Tőke Ferenc, Szegény keresztyénség, kezdel megvakulni (RPHA 1302)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Szegény keresztyénség kezdel megvakulni,
Kezdel az Istentül igen eltávozni,
Szemed lévén semmit nem akarsz te látni,
Füled lévén semmit nem akarsz hallani.

Ha nem hissz régenten lött csoda dolgoknak,
Az Istentül adott sok jó nagy példáknak,
Higgy az újonnan lött Isten csodáinak,
Igaz voltát értsed ebből mondásának.

Hallotok ingyen majd rettenetes példát,
Isten tagadásról hallhatatlan csodát,
Isten haragjáról véghetetlen dolgot,
Az Krisztus hitiről erős bizonságot.

Az Olaszországban egy fő doktor vala,
Ki Spira Ferencznek hívattatik vala,
Czitedelle váras ő hazája vala,
Ötven esztendőben mikor írnak vala.

Házastársa néki gyermeki sok vala,
Világi marhával ékes, dicsős vala,
Tisztes méltósággal becsületes vala,
Nagy sok ajándékot Istentől vött vala.

Az szent írást által megértette vala,
Magát és istenét megesmérte vala,
Minden idvössígnek Krisztust vallja vala,
És nagy buzgósággal prédikálja vala.

Szépen háza népit ő tanítja vala,
Az Krisztus hitiben igazgatja vala,
Emberi érdemtül elfordítja vala,
Kiknek gyömelcsire gyakran inti vala.

Sokáig nem akará ezt ő eltitkolni,
Isten ajándékát magának tartani,
Mindeneknél kezdé nyilvábban hirdetni,
És az igaz hitbe gyaporodást tönni.

Az szent lélek által szíve gerjed vala,
Oly nagy békeséggel elméjében vala,
Hiti, szereteti, reménsége vala,
Örvendez szívében, Krisztussal él vala.

De az álnok ördög soha nem aluszik,
Környűlünk szüntelen es ő ólálkodik,
Az ő szolgáival igen dihösködik,
Mint az szegín Spira majd megcsalatkozik.

Pápa követétül ő beárultaték,
Úgy mint hittül-szakadt eretnek mondaték,
Krisztus ellenségi miatt gyaláztaték,
Azért Velenczében gyorsan hivattaték.

Az úton magában tanácskozik vala,
Teste lelke ellen tusalkodik vala,
Az test az ördegtül erőt vészen vala,
Az lélek az ellen ígyen inti vala:

«Francisce magadba miért búsolkodol,
Mely felé hajolnál, azon gondolkodol?
Hadd el az félelmet, kiből sápolódol,
Higgyed Istenedet, kivel bátorodol.

Hol vagyon most néked régi bátorságod,
Hol vagyon most néked régi erősséged,
Hol vagyon most néked állhatatosságod,
Hol vagyon te benned Krisztusról vallásod?

Valljad azért Krisztust te félelem nélkül,
Lészen ótalmazód higgyed kétség nélkül,
Eszedbe juttatja gondviselés nélkül,
Mit kelljen mondanod hamis vallás nélkül.

Ő megszabadíthat ez veszedelemből,
Kisegíthet nyilván az erős fogságból,
Ő hamar kimenthet nagy kínvallásodból,
Meg akar menteni, higgyed mindezekből.

Jusson jól eszedbe Dániel írása,
Égő kemenczéből kiszabadúlása,
És az szent Péternek Krisztusról vallása,
Nagy erős temleczből kiszabadúlása.

Hogy ha kell vettetnöd az setét tömleczben,
Krisztus szent vérejért légy te igaz hitben,
Vitetik te lelked angyalok keziben,
Isten országában az örök életben.

Ha azt nem miveled, gondold meg mint lészen,
Az község közett botránkozás lészen,
Te predikálásod csak heában lészen,
Az ördögnek ismég ott sok rabja lészen.

Az tudatlan község ingadozó nádszál,
Az honnat keménben fú az szél, oda áll,
Erőssen hajlódoz miképpen az nádszál,
Az igaz hit mellűl gyorsan más felé áll.

Rettenjél meg azért most az kárhozattul,
Az vagy ha vonatol gonoszra testedtűl,
Menj el innen más helre az föld színéről,
Hogynemmint tagadással eltévedj Istentől!»

Lelki esméreti erre inti vala,
Istennek szent lelke így oktatja vala,
De teste ördöggel egy tanácson vala,
Az jó tanács ellen tusakodik vala.

«Francisce, meggondold jól tennen magadban,
Mind végit, mind hosszát meghányjad szívedben,
Tanácsát ne fogadd lelkednek semmiben,
Mert ha azt fogadod, elveszt életödben.

Nagy sok kazdagságid hirtelen elveszted,
Sok munkád, sok gondod csak semmivé teszed,
Az te híred, neved csak örök szégyen lészen,
Útálatos neved majd eretnek lészen.

Nem félsz-e az undok és büdös temlecztül,
És majd abban való dögleletességtül,
Nem félsz-e halálnak véres fogaitul,
Nem félsz-e az tűznek sanyarú lángjátul?

Ha magad nem szánod, szánjad feleséged,
Édes gyermekidet, nyomorúlt árváidot,
Marhád tékozlását, szerelmes barátid,
Ezektől megváltod, világból múlásod?

Én csodálok rajta, mely oktalan te vagy,
Még az vadaknál is vadabb, kemémb te vagy,
Hogy édes magzatid ellen ily kemény vagy,
És te feleséged ellen kegyetlen vagy.

Megmetszed-e torkokot tizenegy magzatidnak,
Poroszlójok lész-e temagad azoknak,
Kik még az közsíget szépen tanyíthatnák,
Istennek, híveknek ők megszolgálhatnák?

Azért én azt mondom, siess Velenczében,
János kardinálnak hamar eleiben,
Római pápáknak, mit ellene mondtál,
Mondd vissza valamit te prédikállottál!»

Meggyőzte ott az test az lélek tanácsát,
Az Spira fogadá ördög akaratját,
Mikor ékesíté pápa méltóságát,
Megtagadá hitről ő igaz vallását.

Készeríteték arra, hogy ő azt fogadná,
Pápa szentegyháza valamit tartana,
Azon község előtt mind visszaszólaná,
Az mit pápa ellen prédikállott volna.

De hogy Velenczéből kiszabadult vala,
Az szent lélek Isten ismég inti vala,
Hogy az község ellen vissza ne mondaná,
Mit előbb hirdettett, ő meg ne tagadná.

Jobb volna meghalni, hogy nem elveszteni
Ennyi sokaságot pokolra szállítni,
Másod tagadással pápát magasztalni,
Az ördög országát megerősíteni.

Efféle sok intést mind csak hátra vete,
Reggel vasárnapon az tagadást tevé,
Nagy sokaság ellen, Isten ellen tevé,
Rettenetes harag ott fejére jöve.

Az igaz Istennek nagy erős csapása
Nyilván kijelenék rajta nagy haragja,
Tűle eltávozék Istennek malasztja,
Bétölté ő szívét Istennek átokja.

Úgy tetszék, mint hogyha egy menyütő kővel,
Ha ütötték volna nagy hertelenséggel,
Ördögnek, halálnak lőn szíve markában,
Rettenetességgel pokolnak kínjában.

Mikor hat holnapig ilyen betegségben
Ő gyötrődött volna szívében kétségben,
Az bölcs doktorokhoz viteték Padvában,
Nardinus Jakabnak ő híres házában.

Hallj ez csoda dolgot! semmit ő nem eszik,
Igen szomjúhozik, de nem hevejtőzik,
Derék folyó vizet meginná, úgy tetszik,
Színe, állapatja semmit nem változik.

Tovább egy holnapnál semmit nem ött vala,
Fiai az kezit megkötözték vala,
Erővel szájában ennyi töltnek vala,
De azonnal ismég mind kihányja vala.

Akadozás semmi nyelvében nem vala,
Beszéde értelmes, tökélletes vala,
Elméjében nyilván állhatatos vala,
Semmi fogyatkozás eszében nem vala.

Három jeles doktor választatott vala,
Hogy kik gyógyítanák, arra híttak vala,
Frisiméliga Ferencz annak egyik vala,
Második Bellatos, harmad Grassi vala.

Önnön maga szegín ezt kiáltja vala,
Hogy ez az betegség nem afféle volna,
Hogy kit orvossággal meggyógyíthatnának,
Azvagy kötözéssel megszállíthatnának.

De ennek orvosa csak az Isten volna,
Kitül szakadással ő elszakadt volna,
Az szent lélek ellen hogy vétközött volna,
Az ő gonosz bűne bocsánatlan volna.

Hogy ő idvösséget már soha nem várna,
Az Krisztus halála néki nem használna,
Isten irgalmasságát ő soha nem várná,
Csak pokolnak kénját ő fejére várná.

Az örök életre választott nem volna,
Az Krisztus ő érte nem szenvedett volna
Azt ő rajta mostan akarja töltenyi,
Az ő nagy haragját bűnért megmutatni.

Efféle sok mondást mikor beszél vala,
Sokan csodájára oda gyűlnek vala,
Tizenkét országból nemzetség ott vala,
Kik közűl némelyik tanoló is vala.

Itt hallgasd meg kérlek ő vetekedésit,
Az bölcs doktoroknak nagy sok felelésit,
Kiből megértheted az ő eszességit,
Rettenetes szívben langalló kétségit.

Vengerius pispek kezdé vigasztalni,
Isten jóvoltával őt bátorítanyi,
Azután Gebaldus doktor kezde szólni,
Isten beszédével kezdék vigasztalni.

«Nem tudod-e, mely nagy Istennek irgalma,
És hogy véghetetlen ő neki jó volta,
Teljes mind föld, mind menny irgalmasságával,
Minden bűnt felőlmúl kegyelmes voltával?

Ez világon mennyi szántalan bűn vagyon,
És az kárhoztaknak mennyi bűne vagyon,
Hogyha mind ennyi bűnt egy ember tött volna,
Isten megbocsátná, ha folamnék hozzá.

Ki proféta által igen hirdettetik,
Valamely órában hozzá fohászkodik,
Szegín bűnes ember néki reménkedik,
Annak bűneiről meg nem emlékezik.

Gondoljad meg azért szent Péter mondását,
Az Krisztussal való gyakran ő járását,
Isméglen hitetlen kemény tagadását,
De esmég Istentül bűne bocsánatját.

Gondoljad az latrot, ki urunkkal vala,
Az magas keresztfán irgalmat nyert vala,
Az soha semmi jót nem cselekedett volt,
Útálatos bűnnel rakva teljes ő volt.

Minem megkissebbült ő hatalmassága,
Minem megrevidült ő irgalmassága,
Kegyes engedelem ő tulajdonsága,
Krisztus híveinek örök megváltása!»

Spira mindezekre ígyen felel vala,
Mindeneket hiszek, ő azt mondja vala,
Az Istent ördög is hiszi, — felel vala,
Mindenben rettegi, féli, így szól vala.

«Az nekem nem használ, hogy egy Istent hiszek,
Mert hogy az irgalmas Istenben nem hiszek,
Azaz bűneimnek bocsánatját nem hiszem,
Az örök halálra bűneimet hiszem.

Akarnám Istennek szent irgalmasságát,
Kívánnám megnyerni az ő szent malasztját,
Akarnám meghinnyi ígéreti hasznát,
De nem várhatom már istennek jóvoltát.

Az nagy szent Péterre az Isten tekinte,
Én reám nem tekint, mint reá tekinte,
Mert az ő eseti kiváltképpen esett,
Mind egész világnak példájára az lött.

Ő választatott volt az örök életre.
De én választattam pokol fenekére,
Nyelvemmel én hívom Istent segítségre,
De szívem Istenhöz nincs örök életre.

Ezemben röpűle egy légy eleiben,
Monda: ím Belzebub jött az vendégségben,
Lész már te én vélem örökké insígben,
Vélem, hol gyötrődjél véghetetlen tűzben.

Az ördög környűlünk, mint az légy forgódik,
Azért Belzebúbnak zsidóul mondatik,
Mert az légy mindenre undokul ganéjlik,
Azképpen az ördeg köztünk sátánkodik.

Harmadnap meglátják az én halálomot,
Soknak példájára én kimúlásomot,
Az én Istenemet megtagadásomat,
Az ő haragjának én reám várását.

Azért intek minden embert, itt meghallja,
Megtagadásom légyen minden példájára.
Mert azért szállott reám Istennek haragja,
Krisztus tagadásért az pokolnak kínja!»

Másodszor isméglen hozzá gyűltek vala,
Ó mely siralommal ott beszéli vala,
Rettenetesképpen kénját mondja vala,
Kietlen látásit ő számlálja vala.

Mindennap szűntelen, úgymond, az ördögök
Házamban, ágyamban jőnek késértetek,
Előttem forognak rettenetességek,
Gyakorta láttatnak itt sok ellenségek.

Ott jó reménségre őtet intik vala,
Az hív imádságra szépen kérik vala,
Nagy ájítatosson vélek mondja vala,
És figyelmetesen ő könyörög vala.

Az kik látják vala, ők is sírnak vala,
És mind térden állva könyörögnek vala,
Nagy fohászkodással ő könyerög vala,
Igaz hitit erről néki vélik vala.

De az ő szájával ő ezt mondja vala:
Szíve egy nem volna, azt kiáltja vala,
Ajétatossága most néki nem volna,
Hiti, reménsége hogy semmi nem volna.

Az hit az istennek nemes ajándéka,
Vajha adatnéjek nékem szent malasztja,
És az igaz hitnek csak kicsin szikrája,
De most rajtam vagyon pokolnak nagy kínja.

Kennyebb a tengernek vizét felmerítnyi
Egy kicsin kalánnal es felhörpenteni,
Hogy nem mint bűnemnek bocsánatját hinnyi,
Vagy egy kölesszömmel világot töltenyi.

Szent Dávid, Manasses királyok életit,
Támaszták kétségit, Pálnak fordulásit,
Ott beszélik vala szenteknek példáit,
Istennek kegyelmes nagy sok ígéretit.

Mondja, felel vala ez szót mondásában:
«Talám azt vélitek, hogy beteg ágyamban
Mostan én kénlódom nyomorúságomban,
És azért nem hiszek ti bizonságtokban.

De ha reménségnek csak kicsin szikráját
Szívemben foghatnám csak kicsin világát,
Kész volnék tízezer, húsz ezer esztendőt
Pokolban gyötrődnöm mindennyi nagy időt.

Mert annak valaha még is vége lenne,
Én vígasságomnak reménsége lenne,
De az én kénomnak soha nem lesz vége,
Mert pokolban lészen lelkemnek gyötrelme!»

Jeles beszédekkel azoknak szól vala,
Az kik ott valának, szépen inti vala,
Hogy kegyes szentséges élettel élnének,
Az Istennek tiszta templomi lönnének.

«Mert az idvösségre nem elég körösztség,
Sem szent írás által tudomány, bölcseseg,
Nem elég Krisztusról a külső bölcs beszéd,
Sem szájokkal mondó hízelkedő beszéd.

Kell az keresztyénnek nagy erősnek lenni,
Az megesmért hitben győzhetlennek lenni,
Hitit, szent életit kell kijelentenyi,
Mint szent Péter mondja, megbizonítanyi.

Én is azt tartottam, hogy hiszek Istenben,
De gonosz fajtalan voltam életemben,
Tudván sokszor estem útálatos bűnben,
Az megszokott bűnben, mint eb okádásban.

Minem csak egyképpen lészen az tagadás,
Az igaz Istentől, hittül elszakadás,
Mikor fejedelmek előtt megtagadás,
Az igaz tudománt Krisztusról elhagyás.

Ha baráti közett ember eltitkolja
Az megismert Krisztust szóval eltagadja,
Gonosz társaságban ő magát béadja,
Ezzel az úr Krisztust ottan megtagadja.

Bálvány imádásnak valaki engedni
Akar és azokban magát elvégeznyi,
Úgy, mint Isten fia ha nem akar lennyi,
Megtagadta Krisztust, nem akarta félnyi!»

Ezeket gyakorta ő kiáltja vala,
Szent Pálnak mondását úgy ivölti vala:
«Az Isten kezében rettenetes esnyi,
Ő szent felségének haragjában jutnyi.

Jaj, jaj már énnékem! kévánnék meghalnom,
De meg nem hallhatok, örökké kénzatom.
Kévánnék Istenben bíznom, nem bízhatom,
Akarnám szeretnem, de igen útálom!»

Derék szent írásból nagy sokat szól vala,
Az ő veszedelmit bizonítja vala,
Sokképpen ő bűnét öregbíti vala,
Sokaknak például magát adja vala.

Úgymond Krisztus urunk: valaki ember előtt
Engemet megtagad fejedelmek előtt;
Megtagadom őtet az én atyám előtt,
Kárhoztatom őtet mind ez velág előtt.

Szabad akaratunk szerint ha vétkezünk,
Az megesmert hit után ha mi eleséndünk,
Nem lészen bűnünkért azután váltságunk,
De csak ítéletre röttegő várásunk.

Mondják vala néki, lám az írás vallja,
Az igaz is egy nap hétször esik, — mondja,
Az angyalokban is talált gonoszságot,
Mentül inkább bennünk talál hamisságot.

Feleletet ilyent ad vala nékiek:
«Ha kik úgy vétkeznek, hogy az ő hiteknek
Csak kicsin szikrája es reménségöknek
Megmarad szívekben, azok megtérhetnek.

Én megútáltattam és elhagyattattam,
Minden szent malaszttul pusztán megfosztattam,
És mint az ördögök, kétségben vettettem,
Azoknak kezekben én is eresztettem.

Valahol mi vagyon földnek kerekségin,
Égnek magosságán, tengernek mélségin,
Angyalok, ördögök, emberek és Isten,
Mind ellenem vannak ez veszedelemben!»

Egy ördög-forgató hozzája jött vala,
Kinek Sandiomus Bernáld neve vala,
Látván és keáltván azt jurálja vala,
Hogy nyelvére menne, erőlteti vala.

Igen Spira Ferencz tekergeti fejét,
Annak üveltésit és körösztellésit,
Semminek alítja lennyi prattikáit,
Ördög ellen való nagy bőbájolásit.

Én bizonnyal tudom, hogy én bocsáttattam
Ördögnek kezében bűnemért adattam,
Kit ki nem űzhetnek oly tentátióval,
Sem afféle mondó bőbájolásokkal.

Intik vala mégis az jó reménségre,
Elfogyott hitének erősítésére,
Az szent vacsorának hozzá vételire,
Mint bűnös lelkeknek nagy orvosságára.

Felele azoknak igazán ezekre,
Bölcsen és ő szóla deák nyelven erre:
«Ki nem támaszkodik Isten ígéretire,
Annak nem tartoznak szerzett szentségekkel.

Krisztus vacsorája híveknek szörzetött,
Kik Krisztusban bíznak, nékik engedtetett,
Hittel vétettetik bűnnek bocsánatja,
Az hitetlenséggel lélek kárhozatja.

Én ennek előtte úgy mint egy holnappal,
Vettem vala hozzám nagy keserűséggel,
Communikáltam volt nagy hitetlenséggel,
Azért azt míveltem bizon nagy kétséggel.

És én hogy azt vettem én nagy gyötrelmemre,
Az én bűneimnek nagy büntetésére,
Mint hitetlen Júdás ő kárhozatjára,
Hitetlen ne vegye azért azt kénjára.

Szomjuhozó lelke kíván az az szentség,
Áhitatos szívet és nagy békeséget,
Isten híveinek nagy hasznos orvosság,
Bűnből kitérőknek látható bizonság!»

Mikor ő házában akarnák bévinnyi,
Az kamora környűl kezde verekednyi,
Kietlen szemekkel téstova nézélnyi,
Maga halálára kezde igyeköznyi.

Az asztalon egy kést mihelt ő megláta,
Ragadá, magában azt verni akará,
Fiai kezében de gyorsan megkapák,
Erővel kéziből atyjoknak kivonák.

Az ő nagy sok dolga nem férne énekben,
Csak azok, melyeket megírtak könvekben,
Kik ő magok látták, környűle forgottak,
Nagy szépen életit példaul megírták.

Azután az Spira az ő hazájában
Megholt volt, azt írják, kétségben kínjában,
Pápa ellen való nagy sok kiáltásban,
Azért ezt titkolni akarák vakságban.

De Isten akará, hogy ez csuda lenne,
Ily híres városban mint az Padua lenne,
Az ő dicsősége hogy nyilvábban lenne,
Nagy sok országokban kihirdetve lenne.

Akará az Isten sokáig éltetni,
Étel-ital nélkül az testben tartani,
Az természet ellen csodaképpen lenni,
És azt mindeneknek tudására lenni.

O mely nagy sok ember ez földön lakozik,
Kik az Krisztus nevét heában viselik,
Kik színnyel és szóval az hitet tettetik,
Az halált, az poklot szívekben viselik.

Némelyek papokhoz való győlölségben,
Avagy zsoldosihoz való irégységben,
Némelyek hasznokra való tekintetben,
Vallják az úr Krisztust tekéletlenségben.

Ezeknek is példa jó tanóságokra
Spira Ferencz doktor megjobbulásokra,
Az sok gonoszságtul eltávozásokra,
Az Krisztushoz való ragaszkodásokra.

Mert nem irígységért, sem gyönyörűségért,
Sem nagyobb haszonért, sem szabadulásért,
Sem ember kedvéjért, csak Krisztus kedvéjért,
Vallani az hitet kell idvösségünkért.

Nézhetsze meg kérlek az fejedelmeket,
Nézhetsze meg mostan az szent szörzeteket,
Nézhetsze meg nyilván az tisztviselőket,
Nézhetsze csak jól meg minden embereket.

Mely kicsin tisztesség adatik Istennek,
Mely kicsin becsűlet Isten beszédének,
Nézik és viselik csak hasznát testöknek,
Azért ezféle nép nem kedves Istennek.

Csak kevesen vannak, kik szent Dániellel,
Égő kemenczében mennének testekkel,
Avagy körösztfára az nagy szent Péterrel,
Lángalló rostélra az jó szent Lőrinczczel.

Im lássad, az Isten mint int nagy sok módon,
Mind prédikáczióval, mind hegedő szóval,
És az énekléssel, Isten mondásával,
Csodával, haraggal, jó tanácsadással.

De mint szerecsennek fejérítésére
Az szappan nem használ megszépülésére,
Majd úgyan nem használ ő megtérésére,
Az isteni intés ő idvösségére.

Sőt annak felette vagynak, kik keresik,
Törvel, nem törvínnyel az Krisztust kergetik,
Akarják újonnan esmég eltemetni,
És hogy fel nem támadt, pénzért hirdettetni.

De szégyent tőn Isten az szentséges pápán
Ezzel az csudával az ő méltóságán,
Az ő felmagasztalt hatalmas koronáján,
Kivel öklöldözi Krisztust templomában.

Az hitetleneknek meg fordúlásokra
Kiterjeszté Isten ezt jobbúlásokra,
Krisztus tagadásnak ő nagy példájára,
Mind az tévölgöknek jó útmutatásra.

Tartson meg az Isten mindnyájan az hitben,
Neveljen, éltessen az ő beszédében,
Bátorítson minket az igaz vallásban,
Ez csalárd világból vigyen országában.

Ezer ötszáz után az ötven háromban,
Az kárhozandókról való bánatjában,
Tőke Ferencz szerzé ezt Lindván versekben,
Visszhavonó néppel való vesződésben.