Szkhárosi Horvát András, Rettenetes e világnak mostan minden dolga (RPHA 1204)

AZ ÁTOKRÓL.

(De maldictionibus).

Rettenetes ez világnak mostan minden dolga,
Csudálatos nagy vaksága és hatalmassága,
Nem fog rajta az istennek semmi igazsága,
Sem haragja, sem csapása, sem irgalmassága.

Az úristen megjelenté minden akaratját,
Hirdetteti szent ígéjét, nagy irgalmasságát.
Az bűn ellen nagy haragját, rettenetes átkját,
Nem akarja ez világnak örök kárhozatját.

De nem érti azt ez világ, jó neven sem veszi,
Megjelentett akaratját csak semmié teszi.
Az istennek jó tanácsát inkább bűnbe ejti,
Jóra intő szent ígíjét bosszúképpen veszi.

Imezt írja szent Moizes ötödik könyvében,
Ő könyvének huszonnyolczad jó nemes rendében:
Vedd eszedbe ki nem féled istent beszédedben,
Mikínt leszen az te dolgod minden életedben.

Ha uradnak istenednek szavát nem fogadod,
Mit neked mond és parancsol ha meg nem tartandod,
Reád szállnak rettenetes veszedelmes átkok,
Im megmondom; azon kérlek, hogy meghallgassatok.

Átkozott lészsz az városban, átkozott a mezőben,
Itt az átok azmit hirdet érts meg, vedd eszedben,
Hogy uradnak istenednek nem lészesz kedvében,
Jó szerencséd, előmented nem lesz életedben.

Átkozott leszen a te csűröd, minden maradékod,
Átkozott leszen te gyermeked, mind fiad, leányod,
Átkozott leszen az te csordád, mindennemű barmod,
Átkozott leszen az zsíros föld, nem ád semmi hasznot.

Átkozott lészsz a hol jársz kelsz minden életedben,
Megnyomorít az úristen téged nagy inségben,
Átkozott leszen minden dolgod cselekedésedben,
Mégnem elveszt az Úristen nagy hitetlenségben.

Rejád bocsát nagy döghalált, hogy megemésztessél,
Igen megvér nagy szükséggel, minden betegséggel,
Nagy hévséggel, hidegséggel és nagy dögösséggel,
Nagy aszálylyal és rogyával hogy kesergettessél.

Érczczé válik fejed felett a szép csillagos ég,
Vassá válik talpad alatt az nagy jó zsíros föld.
Port, harmatot, asszú hamut észik az asszú föld,
Megrepedez, úgy panaszol reád az szomjú föld.

Ad az isten ellenségnek tégedet kezébe,
Eloszlatol mindenfelé sok ország szegibe,
Az vadaknak, madaraknak te esel körmökbe,
És nem leszen, te testedről ki őket elűzze.

Egyiptomnak fekélyével megver isten téged,
Undok varral, viszketeggel az tinnen testedet,
Ne nyughassál és ne leljed te sohult helyedet,
Semmi orvos ne használjon örökké teneked.

Nagy vaksággal, bolondsággal megverjen az isten,
Keheskedjél, és elmédben szünetlen megrettenj,
Ugy tapogass az délszínben mint vak az sötítben,
Nyomorult légy, bosszút szenvedj te minden üdődben.

Feleséget ha hozandasz, más háljon ővéle,
Mikor házat csinálandasz, ne lakhassál benne,
Szőlőt űltetsz, de te semmit be ne szűrhess benne.
Te ökrödet el-levágják, ne ehessél benne.

Te gyermekid szemed-látván pogán kézbe esnek,
Szíved színed ott elhirvad, nagy bánatban lesznek,
Ellenségnek ő kezében te juhaid esnek,
Te marháddal és munkáddal idegenek élnek.

Viszen isten mind urastól idegen nép közzé,
Te ott szolgálsz fának, kőnek, idegen istennek,
Veszett leszesz, minden népek tőled példát veszned,
Csúfság leszesz, minden népek tégedet mevetnek.

Te a földbe nagy sokat vetsz, kün hasznod elveszett,
Mert a sáskák megemésztik, kit nehezen szenvedsz,
Szőlőt űltetsz, megkapálod, nagy erőssen mívelsz,
Az borában nem ihatól, csak férgeket töltesz.

Gyümölcsfádit, gabonádat rogya megemészti,
Olajfádnak ő zsírjával nem kezdesz meghízni,
Fiaiddal, leányiddal nem fogsz nyájaskodni,
Mert fogságba mind vitetnek, kezdnek rabbá lenni.

Idegen nép országodban nyakadra űl neked,
Tisztessége nagyobb leszen hogynemmint teneked,
Szegén lészesz, az idegen ád kölcsen teneked,
Ő fő leszen, te fark lészesz, parancsol teneked.

Ad az isten szolgálatra ellenség kezébe,
Annak szolgálsz éhen szomjan, mezítelenségben,
Vereséggel megtör téged a te erkölcsödben,
Ott sanyargat az fogságban téged nagy szükségben.

Messze földről az úristen hoz tereád népet,
Kinek nyelvét meg nem érted, nagy kegyetlen népet,
Ki nem teszen tisztességet öreg embereknek,
Meg sem szánja veszedelmét a kis gyermekeknek.

Megemészti te barmodnak a nép minden zsírját,
Te földednek ő gyümölcsit, mindenféle hasznát.
Nem hagy neked búzát, sem bort, semminemü marhát,
Levágatja ökreidet, juhodnak nagy nyáját.

Rejád szállja várasidat, erős váraidat,
Öszverontja tornyaidat, erős bástyáidat,
Ott elveszi hatalmadat és birodalmadat,
Megéteti ott teveled édes magzatidat.

Ott megészed öcséidnek édes szép gyümölcsit,
Fiaidnak, leányidnak az ő gyenge testét;
Ellenségnek megesmered rettenetességét,
Nagy sírással ott megeszed tin gyermeked testét.

Kedve-töltek ott egymásra igen irígykednek,
Mert nem adnak az gyermekben ő feleségeknek,
Semmi kedvet barátjoknak ott bizon nem tesznek,
Nagy szükséggel, ellenséggel mind környülvétetnek.

Kedven élő asszonnépek lesztek irigységben,
Kik az földre nem léphettek az nagy gyengeségben,
Irígykedtek férjetekre ott az nagy szükségben,
Mert nem adtok férjeteknek az gyermek testében.

Azon nap szült gyermekeket kezdik mind megenni,
Az órában, hogy születik burkostól megenni,
De urozva az férjektől ezt is kezdik tenni,
Mert nem leszen a szükségben nekiek mit tenni.

Rejád szállnak mind az átkok örök romlásodra,
Háborgatnak és gyötörnek, Moizses azt mondja,
Nem hallgattál istenednek mert ő mondására,
Hova lesznek, kik sietnek az sok hamisságra.

Nem őrizted istenednek szent parancsolatját,
Nem tartottad szent szerzését, semmi akaratját.
Nem rettegted nagy haragját, sem hatalmasságát,
Azért nyilván rejád várjad sokféle csapását.

Jelenségek, csudák lesznek minden magzatidban,
Nem szolgáltál az istennek mert jó akaratban,
Hátra hattad istenedet az nagy gazdagságban,
Megtöretél az átokban, isten haragjában.

Ha nem őrzed, meg nem tartod az isten beszédét,
És nem féled dicsőséges rettenetes nevét,
Megmutatja az átoknak minden nehézségét,
Megkeresi az úristen minden tisztességét.«

Im megmondá szent Moizses isten akaratját,
Az bűn ellen nagy haragját, rettenetes átkját,
Ám meglátják mikor várják az ítílet napját,
Kik nem nézik az istennek semmi jó tanácsát.

Hol mit gondol, most ez világ isten haragjával,
Nagy átkjával, csapásával, nagy sok ostorával,
Nagy aszálylyal, az sáskával és az döghalállal,
Külömb-külömb betegséggel és nyomorúsággal.

Hol mit használ az töröknek kegyetlenségével,
Sok jámbornak romlásával, keserűségével,
Sok szűzeknek, gyermekeknek nagy veszedelmével,
Sok árváknak rabságával, nagy rettegésével.

Az istennek haragjától egy cseppet sem félünk,
Szent ígíjét társsá vöttük, semmit nem épüllünk,
Predikálják nagy beüséggel, de nám nem kell nekünk,
Szégyenségben bátor éljünk, csak legyen sok pénzünk.

Nagy bővséggel ugyan nyilván jargal a hamisság,
Mindennemű uzsoraság, kalmárság, csalárdság,
Méltatlanság az föld népén, hamis hatalmasság,
Egyiptomnak rabságában esik Magyarország!

Magyar nemzet! nagy sok jót tőn teveled az isten,
El-kihoza Szittiából az jó kevér földre
Felűltete asztalfőre, minden tisztességre,
Pogánságból megfordíta az keresztyén hitre.

De nem tudád megköszönni az isten jóvoltát,
Nem akarád megesmerni nagy kegyelmes voltát,
Nem fogadád tanítását, semmi jó tanácsát,
De meglátod rövid időn nyilvábban haragját.

Az zsidókat Egyiptomból kihozá az isten,
Kik valának Farahónak kegyetlenségében,
Zsíros földön megszállítá, Kánaán földében,
De nem lőnek az istenhöz engedelmességben.

Nagy haragját az úristen rajtok megjelenté,
Várasokat megtöreté és semmié tevé,
Nagy szükségben gyermekeket vélek megélteté,
Őmagokat búdosóban mindörökké ejté.

Sodomának, Gomorrának mind lőn siketsége,
Mikor szent Lóth predikálla, nem lőn tisztessége,
Az istennek szent ígíje nem lőn böcsülletben,
Tüzes eső rejá szálla, szertelen elége.

Sok csudát tőn szent Moizses Egyiptom földében
Predikálla Fárahónak nagy sok bizonsággal,
Megmutatá sok csapását isten hatalmával,
De nem hivé: megtöreték az tenger habjában.

Sok csudát tött mindörökké az hatalmas isten,
Sok országot várasokat adott pogán kézben,
Megmutatá, hogy elvesznek, kik élnek nagy bűnben,
Kik nem tartják szent igéjét semmi böcsülletben.

Sok rendbeli predikátort most kildött közinkben,
Kiáltatja hogy ne éljünk ily fejetlenségben,
Gyülőségben, irígységben és nagy kevélségben,
Bujaságban, hamisságban, telhetetlenségben.

Ám Budáról az törekök igen predikálnak,
Nagy zengéssel mint az sáskák mirejánk kiáltnak.
Jól látjátok ő nagy torkát dühös döghalálnak,
Azon kérnek, hogy adjunk helt isten mondásának.

Az szegén föld szomjúhozik gyakorta miattunk,
Érczczé tötte mert az eget az mi gonosz bűnünk,
Az nagy portól, a mit szólhat, azt mondja münekünk:
Ha bűnünkből ki nem térünk, semmit nem ád nekünk.

Mind a szentek az írásban azt hürdetik nekünk,
Hogy az bűntől eltávozni erőssen siessünk,
Mert rejánk jő az nagy árvíz, kiben el kell vesznünk,
De nem hiszszik, napról napra inkább elvakúlunk.

De jaj nekünk, hogy közöttünk nincs fejedelemség,
Miként vala Ninivében, jó királi felség,
Ez országban meghidegült már minden reménség,
Rejánk szállott az nagy vakság, minden szemetlenség.

Romlásinknak egyik oka fejedelmek vattok,
Nagy ohajtván mind ez ország panaszol rejátok,
Kémélletlen az földnépén csak hatalmaskodtok,
Az istennek tisztességét nem ótalmazzátok.

Ha tanácsban egybegyűltek, azon tanácskoztok,
Az istennek igazságát miképpen rontsátok,
Az istennek hív szolgáit hamisnak mondjátok,
Miként a vak az délszínben úgyan tapogattok.

Azt tudjátok, hogy az isten megvénhödt már, nem lát,
De nem aloszik, rejánk pislag, nuha sok bosszút lát,
Idgyól látja ez világnak minden álnakságát.
Majd levágja az fejszével az gonosz termő fát.

Igen törtök templomokat, árkat igen hántok,
Erős bástyát, kőfalakat erőssen rakjátok;
De féljük: jő az ellenség, kit ingyen sem vártok,
Az istennek nagy haragja mert száll tirejátok.

Az gígások elveszének az özön vizében:
Azonképpen ti elvesztek az sok gyűlőségben,
Bosszontjátok az úristent az kegyetlenségben,
Kiért estek mindörökké nagy keserűségben.

Megnyomorult közöttetek az anyaszentegyház,
Majd elpusztul, nem éppülhet lám semmi igazság,
Tisztességben vala köztünk minap az csalárdság,
De most nem kell az igazság, nem kell az mennyország.

Örök isten ótalmazzad az keresztyénséget,
Ótalmazzad miközöttünk a te szent ígídet,
Adj miközzénk igazságos fejedelemséget.
Vedd el rólunk, örök isten, az kegyetlenséget.

Ezerötszáz negyvenhétben mikoron írnának,
Tállyán szerzék ezt énekben siket magyaroknak,
Kik istennek beszédével semmit nem gondolnak,
Hogy meglássák miokáért romlásra jutának.