Baranyai Pál, Például nekünk mit mondott az Isten (RPHA 1176)

AZ TÉKOZLÓ FIÚRÓL. Mi kegyes atyánk nótájára. (Baranyai Páltól.)

Például nekünk mit mondott az isten,
Tégedet kérlek, hallgasd meg keresztyén!
Megérted ezből, hogy kegyelmes isten,
Minden időben.

Azt mondja nekünk ő magát jelentvén:
Vala egy kazdag királyság régenten,
Kinek két fia áll vala előtten,
Nagy ékességben.

Vígan az király fiait tanyítja,
Őtet hogy félnék, nekik parancsolja,
Hívek lennének tiszta szívvel hozzá,
Kegyesen mondja.

Lassan az ifjak felnevekedének,
Eszekbe, elmékbe ők öregbűlének,
Szólni, szolgálni atyjoknak kezdének,
Emberré lőnek.

Vala az egyik idővel ifjabbik,
Kit az atya is vél vala, hogy jobbik,
Minden dolgában ez vala gyorsabbik,
Szüntelen es víg.

Sok felé szívét elkezdé hajtani,
És ő életét meg nem mértékelni,
Nagy reménséget erejében vetni,
Magát elhinni.

Bátorság vala, kevélység nagy vala,
Ékesen szólna, magát meggondolá,
Királyhoz akkor az ifjú indúla,
Neki igy szóla:

»Atyám felséges hatalmas királyság,
Látod én rajtam bátorság, ifjúság,
Osztassék azért mi köztünk az jószág,
És hatalmasság.

Részt én magamnak kévánok mindenben,
Miként az törvény adja mi előnkben,
Mert nem udvarlok többé én elődben,
Ifjú életben.

Azokot látom, kik ifjúságokot
Múlatják kívöl, elhagyták házokot,
Jó szerencsével bírják ő magokot
És jószágokot.«

Nagyon az király ezt hallván réműle,
Fiának monda: menne ki előle,
Jól meggondolná, el ne menne tőle,
Megöregbűlne.

,Jól tudom — úgymond — mi bántja béledet,
Mert nagy szabadság vesztette eszedet,
Esmerd meg magad kérlek életedet,
És erkölcsödet.

Akarsz te járni te kívánságodban,
Hogynemmint lakni én nagy udvaromban,
Ez szabadságból bűnnek te szolgálni,
És fia lenni.

Im feltartálak te kicsinségedből,
Kedvedet adtam te neked mindenből,
Elfeletkezél kegyelmességemről,
És jó tétemről.

De kérlek téged fogadd meg tanácsom,
És hátra ne vesd én parancsolásom,
Én neked adom én kazdag országom,
És sok jószágom.‘

Ezeket ifjú mikoron meghallá,
Felele reá, ilyen szókot monda:
»Mert én jó atyám! hogy osztassék marha,
Törvén akarja.

Most vagyon időm, hogy elmenjek tőled,
Immár tanejtás nem kell, sem őrizés,
Jól viselhetem minden életemet,
És én eszemet.

Végre utolsó mondásom teneked,
Úgy vagyon nálam mostan te kérésed,
Miként malomnak hallják zörgését,
Lantnak zöngését.«

Csoda irgalmas és kegyes az atya,
Mert meg nem marad fia, igyjól látja,
Jószágát neki mindenben kiosztja,
És ímezt mondja:

Hitetlen ez világ fiam neki ne higyj!
Kell csak azoknak, kiknek jól áll az igy,
De nem mindennek használ jóllehet víg,
Hamar (el)múlik.

Én neked adok ímé nagy sok kincset,
Ki jószágomból tégedet illetett,
Jámborul magad viseld te életed,
Miként jelented.

De víg vagy fiam látom az sok kincsvel,
Kit én kerestem régenten két kézvel,
Azért nagy isten legyen hozzád ezzel
Jó szerencsével.

Én hozzám képest atyát te nem találsz,
Ha nagy sok földet te örökké eljársz,
Mert te magadnak veszedelmet találsz,
Bút nekem csinálsz!‘

Pénzbeli nagy részt ifjú hozzá véve,
Kazdag hogy volna, azt igen örűlé,
Atyjának mennyből egészséget kére,
El-kierede.

»Reám immáran szálla jó szerencse,
— Az ifjú vígan ezt mondja mentébe, —
Illik hogy szómat foglaljam érötte,
Ilyen énekbe:

Oh boldogságos világos nap nekem,
Kiben adatik szabadság énnekem,
Hogy lenne kedves gond nekül életem,
És tisztességem.

De illik mostan kedveznem torkomnak,
Illik kedveznem minden kévánságnak;
Illik továbbá kedveznem játéknak,
Nagy múlatásnak.

Jól hátra hagytam az kemény oktatót,
Nyakamról iga immár elhagyatott,
Én hol akarok, immár járok mind ott
Nagy sok országot.

Gyermektem vöttem sok nyomorúságot,
Sokszor elvetni kévántam az hámot,
Szabadon mostan elhányom azokat,
Élek mint bódog.

Oh vígasságos ifjaknak seregi,
Én velem mostan akarjatok járni,
És vígan nálam énekekkel élni,
Tánczval múlatni!«

Fáradság nekül vala hosszú úta,
Egy szép városba ifjú bé hogy juta,
Ruhája vala kazdagon ő rajta,
Útczán megálla.

»Immár szivemben valamit gondolok,
— Ifjú azt mondja — annak én szolgálok,
Itt életemben kedvemen jargalok,
Semmit nem tartok.

Lám én víg vagyok, örűlek, tánczolok,
Mert én aranyval, mindenekkel bírok,
Jőjjenek hozzám hásártos borivók,
És jó szakácsok.

Itt most én nálam trombitás és kártyás,
Legyen hitető és híres parázna,
Legyen továbbá kertész és madarász,
Minden szolgálás!«

Ott ifjút látta városi két hazug,
Kiknek marhájok nem vala sem házok,
De verfelyében nekik nyereségek,
Vala életek.

Azok azt mondják: ,ifjú te honnat jöjsz?
Szolgálunk neked, ha minket te kedvelsz,
Szállásra viszünk, hol te kedvedre élsz,
Örűlsz és víg lész.

De jer be velünk az nagy palotában,
Kedvedre itt élsz minden kévánságban,
Tánczban, lakásban, ének, vígságban,
Nagy múlatásban!‘

Csuda ifjakon való nagy gyorsaság,
Mindenre hajló, miként gyenge szép ág,
Nem gondol arra, mit hozzon az aggság,
És nagy nyájasság.

Ott igen költi király fia kincsét,
Mintha ő birná otthon örökségét,
Szántalan sokszor mindennek sok pénzét,
Osztja költségét.

Nagy hamarsággal társokat talála,
Kik életinek lőnek romlására,
Mert hazugoknak szép szavok nem drága,
Néznek hasznokra.

Sok pénzét ímé nagy lakás fogyatá,
Testben erejét részegség elfojtá,
Ő marhájában tékozlást tőn kártya,
És az sok párta.

Oly nagy siralom, veszedelem ifjún,
Törtínék hamar, mint szegény bolondon,
Mert nagy sok kincsét elveszté hásárton,
És nagy lakáson.

Levoná róla ruháját az gazda,
Miért hogy fizetni nem vala jószága,
Bot miá sokszor veretteték háta,
Igy lőn fosztása.

Arany hásártra, ruha paráznákra,
Jószág gazlásra, elkele lakásra,
Ő maga juta latrok közt prédára,
Nagy nyavalyára.

Csak egy imegben udvarról kihajták,
Nagy szidalmason utczákon hurejtják,
Akasztófára méltó volna — mondják,
Úgy hagyigálják.

»Jaj! — ifjú mondja — mit tegyek immár jaj,
Kinek ivöltsek, panaszoljak én, jaj,
Mert hová megyek, életem nekem jaj,
Elveszek jaj, jaj!

Oh te kegyetlen szerencse, mit tevél,
Minap énnékem mely kegyelmes levél,
Tiszta mint kristály előttem úgy fénlél,
Hamar elterél.

Nagy kazdag király minap én es valék,
Rosszas koldóssá ím mely hamar levék;
Nincsen én nálam immár több reménség,
Megöl az éhség.

Én jó nevemet és sok jószágomot,
Tisztessígemet és jó barátimot,
Vesztém rútalmas íletvel magamot,
Kedves voltomot.

Meghalok éhvel, mert csépet nem szoktam,
Az vaskapát es soha nem forgattam,
Az kéregetést, koldólást útáltam,
És szidalmaztam!«

Megvajudt vala királyfi éhsígvel,
Egy pórnak monda: »uram egészségvel!
Ne hagyj elvesznem kérlek, most éhségvel,
Korpádval tarts el!«

Ez pór hogy hallá, őtet keserőlé
Disznaját adá neki hogy őrízné,
Korpából csinált kenyeret kezébe,
Tőn kebelébe.

Sírást, óhajtást király fia kezde,
Mert így jól látja, disznókval hogy étke,
Nem vala az is de elíg nekie
Ő éhségére.

Testében éhsíg oly igen nagy vala,
Mert az régi jó eszébe jut vala,
Keserősígvel nagy sokat gondola,
Sírván így szóla:

»Oh magas egek szemeim reátok,
Nem vagyok míltó, hogy vessem, tudjátok!
Mert bűneimnek sokságát látjátok,
És útáljátok.

Riám atyámnak hozám nagy haragját,
Mert hátra vetém ő parancsolatját,
És bosszúképpen én elhagyám házát,
Kedves udvarát.

Vannak atyámnak ő nagy udvarában,
Béresek, szolgák könyebb lakásokban;
Disznók közt éhvel meghalok az ólban,
Nagy koplalásban.

Megyek el haza, jobb én életemre,
Kegyelmes atyám, nem esem kétségbe;
Béresi között eszem az kenyérbe,
Szolgálok érte!«

Atyja házához ifjú elindúla,
És az városba mikor el-béjuta,
Hírét hogy rosszas koldús az ő fia,
Hallá az atya.

Bánkodni rajta kezde és így szóla:
,Fiamnak ímé mint lett az ő dolga!
Féltem, kétségbe hogy esik búvába,
Bennem atyjába.

Elveszti magát gondban és életét,
Haza én hozzám kévánnám térését,
Az én eszemből kivetem sok vétkét,
Ha látom szívét.‘

Vala az ifjú közel az kapuhoz
Fél vala maga bémenni atyjához,
Mert ő ruhája neki vala nagy rossz,
Élete gonosz.

Akkor az király, hogy fiát láthatná,
Sokszor az kapun kiméne útczára,
,Talám betegnek csak orvos kell‘ — mondja,
Útczán megálla.

Nagy röttegéssel királyfi házára,
Nagy félelemmel tekinte kapura,
De hogy meglátá, atyja jütt útczára,
Oda indúla.

Gyorsaságoson királyfi futamék,
Az király előtt térdére leesék,
»Atyám vétkeztem ellened te neked,
És te kedvednek!

Én immár méltó nem vagyok — azt mondja,
Hogy én fiadnak mondassam továbbá,
De kérlek téged, vígy bé udvarodba,
Minden munkádra!«

Láss kegyelmesség! király az ő fiát,
Mely hamar látá, ölelé meg nyakát,
És csókolgatá fiának orczáját,
Törli homlokát.

Igy lőn kegyelmes király ő fiának,
Rút vala noha választá magának,
Legottan mondá környül az szolgáknak,
Ruhát hozzanak.

Ott fiát földről kegyesen felkölté,
Nagy szép ruhákba őtet öltözteté,
Arany győrőkkel az ujját béfűzé,
Megékesíté.

Azt mondja király: ,én nagy udvaromban
Lakjanak vígan, kik laknak házamban,
Kövérbik barmot öljék meg lakásban,
Nagy vígasságban.

Legyen bővséges öröm udvaromban,
Mert az én fiam, ki elveszett vala,
Megtaláltatott most vagyon házamban,
Nagy vígasságban.

Bánat immáran ne legyen senkivel,
Én nagy udvarom zöngjön nagy énekvel,
Az én holt fiam mert ma támadott fel,
Velem vígan él!‘

El-bé királyság ékes udvarába
Méne, elhíva mindent ő lakásra. —
Bűnösök vagyunk, fussunk ő hozzája,
Minden órába.

Felnyitja higyjed, ne félj te keresztyén,
Nekünk az ajtót az jó király isten,
Csak benne bízzunk szívünkben erősen,
Mi életünkben.

Ez példát azért vegyük jól eszünkbe,
Rútak ha vagyunk mi természetünkbe,
Noha vétkeztünk, ne essünk kétségbe,
Mi istenünkbe.

Csak itt ő magát isten az királyhoz
Tulajdonítja, minket az fiához,
Bűnbe ha esünk, fussunk az atyához,
Viszen házához.

Ily nagy szerelme hozzánk az istennek,
Kész kegyelmezni mindenkor bűnünknek,
Hozzá ha megyünk, ruhát ad lelkünknek,
És jót elménknek.

Tudjad az isten hogy megváltott téged,
Oly igen szeret, nem akarja veszted,
Csak te ő hozzá vigyed az te lelked,
Nagy reménséged.

Énekbe minap az ki ezt bészerzé,
Az ő életét isten elvégezé,
Mikor írnának az másfél-ezerben,
És negyvenötben.