Szkhárosi Horvát András, Rettenetes bűn, lám, volt a fösvénység (RPHA 1203)

Irodalomtörténet Poétika Források
Incipit: Rettenetes bűn, lám, volt a fösvénység
Változat:
RPHA-szám: 1203
Szerző: Szkhárosi Horvát András A verset a szerző látta el névmegjelöléssel. A kolofonban: Horvát András hagyá ezt egy jó kedvében
Cím: A fösvénységről
Változat:
A szereztetés ideje: 1545 A kolofonban: Újesztendőben, Ezerötszázban, immár negyvenötben
A szereztetés helye: A kolofonban: Tállyán
Szöveg Dallam A szöveg forrása: Régi Magyar Költők Tára XVI. század
AZ FÖSVÉNYSÉGRŐL.

Röttenetes bűn lám volt az fösvénység,
Az isten előtt lám örök gyűlölség.
Isten haragjában ejtő nagy ellenség,
A hova béfírhet ott nincsen tisztesség,
Békesség, egyesség, sem örök dicsősség.

Az fösvénségről azért mostan szóljunk,
De szent írásból mind igazat mondjunk,
Lássuk, mely igen szép kit sokan keresünk,
Mely nagy ellenségnek térdet fejet hajtunk,
És ítélet napján mely nagy kárba esünk!

Szent Pál apostol levelében írja,
Az fösvénységet ő megmagyarázza,
Bálvány-imádásnak ezt ő nyilván mondja,
Minden gonoszságnak gyökerének mondja;
Im tudománt teszek, mind ez világ hallja.

Bálvány imádók hát mind az fösvények,
Az kik hamisan begyűjtik az kincset,
Nyilván megmutatja telhetetlenségek,
Hogy nem az egy isten nekik reménségek;
Im megtetszik ezből nagy hitetlenségek.

Nem röst az ördög mi veszedelmünkre,
Onszol mindenkor az hitetlenségre:
Urunk Krisztus Jézust egy nagy hegyre vivé,
Ez széles világot mind neki ígéré,
Csak hogy térdre esnék és őtet tisztelné.

Ekképpen mindent az ördög megkísírt,
Nagy sokat ígér az térdre esésért,
De pokolra viszen az kegyetlenségért.
Istenét elhagyja ez világ kincséért,
Az Mammont imádja ő dicsőségéjért.

Timotheusnak Szent Pál ím ezt írja,
Az kazdagságot valaki kévánja,
Kísírtetben esik, ő magát megfojtja,
Az ördög kezébe önnön magát adja,
Nagy nyomorúságba ő magát burítja.

Erről bizonynyal Krisztus urunk mondja,
Mint fiainak nagy szép szóval mondja,
Hogy nehezen mennek azok mennyországba,
Kik sok pénzzel bírnak, bíznak kazdagságba.
Tizenkét apostol ez mondást csudálja.

Jól meglássátok ezt Szent Lukács írja,
Az Krisztus mondja minden meghallgassa,
Hogy az fösvénységtől minden magát ójja,
Mert az kazdagságban nincs élet, azt mondja,
Kár nyitja meg fülét az ki ezt nem hallja.

Az fösvénységet az isten megtiltá,
Mikor az törvént zsidóknak kiadá;
Az parancsolatban »ne orozz« azt mondá,
Más ember marháját senki ne kévánja,
Ki ezt meg nem tartja, istent megútálja.

Mind ez világ most rakva fösvénységgel,
Nagy kóborlással, telhetetlenséggel,
Urasággal jargal, nagy szertelenséggel,
Lám senki nem gondol semmi szégyenségvel,
Isten beszédével és örök élettel.

Jeremiásnak bételék mondása,
Mind igyekeznek — úgymond, álnokságra,
Az nagy fösvénységre, nagy uzsoraságra.
Mind papok, prófeták hajlók gonoszságra,
Azért mind fejenként jutnak nagy romlásra.

Lásd meg ha úgy nincs mint az irás mondja,
Hogy minden ember magát magasztalja,
Mind ez világ hajlott hamis kalmárságra,
Bölcs az hazugságra, minden álnokságra,
Arra hogy nem hallgat isten mondására.

Az Krisztus nekünk lám nyilván megmondja,
Kincset ne gyűjtsünk ez földen laktunkban,
Kit rozsda megeszen, az lopó ellopja,
De gyűjtsetek kincset — úgymond, menyországban,
Kit rozsda meg nem fog, lopó el sem lopja.

Az fösvénséget az Krisztus megtiltja,
Szent Pál apostol nevezni sem hagyja,
Hiszem ez világ ezt nem örömest látja,
De végre meglátja, hogy magát megcsalta,
Isten eleiben hogy jut számadásra.

Hallgassza! hogy mond Sofóniás erről,
Nyilván higyjed szól az nagy fösvénységről,
Meg nem ment az arany — úgymond, ítélettől.
És ítélet napján az veszedelemtül,
Ám te lássad mint jársz ki nem félsz istentül.

Mit használ neked ez világot nyerned,
Ha te lelkedet örökké elveszted,
Bizony az sok kincsvel magad meg nem mented;
Krisztus urunk mondja, de fösvény nem érted,
Ki nagy hamissággal az kincset bégyűjted.

Az nagy fösvénység csak örök szégyenség,
Nincs mennyben, földen fösvénnek tiztesség,
Bölcs Salamon írja nincsen ezben kétség,
Fösvénnél nincs, úgymond, nagyobb fertelmesség,
Lelket elárulja az telhetetlenség.

Jaj ennek — úgymond Abakuk próféta,
Ki fösvénységet gyűjt az ő házába,
Hogy az magas égbe fészkét felrakhassa,
Ő magát megmenti, nyilván azt alítja,
De nagy sűrő sárba ő magát szorítja.

Jaj! úgymond — nektek, kik várost csináltok,
Nagy vérhullással azt elfelrakjátok,
És nagy álnoksággal azt megtakarjátok;
Az próféta mit mond ím nyilván halljátok,
Soha ne mondjátok, hogy nem hallottátok.

Igaz mondása szent Ézsaiásnak:
Jaj mind azoknak, úgymond, a kik dúlnak,
Házat házra raknak, mezőket pusztítnak,
Gyűjtnek, csak magoknak, mindent nyomorgatnak,
Ezt bizonynyal higyjék hogy megdúlattatnak.

Az kik hamisan sok marhát begyűjtnek,
Nem ő magoknak, de másnak keresnek,
Bölcs Salamon írja, másnak gyűjtekeznek,
Másra irigykednek, de keveset élnek,
Nem tudják, hogy végre nagy szükségben esnek.

Ki hazugsággal az kincset begyűjti,
Hamis csalárdnak Salamon ítéli,
Halál kötelébe ő magát beejti,
Az ki bizodalmát kazdagságban veti;
Az szent irás mondja, ő magát elveszti.

Sokat az irás fösvénységről szólna,
De az én elmém mind meg nem mondhatja.
Bölcs Salamon király pokolhoz hasonlja,
Elég, hadd úgy, nem kell, hogy soha nem mondja,
Szent Ágoston doctor ezent bizonyítja.

Szent Pál doktornak ugyanaz tanácsa,
Kik igyekeznek, úgymond, kazdagságra,
Kísírtetben esnek nagy sok kévánságba,
Telhetetlenségben nagy sok bolondságba,
Hittül elszakadnak, esnek kárhozatba.

Megemlékezzünk az Szent Pál hogy mondá,
Az fösvénységet bolondságnak mondja,
Minden gonoszságnak gyökerének mondja,
Bálvány-imádásnak, hamisságnak mondja,
Im tudománt teszek, mind ez világ hallja.

Hogy az fösvénység nagy bűn, ím halljátok,
De fületeket azért bedugtátok,
Mint az áspis kígyó mind elhallgatjátok.
Semmi jó tanácsot ti be nem fogadtok,
Az szent írás mit mond, csak megcsuffoljátok.

Az Krisztus Jézus földen hogy jár vala,
Az fösvénységet ő is tiltja vala,
Hogy az kazdagságnak senki ne szolgálna,
Mert senki két úrnak nem udvarolhatna,
De az fösvény népek megcsuffolják vala.

Az kazdagoknak jaj! úgymond, tinektek,
Az Krisztus mondja, kik igen örültek,
Bizony jaj tinektek kik eleget esztek,
Ezt nyilván higyjétek, hogy ti megéheztek,
Jaj az kik nevettek, mert megkeseredtek.

Jaj lőn bizonynyal az fösvény kazdagnak,
Hogy alamizsnát nem ada Lázárnak,
Mert örök kínjába viteték pokolnak,
Jobb lőn szerencséje az varas koldúsnak,
Mert ezt kebelébe vivék Ábrahámnak.

Irgalmasságot ki mással nem teszen,
Kegyetlenségben ítéleti leszen,
És az örök tűzben lakodalma leszen,
Kinek soha vége örökké nem leszen,
Szent Jakab, Szent Máté ím tudománt teszen.

Fösvény Nábálnak nem jól lőn halála,
Hogy Szent Dávidnak eledelt nem ada,
Szükségnek idején marháját megtartá,
De Dávid királyért isten bosszút álla,
Hirtelen halállal Nábál mert meghala.

Acháb királynak ez jaj fején telék,
Mert Jézabellel nőstől megöleték,
Arra, hogy Nábodnak szőlőjét elvevék,
Telhetetlenségbe ő magát megölék,
De Jezabel testét az ebek megevék.

Anániásnak ekképen lőn dolga,
Fösvénységében mert nagyot hazuda,
Mezője árának felét megtagadá,
Az apostoloknak csak az felét adá,
Saphirával nőstel egyszersmind meghala.

Fösvénység miatt ám Júdás mint jára,
Ő telhetetlen Krisztust elárulá,
Magát felakasztá, az beli kiomla,
Röttenetesképpen lőn az ő halála,
Az lelke pokolra, örök kínra szálla.

Nyilván megmondja Szent Pál írásában,
Hogy az fösvények mennek kárhozatban,
Nincsen örökségek isten országában,
Dúlók, kobzók jutnak örök számadásban,
Hamis ragadozók keserű sirásba.

Távol járj tűlönk te gonosz fösvénység
Mert lám te voltál örök keserűség,
Te miattad szálla reánk hitetlenség,
Te miattad elhágy minket az istenség,
Te miattad elvész lám örök dicsőség.

Te hoztál közzénk minden gonoszságot,
Bálvány-imádást, minden álnokságot,
Nagy bölcs hazugságot, nagy sok gyolkosságot,
Sok hamis mértéket, fenektelen zsákot,
Az kereskedőknek te megnyitád poklot.

Sok szent papokat fösvénység! megcsaltál,
Sok pispököket hozzád holdeltattál,
Nagy sok templomokat oltalmul rakattál,
Sok nyaka nyírt embert oda onszollottál,
Sok lelki dúlókat te ott eltartottál.

Oh mely nagy sok kárt lelkünkben töttél,
Az egy Krisztustul minket elhitettél,
Hamis fogadással csak minket éltettél,
Minden igazságot lám te eltemettél,
Mind ez világ szerte lám elgyökereztél.

Mit tészsz volt köztönk ennyi sok csalárddal,
Hamis urakkal, ennyi pap baráttal,
Az kik el nem járnak ő hivataljokban,
Kiknek nem bízhatunk semmi oltalmokban,
Inkább háborgatnak minden igazságban.

Te vagy fösvénység egy gonosz ellenség,
Kit megkerülhetsz, annak keserűség,
Igaznak nehézség, hamisnak segítség,
Mert kedves te nálad ez világi szépség,
Nehezen fér hozzád a tökélletesség.

Mind ez világot fösvénység elfutád,
Görögországot lám mind elpusztítád,
Jó Magyarországot nagy szégyenben hozád,
Az sok pártolókkal mindaddig dúlatád,
Mígnem Buda várát pogán kézbe adád.

Fejetlen lábbá az urakat tötted,
Az sok dúlásból őket felemelted,
Kegyelmes uraknak őket mind nevezted,
Az kegyetlen embert visszakeresztelted,
Az kegyetlen farkast báránnak nevezted.

Mind ez világot öszveháborítád
Az nagy urakot te öszvesúsárlád,
Az nagy hamisságra őket felindítád,
Isten igazságát láb alá tapodád,
Nagy nyomorúságba az föld népét hozád.

Sok hamis törvént fösvénység! költettél,
Ki soha nem volt, olyat is szerzettél,
Hamis harminczadot te nagy sokat leltél,
Hamis ravást leltél, hamis dézmát leltél,
Borfoglalást leltél, borváltságot leltél.

Közinkbe hozál sok patvarosságot,
Méltatlan elviszsz nagy sok ajándékot,
De senkivel nem tészsz te irgalmasságot;
Te hozád közinkbe az sok hamis vámot,
Az sok ispánságot, sok hamis bírságot.

De jajt az írás mond az fösvényeknek,
Kik hamis törvént lelnek és szereznek,
Sok szegény árvákot kivel kesergetnek,
Szegény özvegyeket prédájokval tesznek,
Ézsaiás írja ezt az fösvényeknek.

Azért fösvénység! bizony jaj teneked,
Sok méltatlanság udvarol teneked,
Mind e világ látjuk, hogy takar teneked,
Mert nagyságos úr vagy, minden koboz neked,
De majd megcsalatol, — ím megmondom neked.

Útát megfogtad mindennek fösvénység,
Nem élhet tűled az nyomorult község,
Mert teneked szolgál lám minden mesterség,
Kalmárság, komplárság, minden szekeresség,
Vargaság, molnárság, hopp! mely szép tisztesség.

Néked fáradnak mind az szegény szántók,
Nagy éhen szomjan te reád kiáltók,
Neked verejteznek a szegény kapások,
Teneked fázódnak az szomjú halászok,
Neked sütköződnek az futó vadászok.

Sok bort fösvénység, hamisság! bégyűjtesz,
Nagy sok föld búzát az földbe rekkentesz,
Kivel nagy szükséget mindeneknek teszesz,
Vajjon s hova leszen mennyi kincset gyűjtesz?
Szent Dávid azt mondja: nem magadnak gyűjtesz.

Az szegény népnek erejét elveszed,
És munkájokkal az férgeket tölted,
Drágaságot mert vársz, azért el nem költed,
Átkozott vagy az búzát hogy így vesztegeted,
Bölcs Salamon írja, noha nehéz neked.

Meg nem mondhatom neked minden dolgod,
Büdös boroddal az népet bosszontod,
Elvesző marháddal őket sanyargatod,
Férges szalonnádot mind reájok osztod,
Senvedőt, halandót mind reájok hányod.

Te vagy fösvénység, mint az Krisztus mondja,
Az igazságnak mindenkor rontója.
Mikint az gabonát az tövis elnyomja,
Az isten beszédét kazdagság elfojtja,
Az kazdag fösvénnek hallgatni sem hadja.

Nem bízik semmit az fösvény istenben,
Hamisnak véli istent beszédében,
Mely isten azt mondja: bízzatok én bennem,
Nem hagylak tikteket semmi szükségtekben,
De te fösvény bízol az Mammon ördögben.

Vadat, madarat lám az isten eltart,
Ki soha nem fon, nagy asztagot sem rak,
Az holló fiaknak isten eledelt ad,
Csak az fösvényeknek eleget nem adhat,
Jaj szegény fösvénység! hogy ily nagy hasú vagy.

Nagy csudaképpen régen ó törvényben,
Az puszta földen, az nagy kietlenben,
Hatszázezer embert eltarta bővségben,
Ruhájok sem nyőtt meg negyven esztendőben,
De lám az fösvények még sem bíznak ebben.

Az Krisztus Jézus öt árpa kenyérrel,
Öt ezer embert betölte bővséggel,
Mindezeken bíztat tökélletességgel,
Hogy hívatalunkban eljárjunk hívséggel,
Minden szükségünkben lenne segítséggel.

Hogy mind kicsiny nagy, keres fösvénységet,
Hitetlenségünkért vér az isten minket,
Pogán kézbe adja mi feleségünket,
Édes gyermekinket, kövér mezőinket,
Jeremiás mondja, ne legyen kétséged!

Vajha tudnátok a mit szent Jakab mond:
Nosza kazdagok! jajgassatok — úgymond,
Nagy nyavalyaságba még ti estek — úgymond,
Az ti kazdagságtok megrothadott — úgymond,
Minden ruhátokat moly megeszi — úgymond.

Semmi marhával ez világra jöttünk,
Semmit bizonynyal mi el sem vihetünk,
Minden sáfárságról nagy számot kell adnunk,
Élettel, ruhával hát megelégedjünk,
Ez szent Pál mondása, de nem tetszik nekünk.

Aranyotokat lám rozsda mind megfogta,
Ezüsteteket mind megrútította,
Ennek az rozsdája leszen bizonyságra,
Az ti testeteket mind tőz elszárasztja,
Az ti kéncseteknek ez lészen jutalma.

Jaj, jaj tenéked, bizony jaj, fösvénység!
Hogy rajtad nem fog lám semmi szégyenség,
Útálatos nálad isteni bölcseség,
Az ő szent ígéje te nálad gyermekség,
De tégedet elveszt az nagy hitetlenség.

Nem fér te hozzád isteni bölcsesség,
Nincsen miattad senkinek békesség,
Munkás jámboroknak nincs nálad tisztesség,
Jóra tanyítókhoz semmi kegyelmesség,
Semmi nem kell néked csak telhetetlenség.

Megvér az isten az nagy hamisságért,
Az szegény gyászokért, özvegyek, árvákért,
Kik reád kiáltnak az kegyetlenségért,
Mindenkor átkoznak az méltatlanságért,
De innom nem adtok az igaz mondásért.

Ébrölj fösvénység! igen elaludtál,
Térj istenedhöz beszéllj Zacheussal,
Beszélj, az szentekkel, Szent Pál apostollal,
Ne dugd be füledet ezüsttel, aranynyal,
Mert nem lehetsz részes higyjed az Krisztussal.

Mikor írnának ez új esztendőben,
Ezerötszázban immár negyvenötben,
Fösvénységről költék Tállyán ezt énekben,
Horvát András hagyá ezt egy jó kedvében,
Hogy tanácsot adna mindeneknek ezben.