Tinódi Sebestyén, Sok részeges, hallgassátok erkölcsötöket (RPHA 1267)

Sok részögös, hallgassátok erkölcsötöket,
Isten ellen részögségben ti vétketöket,
Mert gyakorta felejtitök ti Istentöket.

Én beszédöm az Noéról kell elkezdenöm,
Az jó bornak meglelését megbeszéllenöm,
Sok rendbéli részögségöt megjelöntenöm.

Bárkájából Noé atyánk mikort kiszálla,
Mindenféle népét, barmát el-kibocsátá,
Ez szép szárazföldön Isten elszaparítá.

Ez időben az szőlőhegy soholt nem vala,
Paradicsomban Isten terömtötte vala,
Paradicsomból az vízezön kihoszta vala.

Sőt egy magas hegyben szőlő megmaradott volt,
Az Noéhoz közel szőlő gyükerezött volt,
Meleg nyárban szőlő fővel szépön termött volt.

Találá meg egy bakkecske, szép voltát látá,
Gyömölcsét megharapálá és megvidula,
Szép szakállát igen rázá, magát hagyigálá.

Igen hamar kihozatá Noé, hogy hallá,
Kis kertében béhozatá, elplántáltatá,
Oroszlánvért és majomvért hamar hozata,

És disznóvért és kecskevért ő kerestete,
Szőlő tövét mindezökkel megőtöszteté
Ő az vizét megszereté, soká terjeszté.

Nagy vígan vesszőjét Noé elültetteté,
Kapásokkal mívelteté, hordót töltete,
Egy kedvében az jó borban Noé köppente.

De lám, Noé az jó bortúl megrészögödék,
Szertelenül ruhájával ő elaluvék,
Az kisebbik fiátúl, Kámtúl megmevetteték.

El-kiméne, attyát Noét bé sem fedözé,
Két báttyának: Semnek, Jáfetnek aszt megbeszéllé,
Egy palásttal az két báttya hamar fedözé.

Az Noénak szemérmére ők sem nézének,
Visszanézvén, tisztösségöt attyoknak tevének,
Némikor Noé felserkene, hogy kimenének.

Kárát vallá ennek az Kám ő magzatiban,
Mert eszt Noé mind megérté, lőn nagy haragban,
Megátkozá Kámnak fiát ő nagy búában.

Nám, az Kámnak öregb fia Kanaán vala,
Sem, Jáfetöt az vén Noé áldotta vala,
Hogy őnékik az Kanaán éltig szolgálna.

Ifjak erről tanulhattok, mint atyátokat
Tisztöljétök, hallgassátok ti anyátokat,
Hogy rejátok ne vegyétök az ő átkokat.

Isten Noét vénségében kivötte vala,
Ötven héján ezör esztendég éltette vala,
Világszerte az ő magvát elsokasítá.

Részögösök megércsétök ti rendötöket,
Az bor miá külömb-külömb természettöket.
Oroszlánvérben kik részesök, mongyák ezöket,

Bátor szívök, mint Sámsonnak, igen erősek,
Bajviadalt vitézökkel semminek vélnek,
Józanulván, ha rákelnek, bokrot keresnek.

Az majomnak természeti igen játékos,
Mit mástúl lát, aszt műveli, oly igen okos,
Ő vérében aki részes, olyan játékos.

Tehetségöt részögségben sokat késértnek,
De nagy sokak erejökben csak szégyönködnek,
Kik amaszt es elszalasztják, táncban elesnek.

Oly rút férög disznó-férög ő állattyában,
Ő bársonyát nem kímélli, hever az sárban,
Ő vérében az ki részes, hever az sárban.

Részögösök kecskevérben az kik részesök,
Mert kecskéknek természetök, tombolnak, szöknek,
Magasságra felugordnak, kosul öklelnek.

Bémerülnek az bormarók sok tombolásban,
Kecske módra felszökésben és nagy sok táncban,
Részögségben sok gonosság lészön az táncban.

Alázatos, békességös egyik részögös,
Az második csak garázdás és oly versönyös,
Imádkozik és bűnén sír harmad részögös.

Negyedfélék apróságot igen kívánnak,
Ötödfélék dúlnak, fosztnak, oly igen lopnak,
Hatodfélék csak hallgatnak, mert megnémulnak.

Hetedfélék igen bölcsek, mint Damján lova,
Részögségbe veteködnek az hit dolgába,
Szentírásból semmitudók ők józanságba.

Nyolcadféle részögösök vannak udvarba,
Vitésségök, bölcseségök nincsen magokba,
Nyalánk hálót ők tanultak az ő dolgokba.

Nyelvesködnek, ők csácsognak úrasszony előtt,
Mit kívöl hallnak, aszt beszéllik úrasszony előtt,
Soknak ejtnek nagy bánatot baráti előtt.

Nám, az urak asztalokhoz azért ültetik,
Eszös népek az asztalnál csúfnak ítélik,
Mert csúfságát az asztalnál sokan mevetik.

Nem kell akkor hegedülni, lantot pöngetni,
Szép dolgokat krónikákból nem kell zöngeni,
Csalfa biró mert ott csácsog, aszt kell hallgatni.

Az csélcsapás többet használ az vitésségnél,
Hízölködés, csúfolkodás lantnál, énöknél.
Társim, ezzel se gondoljunk, igyunk jó kedvvel!

Gondban esik, elaluszik az kilencedik,
Az bor szagát ő megérzi, ha elkerülik,
Ott feltekint, az pohárért igen morgódik.

Igen eszik az tizedik, virrattig iszik,
Nagy gazdagnak véli magát tizenegyedik,
Az hásárton mindent elveszt tizenkettődik.

Száguldásval lovát veszti tizenharmadik,
Megsiratja kárát másnap, megjózanodik.
Mind virrattig elbúdosik tizennegyedik.

Olyak vadnak, gyaloghidat meg sem találnak,
Az híd mellett, hipp! az sáron általgázolnak,
Lábok nékik négy is vagyon, vélnéd baromnak.

Meg sem mosdik borzas fővel tizenhatodik,
Az konyára, az pincébe ottan béesik,
Ha meglátod mint Markalfot, bolondoskodik.

Ez es nem jó részögségbe ki vereködik,
Jámbor házasát, jó szolgáját kik sziggyák, verik,
Meg is ölik, részögségbe néha történik.

Hogy megércsed il részegös tizenhetedik.
Tíznyolcadik az jó borban mindaddég iszik,
Rókát szaggat, száját törli, ű esmég iszik.

Sokak vannak részögségben, sokat ígyérnek,
Tűlök kérik, józanokban teccik mérögnek,
Nevet vesznek, mert űt mongyák hazug agebnek.

Az huszadik szolgálatját igen ajánlja,
Szükségkorán ha meglelöd, aszt elhallgatja,
Il barátot, atyafiat minden utálja.

Gondolkodnak bornemiszják, igen hallgatnak,
Részögösök mit csácsognak, aszt mosolyogják,
Hogy bölcsebbek ők volnának, mind azt alítják.

Az bor szaga ő fejöket ott általhatja,
Csácsogását, felszökését minden meglátja,
Asszonyoknak az szebbikét táncban kivánnya.

Bormegiszják nékik vannak mikor akarják,
De az álnok fösvénségért ők bort sem isznak,
Mikor isznak, erkölcsöket jóvá sem hagyják.

Az kik urak, asztaloknál sokan ravaszak,
Súg, hogy félön az vendégöt hogy bolondíccsák,
Ű magának lágy italját félig iktassák.

Az asszonyok, szép lejányok nagy gyengén élnek,
Az asztalnál ők sem esznek, nagy fittyel élnek,
Maga még reggel szép sölt kappant ők elnyeltenek.

Ezöst kannácskát az pincébe eligazítnak,
Regtől fogva kit éfélig meg sem száraztnak,
Két rossz tálat ők zörgetnek, szöknek, tombolnak.

Sőt ők gyakran ablakokban hogy hímöt varrnak,
Rejtökhelről borosedént ők előrántnak,
Egyet-kettőt akasztalnak, ők esmég isznak.

Vénasszonyok, jaj szegényök, ők is kullagnak,
Setét herre, bort ha kapnak, eltoszogatnak,
Az leányok ha ellopják, igen kogyognak.

Utálják az jó bort az nagy tömlőjű dajkák,
Tejök jűjjön, bort ha kapnak, gyakran kortyantnak,
Az gyermökön elalusznak, néha megfojtják.

Vén szakállú hopmestörök mikor köppentnek,
Ott csácsognak és mint lehet, tombolnak, szöknek,
Az asszonyok, szép leányok azon mevetnek.

Jó bort kérnek, ha nem adnak, igen zúgoldnak,
De ha jó bor palaszkjokban, ők danógatnak,
Szakállokat borzogattyák, ők esmég isznak.

Ímé elrejtősztenek volt az vígságtevők,
Lantosok és hegedősök, kiknek bor lelkök,
Csak borért is elzörgetnek néha szegényök.

Gyorsan köppent, még idején békeni magát,
Szunnyad, véti ő nótáját, vonszja az fáját,
Meg is ütik, néha történik, bottal az hátát.

Székön ülő sok tolvajok, lesnek piacon,
Nagy morgással átkozódnak szenes fazekon,
Alól gyujtják, fölyül ontják az bort akkoron.

Árujokat olcsón veszik, nagy drágán mérik,
Néha ifjak alutt szénbe puskaport rejtik,
Az fellobban, Valkó vidékét elpörzsölik.

Az kannácska meg sem szárad, rejtökbe tartják,
Nagy gyakorta jól köppentnek, fart igazgatnak,
Onnat hazól férjök éhöznek, szoméhoznak.

Gondoljátok részegesök ti vétketöket,
Melyekbe megbántottátok ti Istentöket,
Il erkölcsnek, részögségnek vessetök véget.

Az bort Isten nagy jó végre nékünk terömté,
Mértékletösségvel véle élnenk engedé,
Józanságval minden őtet szépön dícsérné.

Bátor igyunk az jó borban, jó kedvet vegyünk,
Istenünknek, nemzetünknek csak mi ne véccsünk,
Ha külömben cseleködünk, lelkünkben veszünk.

Az ki szörzé, neve Sebestyén, szoméhságába,
Nyírbátorba ezörötszáz és negyvennyolcba,
Udvarbírák bort nem adnak, vannak átkjában.