtől való vala,
Anyja német császár leánya vala,
Bátyjával, Péter királlyal egy vala.

Péter gonosz, kegyetlen ember vala,
Németeknek minden tisztet oszt vala,
Magyarokon kegyetlenkedik vala,
Három esztendőt uralkodott vala.

Támadának ellene az királynak,
Abát választák királyul magoknak,
Sógorsága volt valamint Istvánnak,
Pétert kiűzék, ennek udvarlának.

Azután Aba is meggonoszodék,
Mint Péter, aképpen kegyetlenkedék,
Csak négy esztendeig uralkodhaték,
Magyaroktól az is meggyűlölteték.

Pokol gonosz vala erkölcse ennek,
Hüti soha állandó nem volt ennek,
Csodálom, hogy vötték fejedelemnek,
Neve mutatja semmirekellőnek.

Ez ő dolgain felindultatának,
Henricus császárhoz ők bocsátának,
Pétert adja meg esmét királyoknak,
Mert nem szenvedhetik dolgát Abának.

Regnálhata csak négy esztendőt Aba,
Mert a császár Péter királyt behozá,
Jóllehet, Aba vélek szembe víva,
De elfutván megöletett vala.

Azután Péter hogy befoglaltaték,
Csak hét esztendeig uralkodhaték,
Endre, Béla, Levente ráhozaték,
El nem haladhatá, mert megfogaték.

Nem szenvedék el az ő gonoszságát,
Mindkét szemét az királynak kitolyák,
Székesfejérvárba azt fogva tarták,
Hogy meghala, nyugvását Pécsen hagyák.

Dolgok magyaroknak mostan is ilyen,
Pártolkodnak ő fejedelmek ellen,
Árulást kezdnek igaz urok ellen,
Igazat mondok, szólj bátor ez ellen.

Rettenetes udokság miközettünk,
Más nemzetség mevetkezik mivelünk,
Fejedelmünknek, kinek megesködtünk,
Eláruljuk, semminek véljük hütünk.

Ez ily dolgot tisztességgel nevezzük,
Elhajlásnak, elállásnak mi mondjuk,
Ez ily elhajlás meg nem igazodik,
Tisztességben helyre ez nem állapik.

Árulásnak jámbor szokta mondani,
Az ki penig gonoszt szokott födözni,
Latorságot nem jó jónak nevezni,
Az ki jámbor, tudjon az helyén ülni.

Mennyé romlásunk eleitől fogva
Pártolás miá lött. hogyha számlálva
Ez krónikában meg lenne mind írva,
Számlálása ugyan üdőt foglalna.

Úgy annyira mi országunk elromlott,
Egyenetlenség miatt fogyatkozott,
Csak az galléra nyakunkon maradott,
Visszavonás sok veszélt reánk hozott.

Az Úristen bűneinkért ostoroz,
Ezféle vétkünkért minket kénoz,
Ha meg nem szűnünk, még nagyabbat ránk hoz,
Hasonlatosok lészünk az zsidókhoz.

Légyen mostan e dologról elég ez,
Kiki térjen tiszta szűből Istenhez,
Légyen igaz szűvel fejedelméhöz,
Egyeség, szeretet lát épüléshöz.

[part "Az V. magyari király, András, az Kopasz Lászlónak nagyabbik fiáról."]

Királlyá választák azután Andrást,
Az Kopasz Lászlónak nagyobbik fiát,
Hütekben magyarok tőnek tíbolygást,
Elővivék az Scythiai vallást.

Akkor írnak vala ennyé üdőben,
Születés után ezernegyvenhétben,
Királyt addég nem ülteték székében,
Míg az pogán hüt nem lőn engedésben.

János vitéz és a Vta fő vala,
Kik előszer erre hajlottak vala,
Pogán módra fejeket nyírték vala,
Fejeken három fürt hajok csak vala.

Csakhamar itt magyarok az papokat,
Püspökeket, sok egyházi szolgákat,
Pogán módra levágának sokokat,
Pogán módra tőnek áldozatokat.

Végre nem szenvedheté el dolgokat,
Pogánságban ő megmaradásokat,
Kibocsáta nagy parancsolatokat,
Magyarok elhadnák pogánságokat.

Isten törvényére kik nem térének,
Nagy haragjában királynak lennének,
Mind fejenként tőle megöletnének,
Vagy penig számkivetésben esnének.

Hogy a király eképpen parancsola,
Azonközbe az levente meghala,
Másik atyjafiáért ő bocsáta,
Követe által az Bélát hívatá.

Utána hogy ő megkoronáztaték,
Az magyarokon Béla uralkodék,
Három részre az ország szakasztaték,
Harmadrésze az Bélának adaték.

Magyarok dolga mikor így állana,
Király és herceg közt csendesség volna,
Henrik római császár felindula,
Péter királyért hogy bosszút állana.

Indult hadával Pozson alá szálla,
Kivel a császár nem sokat használa,
Mert vízen Pozsont megszállotta vala,
Várbeliek reágondoltanak vala.

Lám köztek mesterúszót találának,
Kit éjjel hajókra kibocsátának,
Ki megfurdalá fenekit hajóknak,
Szégyent vallának hajói császárnak.

Jó vitézek valának az Pozsonban,
Moiotecz, Endre, Vilungárd az várban,
Urosa és Marton vitéz szállásban,
Németek ellen erős oltalomban.

Mikor ez hír királynak megmondaték,
Az herceggel együtt ez végezteték,
Német had előtt föld elégetteték,
Gabona és fű semmié téteték.

Az égett földre császár mikor juta,
Éhség miatt hada igen megromla,
Magyarok miatt is sok német hala,
Császár királyhoz követet bocsáta.

Fogadá eskéssel császár királynak,
Hercegekkel megesküvék királynak,
Csak békét hadna nékik és hadoknak,
Soha magyarokra nem hadakoznak.

Ily fogadásokat hogyha megtörnék,
Avagy maradékjoktól megszegetnék,
Magyar nemzet ellen hadok ha lépnék,
Isten ostorában mindjárást esnék.

Döghalál, csapás szálljon ő hadokra,
Mindennemű ő megmaradékjokra,
Minden népnek legyenek példájokra,
Kérének, mint zsidók, átkot magokra.

Ennek felette császár ő leányát,
András király fiának az Sophiát,
Franciai király fia mátkáját,
Ígéré Salomonnak szép leányát.

Lőn békességes király s herceg ezen,
Egész német had megesküvék térden,
Király ajándékozza császárt szépen,
Örüle köztök való örök frigyen.

Ily dolgokról való nagy örömekben
Király s herceg élést szerzének egyben,
Ötven vizát és kétezer szalonnát,
Számtalan kenyeret és ezer bikát,

Sok jó borokat, számtalan ökröket,
Sok juhokat, sokféle éléseket,
Császár vajódt hadában mindezeket
Elküldék, megvendéglék németeket.

Schiltbergnek németek az helyz ez napig
Híják, emlékeznek róla ez napig,
Magyarok híjuk Vértesnek ez kedig,
Attól fogva ez mostani ideig.

Ily győzedelmes hadviseléseken
Király és herceg örülének igen,
Nem tűrheté király, hogy ne kedvezzen,
Nagyobb igazzal fiának ne legyen.

Meg nem állá Bélának fogadását,
Mert reá megkoronáztatá fiát,
Kivel felindítá ő atyjafiát,
Béla Lengyelországba vivé magát.

Az ipával, lengyel herceggel dolgát,
Béla közlötte vala ő tanácsát,
András király ellen indítá ipát,
Három sereggel segíté meg Bélát.

Pokol tanács erre őket indítá,
Két atyafiakat szembevítatá,
Jóllehet, nagy vala Andrásnak hada,
Mindazáltal megveré őtet Béla.

Az németek mert az ő hütek ellen,
Alájövének Béla herceg ellen,
Megveretének Bélától erősen,
Vágatának Béla hadától szörnyen.

Rémüle meg András és futamodék,
Németország felé feligazodék,
Halála ő futásába történék,
Tichonban András király temetteték.

[part "Az Kopasz Lászlónak harmadik fiáról, Béla királyról, mely az hetedik vala az királyságba"]

András király halálnak utána,
Ezerbe és ötvenkilencbe jutva,
Béla választaték az királyságra,
Fejírvárra vivék koronázásra.

Tökéletes jámbor erkölcsű ez lőn,
Országának hasznos fejedelem lőn,
Hazájának mert sokféle hasznot tőn,
Noha ő erkölcsében nagy csendes lőn.

Igazságot mindennek szolgáltatott,
Az község adaja is alább szállott,
Igaz mérték az aratókhoz szabatott,
Kia miatt országa meggazdagodott.

Serények az magyarok gonoszságra,
Esmét indultatának pogánságra,
Számtalanon gyűlének Fejírvárra,
Kik izenének az Béla királyra.

Sietvén mert királyhoz bocsátának,
Királynak ily követséget mondának,
Hogy pogánok hütére állanának,
Engedelmes legyen király szavoknak.

Igen megszomorodék király ezen,
Kéré őket, hogy lennének csendesen,
Harmadnapra nékik oly választ tészen,
Hogy ki közönséges hasznokra lészen.

Mikor harmadnapon választ várnának,
Vélik, jó válaszok lészen, vigadnak,
Azonközbe fegyveresi királynak
Rájok ütvén nagy szörnyen vágatának.

Azért kétszer tértenek pogán hütre,
Miólta fordultak keresztyénségre,
Ki mindenkor volt nékik veszélyekre,
Isten ostora szállott szegényekre.

Az jámbor király nem sok üdő múlva,
Mikor három esztendő elmúlt volna,
Királyságában ennyit regnált volna,
Kanizsa víz mellett Béla meghala.

Csuda igen, magyarok bánkódának,
Király halálán igen ohajtának,
Szekszárdon lőn temetése királynak,
Kinek halálán magyarok mind sírnak.

Parancsolt ez Béla sok nemzeteknek,
De javára volt azért mindeneknek,
Ideiben országára nem törtek,
Helyes sem volt gonosz cselekedetnek.

Ez királynak három fia marada,
Geysa, László, Lampért ő nevek vala,
Szép ifjúságra ezek juttak vala,
Mikor atyjok világból kimúlt vala.

[part "Az András királynak fia, Salamon, az nyolcadik magyari királyról, ki az Béla után bejött"]

Rövid üdőn Salamon, Endre fia,
Az Béla király halálát meghallá,
Ipához, Henrik császárhoz indula,
Kéré, hogy ő erejét melléadná.

Parancsola császár ő hadainak,
Minden hadiszerszámmal induljanak,
Mert véle lészen ő is Salamonnak,
Minden szükségét meglássák az úrnak.

Ez dolgot Béla fiai hogy hallák,
Vélek nem bírnának, azt meggondolák,
Lengyelország utat ők elválszták,
Hogy magokat ott megoltalmazhatnák.

Temérdeki nagy haddal császár juta,
Székesfejírvárba mindjárást szálla,
Gondola hamar az koronázásra,
Salamon királynak maradására.

Vígan az Salamont megkoronázá,
Magyar urakkal békességre hozá,
Salamon gazdagon ajándékozá
Ipát, miért hogy volt ily jó őhozzá.

Az Salamont hogy ültette székébe,
Hamar Henricus császár lőn térésbe,
Salamontól hamar bolcsú vételbe,
Vígan császár megtére ő földébe.

Sok ideje ennek el nem múlhaték,
Az lengyel had hamar felkészítteték,
Geysa, László, Lampért véle érkezék,
Kik előtt az Salamon megfutamék.

Erről az urak hamar gondolának,
Mindjárt békességet járni fogának,
Az békességnek azért ők állának,
Királyság marada az Salamonnak.

Régen mely hercegség atyjoké vala,
Geysának öccsével maradott vala,
Fejedelmek közé békesség szálla,
Kin az egész ország igen vigada.

Vala egy királya Dalmáciának,
Zolomerus, sógorsága Geysának,
Ki hercegnek izene és királynak,
Segítségül hogy mellé állanának.

Igen hamar hadokkal készülének,
Dalmácia országba bemenének,
Karontussokat abból kiverének,
Gazdagságot tőlek sokat nyerének.

Cselekedének jól Zolomérussal,
És mind egész Dalmácia országgal,
Kit vőn Zolomerus hálaadással,
Ajándékozá őket kazdagsággal.

Ismét újobb hadok lőn az kunokkal,
Kik bejöttek vala Máramarosnál,
Kiknek eleit vivék Dobokánál,
Vígabban várván hadat az kunokval.

Akkoron László herceg egy nagy kunnal
Víva, mert egy leány vala pogánnál,
Vílé, váradi püspek leánya annál,
Nem az volt, de nem hagyá azért kunnál.

Ismég újobb haddal ők az rácokat,
Megverék görögöket, bolgárokat,
Bolgároknak foglalák országokat,
Megvívék azoknak fő végvárakat.

De az nyereség felett eszveszés lőn,
Köztek az oszlás mert nem igyenes lőn,
Ki nagy romlásokra magyaroknak lőn,
Salamon király búdosására lőn.

Ez Salamon király gonosz tanácsból,
Tanácsának az Vidnak ő szavából,
Hercegeket kergetni hazájokból,
Ki akará űzni birodalmakból.

Mihelyett az hercegek ezt megérték,
Hogy halálokra király ügyekeznék,
És ő búdosásokra szándékoznék,
Csehországba László herceg küldeték.

Vígan hallá király László menését,
Mert könyübben remílé győzedelmét,
Késedelem nélkül az ő erejét
Indítá és megveré Geysa népét.

Azután László herceg az Ottóval,
Cseh herceggel szemb lőnek Geysával,
Megvívának újobban Salamonnal,
Salamon megvereték ő hadával.

Lőn elhullások sok jó vitézeknek,
De főképpen Salamon vitézinek,
Halálok lőn sok olasznak, németnek,
Salamon lőn oka veszedelemnek,

Könyvezék az testeket az hercegek,
Cseh herceget, ki jött vala melléjek,
Gazdagon ajándékozák hercegek,
Isten után mert ez lőn segítségek.

Az Salamon felszalada Mosomba,
Ídesanyja mikoron látta volna,
Fia esetét ő siratja vala,
Sírásában igen is feddi vala.

Ilyen dolgok pokol tanácsadóknak,
Királyoknak is kik gonosz tanácsnak
Helt adnak, miattok sok kárt vallanak,
Sokan gonosz tanáccsal így jártanak.

[part "Az kilencedik magyari király, Geysa, Béla Királynak fia, kit az magyarok az diadalom után választatták az királyságra."]

Cselekedését immár az Geysának,
Megírom az Béla király fiának,
Koronázását, királyságát annak,
Summa szerént végét birodalmának.

Oly hamar az Salamon hada után,
Geysát választák magyarok azután,
Salamon szerencsétlenségét látván,
Geysát koronázák, azt hátra hagyván.

Mikor írnának ennyé esztendőben,
Születés után ezerhetvenegyben,
Geysa király akkor üle székében,
Az két öccsét hagyá az hercegségben.

Mesterkedik mégis azért Salamon,
Hogy ő lehessen király magyarokon,
Birodalma lehessen országokon,
Minden ügyekezeti vagyon azon.

Egykor méne fel római császárhoz
Könyörgeni, hogy az lásson dolgához,
Jó szűvvel lőn a császár Salamonhoz,
Hadnagyinak hagyá, lássanak hadhoz.

Nem késék a császár, indítá hadát,
Országából hogy kiűzze az Geysát,
Az Salamonnak megadja országát,
Megindítá minden császári hadát.

De mikor Geysa ezt hallotta volna,
Hogy birodalmában császár benn volna,
Fő tanácsit megtudakozta vala,
Nagy summával megkorrumpálta vala.

Aquilegiai nagy patriarcha,
Ki a császárnak vala fő tanácsa,
Nem tekinte Salamonnak hasznára,
De inkább az Geysa sok aranyára.

Tetteti, hogy oly álmot látott volna,
Császár hada verése jele volna,
Evvel császárt ő elhitette vala,
Birodalmába császár megtért vala.

Ezek miatt Salamon csalatkozék,
Lőn országa nélkül, Pozsonba lépék,
László hercegtől Pozson megszállaték,
Meg nem veheté, mert más hír érkezék.

Történék halála Geysa királynak,
Öted ideire birodalmának,
Jámbor élete vala ez királynak,
Vácon temetteték teste Geysának.

[part "Az X. magyari király, László, Béla királynak a második fia, Geysának az öccse."]

Rágondolának urak ez országra,
Választák herceg Lászlót királyságra,
Esmerék elégnek lenni ezt arra,
Országoknak, magonak ótalmára.

Ezer és hetvenötnek forgásában,
Krisztus váltságra hogy jöve világban,
Lőn akkoron László az királyságban,
Ki jámbor vala az ő dolgaiban.

Róla László nagy sokat gondolkodék,
Mint az Salamonnal megbékélhetnék,
Mint atyafiával ő megalkhatnék,
Minden dolga néki hátravettetnék.

Ugyanez üdőben néki egy húga,
Néhai Zolomerus király társa
Izene segítségért őhozzája,
Kire László király hamar gondola.

Megindítá ő országinak hadát,
Dalmáciába bevivé nagy hadát,
Megállá az húgának bosszúságát,
Visszavívé tőle elvött országát.

Foglalá ez országhoz Dalmáciát,
Avval együtt az horvátok országát,
Zolomerusnak mert nem látta fiát,
Őtet illete, úgymond, sógorságát.

Onnan megjővén ő atyafiával,
Megbékéllék az Salamon királlyal,
De urak nem engedék ez országban
Lakni, hogy ne lenne háborúságban.

Ezután mégis ő az László ellen,
Ügyekezni kezde az öccse ellen,
Megfogaték, vetteték az tömlöcben,
Elbocsáták, esmét lőn vesződésben.

Legottan Salamon kunokhoz méne,
Hogy azoktól segítséget ő kérne,
Kutesk vala az kun hercegnek neve,
Erdély ország annak vala ígírve.

Ily igíretnek az herceg örüle,
Salamon mert ezt az felett igírte,
Hogy leányát őnékie elvenné,
Csak őtet Magyarországban bevinné.

Csakhamar az kun herceg felkészüle,
Salamon mellé nagy hadat készíte,
Magyarországban nagy rablást ő kezde,
Mely dolgot hogy László király megérte,

Igen hamar indula ő hadával,
Az kunokra méne nagy gyorsasággal,
Megveré azokat nagy hamarsággal,
Az herceg elszalada Salamonnal.

Ugyan csakhamar ezeknek utána,
Kunok indultatnak bosszúállásra,
Erdélyből menének Magyarországra,
Becséig mindent hányának kobzira.

Mikor Tótországban király megérté,
Országának nagy romlását kesergé,
Gyorsasággal az mi hadat tehete,
Nagy hirtelen kunok után erede.

Pogánok már semmit nem félnek vala,
Gazdagsággal, naggyal megtértek vala,
Tömösvár mellett megszállottak vala,
Kiket László király hogy elért vala.

Rájok minden tartózás nélkül üte,
Mely dolgon egész kun had megrettene,
Király az kunok hadát így megveré,
Szegény rabokat fogságból kimenté.

Oly veszedelmek mikoron történék,
Országokba az kunok hogy megérték,
Más hadokat esmét hamar készíték,
Bosszúállásra ide kiereszték.

Semmit király ezen nem háborodék,
Mikor az hír nékie megviteték,
Sőt az kunok dolgán ő mevetkezék,
Rájok méne, az kun had megvereték.

Pogánoknak miérthogy az oroszok,
Segítséggel voltanak az gonoszok,
Reájok menének azért magyarok,
Meghódoltaták, László lőn királyok.

Esmét Oroszországból indulának,
Királyokkal Krakkó alá szállának,
Megvívék, kün egy hegyet alkotának,
Kit mind ez napig ott nálok láthatnak.

Rejáméne ok nélkül Csehországra,
Az országban széllel rabolva jára,
Ez két hada minden ok nélkül vala,
Országába gazdagon megtért vala.

Oly jámbor fejedelem László vala,
Életében híre, neve szent vala,
Huszonegy esztendőt ő regnált vala,
Kimúlék, Váradon temeték vala.

Segítsége mindenütt az Istennek
Véle volt ennek e fejedelemnek,
Igazgatá mindenütt hadát ennek,
Csak egy hada sohun nem veszett ennek.

[part "Az XI. királyról, Kálmán, az Geysa királynak nagyobbik fiáról."]

Ez jámbor László után koronázák,
Váradi püspöket, Kálmánt választák,
De nem mint az atyját, olynak találák,
Más állapatban ez Kálmánt ők láták.

Vala magában Kálmán igen ravasz,
Szőres, mint egy Ézsau, és szeme csipás,
Csomós hátú és pelb, sánta, rútalmas,
Állapatja sem vala igen magas.

Elgondolá Kálmán király magában,
Mert rakva az ő szűve álnakságban,
Nem lejetne ő fia királyságban,
Ha az jámbor Álmos élne világban.

Nem tarthatá magában álnakságát,
Megfogatá Álmost, az atyafiát,
Kitolyatá atyafia két szemét,
Megherélni hagyá annak gyermekét.

Tekité meg az herélő gyermeket,
Gyermek helyén heréle meg eb kölyköt,
Jóllehet kitolták vala szemeit,
Így mutatá Kálmán kegyetlenségét.

Ugyan neve is mutatá ezt rossznak,
Kár, hogy gonosz fia lészen az jónak,
Mely jámbor volt Geysa, atyja Kálmánnak,
Minemű gonosz fia ez jámbornak.

Soha egy hadánál ennek több nem volt,
Az is csak egy özvegyasszony ellen volt,
Orosz hercegné Lanka asszony ellen volt,
Az egy hadában is szégyen vallott volt.

Pirongással onnat ő elszalada,
Mert ostorát Isten reábocsátá,
Huszonöt esztendőt hogy ő regnála,
Fejérváratt temeték, hogy meghala.

Rettenetes az Isten nagy haragja,
Bűneseket az megtérésre várja,
Meg nem térőket igen sanyargatja,
Könyves Kálmán példája mint mutatja.

[part "Az XII. magyari király, István, Kálmán királynak a fia."]

Ennek utána másod Istvánt királyt
Választák, az megírt Kálmánnak fiát,
Gyermekségében koronázák ifjat,
Hogy inkább ótalmazhassák magokat.

Csak kevés beszéddel erről is szólok,
Dolgairól csak summa szerént írok,
Az ő hadaiban előszámlálok,
Kit tőlem röviden majd meghallotok.

Az ő birodalmának idejében,
Kilenc esztendőnek betelésében,
Beméne ő Dalmácia földében,
Hun őtet fogadák nagy tisztességben.

Térvén haza ő hadát elbocsátá,
Kivel az lengyel határt elrablatá,
Esmét hadával csehekre indula,
Kiket hamarsággal ő megvert vala.

Ugyancsak hamar üdő forgásában,
Orosz hercegek nem alkhatnak magokban,
Egyiket kiűzé másik földéből,
István királt hívá ez segítségül.

Rémülének meg ezen az oroszok,
Mert nagy haddal indulának magyarok,
Bezen herceg mellet ifjú királyok,
Szép magyar haddal ment vala reájok.

Az Oroszországba hogy bejutának,
Mikoron egy várat ott ők vínának,
Miért hogy halála lőn ott Bezennak,
Hamar megtérése lőn magyaroknak.

De nem nyugothatja meg István magát,
Esmét lengyelekre indítá hadát,
Bolgár országra indítá más hadát,
Kegyetlenül rablatá országokat.

Öted hada lőn görög császár ellen,
De nem lőn király szerencsés ez ellen,
Mert ok nélkül vala hada ez ellen,
Megvereték görögektől szemben.

Oly szörnyen az magyarok ott veszének,
Magyarország vitézi elesének,
Csiz vitézzel inkább mind elveszének,
Sok főnépek viadalban veszének.

Parancsolatja így volt az Istennek,
Kegyetlenségeiért fejedelmeknek,
Okáért ők az sok ártatlan vérnek
Lakolának, kegyetlenül veszének.

Ez tizennyolc esztendőt hogy regnála,
Egerben történék néki halála,
Ezerszázharmincegy esztendő vala,
Váradon őtet eltemették vala.

[part "Az XIII. magyari király, az második Béla, kit Kálmán király megvakított vala."]

Rövideden vak Béla királyságát,
Halljátok meg királlyá választását,
Életében nékie jámborságát,
Királyságra való koronázását.

Dicsíretes vala ő életében,
És tökletes az ő erkölcsében,
Isten megsegíté, felvivé tisztben,
Akará ültetni király székében.

Oly jámborul bírja Béla országát,
Meg nem fogja senkinek igazságát,
Igaz törvényében tartja országát,
Kivel megerősíté birodalmát.

Mindeneknek igaz törvént szolgáltat,
Bűnöseket is törvénnyel lakoltat,
Sokakat kegyelmességgel látogat,
Gyűlés levelet egykor király írat.

írata mind széllel ő országiba,
Minden fő népek gyűljenek Aradra,
Végeznének az országnak javára,
Lenne ez az ország maradására.

Nagy sok fő népek aradi gyűlésre,
Begyűlének az király levelére,
Országok javának végezésére,
Ki lőn az királynak nagy örömére.

Végre az király is méne gyűlésbe,
Ország népe közt üle ő székébe,
Négy fiai hozatának melléje,
Királyné asszony is benn ül székében.

Mikor ország népe veszteg lennének,
Király jelenvoltára ők néznének,
Látják király fiait, kin örülnek,
Asszony ily módját lelé beszédének:

„Isten akaratjából – úgymond – nékünk,
Vagyon nékünk, urak, mind két-két szemünk,
Evvel látott mi kegyelmes Istenünk,
Azért értsétek meg, az mi kérdésünk.

Ez miért hogy Istennek akaratja,
Két szemével hogy mindnyájunkat látta,
Ez négyet királynak kettőért adta.”
Négy fiait az uraknak mutatja.

„Sőt, mondjátok, kérlek, meg ennek okát,
Hogy királyunk egyik szemével sem lát,
Jeletsétek meg vakságának okát,
Büntessétek meg, ki miatt urunk nem lát.

Ugyanitten most tü királyotokért,
És őhozzá való nagy hűségtekért,
Büntessenek azok meg ily vétkekért,
Urunk szem világa veszéseért.”

Mikor ezt ország népei meghallák,
Urakra arcul mindjárt támadának,
Hatvannyolcat őbennek levágának,
Számkivetés lőn dolgok fiainak.

Csak hirtelen lőn uraknak így dolgok,
Az kik valának ez dologban okok,
Püspökséghez osztaték ő jószágok,
És semmié lőn az ő uraságok.

Hogy az urak gyűlésben így járának,
Egynéhány fő népek háborodának,
Titkony érette küldének Boricsnak,
Az Kálmán királynak fattyú fiának.

Rágondoljon, mert őtet az királyság,
Vér szerént illetné ez Magyarország,
Ha eljő, elhagyja Bélát ez ország,
Őreá száll mindjárást az királyság.

Itt is, magyarok, az mi dolgainkat,
Régtűl fogva való gonoszságinkat
Jól látjuk, ne csudáljuk romlásinkat,
Ily dolgokból tartsuk pusztulásunkat.

Sokak vadnak, hiszem, mostan is bennünk,
Kiknek nem teljességgel jól áll szűvük,
Noha magyar gallért nékik viselünk,
Vagyunk, kik ez szupponra ügyekezünk.

Tökéletesek ha az mi dolgaink
Löttek volna, megvolnának országink,
Nem hullottak volna el uraságink,
Kezünkben volnának nagy birodalmink.

Végezem el már Béla király dolgát,
Az Boricsnak ellene támadását,
Lengyel, orosz nemzetből gyűtött hadát,
Sajó mellé ki megszállítá hadát.

Meggondolá király, hogy az urakban
Volnának, kiknek fattyú az gyomrokban,
Konkoly hullott volna az ő szájokban,
Mert nem igazak volnának szavokban.

Fogdosni meg akarák árulókat,
Hogy egyenként megnyakazzák azokat,
Az mely urak szülni akarnak fattyat,
Lampért ispánt megölék az főurak.

Itt mindjárást fiát, Miklóst nyakazák,
De Ákosi Moynoltot elszalaszták,
Több urakkal az kik hívek valának,
Király az Boriccsal szembeszállának.

Lőn az viadal köztök keménységgel,
Isten Bélának ott lőn segítséggel,
Nyeresége lőn nagy hirtelenséggel,
Vereték meg Borics nagy keménységgel.

Ily hamar lőn megverése Boricsnak,
Az áruló urak az ki valának:
Todor, Felcus, Titus, Sámson valának,
Viadalban ezek mind elhullának.

Vigadának Bélával az hív urak,
Az Istennek nagy hálákat adának,
Ez fő vitézek, kik hívek valának:
Miksa, Gab és az jó Bathür valának.

Megajándékozá ezeket király,
Megköszöné hívségeket az király,
Nagy sok jókkal látá őket az király,
Minden jóval lészen, még élete áll.

Ez király regnála tíz esztendeig,
Ennél több hada nem volt néki addig,
Jámbor lőn ő mind élete végeig,
Meghala, teste Fejírváratt nyugszik.

[part "A XIIII. magyari király, Geysa, az vak Béla királynak első szülötte."]

Immár Bélának az nagyobbik fiát,
Megkoronázák magyarok az Geysát,
Székében ülteték az ifjú királyt,
Béla helyén híven uralák Geysát.

Vala születésnek ennyé ideje,
Ezerszáz és negyvenkét esztendeje,
Második Geysa hogy üle székébe,
Már halljuk meg, mint volt ő életébe.

Serény és gyors Geysa hadában vala,
Szűve bátor, ő maga jámbor vala,
Tiszta élető, igazságszerető,
Gonosz embereket igen megfeddő.

Conradus császárral lőn eslő hada,
Mert Pozsont németek meglopták vala,
Ifjú Geysa azért hadat támaszta,
Személy szerént hadával elindula.

Vala nagy hada ellene császárnak,
Előtte ausztriai herceg annak,
Bajor herceg hada mellette annak,
Saxoniaiak is vélek ott vadnak.

Igen bíznak németek nagy hadokban,
Vadnak magyarokhoz nem jó szándékban,
Geysa bízik az Isten jóvoltában,
Biztatja hadát nagy bátorságában.

Lőnek rettenetesen ütközetek,
Megfutamának elöl az székelyek,
Vélek öszve az rácok is, szegények,
Nem tarthatják őket meg fejedelmek.

Az magyarok, mint kőfal, úgy állának,
Istenhöz segítségért kiáltának,
Király és bán őelőttek forgódnak,
Mindeneket ők erősen biztatnak.

Vínak erősen azért mindaz két fél,
Az nagy romlást német nem állhatá el,
Magyar előtt az nagy had futamék el,
Az magyarok vágják szertelenséggel.

Sőt, mégis ott Bécs nagy segítségek lőn,
Mert sok Bécsbe magának mentséget vőn,
Pozsontúl fogva addig vágások lőn,
Ifjú Geysa magának hírt, nevet vőn.

Hogy ez dolognak ilyen jól vége lőn,
Lengyel Monoslonnak segítsége lőn,
Ipa vala, hada mellé küldve lőn,
Nyereséggel jára, annak hasznot tőn.

Oly szép dolgok csak gyorsan itt változnak,
Az üdőkkel kik eltelnek, elmúlnak,
Húsz esztendeje már az királyságnak
Vala, hogy halála lőn az Geysának.

Nagy híre támada ő halálának,
Ohajtása, bánatja országának,
Temetése Fejírváratt Geysának,
Kit mind urak s mind község siratának.

[part "Az XV. magyari király, az III. István, az II. Geysa királynak nagyobbik fia."]

Oly hamar az atyja helyén választák,
Harmadik István királyt koronázák,
Fejedelmül az magyarok választák,
Jámbor atyja helyén Istvánt uralák.

Rövid lőn ennek is az ő élete,
Királyságban csak keveset élhete,
Semmi hadat azért ő nem visele,
Mert lassú, jámbor vala életébe.

Ez csak tizenegy esztendőt élhete,
Kilent holnapig székében ülhete,
Halál miatt rövidüle élete,
Fejírváratt temetteték az teste.

[part "XVI."]

Tanács éré Lászlót, az atyafiát,
Az vak Béla királynak az ő fiát,
Királlyá tétette vala őmagát,
Fél esztendeig bírhatá országát.

Gyönyörűsége kevés lőn világban,
Nem sok haszna lőn néki királyságban,
Miérthogy atyánk ött volt az almában,
Meghala, temeték el Fejírvárban.

[part "XVII."]

Legottan az negyedik István király
Azután, vak Béla fia lőn király,
De öt holnapig ez országon regnál,
Megvereték, helyébe más lőn király.

Ottan hamar ennek is halála lőn,
Ezerszázhetvenháromban vége lőn,
Mondják, hogy halála bántjában lőn,
Temetése néki Fejírváratt lőn.

[part "XVIII."]

Rágondola harmad Béla dolgára,
Koronáztatá magát királyságra,
Az ország is választá ótalmára,
Hogy ez lenne ország maradására.

Isten akaratjából ez regnála,
Huszonhárom esztendőt királyságba,
Egyéb hadat semmit nem viselt vala,
Csak tolvajt, orokat ez kerget vala.

Az ő életében ez jámbor vala,
Másé gonoszul néki nem kell vala,
Országában nem háborgatják vala,
Megholt, Fejírváratt temették vala.

[part "XIX."]

Immár atyja után Imre lőn király,
Nyolc esztendőt és hét holnapig regnál,
Semmi hadával országnak nem használ,
Egerben temeték, hogy ő meghala.

[part "XX."]

Nagy hirtelen fiát, Lászlót választák,
Magyari nagy urak megkoronázák,
Csak hat holnapig azt is uralhaták,
Mert nyugvását Fejírvárra választál.

Oly hamar egymásután ez változás,
Ez országban lőn az királyválasztás,
Történék hamar három koronázás,
De mégis ez országban nem lőn romlás.

[part "Az XXI. magyari király, az II. András, az Emre királynak öccse."]

Mikor ezek ily hamar kimúlának,
András lőn királyok az magyaroknak,
Nagy örömmel kit megkoronázának,
Kit másod András királynak hívának.

Nem sok ideire királyságának
Gyűlések lőn keresztyén királyoknak,
Pogán szoltán ellen tanácskozának,
András királyt választák hadnagyoknak.

Ez okból király szép hadat készíte,
Ebbe semmi mentséget nem kerese,
Költséggel, fegyverrel népét építé,
Király előtte szép hadát ereszté.

Őmaga is hogy indulni akara,
Fő szolgái, vitéz Bánk bánt szólítá,
Barut nemzetségből az Bánk bán vala,
Király ez Bánk bánnak parancsolt vala.

Úgymond: „Bánk bán, látod, hova kell mennem,
Pogánokra kell nékem hadnagy lennem,
Azért mostan gyermekim, feleségem,
Országom rejád bízom, és nagy kéncsem.

Viseld – úgymond – te mindezeknek gondját,
Rejád hadtam ország gubernálását,
Kérlek, jó móddal viseld ezek gondját,
Ne találjom semmi fogyatkozását.”

Mondá Bánk bán: „Mint felséged akarja,
Légyen úgy, én ha tudok szolgálnia,
Ha el tudok azt tisztben én járnia,
Felségednek, hazámnak szolgálnia.”

Azonközbe az király elment vala,
Kit Bánk bán is sokáig késért vala,
Végre megtért, dolgában eljár vala,
Feleségét udvarba hozta vala.

Még ebben sok üdő el nem tölt vala,
Németországból egy ifjú jött vala,
Gertrúd királyné asszonnyal egy vala,
Az nénje vigasztalni ez jött vala.

Ez Bánk bánné szerelmére gerjede,
Kit királyné asszony vivé eszébe,
Bánk bánnét ahhoz vivé ő erővel,
Az ifjú azután hamar méne el.

Nem tűrheté az Bánk bánné, megmondá,
Sírván az ő urának megpanaszlá,
Kivel urát, az Bánk bánt felindítá,
Az királyné asszont Bánk bán levágá.

Az asszonnak ő megölése után
Bánk bán indula hamar király után,
Királyt eléré Bánk bán ő útában,
Megmondá néki dolgát bátorságban.

Minden beszédét király meghalgatá,
Békességgel Bánk bánt visszabocsátá,
Ugyanaz elébbi tisztében hagyá,
Törvényét megjövésére halasztá.

Ezt bővebben ki érteni akarja,
Bonfiniusban bőven megtalálja,
Krónikánkban magyarul is láthatja,
Ha kinek vagyon arra kévánsága.

Nem sokáig jára király ez hadban,
Mikor bejőne ő Magyarországban,
Nánk bánnak törvént tőn az ő dolgában,
Ki miatt lőn Bánk bán szabadulásban.

András király ennyé üdőt regnála,
Harmincöt esztendeig ő bírhatá
Országát, azután ő megholt vala,
Egresi monostorban temették vala.

[part "Az XXII. magyari király, az IIII. Béla, az András királynak a nagyobbik fia."]

Vegyük elő az Béla király dolgát,
Országlását és az ő birodalmát,
Életében való nagy jámborságát,
Írjuk meg hadainak állapatját.

András királynak ő halála után
Fiát, Bélát koronázák meg osztán,
Magyarok örülének királyságán,
Béla királynak megkoronázásán.

Lőn nagy vigasságban ezen az öccse,
Kálmán, ki egy ember gyermeke véle,
Orosz herceg, Dániel vala véle,
Magyar urak lőnek örvendezésbe.

Ennyé ideiben az Úr Krisztusnak,
Ezerkétszáznegyvenegyben hogy írnak,
Hatod esztendeiben az Bélának,
Ott százezer tatárok indulának.

Vala tatároknak ennyé királyok:
Bathus neve, ki feljebbvaló urok,
Bochetor, Cadan, Coacton és Feycan,
Peta, Hermeus, Cheb vala és Okadár.

Ide ez országba mikor jutának,
Rettenetes nagy rablást ők tartának,
Az Bélával magyarok támadának,
Ily számtalan pogánnal megvívának.

Viadal lőn az Seonnak mentében,
Magyarok lőnek nagy veszedelemben,
Tatároktól veretének nagy szörnyen,
Sok fő népek veszének ily éktelen.

Ezen az tatárok nagy szűvet vőnek,
Hogy magyarokon győzedelmet vőnek,
Nagy sokat rablának és égetének,
Suámtalan sokezer embert ölének.

Csak igen kevés magával szalada,
Béla király az tenger mellé futa,
Addig néki mind oda lőn lakása,
Míg országában lőn tatárok hada.

Lőn lakások ez földen tatároknak,
Három esztendeig sok pogánságnak,
Kik szörnyen égetének és rablának,
Akaratjok szerént kiindulának.

Ez hírt mikor Béla király meghallá,
Az mi kevés hada ővéle vala,
Országába azokkal indult vala,
Ausztriai herceg megverte vala.

Még azután király indítá hadát,
Cseh Othocarus király ellen hadát,
Nem jól jára, mert megverék ő hadát,
Futva szalaszták őmagát is Bélát.

Ez Béla vala igen szerencsétlen,
Mindenkor vesztette népét ügyében,
Regnála ő harminckét esztendőben,
Igaz elég szerencsétlenségében.

Nem volt semmi egyéb vétek őbenne,
Ezerkétszázhetvenöt esztendőbe,
Halála lőn az Budai szigetbe,
Esztergomba temetteték testébe.

[part "Az XXIII. magyari király, az IIII. István, az negyedik Béla királynak a fia."]

Tövék magyarok ezt egy akaratból,
Béla fiát, István mind egy tanácsból
Megkoronázák magoknak királyul,
Atyja helyén vivék magoknak úrul.

István király hallá az cseh királynak,
Nagy hadát lenni az Othocarusnak,
Támasztá ereit ő es hadának,
Eleibe méne Othocarusnak.

Semmi késedelmet abban nem tarta,
Othocarus királlyal szembe víva,
Győzedelem István királynak álla,
Megvereték cseh király, szégyent valla.

Sietséggel hadát esmét készíté,
Bolgár országba szép hadát bevivé,
Bolgár királyt mind országával öszve
Meghódoltatá, országába tére.

István király két esztendőt regnála,
Életében ki igen jámbor vala,
Az Budai szigetbe ez meghala,
Testét ugyanott eltemették vala.

[part "Az XXIIII. magyari király, az IIII. László, az IIII. István királynak a fia."]

Megkoronáztaték ennek utána
Negyed László, ez István király fia,
Ki hadat támaszta a cseh királyra,
Kivel megvíva és megverte vala.

Őmaga is, az cseh király ott vesze,
Kinek Othocarus vala ő neve,
Azután Oldamir, kunok hercege
Magyarok hodlatására siete.

Parancsola László ő hadnagyinak,
Indítója hogy lenne az hadaknak,
Eleibe méne az Oldamirnak,
Megvereték ott hadok az kunoknak.

Rajtok lött nagy bosszúságról az kunok,
Nem felejtkezhetének el pogánok,
Tatárokhoz addig futának azok,
Felindultatának rajta tatárok.

Isten nevezheti mennyé sok rablást,
Tatárokkal kunok mennyé kóborlást,
Mind Pestig tőnek égetést, nagy romlást,
Magyaroknak szerzének nagy nyomorgást.

Nem jámborul kezde élni ez László,
Megfertezék, miképpen sárban az ló,
Jámbor feleségét elhagyja László,
Három kun leánt vőn társul az László.

Csakhamar őmaga is pogán hütre,
Aidua, Kupczek, Mandula, kun törvénre,
Feleségi hajták az ő kedvekre,
Semmit nem gondola keresztyén hütre.

Isten nem szenvedé ez király vétkét,
Pogán törvénben nem akará éltét,
Pogánok miá akará veszését,
Körösszegen kunok kivivék lelkét.

Parancsolatja mert ez lőn Istennek,
Hogy így legyen vége ő életének,
Csanádon temeték testét meg ennek,
Bűneiért így lőn vége életének.

Úgyannyira az község ő éltében,
Nyomorodott vala ő idejiben,
Ökrök nem vala nagy szegénységekben,
Az taligát szerzék nagy szükségekben.

Még mostan is vagyon emlékezetbe,
Ő gonoszsága miatt nevezetbe,
Taligát most is híják azon névbe,
László király szekere nevezetbe.

[part "Az XXV. magyari király, az III. András, kit az magyarok Velencésnek hívák."]

Rövid beszéddel harmadik Andrásról,
Ő behozásáról, ágazásáról,
Koronázásáról, királyságáról,
Életéről és ő birodalmáról.

Ennek anyja Esthy Morkoláb leánya,
Másod András szoltán ellen hogy jára,
Feleségét Bánk bán megölte vala,
Mikor Jeruzsálemből megtért volna.

Gyakor helyen kellett megszállania,
Hazajöttében hogy volna útába,
Mikor jutott volna Esth tartományba,
Esthy Morkoláb hívá udvarába.

Vígan erőlkedik királyt tartani,
Megesmeré királyt özvegynek lenni,
Szép leányát királynak megmutatá,
Király szereté, elvivé el hozzá.

Mikor ez András király meg holt volna,
Felesége özveggyé maradt volna,
Érsekeket, pöspököket hívata,
Megjelenté nékik, hogy terhes volna.

Csakhamar asszony útra készülődék,
Atyja országába kéncsével lépék,
Atyja udvarába fia születék,
Istvánnak az gyermek keresztelteték.

Hogy ez gyermek felnevekedett volna,
Sok helyeket mikor ő bejárt volna,
Végre Velencébe búdosott vala,
Egy kazdag dús leányát vötte vala.

Ravaszok az olaszok ő dolgokban,
Ez is meggondolta vala magában,
Király lehetne leánya fiában,
Noha veji nem volna királyságban.

Immár András ennek az fia vala,
Velencébe felneveltetett vala,
László király hogy megöletett vala,
Az urak ezt királlyá tötték vala.

Sietséggel ez is magát mutatá,
Másod esztendőre hadat indíta,
Bécs tartományába nagy sokat rabla,
Haragjában mindent égete, dúla.

Tizenegy esztendőt ez uralkodék,
Ez világból azután ez kimúlék,
Buda várában halála történék,
Ott az Csereieknél eltemeték.

[part "Az 26. magyari király, Károly itt elhagyott. // Az XXVII. magyari király, Vencel, a cseh királynak fia."]

Immár itt szóljunk cseh László királyról,
Az nagy cseh László királynak fiáról,
Behozásáról, koronázásáról,
Az ő nemiről és ágazásáról.

András király halálának utána
Gondolák magyarok magokat arra,
Lászlóért küldének az Csehországba,
Fiát küldje magyari királyságra.

Nem gondolának az Károly gyermekkel,
Cseh Lászlót behozák nagy tisztességgel,
Megkoronázák őtet ékességgel
Az urak, kik valának egyességgel.

Ígíretet, kit urak az Lászlónak
Tőnek, nem lehetének ura annak,
Mert az urak nagy sokan az Károlynak
Igazbak valának, hogynem Lászlónak.

Semmi ként nagy cseh László nem tűrhete,
Az urak közt hogy ez dolgot megérté,
Fiáért ő nagy hadat felkészíte,
Fiával koronát együtt elvivé.

Sok jót kévána az ő fiának,
Nem akará elveszését királynak,
Azonközbe egy része az uraknak
Be hozák hercegét Bajorországnak.

[part "XXVIII."]

Immár hogy korona nálok nem vala,
Ottó bajor addig könyörgett vala,
Cseh király koronát megadta vala,
Kivel Ottót megkoronázták vala.

Mikor Ottót megkoronázták volna,
Fejírvárról Budára ő ment volna,
Budáról Erdélybe ő bement volna,
László vajda őtet megfogta vala.

Ez fogságból mikor ő kiszalada,
Királyságra ő keveset gondola,
De Bajorország felé inkább futa,
Mert magyarokra csak lőn kevés gondja.

[part "Esmét az Károly királyról, kit a pápa beküldett vala."]

Az magyarok közt hogy sok változás lőn,
Egy országos gyűlés az Rákoson lőn,
Ifjú Károly tőlek befogadva lőn,
Fejírváratt ő koronázássá lőn.

De hogy ennek is igaz nemzetségét,
Megírjuk magyar ágról elnemzését,
Ím, előszámlálom én az ő nemét,
Miért vötték ő fejedelemségét.

Csak rövid beszéddel most ezt megmondom,
Magyar király nemzetségének vallom,
István király unokájának tudom,
Hallgass reá, majdan megbizonyítom.

Oda sánta Károlynak Szicíliába,
Máriát vitték vala társaságba,
Ötöd István király leánya vala,
Negyed Béla fia ez István vala.

Mikor Károlynak vivék társaságra,
Esztendőre fiat szüle világra,
Carolus Marcellus lőn ez világra,
Annak fia ez Carobertus vala.

Más néven ezt Carolus Robertusnak,
De magyarok hítták ezt csak Károlynak,
Ezerháromszáztíz esztendőbe Úrnak,
Vivék magyarok Károlyt királyoknak.

Urak mégsem valának mind egyesek,
Károly királynak mind engedelmesek,
Nem akarnak lenni békességesek,
Kiből támadának nagy összveszések.

Nagy hada lőn néki azért hirtelen,
Kivel jöve erdélyi szászok ellen,
Meg ijeszté ezeket ő hertelen,
Nem merének mozdulni Károly ellen.

Ezen haddal Kassára kiindula,
Trincséni Mátéval ő szembeszálla,
Omodi két fia Mátéval vala,
Megveretének, megölettek vala.

Meg esmétlen ő hadával indula,
Havaselföldébe mikor bejuta,
Boszorád, az havaselföldi vajda
Egy követet az királyhoz bocsáta.

Hogy királyhoz vajda követe juta,
Vajda izenetét néki megmondá,
Az király ily szókat követnek szóla,
Hogy Boszorád néki juhásza volna.

Úgymond: „Megmondjad Boszorád vajdának,
A szakállát fogom, mint juhászomnak,
Annál fogva kosarából juhoknak
Kivonszom, megmondjad ezt te uradnak.”

Nem jó válasza hogy Boszorádnak lőn,
Bosszúállás oláhnak a szűvén lőn,
Jóllehet, az királlyal frigyet ő tőn,
De csalárd gondolatot szűvébe vőn.

Gyorsan az frigy után a király onnat
Elindulván eleibe vőn utat,
Boszorád megállá az király útát,
Hadát megveré, elszalasztá királyt.

Az Károlynak három felesége lőn,
Első Mária, Kazimir leánya lőn,
Lengyel herceg leányának halála lőn,
Kin királynak igen nagy bánatja lőn.

Római király leányát azután,
Beatrixet hozák Mária után,
De esztendővel az Mária után
Meghala, de esmét mást vőn azután.

Ottan hamar az szép Erzsébet leánt,
Lengyel László királynak szép leányát,
Károly királynak hozák be szép társát,
Szüle Károlynak fiakat, lyányokat.

Rövid esztendőn szülé az egy fiat,
Károlyt, ki meghala, kit király sirat,
Öt esztendőre esmét szüle fiat,
Lajost, kin Károly király igen vigad.

Ugyan esztendőre esmét azután
Erzsébet Andrást szülé Lajos után,
Ki az ő felnevekedése után
Sziciliai királlyá lőn osztán.

Mikor írnának ennyé esztendőben,
Ezerháromszáz és harminckilencben,
Kazimir lengyel király lőn kijövésben,
Sok úr, püspök, érsekkel egyetemben.

Csakhamar bejuta ő ez országba,
Két király szembe lőnek Visegrádba,
Egymást látván lőnek nagy vigasságba,
Lakozának egymással nyájasságba.

Ott az Kazimir koronával országát,
Húga fiának, Lajosnak birodalmát
Ajánlá, mert nem láthatá magzatját,
Urak konfirmálák királynak dolgát.

Nem sok üdő hogy ezután eltelék,
Ezerháromszáznegyvenkettő telék,
Károly király ez világból kimúlék,
Feyírváratt teste eltemetteték.

[part "Az XXIX. magyari király, Lajos, I. Károly királynak a fia."]

Summa szerént immáron az Lajosnak,
Halljátok meg Károly király fiának,
Jámborságát, nagy birodalmát annak,
Sok jó szerencsés hadait királynak.

Ezerháromszázban, negyvenkettőben,
Mikor írnak vala ennyé üdőben,
Lajos vala tizenhét esztendőben,
Atyja helyén hogy ülteték székében.

Reménséget ada ez az uraknak,
Mert utána mindjárt koronázásnak
Hadat támaszta ellene szászoknak,
Beméne Erdélbe, fejet hajtának.

Vala vajdának az havaselieknek
Alexander, ki ez fejedelemnek,
Akaratján fejet hajta királynak,
Első szerencséje ily jó lőn ennek.

Azután esmét ő hadát indítá,
Krakkót csehektől kivel szabadítá,
Cseheket mert megveré Krakkó alatt,
Lengyeleknek adá ő birodalmát.

Csakhamar esmét, hogy az tatárokat,
Meghallá Székelyfölden rablásokat,
Latzfi András mellé bocsátá hadát,
Ellen bocsátá Latzfit, az vajdát.

Itt Erdélyben ez Latzfi vajda vala,
Tatár országba haddal bement vala,
Erősen égetett és rablott vala,
Tatár Atlamost fogva hozta vala.

Oly gyors vala Lajos minden dolgába,
Jó szerencsés vala ő dolgaiba,
Indula nagy haddal az horvátokra,
Kiket kénszeríte hűség tartásra.

Nagy haddal Dalmáciába beméne,
Nem akará népét ott vesztenie,
Onnat megtérvén be Nápolyba méne,
Latzfi Istvánt képében hagyá benne.

Ez Latzfi ott erősen hadakozott,
Sok várasokat, várakat meghajtott,
Miérthogy András király megöletett,
Felesége, Johanna kergettetett.

Megindula az király is hadával,
Sziciliába beméne nagy haddal,
Sok főurak valának az királlyal,
Sziciliát elfoglalá azokkal.

Ezek után országába megtére,
Újobban esmét nagy hadat készíte
Dalmáciáért az velencésekre,
Dalmácia az királynak megtére.

Támaszta hadat esmét az litvákra,
Kiknek ez Lajos lőn nagy romlásokra,
Országokat megégetvén eljára,
Sok rablás után megtére Budára.

Rágondola Lajos ő országira,
Ellenség mert szökék Oroszországba,
Beméne Lajos, szarvokat azoknak
Megrontá, szűvét adá oroszoknak.

Ezután két hadával az pápának
Segítség lőn, és az ő országinak,
Sok várakat, várasokat rontának,
Kiket az pápának hódoltatának.

Gyorsan esmét újobb hadat készíte,
Ausztriai herceg segítségére,
Az is nagy nyereséggel hazatére,
Latzfi Pál vala ez hadnak vezére.

Nagy haddal esmét Kont Miklóst bocsátá,
Simon érseket társul mellé adá,
Nem lehetének királynak hasznára,
Semmi nélkül megtérének Budára.

Immár ezvilág szerte híre vala,
Ez Lajos királynak nagy híre vala,
Bolgár országba haddal bement vala,
Megvívé azt, Stramecht királyt megfogá.

Ismét felkészüle nagyereivel,
Károly császár ellen az ő népével,
De az császár megrémüle népével,
Megbékéllék Lajossal szép beszéddel.

Parancsola esmét ő hadnagyinak,
Erejét indítanának hadoknak,
Kivel Morvában erősen rablának,
Égetének, nyereséggel járának.

Sőt, esmétlen megindula nagy haddal,
Erdélyi Miklós vajdát küldé avval,
Havaselföldét eljárnák rablással,
De megveretének ott hamarsággal.

Ott elvesze erdélyi Miklós vajda,
Elvesze Péter is, az vicevajda,
Vesze Vas Dezső, és az Veres Péter,
Székely László, és az jó Székely Péter.

Rövid szóval, nagy sok jámbor ott vesze,
Kik nincsenek mind írásban nevezve,
Oláhok miatt ezek elesének,
Kiket azelőtt semminek vélének.

Ugyanezen üdőnek forgásában
Lengyelektől Lajos az királyságban
Megkoronáztaték ő országokban,
Onnat ugyan megtére jó Budában.

Vala jámbor ez Lajos életében,
Az kunokat ő téríté az hütben,
Tótokat is hozá keresztyénségben,
Moldovát megszállá ez üdeiben.

Minden életében ez jámbor vala,
Győzedelmes fejedelem ő vala,
Negyven esztendőt Lajos regnált vala,
Ez világbül azután kimúlt vala.

Az király halálán igen sírának,
Országul az magyarok ohajtának,
Mert itt hala meg atyjok magyaroknak,
Fejírváratt temeték testét annak.

Az királynak két leánya marada,
Mária és Adviga nevek vala,
Jagulának Advigát adták vala,
Kit lengyelek megkoronáztak vala.

De az másik leányát, az Máriát
Adta vala brandenburgi Zsigmondnak,
Az római cseh császárnak fiának,
Hogy ez lenne királyok magyaroknak.

[part "Az XXX. magyari király, az Mária, Lajos királynak nagyobbik leánya."]

Fogadásokat magyarok megállák,
Az Lajos leányát megkoronázák,
Hogy azáltal az Zsigmondot uralnák,
Őmagokon királlyá koronázák.

Lehetne nagy sok szóval itt írásom,
Ennek birodalmáról én szólásom,
Rövid szóval de ezt mostan megmondom,
Királyné asszonyok dolgát megírom.

Igen hamar királyné asszonyokra,
Károlyt, András fiát az királyságra,
András király, Szicilia királya
Egy ember gyermeke Lajossal vala.

[part "31. M. K. C."]

Csakhamar küldének Sziciliába,
Behozák Károlyt ők az királyságra,
Megkoronázák őtet Fejírvárba,
Kin anyjával Mária lőn bánatba.

Tanácskoznak az Garai Miklóssal,
Királyné asszonyok az Nádrespánnal,
Mint ölessék meg királyt mordálsággal,
Bátor szűvő vitéz Forgách Balázzsal.

Ilyenképpen halálára gondolák,
Hogy az királyt ők tanácsba behíják,
Károly király hiszen ő szép szavoknak,
Tanácsokba megyen az asszonyoknak.

Sőt Mária Erzsébettel, anyjával,
Szép beszéddel tanácskoznak Károllyal,
Olaszok eloszlának sétálással,
Nem gondolának urokkal, Károllyal.

Semmit nem kell hinni asszonynépeknek,
Sem az ő hízelkedő beszédeknek,
Szép szavokat inkább higgyük méregnek,
Nem kell hinni szépen szóló nyelveknek.

Sietséggel Forgách Balázs érkezék,
Kitől az király igen vagdaltaték,
Tőrrel derekát is általvereték,
Nádrispán szolgái közé érkezék.

Igen kiáltnak, futosnak olaszok,
Kapuról elvágatának olaszok,
Szaladozának várasba ki azok,
Igen vágák szegényeket magyarok.

Megajándékozák asszonyok Balázst,
Mert Balázsnak adák jó Gimes várát,
Már halljuk meg az asszonyoknak dolgát,
Mint álla Horváti János bosszúját.

Immár mint egy fél esztendő elmúlva
Asszonyok indulának Diakóba,
Kikre Horváti János bán talála,
Kiken ő igen erős bosszút álla.

Parancsola mindjárást horvátoknak,
Minden kímílést hogy hátrahagyjanak,
Kímíletlen mindeneket vágjanak,
Királyné asszonyok megtartassanak.

Erős viadallal az udvar népét,
Megverék királyné asszonyok népét,
Megölék ott jó vitéz Forgách Balázst,
Garai Miklóst is, az nádorispánt.

Reszketnek vala királyné asszonyok,
Az szekérből levonatának azok,
Horváti János bánhoz két asszonyok,
Vitetének két királyné asszonyok.

Mikor setítülése lőn az napnak,
Vízbe vetése lőn nagyobb asszonnak,
Vélek elvitele lőn Máriának,
Kit Krupa várában fogva tartának.

Az mikor Horváti János megérté,
Zsigmond király Budára jöttét érté,
Máriát erősen ő megeskette,
Hogy bosszút nem áll, úgy azt elereszté.

Nagy öröme lőn ezen Máriának,
Hogy hallá Budán létét az Zsigmondnak,
Igen örüle ő szabadságának,
Sietvén megyen várában Budának.

[part "Az XXXII. magyari király, Zsigmond, az brandenburgi herceg."]

Zsigmond királynak már halljuk meg dolgát,
Nagy birodalmát és ő országlását,
Horváti Jánoson bosszúállását,
Életében minden hadakozását.

Írnak vala már ennyé esztendőben,
Háromszázhatavanhatban és ezerben,
Zsigmond király akkor szálla Budában,
Mária is akkor lőn szabadságban.

Oly igen az Zsigmond király vigada,
Hogy Mária szabadulását látá,
Nagy gyűlést tétete azért Mária,
Hagyá lenni azt Székesfejírvárba.

Nagy urak az gyűlésbe bejövének,
Sok főnépek Fejírvárra gyűlének,
Máriának Zsigmondnak örülének,
Eleikbe adott fejedelmeknek.

Ez gyűlésben az koronát Mária
Zsigmondnak adá az ország láttára,
Zsigmondot koronázák királyságra,
Máriáról szálla királyság reá.

Mária indítá fel az Zsigmondot,
Hogy kergetné ő az Horváti Jánost,
Megállaná rajta lött bosszúságot,
Zsigmond hamar gondola ő hadához.

De Horváti János hogy ezt meghallá,
Pozsga várában király hadát várá,
Nagy haddal Zsigmond várat reászállá,
Kiből Horváti Jánost kiszalasztá.

Ez elszaladás után Uzorába,
Horváti János szalada az várba,
Sokat ott talála horvát urakba,
Zábrági püspökkel lőn ott tanácsba.

Vélé János bátorságosbnak várnál
Elfutást, ki őnéki inkább használ,
De az király serege reátalál,
Megfogaték, futás semmit nem használ.

Zsigmond megvívé Uzotának várát,
Benne találá az bosznai királyt,
Meghódoltatá bosznyákok országát,
Egyszersmind mind Dalmáciának országát.

Csakhamar ez hadat király végezé,
Budába Horváti Jánost bevivé,
Szörnyű halállal úrfiat öleté,
Lófarkon hordozák, néggyé metteté.

Oly sok fő vitézeket, úrfiakat,
Dalmáciaiakat horvátokat,
Levágata király sok pártosokat,
Csak püspökét meghagyá az Zágrábnak.

Negyed esztendőre esmét ő hadát
Indítván meghódoltatá Moldovát,
Benne hagyá Istvánt, előbbi vajdát,
Ki ajánlá hűségét, szolgálatját.

Sietvén esmét hatod esztendőben
Haddal méne be Havaselföldében,
Török, oláh had lőn megrettenésben,
Futnak, kiket vágnak nagy kímíletlen.

Ezután kis Nikápoly alá szálla,
Erős viadallal várat megrontá,
Török, oláh, az ki várban benn vala,
Jobb részre mind levágattattak vala.

Rendele király várba vitézeket,
Meghódoltatá havaselföldieket,
Feleségének hozák meg holt hírét,
Zsigmond királyra gond szálla ez hírért.

Vélekedik király ő nagy gondjában,
Miként maradhasson Magyarországban,
Mert Mária nénje Lengyelországban,
László királynál vagy társaságban.

Ez dolog elméjében hogy forgana,
Visszatére hadával országába,
Esztergomi érsek, Kanizsa János,
Határ őrüzésre volt szorgalmatos.

Találá Zsigmond jó móddal országát,
Mert érsek híven őrüzte határát,
Igen jó néven vívé király dolgát,
Érseknek hozzá való nagy hű voltát.

Valának akkor harminckét vitézek,
Kik királynak lőnek engedetlenek,
Vajdafi györgy által ezek szegények
Megcsalatának, mert hütének hisznek.

Ezek magokban ilyent végezének,
Mikor király eleibe vitetnek,
Az királynak hogy ők ne köszönjenek,
Se semmi tisztességet ne tegyenek.

Semmiben vitézek az ő dolgokat
Hátra nem hagyák az ő mondásokat,
Mikor vivék királyhoz be azokat,
Szavokhoz tarták azok mind magokat.

Tökélette vala király szűvében,
Egyet se ölessen meg vitézekben,
De dolgokon felindula szűvében,
Fejeket szedeté ő nagy mérgében.

Rémülének meg országbeli urak,
Hogy megöletének vitéz úrfiak,
Zsigmondhoz sokan nem jó szűvel vadnak,
Ez dologért mert reá bosszonkodnak.

Azok közül, az kiket megnevezek,
Kettőt feljebbvalónak ott nevezek,
Hédervári Kont István az egyiknek,
Másik Korpádi János, kit jelentek.

Megindula esmét király nagy haddal,
Nagy Nikápoly alá méne negy haddal,
Bajazet császár érkezék hadával,
Megvereték Zsigmond nagy hamarsággal.

Meggyűlölék magyarok ez dologért,
Zsigmond királyt ez szerencsétlenségért,
De főképpen harminckét vitézekért,
Kegyetlenül ezeknek veszésekért.

Az királyt ez két fő úr tanácsából,
Latzfi Istvánnak ő akaratjából,
És az Simontornyai Istvánéból,
Megfogák sokaknak akaratjokból.

Ifjú két fia Garai Miklósnak,
Miklós vala neve az nagyobbiknak,
Garai János neve az másiknak,
Ezek lőnek tartói az Zsigmondnak.

Ezenközbe ellenségi királynak
Más királyt behoznia akarnak,
Károly fiát, kit Lászlónak híttanak,
Az ki vala király Sziciliának.

Sőt az Isten ezt különben akarta,
Két ifiú hul Zsigmondot tartotta,
Vén anyjok Zsigmonddal felfogadtatta,
Hüt szerént rajtok bosszút nem állana.

Tőn fogadást hütével vén asszonynak,
Hogy őtet tartaná ídes anyjának,
És fiait ő atyjafiainak,
Csak ne örüljenek ő halálának.

Az két ifjak elereszték az királyt,
Békével Morváig vivék az királyt,
Így távoztatá el Zsigmond az halált,
Istennek kin király ada nagy hálát.

Teljességgel mostan dolgát nem írom,
Csak somma szerént dolgait megmondom,
Pártos urak mint járának Zsigmonddal,
Fizetének királynak ő tagjokkal.

Ennek szabadulásán ijedének,
Az pártos urak rajta félemlének,
Mert hű urak király mellé gyűlének,
Nagy haddal Budára véle jövének.

Megerősedék Zsigmond ő székében,
Keresudvarhelyre gyűlést tétete,
Szép sereggel Latzfi Istvánra méne,
Dolgáért elesék ott annak feje.

Csakhamar ott az velevalóknak is,
Fejek szedeték több pártosoknak is,
Bűnek szerént fizetének meg nékik,
Nagy sokaknak mert ott fejek szedetik.

Ugyanazon üdőnek forgásában
Országát király mind hirdeté hadba,
Galambóc alá szálla ő táborban,
Törökektűl megvereték hadába.

Igen nagy romlást az törekek tőnek,
Szerémségbe nagy sokat égetének,
Számtalan sok embereket ölének,
És sok rabokat is vélek elvőnek.

Immáron Zsigmond jámbor husztok ellen,
Hadát indítá keresztyének ellen,
Sziska ótalmok nékik Zsigmond ellen,
Kitől Zsigmond megvereték hirtelen.

Támada esmét hada az Zsigmondnak,
Hadnagyi által az Zsigmond királynak,
Bosznai Hervojára indulának,
Kinek ők hamar hátat mutatának.

Ez főnépek akkor megfogatának:
Gara János és az Maróti János,
És Csupor Pál, kik hadnagyok valának,
Hervoja hercegnek mutattatának.

Rettenetesen hadai veszének,
Mégis újobb hadai kezdetének,
Hadat Losonczi Istvánnak szerzének,
Kivel Havaselföldébe mennének.

Vitéz Losonczi az haddal indula,
Mikor Havaselföldébe bejuta,
Dán vajdával, törökekkel megvíva,
Mind hadastól ő ott elveszett vala.

Mikor Ikácsot törökek Bosznába
Választották volna az királyságba,
Ikács foglalá magát az rablásra,
Péterfi Miklós azt megverte vala.

Hogy az Péterfi Mikló azt mívelé,
Ikács királyt mind népével megölé,
Haragjában törökek készülének,
De Péterfitűl megverettetének.

Ugyanez üdőben az Zsigmond királyt,
Csehek királlyá választák az királyt,
Megkoronázák ők az Zsigmond királyt,
Magyarokkal együtt uralák királyt.

Ugyanezen üdőnek forgásában
Zsigmondot az római királyságban
Választák, kin lőn ő nagy vigasságban,
Hadai lőnek ő távoly voltában.

Mert egy Blasco nevő ember támada,
Ki Nagyszombatot már megvötte vala,
Szörnyű kóborlást onnat tészen vala,
Kit Zsigmond hada nehezen megbíra.

Ismét támadának nagy paraszt hadak,
Két királyság alá magokat adák,
Egy falkája Márton királyt uralák,
Egy falkája Antal királyt választák.

Lőn megveretések Zsigmond hadától,
Erősen vívának, veszének rútol,
Megfosztatának az ő szándékoktól,
Levágatának ők mind királyostól.

Ily hirtelen hogy megverettek vala,
Elevenen kiket megfogtak vala,
Fileket, orrokat metéltík vala,
Sokaknak kezeket elvágták vala.

Mikor írnának ennyé esztendőben,
Születés után ennyé jó üdőben,
Ezernégyszáz és az tíz esztendőben,
Zsigmondot esmét vivék nagyobb tisztben.

Az üdőben Zsigmond elválasztaték,
Római császárrá koronáztaték,
Tisztében huszonhét esztendő telék,
Hogy ez Zsigmond ez világból kimúlék.

Parancsola ez nagy sok nemzeteknek,
Impériumbeli sok nemzetségnek,
Magyaroknak, horvátoknak, cseheknek,
Magyarországhoz való sok nemzetnek.

Ez előszer magyari királlyá lőn,
Másodszor római királlyá ő lőn,
Harmadszor cseheknek is királlyá lőn,
Római császárságra végezetre lőn.

Rettenetesb halál lőn őnálánál,
Ennyé sok nemzetségeknek uránál,
Mint régenten Sándornál, Augustusnál,
Győzedelmesb volt minden királyoknál.

Parancsolatjából az nagy Istennek
Hetven esztendeibe életének
Ötvenegyig parancsol magyaroknak,
És huszonhétig az rómaiaknak.

Ezek közül nagy sok nemzetségeknek,
Tizenhétig lőn királya cseheknek,
Morvában ilyen nagy fejedelemnek,
Halála történék Znoyvában ennek.

Tökéletes fejedelem ez vala,
Testi életében is jámbor vala,
Váradon ő testét temették vala,
Ezernégyszázharminchét hogy tölt vala.

[part "Az XXXIII. magyari király, Albirt, az bécsországi herceg."]

Urak császár hagyásából választák,
Ausztriai herceget elbocsáták,
Nagy örömmel őtet megkoronázák,
Zsigmond császár helyén vejét uralák.

Albertot urak az okért behozák,
Mert egy leányát az Zsigmond császárnak,
Zsigmond életében adák Albertnak,
Erzsébet kiért vivék uroknak.

Fogadák csehek is ezt ő uroknak,
Ők is megkoronázák királyoknak,
Rómaiak is koronázák királynak,
Hamar ily nagy urasága Albertnak.

Indíta ez hadat az husztok ellen,
De semmit nem kaphata ezek ellen,
Más hadát indítá Amurát ellen,
Kivel semmit nem használ török ellen.

Dicsíretes hadat nem viselhete,
Megtérvén ő Budán megbetegüle,
Útra indula, hogy Bécsbe felmenne,
El nem mehete, meghala Neszmélybe.

Esztendeig ez és kilen holnapig
Regnálhata és huszonnyolcad napig,
Ez világból király ottan kimúlék,
Feyírváratt teste eltemetteték.

Legottan, hogy ez dolog így történék,
Feleségétűl gyűlés hirdetteték,
Hamarsággal sok főúr gyülekezék,
Ily szó az királyné asszontól esék:

„Jó uraim, látjátok terhes voltom,
De amint esmerem, lészen leányom,
Birodalomra nem elég én voltom,
Válasszatok királyt, néktek azt mondom.

Zsigmond császárnak mert voltam leánya,
Ne legyek részetlenné országába.”
Az urak felindulának e szóra,
Követeket küldének Lengyelországra.

Sietséggel az litvai herceghöz,
Lászlóhoz, az Casmir király öccséhöz,
Hogy királyok lenne, küldének ehöz,
Négy főurakat szerzének ők ehöz.

Ily főurakat ehhez választának,
Kiknek követséget ők feladának,
Tinniai püspöket, Marchal Imrehet,
Pálotzi Lászlót, és Horvát Matkó bánt.

Mikor Krakkóba ők bejuttak vala,
Követséget még meg nem mondták vala,
Jóllehet, járások nagy nyilván vala,
Esmét követek után küldtek vala.

Albert királynénak lött volna fia,
Herceget nem szükség volna hínia,
Követek félnek, nem térhetnek hátra,
Dolgok vagyon mindenek tudására.

Az követek rendét követségeknek,
Minden módját megmondák az hercegnek,
Herceg megörüle követségeknek,
Ajándékkal követek tiszteltetnek.

Csakhamar Erzsébet is rágondola,
Kisfiával méne be Fejírvárba,
Kisfiát, Lászlót megkoronáztatá,
Onnat méne urakkal Visegrádba.

Oly okosságot az asszony gondola,
Téteté, hogy koronát helyén hadná,
De belopá ő előruhájába,
Az tokat betévé az pecsét alá.

Balgatogság lőn ott az sok uraktól,
Hogy megcsalatának ők egy asszontól,
Kisfiával méne Németországba,
Fiát, Lászlót Fridriknek ajánlásba.

Semmit nem késék asszony járásában,
Hamar megtére ő Magyarországban,
Urak, kik valának uraságokban,
Népeket fogada asszony azokban.

[part "Az XXXIIII. magyari Király, az Lengyel László."]

Emlékezzünk már az Lengyel Lászlóról,
Koronázásáról, ágazásáról,
Hű szolgájáról, Hunyadi Jánosról,
Király után gubernátorságáról.

Csakhamar az László haddal készüle,
Követekkel Magyarországba jöve,
Buda várába mikoron beméne,
Országos gyűlést hamar hirdettete.

Vígan gyűlnek Budára mindenfelől,
Seregekkel az urak nagy sokfelől,
Két úr jöve királynén asszony mellől,
Hogy térjenek vissza esmét gyűlésből.

Esztergomi érsek, Dienes kardinál,
És Gara László, Visegrád vala annál,
Az erős vár, kiben az korona áll,
Ettől esék László kezében az vár.

El nem bocsáták addig az urakat,
Míg hűségre nem eskették azokat,
Meg kelle tagadniok asszonyokat,
Szolgálni kelle Lászlót, királyokat.

Nem sok üdőre, hogy gyűlést végezék,
Urakkal király koronáért lépék,
Visegrádba király bebocsáttaték,
Asszony álnaksága akkor megtetszék.

Tőnek bánatot, koronát nem lelvén,
De fejírvárba mindjárást bemenvén,
Szent István koronáját ott felvívén
Királyt megkoronázák, vígak lévén.

Immár Lengyel Lászlónak nemzéséről,
Királysághoz igazsága létéről,
Rövid genelógia vagyon erről,
Majd megérted ezt az én beszédemből.

Ím, miért Lajos király nagyobb leányát,
Jagulának adták vala Advigát,
Lengyelek vivék királlyá Jagulát,
Lászlónak hívák azután az királyt.

Sőt lőn két fia attól Advigának,
Casmir és László, kik egyek valának,
Casmirt választák lengyelek királynak,
László lőn hercegek az litvaiaknak.

Seríny ifjú az László herceg vala,
Kit magyarok királlyá töttek vala,
Kit nagy sokan immár uralnak vala,
Bátorsága az királynak nagy vala.

Indíta el László mindjárát hadat,
Had eleibe adá az két urat,
Hunyadi Jánost és Újlaki Miklóst,
Kik hamar megmutoták hű voltokat.

Mert ez urak az királyné asszonnak
Pártosi, kik hitleni az királynak:
Gara László, Kórógyi Fülpös János,
Botos András és az Tamési Henrik.

Az ő hadokkal mind készen valának,
Cikádori monostornál valának,
Király szolgájával ők megvívának,
Megveretének, sokan elhullának.

Sőt, egy főúr királyné pártosiban,
Elvesze Botos András viadalban,
Az Tamási Henrik esék fogságban,
Urak vivék királynak ajándékban.

Ezenközbe személy szerént hadával,
Esztergom alá szálla nagy hadával,
Megijede érsek nagy hamarsággal,
Meghódla az királynak gyorsasággal.

Elébb indula király ő hadával,
Szállásába kér várat hamarsággal,
Páka várát és Kígyóst gyorsasággal
Megvívé, úgy tére meg szép hadával.

Rettenetes dolgot királyné asszony
Cselekedék, mert várait az asszony,
Solyom várat többekkel öszve asszony,
Cseh Iszkra Jánosnak adá az asszony.

Valának több kóborló szolgái is,
Kik miatt Magyarországban sok égés,
Dúlás, romlás, lőn szertelen kóborlás,
Huszonnyolc esztendőt tarta az romlás.

Ily eszveszést magyarok közt hogy halla,
Amurátes, ki török császár vaa,
Nagy haddal országában készült vala,
Kivel Nándorfejírvár alá szálla.

Csuda erősképpen várat vítatá,
Hét holnap éjjel-napal ostromlatá,
Jó vitéz Zován János benn bán vala,
Ki császár ellen az várat megtartá.

János vajdának király az bánságot
Adá, és tömesvári ispánságot,
Szenderőbe Izsák hallá ez dolgot,
Megkésérté hamar Hunyadi Jánost.

Akkor Izsák az szenderei vajda,
Kezdé ott a tartománt rablania,
Kiért reáméne az János vajda,
Megveré, Szenderéig népét vágá.

Hamar üdő múlván az János vajda
Erdélyben az Meszet békkel megvíva,
De első viadal néki nem álla,
Mert az sok pogánsággal ő nem bíra.

Vesze el viadalban ott az püspek,
Fejírvárban szaladoznak vitézek,
Vármegyékből begyűlének nemesek,
Gyűlének Fejírvárba szép seregek.

Megmutatá esmét magát az vajda,
Hamar esmét az bék után indula,
Meszet méket ingyen megveré vajda,
Törökekben csak kevés elszalada.

Igen hamar mind az két oláh vajdák,
Ez hírt mikoron nékiek megmondák,
Másfelé ő lovok száját fordíták,
Mert adójokat az királynak adák.

Lőn nagy bosszúságban ezen az császár,
Hogy vajda miatt népe gonoszul jár,
Nyolcvanezer embert választa császár,
Vezér basát hagyá előttek császár.

Ismét azokkal is az Vaskapunál
Megvíva, száz nyereség őnéki áll,
Sok kazdagság, ki vala pogánoknál,
Vajda inkább örül jó névnek annál.

Tőn ezeket hallván király nagy hadat,
Rácországban megszólítá táborát,
Hunyadi Jánost félé erejivel,
Elereszté választott vitézivel.

Ez szép haddal János vajda örüle,
Bolgárországba szép haddal beméne,
Város, várakat ronta és égete,
Mindeneket hányák vala fegyverre.

Rettenetes dúlás, rablás, égetés,
Vajda minden dolga kegyetlenkedés,
Nincsen emberek dolgában kímílés,
Calliopolig tarta az égetés.

Csakhamar lőn öt hadnak bocsátása,
Egymás után vajdára indítása,
Kikben vajda jó szerencsékkel jára,
Egymás után mert mind megverte vala.

Oly hamar török császár hatod hadát,
Népének színét, udvara szép hadát
Indítá, kikkel nataliai basát,
Küldé Hunyadi Jánosra sógorát.

Mikor János vajdának hírré tövék,
Szűvében János igen megfélemlék,
Fáradt népével fél, hogy megveretnék,
Nem futa el, avval is megütközék.

Magát biztatá, hadát bátorítá,
Fáradt népét basa ellen indítá,
Rettenetes viadalt véle tarta,
Basát fáradt néppel megverte vala.

Őmagát is megfogák ott, az basát,
Ajándékon királynak vivék basát,
Török császár hogy látá nagy romlását,
Őmaga frigyre inté László királyt.

Nagy dologgal király frigyét így adá,
Hogy Rácországot, Szenderőt megadja,
Az rác deszpotnak kezébe bocsátja,
Ő is az basát császárnak megadja.

De erősségére kinek az frigynek
Császár képében békek megeskünnek,
János vajda királyért megesküvék,
Tíz esztendeig hogy frigy megtartatnék.

Abból nagy haszna lőn az rác deszpotnak,
Mert birodalmába lőn országának,
Szabadsága natoliai basának,
Ebből végre romlása országunknak.

Történék, hogy Julianus kardinál,
Kiért hiszem, hogy ő most pokolban áll,
Idebocsáttaték az pápa által,
Ez megszegeté hütét az királlyal.

Csakhamar királyt kardinál indítá,
Török császár ellen haddal támasztá,
Várnán az császárral megütközének,
Kardinál mind királlyal ottveszének.

Oly sok népet az Julian kardinál
Elveszte, kiért neve átokban áll,
Másvilágon most Lucipernek szolgál.
János vajda elszalada futással.

Rátámada Drakul vajda, s megfogá,
János vajdát ideig fogva tartá,
És azután vajdát ajándékozá,
Békességgel őtet hazabocsátá.

De mikoron onnat ő megjött vala,
Országos gyűlést hirdettenek vala,
Országul gyűltek vala az Rákosra,
Választák Jánost gubernátorságra.

Ezernégyszáznegyvenöt esztendőben
Írnak vala Urunknak idejében,
Gubernátor hogy lőn nagy készülésben,
Nagy haddal méne Havaselföldében.

Parancsola János ő hadnagyinak,
Kímílések ne légyen oláhoknak,
Fogsága történék Drakul vajdának,
Fiával feje véteték Drakulnak.

Vitézek nagy nyereségnek örülnek,
Gazdagsággal országokba térének,
Fridric császárhoz ő követet külde,
Az koronát gyermek László kéreté.

Reá nem engede erre az császár,
Rövidnap birodalmára szálla kár,
Gubernátor indula meg nagy haddal,
Országit széllel járja ő rablással.

Ismét gubernátor újítá hadát,
Hogy bosszút álljon, arra veté magát,
Rigómezeire szólítá hadát,
Amurát megveré az Jankul hadát.

Sok fő urak viadalban veszének,
Bebek Imre, bebek László veszének,
Marchal Imre, Szőcsi Tamás veszének,
Frank bán és Székely János elesének.

Sőt Losontzi Benedek is ottvesze,
Alsó-Lindvai Bánfi István vesze,
Onnat gubernátor mégis eljöve,
Akada ő Rátz György deszpot kezébe.

Innet kiváltózék nagyobbik fián,
De haddal készüle mindjárt azután,
Rácországot égeté mindaddiglan,
Míg az ő fia nem lőn szabadságban.

Megindítá azután esmét hadát,
Hogy megállja a cseheken bosszúját,
Ság alá szállítá az ő táborát,
Megvívé, előbb indítá ő hadát.

Ottan közel Galgócot elrontatá,
Rizsnyó, bányai kastélt elhányatá,
Onnat Derencsén alá haddal szálla,
Vízzel a cseheket abból kimosá.

Azután méne mindjárást Solyomra,
Hul az Iszkra János lakása vala,
Azalatt erős kastélt csináltata,
Kivel békességre az Iszkrát hajtá.

Csakhamar esmét az törökek ellen,
Mert felkészüle ő az Fritz bék ellen,
Crusontz várának épűtője ellen,
Megveré Fritz béket Mura mentében.

Panaszolkodnak magyari nagy urak,
Sok ideje, hogy király nélkül vadnak,
Nagy erővel fejenként támadának,
Újhely alá nagy hadokkal szállának.

Ez várba Fridric császár szorult vala,
Honnat addig el nem bocsátták vala,
Míg királyokat Bécsbe hozták vala,
Koronával együtt megadták vala.

Rágondola gubernátor dolgára,
Királynak az gubernálást megadá,
Kit nyolc esztendeig sok vérhullással,
Néki tartott vala fáradságával.

Fogadá jó névvel király ezt tőle,
Más tiszet ada néki ez helyébe,
Besztercei ispánságot örökbe,
Hunyadi Jánosnak adá kedvébe.

[part "Az XXXV. magyari király, László, az Albert királynak a fia."]

Ez német Lászlónak is halljuk dolgát,
Megmondom röviden uralkodását,
Birodalmát és az ő királyságát,
Ideiben az ország állapotját.

Ennyé esztendőben az Krisztus után,
Ezernégyszázötvenhárom forogván,
László király jöve be ez országban,
Székébe üle Budának várában.

Császár esztendővel annak utána,
Hogy ez ifjú László kezében vala,
Nagy hadával Fejírvár alá szálla,
Négyszázezeren nagy Machomet vala.

Temérdeki nagy erejét császárnak
Hogy megvivék ifjú László királynak,
Kiszökék ő várából az Budának,
Pusztán hagyá Buda várát császárnak.

Jó Hunyadi János ezt hogy megérté,
Keresztyének romlását keserülé,
Dolgát hamarsággal erre végezé,
Hamarsággal jó szolgáit készíté.

Segítségére azért Fejírvárnak
Siet, noha nemigen sokan vadnak,
Kik János vajdával elindulának,
Kapisztranus, Keresztesi jutának.

Sietséggel az mi népet tehete,
Gyorsasággal útra vélek erede,
Vízi erejét császárnak megveré,
Azután ő Fejírvárba beméne.

Jó Hunyadi János hogy beérkezék,
Új állapatban az Fejírvár tetszék,
Tizenötöd nap vár megostromlaték,
Erős viadal két fél közt történék.

Meghágták egynéhány versbe az várat,
Magyarok meg kivágták pogánokat,
Végre osztán meglövék császárokat,
Elnyerék pogánoktól az álgyúkat.

Onnat törökek éjjel indulának,
Hadiszerszámokat mind otthagyának,
Kin az magyarok igen vigadának,
És Istennek nagy hálákat adának.

Ezernégyszázötvenhat esztendőben
Hunyadi János meghala Zömlinben,
Nagy sírással őtet vivék Erdélyben,
Fejírváratt teste lőn temetésben.

Tökéletes jámbor erkölcsű vala,
Fejedelem természet benne vala,
Bátor szűvű, istenfélő ez vala,
Két fia őnéki maradott vala.

Dolgaiból mint ezt megesmerhetjük,
Őfelőle mi es mondani merjük,
Hannibálunk, Scipiónk volt ez nekünk,
Soha egy nem volt ennél jobb minékünk.

Ő halála után nem sokad nappal
Kapisztránus János barát is meghal,
Teste Szerém-Újlakon volt szársztván,
Az barátok kalmárságára tartván.

Utána János vajda hallálának
Esztendővel Bécsből elindulának
László királlyal mindaz, kik valának,
Ellenség nem vala, bátrok valának.

Mikoron juttanak volna Budába,
Menni akarnak onnat Fejírvárba,
Az mely császárt látni nem mertek vala,
Helye látni nagy bizvást mennek vala.

Parancsol mindeneknek király után
Az Ulricus, az ciliai ispán,
Irígykedik szűve szerént az ispán,
Vajdafi Lászlónak jó tisztét látván.

Róla királynak tanácsot adának,
Gyűlést hirdessen ő országának,
Futakon helyet hagy király annak,
Nagy sok urak az gyűlésre jutának.

Oly igen Hunyadi László fél vala,
Ispán irígységét jól érti vala,
Sok fegyveresivel azért indula,
Szép sereggel gyűlésre bement vala.

Sok ideig az gyűlés ott nem tarta,
Gyűlést végezvén az király indula,
Nándorfejírvárba király beszálla,
Ulricust ott megölé vajda fia.

Az dolgon király igen megijede,
Hamar onnat ő Tömösvárba méne,
Holott urak kegyelmet nyernek tőle,
Vajda fiainak megkegyelmeze.

Lőn ily erőssége köztek az frigynek,
Mert megesküvék az király ezeknek,
Hogy atyafiai ezek lennének,
Hogy nem bosszúállásra ügyekeznek.

Vígan indulának ők fel Budára,
Hunyadi László elkésérte vala,
Mert az király hütének hiszen vala,
Az hüt mellé bátorsága nagy vala.

Tetteti király, hogy Lászlót szeretné,
Ügyekezik azért, mint elveszthetné,
Mint atyafiáért megölethetné,
Magában király erről ezt végezé:

Egyszersmind hogy mind a két vajda fiát,
Király udvarba híhassa azokat,
Egyikért hogy ne félje az másikat,
Elveszthesse eképpen úrfiakat.

Parancsola ő Vajdafi Lászlónak,
Hogy izenjen öccsének, az Mátyásnak,
Feljöjjen udvarába az királynak,
Mert Fejírvárba kell menni Lászlónak.

Róla hamar öccsének izent vala,
Mert király hütében ő bízik vala,
Hunyadi Mátyás hogy eljutott vala,
Király őket megfogatta vala.

Ily dolgot az király ő hiti ellen
Cselekedék ez vajdafiak ellen,
Az ő hütes atyafiai ellen,
Bosszúállást indíta ezek ellen.

Negyed napra az Hunyadi Lászlónak,
Fejét véteté az nemes úrfinak,
Ki jól szolgál vala ő hazájának,
Kin egész ország népe bánkódának.

Csakhamar több urakat megfogata,
Váradi János püspöket fogatá,
Jó Rozgoni Sebestyént megfogatá,
Kanizsa Lászlót is megfogatá.

Jó Bodó Gáspárt, és az Modrár Györgyet,
Két Horváth Pált, és Frodnohár németet,
Kiknek vala vajdafiakhoz szűvek,
Megfogatának az királytól ezek.

Parancsolatja betelék királynak,
Mikor híre lőn Szilágyi Mihálnak,
Haddal támada ellene királynak,
Haláláért bosszút álljon Lászlónak.

Ily hamar nagy haddal Mihály gyűlt vala,
Erdély országot elfoglalta vala,
Egész az alföld mellé állott vala,
Bosszúállásra indultattak vala.

Sok foglyok, kik az budai tömlecben,
Mátyástól kiket külön nagy erősen
Király fogva tartat tőlek féltében,
Elszaladának sokan ezenközben.

Pál marada, kinek ő neve Modrár,
Szabadulására szerencse nem jár,
A szerencse őhozzája mert volt tár,
Ott marada, csak az Istentől ő vár.

Rémüle meg király, hogy ezt meghallá,
Fogházait hamar ő megláttatá,
Mátyást, Modrár Pált fogságban találá,
Utát király Bécs felé igazítá.

Ez két foglyot király véle elvivé,
Bécsben erős fogságban helyhezteté,
Cseh országba bemenését végezé,
Cseh Prágában király népét bevivé.

Csakhamar Prágában megbetegedék,
Mert az hamis hütért nem segítteték,
Esztendeje fekésének eltelék,
Meghala, Prágában eltemetteték.

[part "Az XXXVI. magyari király, az Hunyadi Mátyás, az Hunyadi Jánosnak fia."]

Az jó Mátyás királyról immár halljunk,
Győzedelmes szép hadairól szóljunk,
Csak rövideden mindezekről szóljunk,
Mert csak summa szerént írni fogadtuk.

Támaszta Szilágyi Mihály nagy hadat,
Újobban hogy hallá király halálát,
Magyarországba kiindítá hadát,
Mellé vötte vala ő ez urakat:

Vígan Székely Tamás mellé támada,
Rozgoni Sebestyén is mellé álla,
Szentmiklósi Pongrác, Kanizsa László,
Erdély, Alföld Mátyásnak jó akaró.

Rágondolván urak gyűlést hirdetnek,
Pesten helyet az gyűlésnek végeznek,
Szilágyi Mihály urakkal érkeznek,
Az több urak ez hadtól megrettennek.

De Szilágyi Mihály őket biztatá,
Levele által őket bátorítá,
Kivel gyűlésre urakat indítá,
De főképpen három urat hívata.

Egyik Gara László nádrispán vala,
Újlaki Miklós másik főúr vala,
Ki azelőtt erdélyi vajda vala,
Harmadik lindvai Bámfi Pál vala.

Vala Buda vára ezek kezénél,
Kik valának Mátyáshoz nem jó szűvel,
Mert Vajdafi László ezek eszével,
Megöletett vala ő beszédekkel.

Semmiképpen az Mátyás uraságát,
Nem vehetik vala fel királyságát,
Mert félik vala ifjú kemény voltát,
Vajdafi Lászlóért bosszúállását.

Ottan hamar az jó Szilágyi Mihál
Megesküvék, hogy Mátyás bosszút nem áll,
Urak sokan tanácskoznak egymással,
Végezék, hogy Mátyás legyen az király.

Mind az ország Mátyás királyságának
Örülének, rajta igen vigadnak,
Tudják jámbor szolgálatját atyjának,
Azért ez Mátyáshoz is igen bíznak.

Nevelék fel az gubernátorságra,
Jó Szilágyi Mihályt ez uraságra,
Csakhamar gondola atyafiára,
Elválasztott ifjú Mátyás királyra.

Immár Buda vára gubernátornak,
Kezében lőn jó Szilágyi Mihálynak,
De Mátyás kezében az György királynak,
Podebrád Györgynek, csehek királyának.

Vígan hallá ez választást cseh király,
Nem mondá meg Mátyásnak addig király,
Míglen leányát néki adá király,
Megmondá azután, hogy ő is király.

Magyarok kikeletre nagy hadokkal
Indulának ők el az fő urakkal,
György király is mind az ifjú Mátyással,
Morva mellé szálla az cseh urakkal.

Cseh György király Mátyást ott az uraknak
Megadá, kin urak mind vigadának,
Sok aranyat cseh királynak adának,
Mátyás királlyal Budába szállának.

Régi jámbor erkölcse ki atyjának,
Ugyanezen vala ifjú Mátyásnak,
Urak látván, ez királynak vigadnak,
Hada támada csakhamar királynak.

Ez hada lőn első törökek ellen,
Szerémséget kik rablák, azok ellen,
Kik semmié lőnek az király ellen,
Mert megveretének tőle erősen.

Azonban római Frideric császár
Nagy hadat támaszt, hogy ő legyen király,
De az hadával Fridric csak szégyent vall,
Mert megveré ő nagy hadát az király.

Támaszta hadat esmét csehek ellen,
Kik Liptóságban és az Szepességben,
Albert királyhoz való hűségben
Szállottak vala be erősségekben.

Oly nagy égetéseket, rablásokat,
Rettenetes undok kóborlásokat
Tesznek vala, de király mind azokat,
Két hadával megveré ő azokat.

Rájok esett haddal méne rácokra,
Mely hadával lőn nékik romlásokra,
Téríté őket előbbi hűségre,
Kik fordították vala ők törökre.

Esmét indula ő törökek ellen,
Jajcát megvívé török császár ellen,
Bosznyát elfoglalá Machomet ellen,
Bosznyákokat meghajtá császár ellen.

Tőnek indulatot ezen magyarok,
Hogy koronázatlan volna királyok,
Régi szokás szerént, mint vala módjok,
Azképpen megkoronázák királyok.

Csakhamar ezernégyszázhatvannégyben,
Koronázás hogy lőn elvégezésben,
Királynak meghozák bizony hírekben,
Jajca alatt Machomet nagy erőben.

Oly hamar király nagy hadat indíta,
Kivel Machomet császárt megbúsítá,
Hada rettentésével futamtatá,
Minden hadi szerszámit hátra hagyá.

Nem nyughatik, mert Svehla az időben
Csehországban hadat gyűte földében,
Égetést tőn Mátyás az király ellen,
Szent Vidot bírja feje mentségében.

Sietséggel szép hadat megindítá,
Kivel Szent Vidba Svehlát beszorítá,
Megvívé, és Svehlát felakasztatá,
Társaival együtt meglakoltatá.

Ezenközbe az erdélyiek ellen,
Kik támadtanak vala király ellen,
Beméne nagy hadával Erdélységbe,
Kik semmié lőnek az király ellen.

Rettenetes haddal be Moldovába,
Míne az István vajda jószágába,
Éjjel az vajda király táborára
Reáüte, de megveretett vala.

Végre néki az ország engedteték,
Mert királynak erősen megesküvék,
Mátyás király megajándékoztaték,
Az adó is néki ott megadaték.

Azután hét hada lőn egymás után,
Csehek ellen győzedelemmel járván,
Morvát király országához foglalván,
Sléziát, Lusaciát hozzá hajtván.

Tére király onnat meg szép hadával,
Mert itthon az urak árultatással,
Lengyel király fiát, Casmirt szavokkal
Behozták vala ők nagy gyorsasággal.

Oly hirtelen s oly nagy gyorsasággal,
Kezében adák Nyitrát több várakkal,
Mátyás király indula ő hadával,
Kiméne Casmir várból gyorsasággal..

Rontatá meg Nyitrát nagy hamarsággal,
Megvívé azt együtt az több várokkal,
Lengyelországba bekülde szép haddal,
Égetének, térének kazdagsággal.

Azután meghallá, lengyel királynak,
Ellene hada volna vén Casmirnak,
Király is parancsola hadnagyinak,
Hamar szép hada gyűle az Mátyásnak.

Vígan megindula király hadával,
Mert Braszlót lengyel király nagy hadával,
Lengyel, litva, orosz, tatár hadával,
Megszállotta vala igen nagy haddal.

De ebben sok üdő el nem telheték,
Élése lengyel hadnak elfogyaték,
Szapolyai István elbocsáttaték,
Kitől Lengyelország elégetteték.

Igen meggyötreték Casmir országa,
Élés miatt fogyatkozék tábora,
Békességet kezdének ott járnia,
Mindkét király az békességnek álla.

Parancsola Mátyás ő hadnagyinak,
Hogy megtérne, Szapolyai Istvánnak,
Megtére ottan hada az királynak,
Így lőn vége két király nagy hadának.

Reáméne Sabácra ő hadával,
Az vár alatt megszálla táborával,
Megvívé Sabácot is ő hadával,
Törökek kézbe lőnek mind az várral.

Ezután német imperátor ellen,
Nagy hadat indíta az Fridric ellen,
Stiriát megvívé király ez ellen,
Ausztriát, Karinthiát császár ellen.

Csuda jó szerencséje néki vala,
Mindenfelé, hova érkezik vala,
Mind város, vár kezében lészen vala,
Győzedelemmel Isten látja vala.

Ezek után Ausztriában megvívé,
Bécset, Újhelyt király kezőhöz vivé,
Egész impérium ellen ezt tévé,
Fridric ellen Mátyás magának vivé.

Sok hadai ez királynak volatanak,
Kik győzedelemmel mind elmúltanak,
Az üdőkkel együtt elforgottanak,
Mert folyóvizekkel az üdők folynak.

Nagy sok dolgait ennek számlálhatjuk,
Dolgaiból hasznos voltát láthatjuk,
Ha minden dolgát most előszámláljuk,
De mindazoknak mostan békét hagyjuk.

Oly igen jámbor vala életében,
Hadaiban és cselekedetiben,
Tökéletes vala igíretében,
Minden dolgaiban és ő erkölcsében.

Sok jót szerzett vala ő hazájának,
Jó ótalma lőn az ő országinak,
De főképpen magyar birodalomnak,
Híre, neve nagy vala ez királynak.

Történék halála az nagy királynak,
Ezernégyszázkilencvenben írának,
Harmincegyedikben birodalmának,
Bécsben lőn halála Mátyás királynak.

Rettenetes lőn dolgok magyaroknak,
Hogy halála lőn ily nagy királyoknak,
Meghala szerencséje magyaroknak,
Fejírváratt lőn temetése annak.

Az magyarok királyokat siraták,
Mert halálát nékie sokan szánák,
Király halálát nagy sokan ohajták,
Kinek halálán könyveket hullaták.

Sietvén azért gyűlést hirdetének,
Az Rákosra hamar egybegyűlének,
Holott ők nem mind egyenesek lőnek.
Mert ők egymásnál különbet értenek.

Róla egynéhány urak azt végezék,
Casmir fia, Albert elválasztaték,
Ez országba urak által hozaték,
De azért ő meg nem koronáztaték.

Ezen megharagvék az Albert herceg,
Az Felföldet mind elégeté herceg,
Végre Kassát megszállá Albert herceg,
Meg nem veheté, hazaméne herceg.

Gyorsan néhányan Mátyás fattyú fiát,
János herceget királlyá választák,
Kik megesküdtek vala az Mátyásnak,
De nem méne véghöz dolgok azoknak.

[part "Az XXXVII. magyari király, az Lengyel László, ki azelőtt Cseh király is vala."]

Egynéhányan Casmir második fiát,
Az ifjú László herceget választák,
Ez országba szépen Lászlót behozák,
Fejírváratt urak megkoronázák.

Genelogiáját ennek megírom,
Rövideden amint megírni tudom,
Magyari király nemzetnek ezt vallom,
Érts meg csak, amint néked írva adom.

Vala Jagulának az Advigától,
Két fia az Lajos király húgától,
László, Casmir maradtak vala attól,
És az László születék az Casmirtól.

Birodalma huszonkét esztendeig,
Lőn királynak rajtunk ennyé ideig,
Szerencsétleneknek leljük hadait,
Maga dícsírhetjük egyéb dolgait.

Ennek minden dolga volt nagy békesség,
Uralkodott idejében tisztesség,
Nem uralkodott az törvéntelenség,
Törvént szolgáltatott ez jámbor felség.

Rövidüle ennek is meg élete,
Mert Budában kimúlék az ő lelke,
Fejírváratt eltemetteték teste,
Fia, Lajos marada gyermekségbe.

[part "Az XXXVIII. magyari király, az II. Lajos, László királynak fia."]

Nem halaszták urak igen sokára,
Fiát, Lajost választál királyságra,
Vivék atyja helyén az uraságba,
Megkoronázák őtet királyságba.

Az Krisztusnak ennyé esztendejében,
Ezerötszáztizenkét esztendőben,
Lajos király akkor üle székében,
Kin lőnek az magyarok nagy örömben.

Ezután ezerötszáztizennégyben
Tamás az Esztergomi érsekségben
Leó pápának engedésségében
Keresztes hadat támaszta török ellen.

Támadának csakhamar fel parasztok,
Kiknek ezek valának főhadnagyok:
Székely Györggyel támada egyik hadok,
Székely Getzővel vala másik hadok.

Csakhamar Lőrinc pappal harmad hadok,
Balog deák vala negyed hadnagyok,
Törökről urokra fordíták hadok,
Ügyekeznek, hogy szakasztanák magvok.

Oly igen kegyetlenkednek mindenen,
De főképpen a szegény nemességen,
Semmit nem adnak ők az fejedelmen,
Sokan vadnak, kemények mindeneken.

Nem tűrheték urak el ő dolgokat,
Mert láták gyermekségben királyokat,
Hamar írék ő Erdéli vajdáját,
Az nagy úr Szapolyai János vajdát.

Sőt erős hittel eskünnek vajdának,
Mind országul hogy vészik királyoknak,
Ha magtalan halála az Lajosnak,
Történék ő gyermek királyoknak.

Ez parasztok ellen ha feltámadnak,
Urak és nemesség vele állana,
Ő hütöket hogy hallá János vajda,
Szép hadával mindjárást megindula.

Rágondola dolgára János vajda,
Keresztesektől semmit nem fél vala,
Mert sok jó vitézlő népet tart vala,
Paraszt hadokkal mind megvíva vajda.

Vala egyik viadal Temesvárnál,
Lőn nyertesb vajda az parasztoknál,
Megveré őket mind ő hadnagyokkal,
Székely Györgyet megéteté hajsúkkal.

Az második viadal lőn Váradnál,
Ki kereszteseket keveset szolgál,
Mert ott is kárvallás, nagy reájok száll,
Megveretnek, nem soknak futás használ.

Ráindula nagy botú Lőrinc papra,
Kolozsvárnál ráméne ő hadára,
Azoknak is nem különb lőn járása,
Mert vívásnál futás inkább használa.

Ez nagy botú Lőrinc pap megfogaték,
Kolozsváratt nyásson ő megsütteték,
Paraszt hadaknak ily vége történék,
Mert Szapolyai János jól forgódék.

Gyorsan ifjú Lajos indítá hadát,
Szapolyai Jánosra bízá hadát,
Ki Sarnó alá szállítá táborát,
Ott megverék törökek király hadát.

Elveszének az hadban jó vitézek,
Szép hadi szerszámok, sok jó legények,
Paksi Mihály és az vitéz Czehunger,
Az török had nagy nyereséget ott nyer.

Megmarada viadalban az vajda,
Mert volt az kegyes Isten akaratja,
Azután ezerötszázhuszonegyben
Nagy haddal Szolimán császár készületben.

Nagy haddal az török császár indula,
Harmadfél százezer néppel támada,
Nándorfejírvárat avval megszállá,
Kit szállása után meg is vött vala.

Nagy haddal ezrötszázhuszonhatba
Török császár esmét szálla táborba,
Magyar urak lőnek hosszú tanácsba,
Kiért végre lőnek nyomorúságba,

Nagy urakkal király tanácsot tartam
Török császár ellen hadat támaszta,
Szapolyai Jánosnak parancsola,
Erdélyi haddal hogy ő is támadna.

Oly igen nagy hadat vajda támaszta,
Erdélynek senki oly hadát nem látta,
Király mellé szép hadával indula,
Az urakkal király hogy ezt meghallá,

Sokan királynak tanácsot adának,
Az nagy urak hogy elegen volnának,
Császár hadával szembe megvínának,
Nevet ne adnának avval vajdának,

Tanácsokat az király megfogadá,
Szapolyai Jánost ő meg nem várá,
De kevés néppel császárral megvíva,
Megvereték császár miá ő hada.

Rettenetes lőn az egész országnak,
Mert futása nem használ az királynak,
Sár vizébe lőn halála Lajosnak,
Gonosz tanács miatt mind elhullának.

Veszének viadalban sok főnépek:
Baczi érsek, az barát, Tomori Pál,
Szepesi György és az Pálóci Antal,
Drágfy János és az jó Szécsi Tamás.

Meg nem számlálhatnák sok jó vitézzel,
Mennyé főrenden való nép esék el,
Príni Ferenc vesze László érsekkel,
Sok vitézek hullának el ezekkel.

[part "Következik a Szapolyai Jánosról, kit a magyarok megkoronáztak."]

Az jó Szapolyai János királyról,
Lészen szólásunk már királyságáról,
Ő birodalmában történt dolgáról,
Magyar uraknak ő csavargásokról.

Deákok mikor ennyit számlálnának,
Ezerötszázhuszonhatban írnának,
Utána Lajos király halálának
Szapolyai Jánost választák királynak.

Tudván régi hütöket, emlékeznek,
Egy akaratból Fejírvárra gyűlnek,
Mind egyenlőképpen erről végeznek,
Koronát Jánosnak fejébe tesznek.

Vigadának urak János királynak,
Tudják vala minden voltát királynak,
Ellenkezik egynéhány úr királynak,
Igyekeznek, más királyt behozzanak.

Ilyen volt régtűl fogva tü dolgotok,
Magyar urak, hogy csak árulkodjatok,
Jámbor uraktól bocsánatot várok,
Az kik ilyetének, azokról szólok.

Néhány urakkal Ferdinandus király,
Behozatá magát ez német király,
Ezerötszázhuszonhét hogy köze áll,
Koronáztaték meg Ferdinánd király.

Ottan hamar Budába ő beméne,
Jó Buda várában székébe üle,
János király Tokajnál hadat gyűte,
Árultatás miatt hada elvesze.

Mely szép nevünk, magyarok, nekünk vagyon,
Árultatás miatt szép hírünk vagyon,
Térjünk meg, hogy Isten más névvel lásson,
Jobb hírt, nevet ez mostaninál adjon.

Ily dolgokért, urak gonoszságáért,
Vesztők országunkat pártolkodásért,
Isten most is ostoroz minket azért,
Mi kétfelé való szakadásunkért.

Nem sok üdőre esmét haddal gyűle,
Erdély lengyel erővel készüle,
Zinára szálla, az Hernád mentébe,
Megcsalaték ott is király ügyébe.

János királyt az urak elárulták,
Bennek sokan szupponra kévánkoztak,
Hitván eleségre ott is találtak,
Az mellett nincs tisztessége magyarnak.

János király lengyelországba méne,
Török császár követeket bekülde,
Biztatja János királyt, hogy ne félne,
Mert egyszer még székébe beültetné.

Szép erővel János király készüle,
Lengyelországból szép néppel kijöve,
Török császár is nagy haddal készüle,
Harmadfél százezer embert készíte.

Gyorsan Ferdinandus lőn rettenésbe,
Buda várát pusztán hagyá féltébe,
Török császár rajta könyörültébe
János királyt beülteté székébe.

Lássátoksza, magyarok, dolgotokat,
Az pogánnál alábbvalóságtokat,
Elhagyátok koronás királytokat,
Másfelé fogátok tü lovatokat.

Ó, magyarok, ha ezt meggondolnátok,
Minémű hír, név, romlás tirajtatok,
Igaz uratok fiát uralnátok,
Haszontalan urat hátrahadnátok.

Rettenetes dolog volt ez köztetek,
Mikor német király volt tiköztetek,
Ha erről tü gyakran emlékeznétek,
Miattok látnátok veszedelmetek.

Ily hitván lőn Péter első kezdésbe,
Ki szent István után üle a székbe,
Másik Ottó, jöve tüközitekbe,
Szégyenére ki megtére földébe.

Az harmadik számlálásba Zsigmond lőn,
Ki felesége után királytok lőn,
Hasznotok tinektek igen nagy kárt tőn,
Mert országotok megkevesedve lőn.

Még azután negyed német Albert lőn,
Lásd meg, ez országnak ez is csak kárt tőn,
Semmi nemzete ennek magyar nem lőn,
Felesége után noha király lőn.

Sőt utána fia, ifjú László lőn,
Atyjáról, anyjáról tiszta német lőn,
Idejébe minémű romlástok lőn,
Lássátok csak, ez minémű hasznot tőn.

Itt pusztán hagyását tü az Budának,
Két német királytok hadta pogánnak,
Ezernégyszázötvenötben hogy írnak,
Német László hagyá nagy Machometnek.

Ezerötszázban és huszonkilencben
Ferdinánd fellépék Budáról Bécsben,
De ott sem mere maradni féltében,
Budát elhagyá országgal egyemben.

Szembe nem mére víni az császárral,
Mint egyéb királyok víttak pogánnal,
De gondolá, inkább használ futással,
Országunkat hagyá ő pusztasággal.

Sőt azután, hogy császár ezt művelé,
János királyt hogy székébe ülteté,
Nagy hadával ő Bécs alá felméne,
De hideg téltűl ura nem lehete.

Ezek után esmét ennyé üdőben,
Ezerötszáz és harminc esztendőben,
Ferdinandus bízván német erőben,
Budát megszállá, vívá nagy erősen.

Gyorsan várbeliek igen vigyáznak,
Csak az egy mennybeli Istenben bíznak,
Vívásokkal németek nem használnak,
Szégyenekre onnat elpironganak.

János király nem soká uralkodék,
Ezerötszáznegyven mikor érkezék,
Fia Izabella asszonnak születék,
Atyja nevén Jánosnak keresztelék.

Lőn János király ezen nagy örömben,
Mikor hallá Szászsebesbe, Erdélyben,
Ugyanottan esék nagy betegségben,
És kimúlék király azon fekésben.

Ily betegségében ő fiát hagyá,
Petruit Péternek ótalmul hagyá,
Fráter Györgyet melléje társul vallá,
Kit szegénységből király felvött vala.

Ő hívei az királyt el-kivivék,
Testét Székesfejírvárban temeték,
Ő halálát nagy erősen kesergék,
Szánják, mert ő ídesatyjok elesék.

Nem vala ez erkölcsében megvető,
Életében mert vala istenfélő,
Jámbor, igazmondó, jó hadviselő,
Elárulák, kikhöz vala jótévő.

Igazak az urak ha lésznek vala,
Ha királynak híven szolgálnak vala,
Országokban megmaradhatnak vala,
Magyarok újonnan épülnek vala.

[part "Az második János királyról, a Szapolyai János fiáról."]

Szóljunk immár mi kegyelmes urunkról,
Ez mostani ifjú János királyról,
Hálát adjunk Istennek jóvoltáról,
Igaz ágazását hozzuk Toxunról.

Támada hada nagy Ferdinandusnak,
Hogy halálát hallá János királynak,
Buda vára alá haddal szállának,
Ifjú János, anyjával bennszorulnak.

Ez dolgon Szolimán császár haragvék,
Egy főbasa haddal elbocsáttaték,
Őmaga is, az császár elérkezék,
Ki miatt német had megrettenteték.

Nagy sok német azüdőben elvesze,
Mert nem lőn török miatt kímílete,
Erősb lőn az török császárnak népe,
Nagyobb is vala németnél ereje.

Királyné asszonnak császár izene,
Hogy őhozzá király fiát kiküldje,
Izabella asszony sokat keserge,
Véli, pogánnál maradna gyermeke.

Elfogása lőn az Török Bálintnak,
Király fia megküldeték anyjának,
De elfoglaltaték vára Budának,
Mert német lőn oka mindez dolognak.

Gyorsan asszonyunk eljöve Lippára,
Onnat Erdélybe, Gyulafejírvárra,
Hívével, az jó Petruit Péterrel,
És kéncstartó baráttal, Fráter Györggyel.

Ily oka lőn az mi veszedelminknek,
Ferdinandus, németek gyötrelminknek,
Keresztyént Budán nem szenvedhetének,
Büz odamenni pogánt elszenvednek.

Ezen mégis Ferdinandus örüle,
Magyarországnak hogy mégis egy része
Vég urakkal akada ő kezébe,
Kiket lassan ejte mind török kézbe.

Lőn harmad esztendőben az Szulimán
Készülésbe, hogy magyarok országán,
Birodalmat végyen ő sok végvárán,
Németek hasznotlan voltokat látván.

Mikor ezerötszáznegyvenháromban
Írnak vala, akkor az Fejírvárban
Beférkezék császár és Esztergomban,
Lőn az német itt is hasznotlanságban.

Ez volt dolgok mindenkor németeknek,
Erősen ígírtek és esküdtenek,
Mint az disznók, ők öszvegördültenek,
De segítségre jönni nem mertenek.

Sok várakat mikor az pogán megvött,
Az német had erősen gyülekezett,
Nagy sok fegyveressel igen tündöklett,
Semmit nem használt, mert hamar megdöglött.

Vaj, magyarok, mely bolondok tü vattok,
Magyar fejedelmet kit nem uraltok,
Nyilvánvaló veszésteket látjátok,
De hiszem, hogy németté vált gyomrotok.

Rákérlek, dolgotokra gondoljatok,
Nézzétek meg, mint vítok, hadakoztok,
Tisztességben azért kevesben vadtok,
Mert egy rabot német nem ád rajtatok.

Az megváltásnak ennyé idejében,
Eterötszázban és az ötvenegyben
Fráter György barát méne ki Nyírségben,
Gróf Nicolával lőnek végezésben.

Másfelé nyomá barát ő kengyelét,
Mert Bátorban hátrahagyá hűségét,
Ajánlá Ferdinándnak ő hűségét,
Ura, asszonya ellen tőn végezést.

Ezerötszázötvenkét esztendőben
Ferdinánd nagy hadat külde Erdélyben,
Barát lőn csélcsapásban beszélésben,
Országból urát kibeszélésben.

Sléziában hercegséget, Opoliát,
És Ferdinandusnak egyik leányát
Nékie adják, barát ily módokat,
Csak kezébe vehesse országokat.

Búdosásra asszonyával ő urát
Bocsátá, és Ferdinándnak országát
Foglalá, de nemsokára az barát
Megöleték, Isten állá bosszúját.

Mikor ennyé esztendőben már volnánk,
Ezerötszáz és ötvenhatban írnánk,
Petruittal egy tanácson mi járánk,
Országunk javára esmét gondolánk.

Bejövése újobban asszonyunknak,
Véle egyetembe az mi urunknak,
Hálát adjunk erről mennybéli úrnak,
Dícsíretét mondjuk örökké annak.

Immár itt ez mi kegyelmes urunknak,
Genealogiáját mi királyunknak,
Nevét hozom ágáról az Toxunnak,
Ki vala atyja Geysának, Mihálnak.

Geysa fia szent István király vala,
Mihálnak fia kopasz László vala,
Ez Lászlónak három fia marada,
Endre, Béla, Levente nevek vala.

Ez első Bélának is három fia,
Geysa, László és Lampért herceg vala,
Lampért fia az Álmus herceg vala,
Álmus fia vak Béla király vala.

Vak Bélának három fia marada,
Geysa, István és László nevek vala,
Geysa fia István és Béla vala,
Béla fia az másod András vala.

Ez András fia lőn negyedik Béla,
Béla fia ötödik István vala,
Ez István király leánya Mária,
Sziciliai sánta Károly társa.

Sánta Károlynak lőn attól egy fia,
Carcolus Marcellus ő neve vala,
Marcellus fia Carobertus vala,
Kit magyarok Károlnak hínak vala.

Ez lőn az magyari nagy Károly király,
Utána fia, Lajos lőn az király,
Ki Magyarországnak nagy sokat szolgál,
Kinek neve most is dícsíretben áll.

Ez Lajosnak marada két leánya,
Mária, ki lőn Zsigmond császár társa,
Adviga, litvai Jagula társa,
Ki lőn Adviga után királyságba.

Mert Lajos halála után Advigát,
Lengyelek megkoronázák leányát,
Litvai hercegnek adák Advigát,
Lászlónak hívák azután Jagulát.

De előszer megkeresztelték vala,
Asszonyokat néki úgy adták vala,
Királyokká azután vötték vala,
Lászlónak hívák, koronázták vala.

Lőn Advigának Lászlótól két fia,
Casmir és László az ő nevek vala,
László magyari királlyá lött vala,
Ki Várnán viadalban megholt vala.

Casmir lött vala lengyelek királya,
Kinek fia László és Zsigmond vala,
Másod Lengyel László magyari király,
Ennek fia lőn ifjú Lajos király.

Lengyel királlyá lött vala az Zsigmond,
Kinek fia mostani lengyel Zsigmond,
Ez Zsigmonddal egy vala Izabella,
Kegyelmes asszonyunk, urunknak anyja.

Hozám az nemét Ádámról Noéra,
Noéról hozám Attila királyra,
Attiláról hozám én az Toxunra,
Mint ezelőtt tőlem meglőn ez írva.

Könyörögjünk az kegyelmes Istennek,
Minden jót adjon mi fejedelmünknek,
Magyarok jó szűből szolgáljunk ennek,
Mert kegyelme közöttünk ez Istennek.

Látjátok az mit Istentől mi várnánk,
Hogyha igazak, jámborok mi volnánk,
Látjuk, hogy ezáltal megmaradhatnánk,
Elébbeli jó üdőket láthatnánk.

Látjuk, híveivel mely nagy jó tévő,
Igaz, kegyelmes és ő istenfélő,
Mindeneknek ő igaz törvén tévő,
Adjad Isten, légyen hosszú életű.

Örögbíts meg, Úristen, birodalmát,
Nagy Úristen, szélesíts meg országát,
Esmerhessük szent felséged jóvoltát,
Kegyelmes királyunkon nagy irgalmát.

Magyarok, szolgáljunk ennek hűséggel,
Mert Isten látott ez kegyelmességgel,
Ne legyünk tívelgők az mi hütünkben,
Halálunkig maradjunk az hűségben.

Éltesse Isten király őfelségét,
Adjon minden dolgaiban szerencsét,
Nyújtsa hozzá az Úristen jobb kezét,
Magyarok, erről mondjunk Ament, Ament.

Summa szerént az magyar királyoknak
Genealógiájok dolgok azoknak,
Derék dolgok sok volna királyoknak,
Summa szerént ezt írtam olvasóknak.

Ezerötszázban és az hatvanhétbe,
Borkóstoló Márton püspek hetébe,
Versszerzőnek nincsen helye vétekbe,
Kalotaszegben végezék Erdélybe.

A vers dallama

Az alábbi kották a következő kiadásból származnak: Csomasz Tóth Kálmán, Ferenczi Ilona (sajtó alá rendező) 2017. A XVI. század magyar dallamai. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Előfordulhat, hogy a vers dallama más gyűjteményben is szerepel, melynek sorszáma az adatlap Dallam mezőjében látható. Ugyanakkor az adatlapi mező nem tartalmazza az RMDT új kiadásának számait – ez az adatbázis egy későbbi változatában lesz szinkronizálva.

A kottaképek többnyire a Magyar Elektronikus Referenciamű Szolgáltatás (MERSZ) oldaláról érkeznek, és a jegyzetek és dallamok hivatkozásai is a MERSZ oldalára ugranak, melynek használatához előfizetés vagy megfelelő felsőoktatási, ill. tudományos hálózathoz való hozzáférés szükséges.

Egyes kottaképek az RMDT digitalizált másolatai. Ezekhez lejátszható hanganyag is tartozik, és forráskódjuk az adatbázis részét képezi. A jövőben az összes kottát ilyenre alakítjuk. Ezúton is köszönjük Ferenczi Ilona támogatását, amelyet az adatbázisok összekötésekor nyújtott.

RMDT1 2017, 120 (Mindenkoron áldom az én Uramat)
Jegyzetek

RMDT1 1958, 82 (Mindenkoron áldom az én Uramat)
Jegyzetek