Sztárai Mihály, Mostan emlékezzünk a régi időkről (RPHA 1016)

Irodalomtörténet Poétika Források
Incipit: Mostan emlékezzünk a régi időkről
RPHA-szám: 1016
Szerző: Sztárai Mihály A verset a szerző látta el névmegjelöléssel. A kolofonban: Egy nyomorult ember ezt írta versekben, Nevét megjelenté az első részében
Változat:
Ajánlás: Tolna város polgárai
Cím: Historia de vita Athanasii
Változat:
A szereztetés ideje: 1557 A kolofonban: Az ezerötszázban és az ötvenhétben
A szereztetés helye: A kolofonban: Tolna várasában, az Duna mentében
Akrosztichon: A versnek van akrosztichonja. MICHAEL STARINVS DE VITA DOCTISSIMI AC BEATISSIMI ATHANASII ALECSANDRIAE EPISCOPI FIDELISSIMI CHRISTIANIS VNIVERSIS SED INPRIMIS HIS OPTMIS AC ORNATISSIMIS CIVIBVS TVLNENSIBVS VERITATEM EVANGELICAM PROFESSIS FIDELITER SCRIBIT ET CANIT EET SVAM INTERIM FORTVNAM SI LICET PARVA COMPONERE MAGNIS EANDEM ESSE OSTENDIT ET SVA EISDEM SERVITIA CVM SVMMA FIDE COMMENDAT
Kolofon: A versnek van kolofonja.
A versforma fajtája: Szótagszámláló, izostrofikus vers.
Versforma: a12(6,6), a12(6,6), a12(6,6), a12(6,6), a13(6,7)
Keresés erre a rímképletre
Keresés erre a szótagszámra
Nótajelzés: Rettenetes bűn, lám, volt a fösvénység (RPHA 1203)
Dallam: A vers énekvers. RMDT1/747, RMDT1/756
Terjedelem: Terjedelem: 314 versszak
Irodalmi minta: Rufinus Tyrannius (Aquiliensis): Historia Ecclesiastica
Tortèlli (Aretinus) Giovanni: D. Athanasii vita per Ioannem Aretinum collecta
Flavius Magnus Aurelius Cassiodorus: Historia ecclesiastica tripartita
Műfaj: [ vallásos (001) > história (002) > leíró v. értekező (005) > prédikációs ének (010) ]
[ vallásos (001) > história (002) > elbeszélő (004) > egyháztörténeti kivonat (300) > régi (302) ]
Felekezet: 100% evangélikus (2 db)
Változat:
Kritikai kiadás: RMKT 5. 157 RMKT 5. 157
Szöveg Dallam A szöveg forrása: OTKA K135631
Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

[part "ELSŐ RÉSZE."]

Mostan emlékezünk az régi időkről,
Az régi időkben egy jámbor pispekről,
Athanáziusról, igaz keresztyénről,
Ő igaz hitiről, jámbor életiről,
Sok háborúságnak elszenvedéséről.

Jézus Krisztus urunk születése után
Háromszáz tizenhét esztendő elmúlván,
Az Görögországban Konstántinápolyban
Konstántinus császár vala uralkodván,
Az keresztyéneket nagyon oltalmazván.

Csakhamar terjede Istennek ígéje,
Mindenütt hirdettetik az Úr Krisztus neve,
Mellyel az sátánnak kitelék ideje,
És azon az sátán nagyon megijede,
Álnoksággal azért naggyal felfegyverkezék.

Hatalmasságával, nagy vérontásával,
Sok keresztyéneknek martyromságával,
Az ördög megví vala az Úr Krisztussal,
De látá, hogy semmit ő nem használ azzal,
Mert az keresztyének szaporodnak azzal.

Ám egy eretneket azonnal támaszta,
Kinek az ő neve az Árrius vala,
Alexandriában ő fő ember vala,
És az pispökséget ő kévánja vala,
Hamis tudományát azért hinti vala.

Ennek tudománya ilyen hamis vala:
Krisztus istenségét ő tagadja vala,
Csak puszta embernek őtet vallja vala,
Isten eszkezének őtet mondja vala,
És úgy teremtőnek, váltónak mondja vala.

Legelőszer úgymond az Isten teremté,
És mint eszkez által világot teremté,
Azután váltságra mi éröttünk küldé,
De ő istenségét ő véle nem közlé,
Minden embereknél csak őt feljebb tevé.

Sok bolond embernek ez oly igen tetszék,
Nagy hamar nagy sokan ezt könnyen elhivék,
Mert az okossághoz nagy könnyen férkezék,
Azért keresztyén nép kétfelé hasonlék,
Krisztus személyéről nagy kérdés támasztaték.

Tartják Árriussal, a kik imezt mondják:
Csak ember a Krisztus, nem Isten, azt vallják;
Tartják a Krisztussal, kik Istennek vallják,
És őtet embernek egyetemben vallják,
Istennek, embernek közbenjárónak mondják.

Alexandriában jámbor pispök vala,
Kinek az ő neve Alexander vala,
Athanáziust ez feltartotta vala,
Atyjátul, anyjátul ő elkérte vala,
Mert kicsin korában jónak esmérte vala.

Reggel, hogy egy napon tengerre néz vala,
Felső palotából szépen látja vala,
Deák gyermekeket hogy játszódnak vala,
Pispeket ő köztök valasztottak vala,
Az Athanáziust, ki keresztel vala.

Igen ő az dolgon csodálkozik vala,
Deák gyermekeket béhívatta vala,
Mit cselekedtenek? ő kérdezi vala,
Athanáziusra ők mutatnak vala,
És cselekedetit nem tagadja vala.

Nagy szépen kérdezi Alexander pispök,
«Micsoda hitetek és mint kereszteltek?»
Athanázius csak mind felel előttek,
Hitnek ágazatját számlálja előttek,
Keresztyénségnek módját szépen mondja előttek.

Választá azonnal az pispök magának,
Látván ő elméjét, adá tanyítónak
Hogy felnevekednék egyházi pásztornak,
És lenne rontója hamis tudománnak
Igaz tanyítója Krisztus juhainak.

Sokakat elmével ő feljül múl vala,
Jámbor életiben igen fénlik vala,
Azért őt az pispök úgy szereti vala,
Az ő asztalánál őt éteti vala,
Őtet esperestté immár tötte vala.

Döge Árriusnak hogy támadott vala,
Alexander pispek ellene szól vala;
De miérthogy immár ő vén ember vala,
Azért erős munkát ő nem tehet vala,
Csak az Úristennek nagyon könyörög vala.

Eretnek Árriust el-kiűzte vala,
Levelét mindenütt elfoltatta vala,
Az keresztyéneket bátorítja vala,
Árrius dögétől oltalmazza vala,
Tüle magát ójja, mindennek írja vala.

Vakmerő Árrius ellene jár vala,
Görög pispökeknek hízelkedik vala,
Ő tudományával hanyakodik vala,
Az jámbor vén embert megcsúfolja vala,
Azképen ő mérgét mindenütt hinti vala.

Igy hozzá állának nagy sok városokból,
Sok főfő pispökek ő bolondságokból:
Euzébius pispök Nikomédiából
Másik Euzébius az Cezáreából,
Az Theagonius az Nikha városból.

Theonázes álla az Marmarikából,
Maris pispök véle Kalcedóniából,
Sekundus mellette az Ptolemaisból,
Arcius Lidiából, Gergely Bertyrusból,
Theodorus álla az Leodiceából.

Athanázius más Anadzarbiából,
Paulinus Tyrusból, az nemes városból,
Patrophilus álla Zithopóliából,
Narciscus isméglen az Neroniásból,
Menophantus álla mellé az Efezusból.

Derékképen ezek Árriussal vannak,
Az Úr Krisztus ellen nagyon hadakoznak,
Istennek nem vallják, csak bolondoskodnak,
Nagy sok szegény népet tőle elszakasztnak,
És az Lucipernek ők oly igen vadásznak.

Oh mely nagy sok romlás az miatt indóla,
Napkelet, eníszet ezen megindúla,
Egész keresztyénség ezen megindúla.
Konstántinus császár mikoron meghallá
Ő is lám ez dolgon oly igen megbúsula.

Csakhamar választá ő megbúsultából
Ozius pispöket az Hispániából.
Túdós, jámbor embert Korduba városból,
Hogy menne közikben parancsolatjából,
Tenne csendeszséget Isten akaratjából.

Tőle mindnyájoknak szép levelet íra,
Árriust főképpen igen megkorpázá,
És az pispökeket igen pirongatá,
Az jó egyességre es őket mozgatá,
Az levélben mikor nékik ímezt írá:

«Ilyen kérdéseknek — ha ti jók volnátok,
Haszontalan voltát nyilván jól látjátok,
Az szegény községet nem háborgatnátok,
Sőt nagy egyességvel ti tanyítanátok,
Az Krisztust Istennek, embernek vallanátok.

Sok eretnekséget eltávoztatnátok,
Istennek ígéjét ne útáltatnátok,
Ne gyaláztatnátok, ne káromlanátok,
Ki volna uratok, ti meggondolnátok,
Mert nyilván tudjátok, hogy néki számot adtok.

Sok lelket vesztetek ti bolondságtokkal,
Hogy ha ti tartjátok bolond Árriussal,
Térjetek meg inkább, légyetek Krisztussal,
Légyetek egyesek anyaszentegyházzal,
Visszát ne vonjatok az igaz credóval.

Inkább te Árrius olyat indítottál,
Kit tönnön agyadból magadban gondoltál,
Az tönnön elmédben lám visszafordúltál,
Egész szentírásnak ellene támadtál,
Az Krisztus Jézusnak hogy ellene mondottál!»

Megtére Ozius, semmit nem használa,
Árrius vakságban ugyan megmarada,
És az ő nagy mérge inkább elárada.
Konstántinus császár es reá gondola,
Béhívatá őket egy nagy koncziliomba.

Igen sok szekeret, hajót kerestete,
Nagy bőséges élést gyorsan szereztete,
Mindenfelé hamar követet ereszte,
Hogy minden eljőne, költséget se tenne,
Az császár költségén bár útra eredne.

Ám mind begyűlének Nicea várasban,
Háromszáz tizennyolcz pispek a Synodba,
Véle túdos népek vannak társaságban,
Kik széllel lakoznak ez széles világban,
Szántalan sok köznép bégyűle az városban.

Csak az jelessében néhánt megnevezünk,
Kik jelen voltanak ott túdos pispekek,
Kiknek Krisztus Jézus vala ő mesterek,
Isten s ember valván egy idvözítőjek,
És közbenjárójok, minden gondviselőjek.

Béjött vala akkor el nagy messze földről
Makárius pispök az Jeruzsálemből,
Pafnucius pispök szintén Egyiptusból,
És az Jakab pispek az Migdoniából,
Az jámbor Pál pispek az Neocezáreából.

Eusztakhius pispök Antiokhiából,
És az Miklós pispök az Ciliciából,
Az Ozius pispek az Hispániából,
Alexander pispök Alexandriából,
Az Athanázius véle jött az városból.

Athanáziusnak ott kell vala lenni,
Mert ő Árriussal tudna vetekedni,
Éles elméjével őtet elől venni,
Az ő csalárdságát el-kijelenteni,
Isten ígéjével megszégyeníteni.

Többen valának ott jámbor pispekek,
Kik az többi között nám nevezetesek,
Cyprus szigetéből Spiridion pispök,
Az Cezáreából Euzébius pispek,
Igen tudós pispek, de megbolondult pispek.

Igen fogta vala az Árrius pártját,
Míg meg nem ismeré az ő hamisságát,
De mikor meglátá az ő bolondságát,
Megtére, elhagyá az ő nagy vakságát,
Miként meghalljátok végre ő vallását.

Sokan ezek közűl olyak is valának,
Kik az Krisztus mellett nagy kínt vallottanak,
Az jobb lábok, kezek elvágattatának,
És kiknek jobb szemek kitolyattatának,
Kiknek mind két kezek es elvágattatának.

Sok közűl egy vala Pafnucius pispök,
Az második vala az jámbor Pál pispek,
Az harmadik vala az Maximus pispek,
Többen is könyékben vágott lábok, kezek,
El-kitolyatott tőlek az jobb szemek.

Jó Sylvester pispök oda nem jöhete,
De ő az Rómából követeket külde,
Alexander pispek meg azképen külde,
Konstántinápolyból hogy ő nem jöhete,
Mert mind az kettőnek nehéz vala vénsége.

Minden pártosival Árrius ott vala,
Kiket onnan feljül megneveztünk vala,
Vakmerőségökben bizakodnak vala,
Mert önnön magokat lám elhitték vala,
Hogy többet tudnának, azt alítják vala.

Igen nagy sok bölcsek oda gyűltek vala,
Kik csak ez világban bölcselkednek vala,
Kik pogán bölcseknek hívattatnak vala,
Jámbor pispekeknek hívattatnak vala,
És az Árriussal azok is tartják vala.

Az egyik közűlek elől állott vala,
Ő bölcseségével hanyakodik vala,
Kivel tudós népek vetekednek vala,
Ketten beszédekkel véle vínak vala,
De semmit ő néki lám nem tehetnek vala.

Titus nagy vén ember ottan előlálla,
Ki Jézus Krisztusnak confessora vala,
De őtet mindnyájan igen féltik vala,
Némelyek peniglen megnevetik vala,
De az pogán bölcsnek ímezt mondja vala:

«Hallgasd meg pogán bölcs, a mit néked mondok,
Az Jézus Krisztusnak ő nevében szólok,
Hallgasd meg mit mondok, mert igazat mondok,
Csavargó beszédet én nem szaporítok,
Hanem rövideden tenéked sommát mondok.

Az egy Isten mennynek földnek teremtője,
Látó, láthatatlan állat teremtője,
Kinek mindeneknek teremte ígéje
És megerősített ő dicső szent lelke,
Minden keresztyénnek ő benne reménsége.

Nem két istent vallunk hogy ekképpen szóljunk,
Az Isten ígéje, kit fiúnak vallunk,
Bűnös embereken könyörűlt mi rajtunk,
Született éröttünk és lakozott köztünk,
Megholt mi éröttünk, feltámadott éröttünk.

Az atya úristennek jobbján ül éröttünk,
Mert ő mi szószólónk és egy közbenjárónk,
Ő mi oltalmazónk, minden gondviselőnk,
Ő az Istenember, az mi idvözítönk,
Kit világ ítélni – mi jövendőre várunk.

Semmiben ezeket hátra te ne vessed,
Az tönnön elmédből ezeket ne mérjed,
Szívedből, lelkedből csak ezeket higgyed,
Az Isten beszéde, hatalma meghiggyed,
Felelj te énnékem, ha ezeket elhitted!»

Igen az pogán bölcs ezen álmélkodék
És az ő szívében azonnal megesék:
«Meghittem bizonnyal!» ily szóval esküvék,
És a vén jámbortul kézen fogattaték,
Keresztyén egyházhoz keresztségre viteték.

Igen inti vala társait mentében,
Hogy ne maradnának az hitetlenségben:
«Láttatok engemet én bölcseségemben,
De meggyőzettetém Isten beszédében,
Hiszek háromságban, az egy igaz Istenben!»

Azonközben egyben mindnyájan gyűlének,
Nagy királyi házban székek tétetének,
Pispekek nagy szépen renddel leűlének,
Nagy sok tudós népek vélek leűlének,
Hogy Isten szavából igazat ítélnének.

Legutól béméne császár ő felsége,
Egy alacson széken közöttök leűle,
Alázatosságát azzal ő jelenté
És ő mindnyájoknak tisztességet teve
Hogy egymást tisztelnék, példát ők vennének.

Eustakhius pispek nagy szépen felkele,
Mindnyájok képében császárnak köszöne,
Hogy nagy dícsíretre méltó ő felsége,
Kinek első gondja Isten tisztessége,
És minden szerelme, Istennek ígéje.

Konstántinus császár nagy szépen azt mondja:
«Mely idők voltanak, mindentek jól tudja,
Mint háborgattanak, testetek mutatja;
Az békeség azért Isten adománya,
Kérlek egyességet mindentek akarja.

Sok rútságot hoztok ez visszavonyással,
Mikor ti egyesek nem vagytok egymással,
Sőt egymásra vagytok szidalmatossággal.
Perrel és patvarral sok rágalmazással,
Ti személyeteknek útálatosságával.

Az igazsággal ti hogy nem elégesztek,
Lám az úristentül vagyon ti könyvetek,
Miért magatokat megnevettetitek,
Az hitetleneket is gyönyörködtetitek;
Hiszek szent lélekben, lám ti elfeledtétek.

Ne légyen köztötek semmi visszavonyás,
Nem illik hozzátok eretnek pártolás,
Légyen ti köztötek igaz prédikállás,
Hogy igazán légyen az Isten imádás,
Uram Jézus Krisztus, kérlek hogy ezekhöz láss!»

Derék koncziliom ezt hallgatja vala,
Minden jámbor ember jóvá hagyta vala:
De Árrius párti ezt nehezlik vala,
Azért önnön köztek ők zúgódnak vala,
Sok panasz-levelet egymásra hoznak vala.

Rövid választ teve császár levelekről,
Egyenkint elszedé mind az ő kezekből:
«Az Isten megítél titeket ezekből,
Nem kell most múlatni szóljatok az hitről,
Igazat valljatok az Jézus Krisztusról!»

Igen hamar tűzre azt mind hányattatá
Árriust azonnal előhívattatá,
Az Athanáziust ellenben állatá;
Igaz ítéletet pispekekre hagya,
Hogy minden hallgatna, fejenkint megparancsolá.

Árrius magában igen kevély vala,
Nagy szertelen magas hosszú nyakú vala,
De az beszédével hízelkedő vala,
Az emberek előtt olyha komor vala,
Mint az álnok kígyó bizonnyal olyan vala.

Ezt az ruházatja megmutatja vala,
Félvállon palástját ő viseli vala,
Ruhája fél újját el-kiölti vala,
Mint szárnya szegett lud, csebeskedik vala,
Igen szégyentelen és orczátlan vala.

Ellenben kediglen az Athanázius,
Kinek bizodalma az úr Jézus Krisztus,
Kegyes tekintetű, igen alázatos,
Maga viselésben igen mértékletes,
Igazságban erős, de azért ő szemérmes.

Próbára kelének, öszvefelelének,
Nagy sokat egymással ők vetekedének,
Isten beszédéből kit megítélének,
Az jámbor pispekek, kik ott leűlének.
Az Árrius mellett csak kevesen lőnek.

Igen hamis vala Árrius vallása,
Mert az szent írásból nem vala támasza,
Sőt mind az szent írás ellene szól vala,
Hogy az közbenjárót csak embernek vallá,
Azert csak tizenkét pispek ő véle vala.

Sőt végre azok is mind megíjedének,
Némelyek tettetvén, hogy már megtérének,
Haton Árriussal számkivettenének;
Nem sok idő múlván ketten megtérének.
Az Theagonius, Euzébius jövének.

Csoda nagy szép vallást Euzébius teve
Krisztus szerelméről mikor így beszéle:
«Az atya istennek ő egyetlenegye,
Világ teremtője és idvözítője,
Isten-ember lévén megengesztelője.

Oly igen szép dolgok akkoron levének
Az keresztyén hitről mind vallást tevének
Mely vallást írásban béhelyheztetének,
Hogy mindenek vélünk egyet értenének,
Világ végezetig kik Krisztusban hinnének.

Próbaképpen mondják: hiszünk egy Istenben,
Az egy mindenható atya úristenben,
Az mennynek és földnek ő teremtőjében,
Jézusban Krisztusban, mi idvözítőnkben,
Az atya istennek egyetlenegy fiában.

Igaz istenséggel öröktül született
Az atya istentül és nem teremtetett,
Sőt az egész világ tűle teremtetett,
Egy lévén állatjával, nékünk jelentetett,
Az ki mennyországból mi éröttünk leszállott.

Felvötte éröttünk ő az emberséget
Bizony ember lévén értünk ként szenvedett,
Harmadnap azután ismég feltámadott,
Felment az mennyégben atya jobbján állott,
Minden keresztyéntül itéletre várandó.

Igyemben mi hiszünk mind az szent lélekben,
Atyátul, fiútul származott Istenben,
Ki vezérel minket minden mi ügyünkben,
Megtart az írásnak igaz értelmében,
És vígasztal minket mi keserűségünkben.

De azután hiszünk anyaszentegyházban,
Szentek egyességét, bűnnek bocsánatját,
És a mi testünknek ő feltámadását,
Az örök életnek nyilván megadását,
Mert mindnyájan hisszük az Isten mondását.

Ezeknek kívüle az kik pártot tartnak
Istentül s mi tőlünk ők mind átkoztatnak,
Kik az egy Istennek ellene szólottak,
Az ő szent fiának ellene támadtak,
Az ő szent lelkének is ellene jártanak!»

Levének ezután olyak az synadban,
Kik lőnek ön magoktul ilyen akaratban,
Hogy egyházi népek az szent házasságban
Többé ne élnének, lenne tiltás abban,
Csak szűzek lennének élnének tisztaságban.

Igen tetszik vala sokaknak ez dolog,
De nem tetszik vala az Pafnúciusnak,
Hogy ki jámbor pispöke vala Egyiptusnak,
Azért ő felele, ellent monda annak,
Imezképen szólván egész koncziliomnak:

«Sőt nagy szép tisztaság az igaz házasság,
Ne tiltassék tőlünk azért az jámborság,
Mert helyette béjő undok paráznaság,
Véle egyetemben számtalan gyilkosság,
Távol légyen tőlünk azért ily nagy vakság.»

Senki szent lelkének ellene nem szóla,
Szent Pálnak jövendőmondásáról szóla,
Ördögi tudománnak ilyen dolgot monda,
Mely szép házasságnak ellene támadna,
Képmutatásképen hazugságot szólna.

Igen jóvá hagyák mind az ő mondását,
Mert noha ő magát szűzen megtartotta,
Mégis oltalmazá papok házasságát.
Ördög nem teheté akkor akaratját
Míglen nem támasztá az Calixtus pápát.

Mind haza oszlának az kik ott valának,
Az koncziliomból helyekben szállának,
Négyen Árriussal csak hogy pirongának,
Kik szánkivetésben ő véle valának,
Az Isten Krisztusnak hogy ellene mondának.

Immár meghallátok ennek első részét,
Athanáziusnak felnevekedését,
És az Árriussal megvetekedését;
Másszor meghalljátok nagy sok szenvedését,
És szenvedésekben nagy jámbor életit.

[part "ATHANÁZIUS ÉNEKÉNEK MÁSODIK RÉSZE."]

Csodákat halljatok jámbor keresztyének:
Nagy hamar meghala Alexander pispek,
És Athanázius helyében lőn pispek,
Melyet megirigyle a nagy irígy ördög,
Azért háborgatá őtet az sok eretnek.

Hamar nagy sok felől ismég támadának
Kik az Árriussal még pártot tartának;
Hogy őt haza hoznák, mind azon volnának,
Az Euzébiushoz az kik hallgatnának,
Ki pispeke vala Nikomédiának.

Ravasz nagy vén ember Euzébius vala,
Az konczíliomban úgy tétette vala,
Árriusnak pártját hogy elhagyta vala,
Tizennégy magával megátkozta vala,
De azért az mérget szívében tartja vala.

Igen forgolódik az ő barátival,
Athanáziusra sok árultatással,
Hogy meggyűlöltetnék őtet az császárral,
Utána indultak nagy sok álnaksággal
Nagyon viaskodnak az Jézus Krisztussal.

Sok szántalan nyila vagyon az ördögnek,
Az ki hív mestere az eretnekségnek,
Azért ily tanácsot köztök végezének,
Hogy az Árriusért ők könyörgönének,
Néki az császártul kegyelmet nyernének.

Tanácsok ez vala, de titkolják vala,
Mert ők ebben utat nem találnak vala,
De lám az császárnak özvegy nénje vala,
Kinek az ő neve Konstánczia vala,
Annak egy eretnek ravasz káplánja vala.

Igen hízelkedik az káplány asszonyának,
Az Árriust gyakran ő mondja igaznak,
Nagy irigység miatt de megnyomorúltnak,
Hogy az község előtt láttatott túdósnak,
Kiért az pispekek reá támadtanak.

Asszony az káplánnak beszédét elhivé,
Igaz pispekeket ottan meggyűlölé,
Az Árrius mérgét szívében bévevé,
Kiért az úristen az asszont megveré,
Halálos kórágyban mert hamar őt ejté.

Nagy keserűséggel császár látogatja,
Az ő kórágyában nagyon vígasztalja,
Asszony ő halálát noha így jól látja,
De mégis az mérget szívében titkolja,
Sőt ő az császárnak szép beszéddel ezt mondja:

«Im látod meghalok, világból kimúlok,
De te országodról szorgalmatos vagyok,
Ne következzenek szántalan romlások,
Igaz emberekért nagy sok pusztúlások,
Kiknek igazságért vagyon háborúságok.

Semmit én teneked most többet nem szólok,
Mert látod világból ezennel kimúlok,
Ez nap én tenéked egy hív káplánt adok,
Önnen magam helyett teneked ajánlok,
Tőle megértheted a mit most néked szólok!»

Vala az császárnak ez beszéd eszében,
Szerelmes nénjeért káplán is kedvében,
Azért előlvevén káplán beszédében,
Ki az Árriusért lőn nagy könyörgésben
Hogy ő ne tartatnék többé számkivetésben.

Nem akara azért ő hertelenkedni,
Az pispökek ellen őtet haza hozni,
Hanem ő vallását elébb megíratni,
Árrius kezével, és akará meglátni.
Akkor az Árrius sok csalt kezde gondolni.

Igen lépegeti ő eretnekségét,
Nagyon változtatá előbéli ígéjét,
De azért megtartá ő hamis értelmét,
Csakhogy az császárnak béköthetné szemét.
Császár pispekeknek küldé ő levelét.

Valának akkoron az Jeruzsálemben
Nagy sok fő pispökek az gyülekezetben,
Kiknek lám a császár íra levelében,
Árrius vallását vetnék ítéletben,
Ha jónak találnák, fogadnák közikben.

Ezt látván némelyek, álnokságnak mondák,
Álbeszéddel írott hazugságnak mondák,
Árrius pártosi lám mind jóvá hagyák,
Azonnal közikben őtet béfogadák,
És annak levelét mindenfelé kiadák.

Ravaszsággal azért Árrius indúla,
Alexandriában mikoron béjuta,
Az Athanázius nem fogadja vala,
Őtet mint ördögöt távoztatja vala;
Árrius pártosi azon búsulnak vala.

Sok panaszt tevének reá az császárnak,
Sok szántalan vétket reá vádolának,
Az Tyrus városban béhívattatának,
Császár képe előtt hogy reá szólnának,
Valamit ő reá megbizonyíthatnának,

Igen hamar lőnek Tyrus városában,
Hatvan fő pispekek jelen az synadban,
Árrius pártosi vannak pirongásban,
Semmit nem hozhatnak elől bizonyságban,
Azért maradának ők egy nagy hazugságban.

Sok hazugságoknak az egyik ez vala,
Hogy nem igaz pispek, azt hazudják vala,
Császár ellen támadt, azt is mondják vala,
Szent asztalt, szent pohárt eltöretett volna,
Nagy sok szent könyveket megégettetett volna.

Sokan ott valának Árrius pártosi,
Athanáziusnak sok hamis pörösi,
És azok levének néki ítélői
Császár képe előtt minden vádolói,
Nagy hamis átkokkal őtet megátkozói.

Ezt látván nagy hamar méne bánatjában
Az Athanázius Konstánczinápolban,
Felséges császárnak panaszolkodásban,
Kéri ő felségét, tenne törvínt abban,
Hogy ne nyomorgatnák űtet igazságában.

De mihelt meghallá császár az ő szavát,
Előhívattatá ő író deákját,
Véle megíratá ő parancsolatját,
Az egész synodnak az ő akaratját,
Akarja meglátni mindennek igazságát.

«Ingyen jól sem tudom mit cselekedtetek,
Az ti synadtokban ti mit végeztetek,
Látszik nyilván úgymond, hogy irigykedtetek,
Az igazság ellen ti törekedtetek,
Igazat akarok azért látni köztetek!»

Nagy sokan immáran eloszlottak vala,
Kik Euzébiushoz mind hallgatnak vala,
Konstántinápolban el-béjöttek vala,
Konstántinus előtt immár állnak vala,
Árrius pártosi megmaradtak vala.

Panaszt így tevének Athanáziusra,
Hogy ő támadt volna felséges császárra,
Konstántinápolyban élést nem bocsátna,
Ezt fenyegetéssel ő mondotta volna, —
Négyen az pispekek tőle hallották volna.

Reá hallgass kérlek, mely nagy sommát tészen
Hol az árultató böcsűletben lészen,
Az ő személyére is tekintés lészen,
Ő árultatása foganatos lészen,
Az igaz embernek igye nehéz lészen.

Igen megindúla császár az beszéden,
Athanáziusra nagy haragja lévén,
Az ő szeme előtt lám elvetett lévén,
Sőt ennek fölötte dolga ímigy lévén,
Császár haragjában számkivetett levén.

Messze földre méné szinte Galileában,
Császár haragjából Treukris várasban,
Ezen nagy sírás lőn Alexandriában,
Hogy az ő pispökek nagy igazságában
Az császárnak volna ilyen nagy haragjában.

Jámbor pispek vala Treukris várasban,
Maxinimus pispek, igaz tudományban,
Az Athanáziust tartja méltóságban,
Mindennel táplálja ő igazságában,
Nagyon vígasztalja nyomorúságában.

Senki ne csudálja császár csalatságát,
Hogy jámbor bévevé az pispökek szavát,
Hogyha meggondolja szent Dávid prófétát,
Ki bévötte vala egy szolgának szavát,
Miffeboset ellen hazug Sibának szavát.

Ha oztán tekintesz Ádámnak dolgára,
A ki magát hívé az bolond Évára,
Mindketten hajlanak az sátánnak szavára,
Hogy kezeket vetek az megtiltott fára,
Nem emlékezének Istennek szavára.

Igyen jára császár ő bolond nénjével,
A ki megdögletett az eretnekséggel,
Eretnek káplánnak hízelkedésével;
Császár sem használa az ő beszédével
Hazug Árriusnak ő alájövésével.

Sokszor ő azután éltében megbánta,
Hogy hazug Árriust haza hozattatta,
Anyaszentegyházban őtet bébocsátta,
De ő büntetését az Istentül várta,
Melyet az úristen lám nem messze halaszta.

Oh felséges Isten tiéd az igazság,
Csak te benned nincsen mert semmi hamisság,
Emberekben vagyon lám az nagy álnokság,
Nagy sok tudatlanság, vakság és hamisság,
Azért gyűlőlséges nálunk az egy igazság.

Pártosok azonnal elhatalmazának,
Az Euzébiushoz az kik hallgatának,
Konstántinápolban mind béballagának,
Árrius közöttek, azon tanácskozának,
Mindnyájan szóljanak felőle császárnak.

Tolyva tollyák őtet anya szent egyházban,
Kik magok sincsenek anyaszentegyházban,
Jámbor pispök vala Konstántinápolyban,
Az vén Alexander igaz tudománban,
Nem fogadja vala Árriust hamisságban.

Meghivé az császár pispökeknek szavát,
Előhivattatá Árriust ő magát,
Nagy hitre megkérdé az ő tudományát,
Ha koncziliomnak tartaná vallását,
Háromszáz tizennyolcz pispökek tudományát.

Igen nagy esküvést az Árrius teve,
Hogy semmit azoktól ő nem különbözne,
Azért ő felsége csak kegyelmes lenne,
Minden igazságnak örömest engedne;
Az keresztyénségben úgy társaság lenne.

Sok esküvésére az császár azt mondja:
«Valamint esküvél, az Isten úgy adja,
Mert az te szívedet ő nyilván jól látja,
Meg nem csalod őtet, bosszúját megállja,
Hogyha az te nyelved igazán őt nem vallja!»

Árriust azonnal pártosi elvivék,
Hogy Alexanderrel őtet szembe vigyék.
Sok népnek láttára véle békéltessék,
Keresztyének között hogy béfogadtassék,
De azt semmiképen véle nem tétetheték.

Császár hatalmával őt megfenyegeté,
Euzébius pispek nagyon röttegteté,
Holnap lészen napja azt nyilván jelenté,
Ha bé nem fogadod, lész számkivettetve,
Ilyen vén korodban búdosó emberré.

Oh mely nagy sírást tőn Alexander pispek,
Mind az egész éjjel kiáltván könyörög,
Kiáltását hallja Makárius pispek,
Ki véle egyembe Istennek könyörög,
Alexander azért ilyen szókkal könyörög:

«Reánk nézz úristen te szent szemeiddel,
Hogy ne fertéztessünk Árrius dögével,
Tégy kegyelmességet hív keresztyéniddel,
Kiket meggyógyítál az te szent véreddel,
És megtanyítottál drágalátos ígéddel.

Nagy hitetlenségnek Árrius tartója,
Kinek istenséged csak igaz látója,
Kérünk annak hogy légy eltávoztatója,
Az te juhaidnak légy oltalmazója,
És az Árriusnak nagy hatalmas rontója.

Avagy végy ki engem ez árnyék világból,
Hogy megszabadúljak nagy búból, bánatból,
Igaz számot adjak az te juhaidról;
Senki ne mondhassa az te vén szolgádról,
Hogy elhajlott volna az igaz tudománról.

Törd meg uramisten te az eretneket,
Ki szívében tartja az hazug ördögöt,
Ne bocsáss közünkben kérlek ily nagy döget,
Tarts meg híveidben az egy igaz hitöt,
Melyet te szent fiad nekünk megjelentett.»

Ilyen könyörgését Isten meghallgatá,
Az napot azonban es ő feltámasztá,
Euzébius népét mind öszvehívatá,
Árriust szállásról es el-kihívatá,
Vélek egyetembe templom felé indúla.

Sőt nám azonközben hogy ők mennek vala,
Árriusnak hasa oly igen fáj vala,
Hogy ő semmiképen el nem mehet vala,
Ám egy árnyékszékre félfelé tért vala,
Nagy szörnyű halállal ugyanott meghala.

Sokáig ott várák kik követik vala,
Végre ő várását már megunták vala,
Őtet árnyékszéken úgy találták vala,
Tehát az ő béli mind kiomlott vala,
Júdás halálával mert lám megholt vala.

Igen nagy szégyenben akkor maradának,
Kik az Árriussal pártosok valának,
Ők nagy pirongással meg haza oszlanak,
Az hív keresztyének nagyon vígadának,
Az nagy úristennek hálákat adának.

Megismerék akkor Istennek oltalmát,
Az vén Alexander imádsága hasznát,
Az nagy úristennek ő bosszúállását,
Ki sokáig tűri az ő káromlását,
Végre elbocsátja az ő kemény ostorát.

Istennek szent fiát Árrius káromlá,
Mikor őt bizonnyal Istennek nem vallá,
Hamis eskövéssel szent nevét csúfolá,
Mint az császár néki lám megprófétálá,
Az Isten haragja azért fejére szállá.

Sokan vannak most is ilyetén káromlók,
Jézus Krisztus ellen támadott káromlók,
Ő tudományának kik ellene mondók,
Az ő személyére támadott csúfolok,
Végre meglátjátok szörnyű lészen ő dolgok.

Csakhamar azután császár megbetegedék,
Nikomédiában világból kimúlék,
De testamentumban tőle meghagyaték,
Hogy Athanázius haza hozattatnék,
Alexandriában székiben helyheztetnék.

Igen mondja vala felséges császárnak,
Euzébius pispök ellent tartván annak :
«Felségedet kérem hogy békét hagyj annak
Ne akard megjöttit Athanáziusnak!»
De semmit nem foga beszéde ravasznak.

Vala az császárnak három nagy szép fia,
Az nagyobbik fia Konstántinus vala,
Az kezépső fia Konstánczius vala,
Az küssebik fia lám az Konstáns vala,
Szép testamentumot ezeknek ő tött vala.

Idejekhöz képest elrendelte vala,
Birodalmát nékik elosztotta vala,
Nagy szépen levélben béíratta vala,
Nénje káplánjára azt ő bízta vala,
Mert mindenik fia ő tőle távol vala.

Bódog Rómaságot nagyobbik fiának,
Az Konstántinápolt középső fiának,
Az Németországot küssebik fiának,
Napkelet, eníszet, észak fiainak
Hogy lenne kezekben és uralkodnának.

Vala ravasz káplán oly igen kedvében,
Az Konstáncziusnak ő nagy szerelmében,
Mert atyja levelét adá ő kezében,
Azonnal bészálla az önnön tisztiben,
Konstántinápolyban bírni az napkeletben.

Súgni-búgni kezde az káplány császárnak,
Lassan palántálja mérgét Árriusnak,
Szíve megdögletett az Konstáncziusnak,
Mert ellene mondó az igaz Credónak,
Igaz istenségét megtagadá Krisztusnak.

Törtínék azonban Konstántinápolyban,
Alexander pispek az ő vénkorában,
Világból kimúlék, méne mennyországban;
Szegény keresztyének valának bánatban,
Ő édes atyokon való nagy siralomban.

Választák helyében jámbor Pál pispeket,
Ki nékik hirdetné az egy igaz hitet,
És eltávoztatná az eretnekséget,
Melyet az Árrius társaival hintett,
Kivel nagy sokakat, immár megdögletett.

Lám az irígy ördög mikor ezt meglátá,
Az eretnek császárt ő reá indítá;
Ő pispekségétül az jámbort megfosztá,
Az Euzébiusnak azt ajándékozá.
Ki az Árriusnak zászlótartója vala.

Nikomédiában előbb pispek vala,
Oda Bertirusból nem jól hágott vala,
Konstantinápolban úgyan hágott vala,
Más embernek tisztit ő felkapta vala,
Mert igen agg róka, ravasz vén ember vala.

Ezzel nagy szarvat vőn keresztyének ellen,
Nagyon viaskodik az úr Krisztus ellen,
Álnokságot gondol az pispekek ellen,
Az kik viaskodnak az Árrius ellen,
Főképen kediglen az Eusztakhius ellen.

Nem sok idő múlván néhányad magával
Antiókhiába méne álnoksággal;
Eusztakhius pispek oly nagy bátorsággal
Béfogadá őtet minden családjával,
Atyafiúképen tartja nagy jó szállással.

Sokfelé izene az ő pártosinak,
Antiókhiában sokan béjutának,
Eusztakhius ellen olyat gondolának,
Hogy törvénben érnék őtet paráznának,
Egy szemtelen asszont ő reá fogának.

Igen hamar azért mind egybengyűlének,
Mint egy nagy synodban renddel leűlének,
Hogy már az Istenről ők beszéllenének,
Atyafiúképen es értekeznének,
Az keresztyénségre nagy gondot viselnének.

Béjöve azonban az asszonyiállat
Ám ölében vagyon egy fírfiú magzat,
Az Eusztakhiusra nagy szüntelen kiált,
Azt vallja, hogy tőle való az kis gyermek,
Kit az ő ölében pispekök előtt tart.

Való bizonyságát annak nem adhatá,
De az álnok synod hitire szoritá,
Asszony megesküvék, azzal bizonyítá,
Hogy Eusztakhiustól magzatot fogadta,
Az Eusztakhiust az synod kárhoztatá.

Sok keresztyéneknek lőn ez siralmára,
Hogy ilyent költének az Eusztakhiusra,
És hogy őtet küldé császár messzeföldre,
Ráczországon által az Horvátországra,
Az számkivetésre, nagy gyalázatosságra.

Vala az kis gyermek az egy kovács fatyja,
Kinek az ő neve Eusztakhius vala,
Asszonnak tanácsul nám azt adták vala,
Szabadon eskünnék azt mondották vala,
Nagy sommát asszonnak ők igértek vala.

Ezért az úristen az asszont megveré,
Nagy hosszú kórságban mert lám őtet ejté;
Az asszony mindennek vétkét megjelenté,
Hamis esküvésért hogy Isten megverte,
Kinek az jutalmát pispekektől felvette.

Rómaságban kedig császár nagyobb fia,
Kinek az ő neve Konstántinus vala,
Igaz tudománban megmaradott vala,
Atyja beszédéről emlékezett vala,
Az Athanáziust el-haza küldte vala.

Igen szép levéllel ajánlotta vala,
Alexandriában beiktatta vala,
«Ezt úgymond, én atyám számkivette vala,
De azután sokszor azt megbánta vala,
És testamentomban ezt ő hagyta vala.

Túdos, jámbor ember helyében bészállna,
Isten szerént néktek mindenben szolgálna,
Senki ez dolognak ellent ne tartana,
Hogy Isten haragja ő reá ne szállna,
Mert Athanázius igazat prédikálna.

Azért én szerelmes híveim titeket
Kérlek fogadjátok az ti pispekteket,
Minden tisztességgel ti tartsátok őtet,
Eltávoztassátok az eretnekeket,
Kik az Krisztus ellen keszerűlték nyelveket!»

Tulajdon kezével ezt nyilván megírá,
Az Athanáziust örömmel fogadá,
Egész keresztyénség es rajta vígada,
Megjött az juhoknak ő igaz pásztora,
A Krisztus Jézusnak igaz prédikátora.

Ezt az irígy ördög ismég megbosszúlá,
Árrius pártosit mindaddig szurkálá,
Hogy Konstáncziusnak panaszolnak vala,
Ki az Árriusnak pártját tartja vala,
Athanáziusra ekképen szólnak vala:

«Meghidgye felséged, ha te ezt engeded,
Az te országodat ez miatt elveszted,
Jobb lészen tenéked hogyha ezt kiűzöd,
Avagy ez világból őtet kivégezed,
Mert nyilván miatta nem lészen békességed.»

Ezt Athanázius hogy nyilván megérté,
Az útat esméglen eleiben vevé
Az ő fejét épen Rómaságra veté;
Konstántinus vala igaz tudománban
Az Jézus Krisztusnak ő igaz vallásában.

Vala immár akkor Konstáns Rómaságban,
Az önnön bátyjának ő birodalmában,
Mert az Konstantinus meghala az hadban;
Az Konstáns is vala igaz tudományban,
Az Jézus Krisztusnak ő igaz vallásában.

Az Athanáziust azért szánja vala,
Az ő oltalmára gondolkodik vala.
Azonközben nagy sok vétket írtak vala,
ERetnek pispekök Athanáziusra,
Julius pispeknek szintén az Rómaságra.

Nem tűré Július, nékik hátra íra,
Hogy szemben jőnének nékik napot hagya,
De az törvénnapra csak egy sem jött vala,
Az Athanázius kedig jelen vala,
Azzal álnokságok inkább kijelent vala.

Gyámola lőn azért Athanáziusnak,
Jámbor Konstáns császár íra az bátyjának:
Konstántinápolyban az Konstáncziusnak,
Ne akarja vesztét Athanáziusnak,
Mert vallaná őtet igaz prédikátornak.

«Ezen kérlek úgymond, én szerelmes bátyám,
Mert az te éltedet oly igen kévánnám,
Az te veszedelmed látni nem akarnám,
Azért én tenéked most tanácsul adnám,
Krisztusnak szolgálnál mint az édes atyám.

Lám tudod miképen cselekedik vala,
Az egy igazságot oltalmazza vala,
Az Krisztust Istennek holtig vallja vala,
Azért synodokat gyakran tétet vala,
Az Árrius dögét igen utálja vala!»

Ilyetén levelet mikor látott volna,
Konstánczius császár gondolkodik vala,
És nagy sietséggel synodot tött vala,
Az Horvátországban Szárdika várasban,
Harmadfélszáz pispök bégyüle az várasban.

CSak nagy szégyenséggel pártosok járának,
Mert ők az synodban öszve nem állának,
Athanáziusra szembe nem szólának,
Sőt ők egyenként mind elvakarodának,
Mert mondják hogy az dér nehéz a békának.

Az synodban kedig kik jelen valának,
Athanáziushoz jó nevet adának,
Mindenfelé róla igazat írának,
Főképen ajánlák Alexándriának,
Mindnyájan őt vallák az egy igaz pásztornak.

Megátkozák akkor mind az pártosokat,
Senki nem tartaná ő társaságokat,
Sőt eltávoztatná őket mint latrokat,
Krisztus juhaira támadott farkasokat,
Ingyen se hallgatná senki az ő szavokat.

Pártját fogá inkább Athanáziusnak,
Jámbor Konstáns császár írá az bátyjának,
Hogy ő békét nem hágy Athanáziusnak,
Ő lészen oltalma az igaz jámbornak,
Pásztorát megadja az nyomorult juhoknak.

Róla Konstánczius sokat gondolkodék,
Pispekek dolgárol ő megtudakozék;
Athanáziusnak kegyelem adaték,
Három levél tőle utána íraték,
Haza-jövetelre es szabadság adaték.

Oh mely nagy örömmel őt haza fogadák!
Alexándriában mikoron megláták,
Az Istent mindnyájan ám felmagaztalák,
Kik az Krisztus Jézust mind Istennek vallák;
De lám az pártosok azt oly igen bánák.

Feljebb övedzenek ő álnokságokkal,
Császárhoz menének panaszolkodásokkal,
Athanáziusra árultatásokkal,
Őtet bévádolák nagy sok rútságokkal,
Ördöngösségekkel és paráznaságokkal.

Egy embernek karját mutogatják vala,
Hogy avval varázslott, azt hazudják vala,
És őt paráznának nyilván mondják vala,
Reá bizonyítják, azt kiáltják vala: –
Császár ez dologban törvínt hagyott vala.

Sokan bégyűlének Tyrus várasában,
Nagy sok fő pispekek az egy nagy synodban,
Pártosok valának sokan a synodban,
Pafnúcius látá az Maximust abban,
Hogy az pártosokkal űlne egy társaságban.

Soká nem tűrheté, hozzája sántála,
Kezét megragadá, és ő néki szóla:
«Nem jó néked úgymond, latrok társasága,
Ki vagy vélem öszvén Krisztus confessora,
Szemed, kezed, lábad miképpen bizonyítja!»

Isten megjelenté Athanáziusnak,
Hogy mely álnokságot reá gondoltanak,
Ember karját mondják az ő szolgájának,
Kit megfogtanak volt Arzéniusnak,
De az elszaladván, megbeszéllé urának.

Sokat gondolkodék az Athanázius,
De lám véle vala ott az Timótheus,
Császár-képe vala ott az Arkelaus,
Hogy ki környül vala sok pöres-patvaros,
Hogy kinek ellene csak az egy Isten orvos.

Feleletit hagyá az Timótheusnak
Hogy ő megfeleljen az asszonyi állatnak,
Kit hamisan reá pénzért fogadtanak,
Akképpen meghagyá az ő szolgáinak,
Magát hogy titkolják, ne mutassák azoknak.

Immáran mindnyájan hogy béűltek vala,
És az gonosz asszont el-béhozták vala,
A mint tanyították, mind azt mondja vala,
Athanáziusra rútságot szól vala,
De Athanáziust ő nem esméri vala.

De hogy elvégezé a mit mondott vala,
Im az Timótheus néki mondott vala:
«Mit mondasz te asszony, neki mondja vala,
Hol voltam én véled szeplőben valaha?»
Felele az asszony, és imezt mondja vala:

«Ezen megesküszem, hogy bizon te voltál,
Szép tisztaságomtul engem megfosztottál,
Akkor hogy én nálam te szálláson voltál,
Te Athanázius, bizonnyal te voltál!»
Ő reá mutatván ezt mondja nagy felszóval.

Látván ezt nagy sokan, csak nevetik vala,
Minden álnokságok mert kitetszik vala,
De azért az asszont nem büntetik vala,
Hamis bizonságról meg nem kérdik vala,
Másik álnokságra készerítik vala.

Im az ember karját is előve hozák,
Az egy skatulában nagyon mutogatják,
Arzéniusénak azt bizonnyal mondják,
Athanáziust ördöngesnek mondják,
Hogy azzal varázslott, ő reá bizonyítják.

Tőlök ő megkérdé: «hogy ha ismertétek
Az ennen szolgámat, kik engem ítéltek?»
Sokan felelének, úgymond: «jól esmertük!»
Azonközben szolga állapék előttek,
Az Athanázius szépen mondja nékik:

«Ez az Arzénius, lám ti jól látjátok,
Ez az ő két keze, azt is jól látjátok,
Azt a hol vöttétek, magatok tudjátok,
Netalám ti ezzel mind varázslottatok,
Miképen hamissan ezt én reám mondjátok.»

Reá támadának, felreaszkodának,
Nyilván szemfénvesztő, nagy sokan mondának.
Látá Arkelaus, képe az császárnak,
Hogy vesztőt akarják Athanáziusnak,
Hamar alá vevé őtet egy ál ajtónak.

«Siess úgymond, menj el, mert látod elvesztnek,
Semmi igazságot lám elő nem vesznek,
Lépjél el előttök, jobb lészen fejednek,
Addig míg ezképpen reád dühöskednek,
Reád gondja lészen nyilván az úristennek!»

Császárhoz menének, reá panaszlának:
«Meghiggye felséged, mindnyájan mondának,
Ha te megkegyelmezsz Athanáziusnak,
Meglátod romlásád a te országodnak,
Mert téged elárult az te atyádfiának!»

Reá annál inkább az Császár haragvék,
Kemén parancsolat tűle kiadaték,
Valahol találnák, ottan megöletnék;
Csak fejével érne, kitől elrejtetnék,
Egy erős csatornakútban elrejtezék.

Jámbor ember vala az, ki tartja vala,
Hat egész esztendeig ott tartotta vala,
Napfént az ideig ő nem látott vala,
Csak az egy szolgáló lám enni hord vala,
Az ételt kötelen alábocsátja vala.

Bőven megkiálták az jutalmát annak,
Ki fejét vehetné Athanáziusnak,
Avagy megmondhatná helyét szállásának,
Az egész országban mindenütt búdosásának;
Ez hírével esék az fösvény szolgálónak.

Isten megjelenté Athanáziusnak,
Hogy kimenne onnat, mert másnap megfognák;
Ez cselekedeti fösvény szolgálónak,
Az ki igen örült az nagy jutalomnak,
És ő róla hírt tőn császár szolgáinak.

Törtínék más napon, házat környül fogák,
Az Athanáziust nám ott nem találák,
Az háznak gazdáját es hon nem találák,
Az gonosz szolgálót azonnal megfogák,
Őtet ez kénokkal világból kifojták.

Ezt látván, elméne szinte Rómaságra
Az Athanázius bátorobb szállásra,
Mert nem vala néki sohol maradása,
Konstánczius miatt semmi nyúgodalma,
A mennyére vala ő néki birodalma.

Törtínék azonban az Konstáns meghala,
Kinek Rómaságban birodalma vala,
Az Magnenciustul megöletett vala.
Az Athanázius igen bánja vala,
Mert az Isten után néki oltalma vala.

Csak Istenben vala minden reménsége,
Kitül volt ő néki nagy sok segítsége,
Hogy eretnekeknek az ő dühössége
Nem árthatott néki, mert volt bölcsessége,
Az úr Jézus Krisztus minden ő reménsége.

Az Rómában akkor jámbor pispek vala,
Kinek az ő neve Liberius vala,
Igen túdós ember állhatatos vala,
Az Athanáziust ő böcsűli vala,
Atyafiúképen szállással tartja vala.

Nem hagyá az Isten, lám, az ő híveit,
Kik bizonnyal hiszik az ő szent ígéretit,
Azokat táplálja, mint az ő juhait,
Őket oltalmazza, mint az ő fiait,
Tőlök távoztatja az sátánnak fiait.

Immár meghallátok az második részét,
Athanáziusnak nagy sok veszedelmét,
Az eretnekeknek nagy kegyetlenségét,
És az úristennek ő nagy segedelmét,
Kinek ilyen szóval mi kérjük segedelmét:

Téged örök atya, mindenható Isten,
Ki vagy szent lélekkel, fiaddal egy Isten,
Kérünk szent fiadért, légy kegyelmes Isten,
Hogy mi el ne vesszünk az mi bűneinkben,
De te hozzád térven megmaradjunk a hitben.

Ezer ötszázötven és hét esztendőben,
Ez éneknek két részét az Duna mentében,
Egy nyomorúlt ember rendelé versekben.
Isten adja néki, légyen egészségben,
Hogy munkálkodhassék az harmadik részben.

[part "AZ ATHANASIUS ÉNEKÉNEK HARMADIK RÉSZE, // az ő szántalan sok háborúságáról és haláláról."]

Emlékezzünk mégis Athanáziusról,
Az ő szántalan sok háborúságáról,
Állhatatosképpen megmaradásáról,
Ő igaz hitiről, holtig vallásáról,
Ez árnyékvilágból el-kimúlásáról.

Távol Rómaságban hogy nyomorog vala,
A számkivetésben már sokáig vala,
Egész birodalom immár szállott vala
Az Konstáncziusra, ki eretnek vala,
Az Athanáziust ki üldözi vala.

Sok szántalan néppel el-felkészült vala,
Konstántinápolból Rómaságra jöve,
Mediolánomban synadot tétete,
Nagy sok pispekeket oda bégyűjtete,
Méltatlan dolgokra kiket ő készeríte.

Válasszanak benne, melyiket akarják:
Vagy Athanáziust ők megátkozzák,
Vagy az számkivetést magoknak választják,
És pispekségeket fejenkint elhagyják,
Ha Athanáziust oltalmazni akarják.

Az pispekek azért császárnak mondának:
Hogy ők igaz embert nyilván nem átkoznak,
Sőt véle egyemben inkább nyomorognak,
És az igaz hitben véle megmaradnak;
Igaz hiti vagyon Athanáziusnak.

«Megértettük, úgymond, kik reá szóltanak,
Hogy reá mindenben ők csak hazudtanak,
Semmi bűnt ő hozzá de nem adhattanak,
Az egy igazságért reá támadtanak,
Azért nincsen helye ő köztek az jámbornak.

Inkább te felséged nem ezzel tartoznék,
Hogy az igaz ember tőled üldöztetnék,
De hogy igazságban megoltalmaztatnék,
Az Isten ígéjét igazán hirdetnék,
Az Krisztust Istennek embernek vallanák.»

Nagyon megharagvék császár mindnyájokra,
Főképpen kediglen az Libériusra,
Ki akkor Rómában jámbor pispek vala,
Az Athanáziust ő tartotta vala,
Azért csak ő magát előhívatta vala.

«Tudod te azt, úgymond, Libérius pispek,
Hogy Athanázius az átkozott pispek,
Kire átkot vetett sok szántalan pispek,
Benne találtanak sok szántalan vétket,
Parázna, ördöngös és igen nagy eretnek.

Ez világon nincsen, kit inkább gyűlölnek,
Kinek halálára es inkább sietnek,
Hogy az árultatón én bosszút állhatnék,
Akkor az én szívem ottan megnyúgodnék,
Ha az árultatót világból kivégeznék.

Reá gondolj azért, mint lészen az te dolgod,
Ha az árultatót te meg nem átkozod,
Az ő társaságát ha hátra nem hagyod,
Harmad nap elmúlván az Rómát elhagyod,
Mind az pispekekkel számkivetést meglátod!»

Igy felele akkor, lám, ő az császárnak:
«Semmi vétke nincsen Athanáziusnak,
Hagyjon te felséged törvénnapot annak,
Az törvénben érjék őtet paráznának,
Avagy ördöngösnek avagy hittül szakadtnak.

Megátkozzuk osztán, ha rá bizonyítják
Igaz bizonsággal, es fejére rakják,
De ennek kívüle mindnyájan azt vallják,
Hogy az számkivetést inkábban akarják,
Hogynemmint törvéntelen igazat megátkozzák!»

Fogatá meg ottan császár mindazokat,
És számkivetésre veté jámborokat,
Ekképen kergeté igaz jámborokat;
De azután oztán nem halaszta sokat,
Az Isten megállá ezeknek bosszúját.

Oly igen nagy hamar az császárt megveré,
Hertelen világból halállal kiűzé,
Útában hogy volna, az gutta megüté,
Nagy számkivetésre az pokolra veszté,
Hogy az igazakat üldözé, kergeté.

Róla példát végyen az, ki ily hitetlen,
Az igazság ellen es ilyen kegyetlen,
Az ki azt nem vallja, hogy az Krisztus Isten,
Az két természetben egy személy, egy Isten,
Az mi közbenjárónk és idvözítő Isten.

Téged azért intünk, te hitetlen ember,
Krisztus ellen támadt kába, bolond ember,
Magad vedd eszedben, hogy légy igaz ember,
Ne légy mindörökké te átkozott ember,
A Krisztus Istentül eltaszított ember.

Választák császárnak lám az Juliánust,
Ki tetteti vala, hogy vallana Krisztust,
De az ő szívében gyűlölte a Krisztust,
Sőt ő meghaladá ezzel Konstáncziust,
Hogy végre semminek alítá az úr Krisztust.

Nagy szépen előszer ő magát mutatá,
Jámbor pispökeket mind haza hívatá,
Az számkivetésböl helyekben szállítá,
Kivel csak az népet ő kezéhez hajtá,
És nagy szép szavával szegényeket megcsalá.

Azonközben lassan kezde kábálkodni,
Bálványisteneknek templomokat rakni,
Nagy sok oltárokon barmokat áldozni,
Az úristen ellen nagyon káromkodni,
Az keresztyénekre nagy sok szidalmat hozni.

Megtiltá azoktul az fő oskolákat,
Hogy ne tanyíttatnák ott az ő fiokat,
Galileusoknak nevezé azokat,
Ezzel megcsúfolá az mi Krisztusunkat,
Igy kezdé rontani igaz tudományokat.

Sőt ennek felette ő megkiáltatá:
Az ő seregében ki Krisztust vallaná,
Annak az ő zsoldját azonnal elvágná,
És hogy mi hitünket inkább megrontaná,
Áldozat vérével keresztséget elmosá.

Jámbor pispökeket nagyon háborgatá,
Főfő városokat mind megháborítá,
Hitetlen zsidókat ám ő feltámasztá,
Keresztyének ellen azokat bíztatá,
Hogy Jeruzsálemet nékik megtakarná.

Látván ezt az zsidók nagyon örűlének,
Sokan mindenfelől ők öszvegyűlének,
Nagy sok pénzt, nagy kincset ők öszvegyűjtének,
És nagy segétséget császártul vevének,
Az Jeruzsálemnek rakására menének.

Igen nagy kevélyen ők elindúlának,
Ezüstből horgokat sokat csinálának,
Fefelyek, kosárok ezüstből valának,
Az Jeruzsálemnek helyére jutának,
Az fondamentomot hogy ásni állának;

Csak heában lévén minden ő munkájok,
Mennyit nappal ásna, éjjel felnő az árok,
Fevénnyel és mésszel ott nagy sok rakások,
Nagy hertelenséggel lévén eloszlások,
A nagy szélvész miatt téstova fuvallások.

Ezzel ők egy szálné meg sem röttenének,
Nagy földindúlások azonban levének,
Nagy sokan ő bennek ott elrekkenének,
De mégis az műtől ők meg nem szűnének,
Nagyobb jelenségek ő rajtok levének.

Tűznek lángja jöve az fondamentomból,
Sokat kivégeze az árnyékvilágból,
Sokan meghalának éjjel az romlásból,
Az hosszú tornácnak lerohanásából,
Az nagy úristennek ő bosszúállásából.

Pokol vakmerő nép az zsidó nemzetség,
Kinek ennyi csodát mutat az istenség,
Más napon ő rajtok lévén ily jelenség,
Az égben megtetszék nagy kereszt fényesség,
Fekete kereszt lőn ruhájokon ékesség.

Azon ők mindnyájan lám megröttenének,
Sietetességgel mind haza menének,
Akkoron mindnyájan ily választ tevének:
«Bizony az Isten volt, kit véltünk embernek,
Kit az mi atyáink itt megfeszítettenek!»

Ravasz Juliánus ezzel nem gondola,
Sok ördöngösöket ő hozzá hívata,
Azoktul jövendőt nagyon tudakoza,
Mint lenne az hadba néki végre dolga?
Azok mind egyemben ímezt mondják vala:

«Valamíglen leénd Alexandriában,
Az Athanázius békével házában,
Addig nem tudhatunk semmit te dolgodban,
Semmit nem használunk mi varázslásunkkal,
Mert az, ki minékünk ellent tart dolgunkban!»

Azonnal elküldé lám egy falka népét,
Vélek elbocsátá az egy főemberét
Athanáziusnak, hogy ők vennék fejét.
Azok környülvevék az város mezejét;
Ben Athanázius bátorítja ő népét:

«Csak kicsin felhő ez, semmit ne féljetek,
Én édes fiaim, békével légyetek,
Megtart az úristen, nyilván meghiggyétek,
Ez nyilván elmúlik, semmit nem árt néktek,
De én egy kicsinné kilépem közületek!»

Ottan elbészálla az egy kis bárkában,
Nílus folyóvízen eredé foltában;
Az hadnagy ezt értvén ő nagy haragjában,
Utánna indúla második bárkában,
Hogy Athanáziust ő megölje útában.

Megérté azonban az Athanázius,
Hogy nem messze volna reá küldött gyilkos,
A kik véle vannak, mindenik bánatos,
Athanáziusról igen szorgalmatos,
„Az pusztára fussunk!” mindenik ily tanácsos.

„Pusztára ne fussunk, monda Athanázius,
Meg ne rettenjetek, vélünk Jézus Krisztus,
Menjünk eleiben, lássa meg az gyilkos,
Hogy nagyobb úr légyen az úr Jézus Krisztus
Mint az ő császára, hitetlen Július!”

Ottan megtérének, hátra mennek vala,
Azok eleikben hátra mennek vala,
Csak ingyen szívökben sem gondolják vala,
Hogy ezek volnának kiket űznek vala,
Azért ő nékiek akképen szólnak vala:

„Nemde láttátok-e a ti útatokban,
Az Athanáziust előttünk futásban?”
Felelének azok oly nagy bátorságban;
„Csak nem messze vannak, menjetek hamarbban,
Őtet eléritek majdan ő útában!”

Ezt hallván azonnal evezőt rántának,
Nagy sebbel utánok evezni fogának,
Nagy sokat érötte szélljel búdosának,
Kit sohol szemekkel ők nem láthatának,
Azért ő útokban heában járának.

Reá halgass kérlek, ne higgy az ördögnek,
Sőt inkább te szolgálj az bizony Istennek,
Ki oltalmazója az kerersztyéneknek,
És szabadítója az ő híveinek,
Az Athanázius bizonsága ezeknek.

Ezután béméne Alexandriában,
Titkon ő ott lévén Isten oltalmában,
Míg az Juliánus az birodalomban,
Dühösködik vala sok bolondságában,
Az úr Krisztus ellen nagy rugódozásban.

Már hogy megeléglé Isten az ő vétkét,
Ám felkészíté temérdek sok népét,
Az hadban elméne és ott veszté fejét,
Nyíllal által lövék mind kezét, mind szivét,
Akkor is káromlá az úr Jézus nevét.

Az önnön markában mennyi vért foghata,
Az égben ily szóval ő el-felkiálta:
„Galileus! engem meggyőztél” — azt monda,
Azonnal az ördög az lelkét ragadá,
Es az Lucipernek ajándékon mutatá.

Gondjok mind így lészen hitetlen uraknak,
A kik ellent tartnak az Jézus Krisztusnak,
Kik fejet nem hajtnak Isten mondásának,
Sőt inkább szolgálnak ördögnek, világnak,
Végre Luciperrel mindnyájan vacsorálnak.

Nám az főfő népek mind egyben gyűlének,
Hogy ki lenne császár, arról végezének,
Mind az egész sereg egyben beszélének,
Az Joviánosra lőn mind végezések,
Hogy lenne császárok, mind egybe beszéllének.

Igen jámbor vala lám az Joviánus,
Minden bizodalma az úr Jézus Krisztus,
Kiért őt gyűlölte gonosz Juliánus,
Azért hogy székiben ülne Joviánus
Az egész seregnek ezt mondja Joviánus:

„Soha nem lehetek tinéktek császártok,
Ha az hitetlenségben maradni akartok,
Miképen az hadban én vélem vínátok,
Ha Isten nem volna nektek oltalmatok?
Csak az ellenségnek martaléki lennétek!”

Ezt hallván mindnyájan ám felkiáltának:
„Keresztyének vagyunk mindnyájan, mondának,
És azok választnak tégedet császárnak,
Kik téged mindenben hallgatni akarnak;
Engedj azért mostan Isten hívataljának!”

Azon Joviánus igen megörűle,
Népével az hadból szépen haza jöve,
És ő mindenfelé követeket külde,
Hogy számkivetésből minden haza jőne
És pispekségében minden békével lenne.

Nagyon tudakozik az egy igazságról,
Athanáziusnak azért íra arról,
Hogy ő néki írna hit ágazatjáról,
Az keresztyéneknek igaz vallásokról,
Az Athanázius szépen íra azokról.

Derék szentírásból azt szépen megírá,
Az ő levelében es ő ímezt mondá:
„Lám az te szívedet Isten igazgatja,
Az ő szent igéjét véled kévántatja,
Te birodalmadat ekképen megtartja!”

Ezt az Joviánus látván megörvende,
Egyház jövedelmét szépen megrendelé,
És az szegényeknek gondjokat viselé,
Az keresztyén népet megörvendezteté,
De az Isten őtet nagy hamar kivéve.

Még csak nyolc holnapig uralkodott vala,
Hogy az Isten őtet el-kivötte vala,
Ezzel az ő népét ostorozza vala,
Az jó fejedelmet csak mutatta vala,
De isméglen tőlek hamar elvötte vala.

Ezzel megmutatá, hogy ő mindent adhat,
És ha ő akarja mindent ő megfoszthat,
Mert senki ő néki ellene nem állhat,
Vaj! te szegény, bolond, rósz emberi állat,
Hogy az Isten előtt nem alázod meg magad!

Sok siralmat tőnek az ő haláláról,
Kik emlékezének az ő jóvoltáról,
Jámbor életéről, kegyelmes voltáról,
Az egy igaz hitnek nyilván vallásáról,
Melyet vallott vala az úr Jézus Krisztusról.

Sokan mindenfelől ám öszvegyűlének,
Császárt ő közöttek isméglen tevének,
Valentiniánust székiben ülteték,
Fejenként ő néki ily választ tevének:
Néki engednének, mint igaz keresztyének!

Első gondja lévén az jámbor császárnak,
Hogy pispöke lenne Mediolánumnak;
Parancsolá azért, hogy választanának
Egy igaz tanyítót az kit akarnának,
De az választáson mikoron nem alkhatának;

Ott császár bírája szent Ambrúzs vala,
Hogy megcsendesítse, közükben ment vala,
Mind az egész község ő reá néz vala,
És őtet pispekké választották vala;
Az császár ez dolgot jóvá hagyta vala.

„Sok hálákat adok úgymond, az Istennek,
Ki gondját viseli az keresztyéneknek,
Ha testi dologban szolgáltat ezeknek,
Viseld gondját immár te az ő lelkeknek,
Légy ő tanyítójok, taníts őket Istennek!”

Távoly vala akkor császár atyjafia,
Kinek az ő neve nám az Válens vala,
Az birodalomra társul hítta vala,
És ez igaz hitű még akkoron vala,
De Arrius mérgét azután vötte vala.

Ezek egy ideig hogy uralkodának,
Mindketten egy hitet igazán vallának,
Addig mind jó példát községnek adának,
Az keresztyéneknek például valának,
Az hitetleneknek es ellenek állának.

Nem sok idő múlván az bátyja meghala.
És az birodalom Válensre marada,
Ennek felesége lám hitetlen vala,
Arrius mérgével megdögletett vala,
Az urát is arra lám hajtotta vala.

Derék szentírásnak ő ellene monda,
Igaz pispökekre azonnal támada,
Euzébius ellen egy levelet íra,
Az ki pispek vala az Samózatában,
Fennyen parancsolá: ne lakjék az városban.

Igen jámbor ember Euzébius vala,
Az levélhozónak ezt mondotta vala:
„Senkinek ne jelents miért jöttél volna,
Mert azon az község igen megindúlna,
Ki lenne teneked nagy szörnyű halálodra.”

Történek azonban, hogy béestveledék,
Isteni dícséret hogy elvégezteték,
Az egyik szolgája tőle szólíttaték,
És ez dolog néki lám megjelenteték;
Azon lám az szolga ugyan elámélkodék.

„Ezennel készüljünk úgymond, és elmenjünk,
Mert a császár ellen meg nem maradhatunk,
Vedd fel az könyveket Isten lészen vélünk,
És mindenütt lészen ő a mi vezérünk,
Ezennel az vízre egy hajóban beüljünk!”

Titkon ezt az szolga sokaknak jelenté;
Mind az egész község lám hogy azt megérté,
Utánna indúlván a vizet bélepé,
Nagy ohajtásokkal pásztorát keresé,
Végre hogy annyi sok nép őtet meglelé;

Sírva kérik vala, hogy őket ne hagyná,
Hanem ő közöttek pásztorúl maradna;
Megmutatá nékik az szent Pál mit írna,
Az fejedelmeknek ellent ne tartana,
Azért ő útában ki mind békét hadna.

„Vagyon Jézus Krisztus néktek egy pásztortok,
Az eretnekekkel ti ne gondoljatok,
Holtig ti mindnyájan ahhoz hallgassatok,
Minden szükségtekben hozzá folyamjatok,
Ő lészen tinéktek mindenkor oltalmatok!”

Azonnal hogy láták hogy meg nem tarthatják,
Arannyal, ezüsttel, nagy sokan kénálják,
Kit néki az útra költségnek adának;
Némelyek szolgákkal őt ajándékozák,
Kik számkivetésben őtet híven szolgálják.

És miért hogy igen jámbor ember vala,
Senki kazdagságát nem kévánja vala,
Csak ennyihántul keveset vött vala,
A mennyire néki útra szükség vala,
Akképen nagy sírva váras népe maradt vala.

Igaz tudományban megmaradott vala,
Egy eretnek pispek közükben ment vala,
Kinek az ő neve Eunomius vala,
Egyedül templomban ő maga űl vala,
Senki ő közűlek felé sem megyen vala.

Sőt hogy ő egykoron feredőben volna,
Nagy sok keresztyén nép ottan kívül álla,
Akará mutatni hogy kevély nem volna,
Szolgáját kiküldé hogy Őket behíná,
Valaki feredni véle együtt akarna.

De senki nem méné, csak hallgatnak vala,
Hogy onnan kimenne csak várják vala;
Ezt ő tisztességnek nám alítja vala,
Azért feredőből el-kisiet vala,
De az keresztyének másért művelik vala.

Eretnekkel együtt nem terednek vala,
Sőt még az vizet is elbocsátják vala,
Kiben az eretnek megferedett vala,
Hogy eretneksége reájök ne ragadna,
Ekképen magokat ő tűle óják vala.

Mikor ő ez dolgot megértette vala,
Látá hogy közöttök csak heában volna,
Mert senki ő véle semmit nem gondolna,
Gondola magában, hogy ő bolond volna,
Ha többé közöttek azképen maradna.

Szamozata várast azonnal elhagyá,
Lucius helyette azonnal bészálla,
Ez is Árriusnak tanyítványa vala,
Azért tisztessége ott néki nem vala.
Még az gyermekek is őt megcsúfolják vala.

Egyszer az piacon hogy ő mégyen vala,
Es az kis gyermekek laptát játsznak vala,
Az lapta szamárnak lábához ment vala,
Melyen az eretnek Lucius űl vala;
Ezen az gyermekek oly igen sírnak vala.

Róla gondolkodék az Lucius pispek,
Hogy miért oly igen sírnának gyermekek;
Az egyik szolgáját meghagyá közöttek,
Hogy ő kevélykedvén látna ő hozzájok
És végére menne mi volna ő sirások.

Váltig gyorsalkodnak, egy kis tüzet rakának,
És az tűznek lángján laptát általhányák,
Alítván az laptát fertelmes állatnak,
Hogy lábát illette eretnek szamarának;
Azért laptát tűzzel perzselvén tisztítják.

Ilyen keresztyének ha most is volnának,
Kik eretnekeket így távoztatnának,
Igaz tudományban inkább maradnának,
Hamis tudománnak ők helt nem adnának,
Az Krisztus Jézustul el nem szakadnának.

Töreködik vala császár Isten ellen,
Mindenütt jár vala keresztyének ellen,
Őket haragjában rontja törvéntelen,
Jámbor pispeköket üldözi szüntelen,
Alexandriában parancsola fennyen:

Jó Athanázius hogy onnan kimenne,
És ott ő helyette másik pispek lenne,
Ki az Árriusnak tanyítványa lenne.
Jó Athanázius gondolá mint lenne,
Hogy ott ő érötte emberhalál ne lenne?

Az atyjának vala egy kőkoporsója,
Kiben mind anyjával együtt fekszik vala,
Az Áthanázius abban lakik vala;
Igaz, négy holnapig titkon ám ott vala,
Az község miatta igen háborog vala.

Császár hogy ez dolgot lám nyilván megérté,
Alexandriában ám követet külde,
Ne háborognának, nékik megengedé
Az Athanáziust, magát arra köté,
Hogy soha éltében őtet ő nem üldözné.

Vala nagy haragja azon az császárnak,
Hogy ő nem árthata Athanáziusnak.
Ez lőn nyilván oka Isten oltalmának,
Ki gondját viselé az ö szolgájának,
Hogy az hatalmasok néki ne árthassanak.

Moises prófétát igen oltalmazá,
Farahó markából hogy kiszabadítá,
Szent Illyés prófétát ekképpen megtartá,
Az Akháb királtól hogy megoltalmazá,
Az tüzes szekérben végre őt felragadá.

Sőt az mi időnkben, már ez új törvénben,
Ő szent igéjének hirdetésében
Harminckét esztendeig megtartá éltében
Jámbor Luther Mártont ő igaz hitiben,
Mert bízék Istennek az ő segítségében.

Voltanak utánna nagy sok álnoksággal,
Méreggel, fegyverrel és hatalmassággal,
Hogy őt elvesztenék avagy számkivetnék,
De ők nem használtak semmi ravaszsággal,
Mert Isten tartotta őtet ő oltalmával.

Mikor bement volna az Vormáciában,
Károly eleiben az egy új udvarban,
Állhatatos volt az ő szólásában,
Igen bízik vala Isten oltalmában,
Azért ő nem méne hátra az igazságban.

Már mindaddig lévén ez árnyékvilágban,
Isten igéjének prédikállásában,
Míg az Isten őtet ez árnyékvilágban,
Világból kivenné, vinné mennyországban,
Mert bízék Istennek ő irgalmasságában.

Athanáziussal lám így cselekedék,
Negyvenhat esztendeig lám ő megtartaték,
Ő pispekségében hogy háborgattaték,
Istentül mindenütt megoltalmaztaték,
Végre nagy békével világból kimúlék.

Felséges Úristen, mennynek földnek ura!
Minden állatoknak te vagy táplálója,
Te vagy ez világnak az ő megtartója,
Jövendő világnak es te vagy adója,
Az Jézus Krisztusnak örökké való atyja.

Irgalmasságodat ezzel megjelentéd,
Egyetlen fiadat hogy nékünk igéréd,
És idő bételvén ez világra küldéd,
Az emberi testet véle felvétetéd,
Ez világ bűneiért kiben őtet megveréd.

Dávid prófétánál ezt fiadnak mondád,
Az Jordán vizénél ugyanazont mondád,
És az Thábor hegyén azont bizonyítád,
Őt közbenjáróul, váltóul bocsátád,
Irgalmasságodat ez által nekünk nyitád!

Ez úgymond énnekem én szerelmes fiam,
Ki által ti nektek éppen megbocsáttam,
Egyedül ő benne megnyugodtam,
Minden akaratom ő benne találtam,
Azért tanyítóúl ti nektek őtet adtam.

Krisztus urunk minket lám hí ő hozzája,
Minden bűneinket mondja: megbocsátja,
Magát úgy ajánlja mint egy édes atya,
Mi nekünk kegyelmes lelkünk tanyitója,
És az mi lelkünknek ő megnyúgotója.

Oh szent lélek Isten, ki vagy örök Isten,
Atyátul, fiútul származott egy Isten,
Ki vagy állat szerént atyával egy Isten,
Tulajdonságoddal különbözsz személyben,
Az próféták által ki szóltál régenten.

Megjelentéd nékünk az irgalmasságot
Hogy kihirdettetéd az egy igazságot,
Az úr Jézus Krisztus által az váltságot,
Mellyel hátra veréd minden hamisságot,
Hogy pínzen ne adjon már a pápa váltságot.

Megtarts minket kérünk az egy igazságban,
Az egy igaz hitben Krisztus vallásában,
Bátoríts meg minket sok háborúságban,
Kikkel minket sátán ostrom ez világban,
Mert tudja hogy különben nem vihet pokolban.

Ennek ő ellene nám mi nem állhatunk,
Ha te nem leéndesz az mi igazgatónk,
Az Krisztus Jézusban hívséges bíztatónk,
És imádságinkban az mi bátorítónk,
Ki által mondhatjuk: az Krisztus mi urunk!

Nincsen megmaradó helyünk ez világban,
Mindnyájan óhajtunk azért mennyországban,
Hol űl az úr Jézus szent atyjának jobbján,
És honnat jövendő itélni mindnyájan,
Az kik lakoztanak az hitlen világban.

Derék új udvarban akkor mind bégyűlnek,
Kik az igaz hiten mostan vetekednek,
Isten beszédének az kik nem engednek.
Az hű keresztyének jobb kéz felől lesznek,
És az hitetlenek bal kéz felől lesznek.

Akkor az gonoszok mind pokolban mennek,
Az hű keresztyének az Krisztussal lésznek,
Kivel egyetemben mennyországba mennek,
Miképpen azelőtt lélekben mentenek,
Megdicsőült testben véle örökké élnek.

Tolna várasában az Duna mentében,
Az ezerötszázban és az ötvenhétben,
Egy nyomorult ember ezt írta versekben,
Nevét megjelenté az első részében,
Kiből dicsértessék az nagy Isten. Ámen.

A vers dallama

Az alábbi kották a következő kiadásból származnak: Csomasz Tóth Kálmán, Ferenczi Ilona (sajtó alá rendező) 2017. A XVI. század magyar dallamai. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Előfordulhat, hogy a vers dallama más gyűjteményben is szerepel, melynek sorszáma az adatlap Dallam mezőjében látható. Ugyanakkor az adatlapi mező nem tartalmazza az RMDT új kiadásának számait – ez az adatbázis egy későbbi változatában lesz szinkronizálva.

A kottaképek többnyire a Magyar Elektronikus Referenciamű Szolgáltatás (MERSZ) oldaláról érkeznek, és a jegyzetek és dallamok hivatkozásai is a MERSZ oldalára ugranak, melynek használatához előfizetés vagy megfelelő felsőoktatási, ill. tudományos hálózathoz való hozzáférés szükséges.

Egyes kottaképek az RMDT digitalizált másolatai. Ezekhez lejátszható hanganyag is tartozik, és forráskódjuk az adatbázis részét képezi. A jövőben az összes kottát ilyenre alakítjuk. Ezúton is köszönjük Ferenczi Ilona támogatását, amelyet az adatbázisok összekötésekor nyújtott.

RMDT1 2017, 24/II (Régen ó törvényben, Mózesnek könyvében)
Jegyzetek