Balassi Bálint, Nyolc ifiú legény minap úton menvén egy erdőbe jutának (RPHA 1093)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Nyolc ifiú legén minap úton menvén egy erdőbe jutának,
Estefelé lévén tréfálván, beszélvén, ők egymásnak mondának:
„Vegyünk szót Echótól -- 'mond -- mi mátkáinkról, mondja nevét azoknak!"

Credulus az első, lőn azért elkezdő, s monda nagyon kiáltva:
„Echo, de kicsoda, aki sok kínomba most megvigasztalhatna?
Kérlek, mondd meg nevét, kit mint üdvösségét, bús lelkem úgy kívÁNNA!"

Mosolyog magában Credulus ezt hallván, s rajta csak csudálkozik;
Ő utána azért tőn az ilyen kérdést, ki társaság közt másik:
„Ki fagyott elmémhez, -- mond -- mint víz nagy dérhez, télben jég amikOR SÍK?"

Harmadik is monda nagy hangosan szólva mindenek hallatára:
„Echo, jó asszonyom, kinek régi kínom vagyon nyilván tudtára,
Kérlek, hogy nevezd meg, kicsoda lelkemnek javával tölt koSÁRA!"

Szavát elereszté, negyedik is kezdé el Echóhoz kérdésit
Szép szerelmeséről, kihez gerjed belől, s kit szíve szerint óhít:
„Szörnyű kára után nevezd meg, -- 'mond, -- nyilván szeret lelkem imMÁR KIT!"

Ezután ötödik, ki mindtől kisebbik, Credulus atyjafia,
Mindjárt előszóla, felszóval kiáltva Echót nevezi, híja:
„Ki az, kire engem gyújtott, -- mond, -- ily igen Venus futoSÓ FIA?"

Hatodik Aminta, előálla, monda; mert veszett, alig várja,
Hogy szent nevét hallja annak, ki ő lángja, s kinek javát akarja:
„Hát annak ki neve, -- mond -- aki szerelme szívemet kénnal MARJA?"

Szóla hetedik is, kinek neve Tyrsis, s ki hazáját elhagyta
Azért, hogy egy kegyes, akihez szerelmes, szerelmét megtagadta:
„Régultátul fogva szerelem kínjába engem -- mond -- ki síKATA?"

Utolsó a Montán, kinek édes társán való nagy bánat árta;
Nagy fohászkodással így szóla Echóval, jutván eszébe kára:
„S annak tudd-e nevét, -- mond, -- kiért szívem ég, s ki e sok kínba MÁRTA?"

Egy szegény zarándok, régi barátotok éneklette ezt nektek,
Kik a magyar nyelven való versszerzésen egymással vetekedtek,
Kit a nagy hamisság és háládatlanság föld szélére kergettek,

A másfélezerben és nyolcvankilencben Szent Bertalan nap után,
Világ határára való bujdosásra keservesen indulván
Édes hazájából, jóakaróitól siralmasan búcsúzván.