Sztárai Miklós, Nagy jeles dolgokat a régi próféták (RPHA 1034)

SZTÁRAI MIKLÓS
1576.
AZ VIZEZÖNNEK HISTÓRIÁJÁRÓL VALÓ SZÉP ÉNEK, MOISESNEK ELSŐ KÖNYVÉNEK HATODIK, HETEDIK, NYOLCADIK ÉS KILENCEDIK RÉSZÉBŐL SZERZETTETETT.
Az Sodoma veszedelméről való énekének nótájára. Mely így kezdetik el: Beszélek Ábrahám atyánknak dolgáról.

Nagy jeles dolgokat az régi próféták
Isten lelke által könyvekben beírták,
Világ kezdetitől fogva melyek voltak,
Mi tanulságunkra mind előnkben adták.

Im a szent Moises ő első könyvében,
Nagy szépen megírta hatodik részében,
Mit mivele Isten az régi üdőben:
Ez széles világot veszté vizezönben.

Csakhamar ez vala világ kezdetiben,
Ezerhatszázötven és hat esztendőben,
Emberi nemzetnek elterjedésében,
Rettenetes dolgok lőnek azonközben.

Oly nagy sok gonoszság világban indula,
Az bün emberek közt igen elárada,
Éktelen bujaság közöttek sok vala,
És fertelmességgel az föld rakva vala.

Lám az házasságnak e rendit felbonták,
Istennek szerzését azzal megrutíták,
Patriarchák szavát es ők nem fogadák,
Istennek igéjét de ők megutálák.

Az hatalmas Isten ezen megbúsula,
Hogy nép gonoszsága ez földön sok vala,
És hogy szüvők bünre csak hajlandó vala,
Báná, hogy az embert teremtötte vala.

Végezé magában, hogy elvesztenéje,
Mert gonoszságokat el nem szenvedhetné,
De hogy kegyességét ő kijelentené,
Százhusz esztendőt megtérésre engede.

Sőt annakfelötte sok óriásokat,
Támaszta közöttök sok hatalmasokat,
Kikkel nyomorgatá ő az embereket,
Hogy hozzája inkább téríthetné őket.

Semmit de nem foga Istennek ostora,
Sőt nép gonoszsága inkább elárada,
Kin Isten magában igen megbúsula,
És ő búsultában imígyen szól vala:

"Természetét látom én az embereknek,
Gonoszra hajlandóságát ő szüvöknek,
Azért föld színéről én elvesztem őket,
Mert bánom még azt is, hogy teremtém őket."

Az üdőben vala egy nagy patriarcha,
Ki az szent Noénak neveztetik vala,
Igazhütü ember, istenfélő vala,
És minden dolgában tökéletes vala.

Rejá az Istennek oly nagy gondja vala,
Mert Isten kedvében a szent atya vala,
Szép három fiakkal megáldotta vala,
Sem, Cham, Japhet nékik az ő nevek vala.

Igen szépen őket felnevelte vala,
Isten félelmére tanította vala,
Házastársot nékik szépen szerzett vala,
Istennek törvénye szerént élnek vala.

Noénak az Isten akkor megjelenté,
Mi szándéka volna, szépen megbeszélé,
Nagy kegyelmességét hozzá megjelenté,
Renddel im ekképen nagy szépen elkezdé:

"Végeztem magamban, hogy én ezt miveljem,
Az népet az földről hogy mind elveszessem,
Minden állatokat vélek vizben öljem,
Mert gonoszságokat már el nem tűrhetem.

Semmit te ne késsél, de nagy hamarsággal,
Fönnyűfából bárkát csinálj gyorsasággal,
Mind kövül s mind belől őt megkend szurokkal,
Kiben megmaradhass az te családoddal.

Ekképen peniglen az bárkát csináljad:
Háromszáz singnire az hosszát csináljad,
Szélességét ötven singnire csináljad,
Magasságát penig harminc singre hagyjad.

Gyakor kamorákat belől benne csinálj,
Egy singni ablakot felyül rajta csinálj,
Ajtót középaránt az óldalán csinálj,
És három feneket az bárkának csinálj.

Rövid üdőn hozok vizet ez világra,
De teveled kötést tészek mostanában,
Hogy téged megtartlak nyilván az bárkában,
Te házad népével hogy megmaradj abban.

És bevígy teveled minden állatokat,
Hét himet, hét nőstént végy az tisztajában,
Egy himet, egy nőstént az tisztátalanban,
Hogy megmaradjanak veled az bárkában.

Gyűjts sok eledelt is be oda magadnak,
Hogy legyen mit enni az te családodnak,
És legyen mit adnod mind az állatoknak,
Hogy fogyatkozások ne legyen azoknak."

Im az Noé semmit akkor nem mulata,
De nagy hamarsággal bárkát megcsinálá,
Akképpen mint Isten néki parancsolá,
Mert ő istenfélő jámbor ember vala.

Oly nagy hamarsággal az üdő betelék,
Az százhusz esztendő csakhamar elmulék,
De nép gonoszsága inkább nevekedék,
Noénak Istentől illyen szó adaték:

"Dolgodat hagyj hátra, menj be az bárkába,
Mind házad népével takarodj be abba,
Nagy esőt bocsátok mert hét nap elmúlva,
Negyven éj, negyven nap mind esik azután."

Oly hamar akkoron Noé bekészüle,
Mind háza népével bárkában beméne,
Minden állat hozzá szám szerént beméne,
Az bárka ajtaját Isten beszegezé.

Mindjárást támada nagy árviz ez földen,
Noénak hatszázadik esztendejében,
Az Szent György havának tizenheted napján,
Mely napon az Noé méne az bárkában.

Igen nagy sok esők égből szakadának,
Egeknek ablaki megnyilatkozának,
Földnek kútfejei mind felszakadának,
Negyven éj, negyven nap vizek áradának.

Nagy rettenetesen az viz elárada,
Ez széles világot bebomlotta vala,
Minden hegyek felett nevekedett vala,
Tizenöt singnire hegyek felött vala.

Oly szépen az bárka vizen uszkál vala,
Minden állatokat az viz megölt vala,
Emberek és vadak mind meghóltak vala,
Miként az Úr Isten elvégezte vala.

Gondja az Istennek az Noéra vala,
Mert noha az bárka tétova lább vala,
De semmit az vizek nem árthatnak vala,
Istennek hatalma ótalmazza vala.

El nagy sok ideig az viz ígyen álla,
Áradva az földön, semmit sem apada;
Másfélszáz nap ebben éppen eltölt vala,
Semmit az víz ezen addig meg nem szálla.

Oh mely csodálatos Isten kegyessége,
És ő híveihez való nagy szerelme!
Mert azokat tartja mindenkor kedvébe,
Azkik tiszta szüből biznak ő nevébe.

Rettenetesképpen ő nagy haragjában
Bűnért ez világot elvesztette vala,
De Noét bárkában megtartotta vala,
Azmiképpen néki felfogadta vala.

Gondja az Istennek Noéra nagy vala,
És mind véle való vadakra, barmokra,
Az vizet az földről elvenni akará,
Hogy Noénak ismét az földet megadná.

Igen nagy hirtetlen egy szelet támaszta,
Kivel az vizeket megszállítanája,
Földnek kútfejeit el-bédagaszulá,
Az esőt az égből és ő megállatá.

Oly hamar az vizek apadni kezdének,
Az földnek színéről helyére térének,
Szent Mihály havának tizenkét napjára,
Armenia hegyén az bárka megszálla.

Bárkában az Noé szépen hallgat vala,
Az földről az vizek szállton szállnak vala,
Karácson havának legelső napjára
Nagy hegyek tetei megtetszenek vala.

Azonközben Noé szorgalmatos vala,
Viz szállása felől gondolkodik vala,
De hogy ezt az Noé inkább megtudhatná,
Az bárka ablakát akkoron megnyitá.

Gondolá az Noé ezt önnenmagában,
Az bárka ablakán hollót kibocsátna,
Hogy ki ez dologról néki jó hírt hozna,
Akkoron az hollót kibocsátta vala.

De az holló nem jól követségben jára,
Mert csak idestova repesvén budosa,
De lám az Noénak semmi hírt nem hoza,
Mert Noéhoz holló vissza nem tért vala.

Ime egy galambot az Noé választa,
Melyet az bárkából hamar kibocsáta,
Galamb sohól lábát meg nem nyugothatá,
Azért az Noéhoz tére az bárkába.

Patriarcha őtet bárkába bevévé,
Hét nap után ismét őtet kiereszté,
És az galamb szintén estve haza jöve,
Egy olajfaágat hozza őnékie.

Akkoron az Noé ebből megismeré,
Vizek megszállását ő eszében vévé,
Hét nap után ismét azt ő kiereszté,
De az galamb többet hozzá meg nem tére.

Temérdeki sok viz földről mind elszálla,
Hogy az Noé hatszázegy esztendős vala,
Az Bőjtmás havának legelső napjára,
Az bárka fedelét az Noé elhányá.

Rövid üdőn az föld szépen megszárada,
Szent György hónak huszonhetedik napjára,
Esztendő tíz napig lőn Noé bárkába,
És Istentől akkor ő szózatot halla.

Ott Isten Noénak im ekképpen szóla,
Bárkából kijőne, néki parancsolá,
Minden állatokat bárkából kihozna,
Az Noé ezekben mind híven eljára.

Noénak im ez lőn első gondolatja,
Nagy hamar Istennek ő csinála óltárt,
Tiszta állatokból ő tőn áldozatot,
Kivel az Istennek ada nagy hálákat.

Óh mely igen kedves lőn ő áldozatja,
Istenhez felhotta annak ő illatja,
Mert igaz hütből lőn az ő áldozatja,
Akkor az Úr Isten ezt mondá magában:

"Semmiképpen többé én ezt nem mivelem,
Emberért az földet többé el nem vesztem,
Mert emberi szűnek gondolatját látom,
Csak bünre hajlandó, azt bizonnyal tudom.

Vizezönnel többé nem vesztem ez földet,
Illyen állapatban tartom meg én őtet,
Jóllehet rész szerént megbüntetem őtet,
Azmíglen az földre eljő az Itilet.

Ollyanképpen lészen ez földnek ő rendi,
Az nyárnak, az télnek addig meg kell lenni,
Vetés, aratásnak is meg nem kell szünni,
Az napnak és éjnek helyjén kell maradni."

Sok szép beszédekkel az Isten Noénak,
Akkor szólott vala az ő fiainak,
Kik az áldásban ott véle valának,
Illyen szép áldomást Istentől hallának:

"Én mondom tinéktek, hogy gyümölcsözzetek,
És az földnek színén elszaporodjatok,
Annyira ez földön elsokasodjatok,
Az földet népekkel széllel betöltsétek.

Mind uralkodjatok ti az állatokon,
Vadakon, férgeken, égi madarakon
És az vizekbéli számtalan halakon,
Az ti félelmetek legyen mindazokon.

Prédájul tinéktek adtam mindezeket,
Eledeletekre megengedtem őket,
Mindeddig öttétek az földnek gyümölcsét,
Azmellett szabadon egyétek ezeket."

Emberek mert soha az vizezön előtt,
Sem hússal, sem hallal nem éltek azelőtt,
Földi gyümölcsökkel magokat éltették,
Isten hatta vala nékik, hogy azt eggyék.

Romlása de nagy lőn földnek vizezönkor,
Nagy ösztevérsége viz miatt lőn akkor,
Ezokáért Isten nékik hagyá akkor,
Állatok husával hogy élnének bátor.

Csak illyen tilalmat vete őnékiek,
Hogy az húst véresen, nyersen meg ne ennék,
Vadak módja szerént ne cselekednének,
Az húst, mint az vadak, ők ugyan ne ennék.

Ott ezt is őtőlök akkoron megtiltá,
Hogy embervért köztök senki ne ontana,
Emberöldökléstől magát ótalmazná,
Mert az embervérért ő bosszút állana.

Lám büntetését is gyilkosságnak vette,
Hogy minden, valaki az embert megölné,
Annak ember által ontatnék ki vére,
Mert az Isten embert képére teremté.

Ennye szabadságok vala gyilkosoknak,
Az vizezön előtt minden gonoszoknak,
Embertől büntetés nem vala azoknak,
Valakik embervért közöttek ontanák.

Nagy hamissága itt megtetszik pápának,
Isten ellen támadott Antichristusnak,
Ki lőn megtiltója világban azoknak,
Melyek az Istentől engedve valának.

Derékképpen Isten Noénak engedé,
Állatok húsával hogy szabadon élne,
Hallal, hússal magát egyaránt éltetné,
Semmi válogatást ezekben ne tenne.

Im Rómából pápa ezt tőlünk megtiltja,
Az étekben való válogatást hagyja,
Pénteken, Kántoron húst ne együnk, mondja,
Isten rendelését ő ezzel felbontja.

Sőt az Isten ellen ezt is cselekeszik,
Hogy ő gyilkosságra kész levelet adni,
Kéntől, büntől gyilkost kész ő megódazni,
Minden latorságra szabadságot adni.

Semmi tilalma nincs az paráznaságnak,
De tilalma vagyon nála házasságnak,
Maga Isten hagyá azt is az Noénak,
Tiszta házasságból hogy szaporodának.

Isten az Noénak azt is felfogadá,
Hogy vizezönt többé földre nem bocsátna,
Vizezönnel többé földet nem vesztené,
Ennek örök jegyül az szavarvánt vette.

Meghallátok eddég az vizezön dolgát,
Moises könyvéből e szép históriát,
Immár hallgassátok az magyarázatját,
Ez históriának nagy szép példázatját.

Óh mely jeles dolgok példáztatnak benne,
És tanulságunkra vettetnek előnkbe,
Kiket rövidedőn most vegyünk eszünkbe,
És szépen beírjuk őtet mi szüvünkbe.

Sok dolgok löttenek az régi üdőben,
Azmint írva vannak mind a szent könyvekben,
Kik jövendő dolgot jedzettek magokban,
Miképpen megtetszik az históriában.

Az vizezön előtt világ állapatja
Mostani üdőnek lám volt példázatja,
Miképpen az Krisztus ezt nyilván megmondta,
Szent Máté könyvében nékünk írva hatta.

Lám mint vizezönkor ez széles világban
Az bűn, az gonoszság eláradott vala,
Azonképpen vagyon most ez világ dolga,
Gonoszságnak benne vagyon áradása.

Vagyon mostan gondunk csak az jóllakásra,
Ételre, italra, a sok tobzódásra,
Isten igéjének nincsen foganatja,
Arra is haragszunk, ki azt prédikálja.

Támadtanak köztünk most is óriások,
Ez világban való nagy sok hatalmasok,
Kik miatt szállának reánk nyomorúságok,
Dúlások, fosztások, nagy sok vérontások.

Ezt mi reánk Isten csak azért bocsátta,
Hogy megtérésünket nyilván ő kévánja,
Mert veszedelmünket nékünk nem akarja,
Ezechiel által ezt nékünk megmondta.

Most mint fogjon rajtunk Istennek ostora,
Az mü életünknek rendi megmutatja,
Mert lám jobbulásunk nincsen nékünk abban,
Sőt mind napról napra leszünk gonoszabban.

De az Isten nyilván ezt el nem szenvedi,
Sőt nagy büntetéssel nyilván megbünteti,
Ez gonosz világtól ezért elszakadjunk,
És az szent Noéval az bárkában szálljunk.

Imé a szent Noé példázza az Krisztust,
Az bárka peniglen az ő szent egyházát,
Mert miképpen Noé építé az bárkát,
Azképpen az Krisztus az ő szent egyházát.

Csak adjunk magunkat mi az szent Noéhoz,
Az mi pásztorunkhoz, az Jézus Krisztushoz,
Maradjunk meg véle együtt az bárkában,
Az tőle épített anyaszentegyházban.

Istennek igéjét örömest hallgassuk,
Az mi életünket a szerént rendeljük,
Isten prófétáit mi meg ne utáljuk,
Sőt nagy böcsületben azokat mi tartsuk.

Tőlek azmit hallunk Isten igéjéből,
Örömest fogadjuk mi azt tiszta szüből,
Rettenjünk Istennek fenyegetésétől,
Az reánk jövendő nagy veszedelemtől.

Ezt ha mivelendjük, bizonnyal meghiggyük,
Isten velünk leszen, bátor nyilván tudjuk,
Nyomoruságinkban nem hágy el, meglátjuk,
Miképpen az Noé példájában halljuk.

Tétova az bárka noha hányattaték,
Az vizezön miatt széllel hordoztaték,
De lám az vizekből el nem boríttaték,
Istennek általa megótalmaztaték.

Sőt az vizek néki gyámoli levének,
Az földről általok mert felemelteték,
Vizektől az földen el nem boríttaték,
Az benne valókkal éppen megtartaték.

Ekképpen az Isten soha el nem hagyja
Az ő szent egyházát, sőt azt ótalmazza,
Noha háborúval gyakran látogatja,
És az ő híveit ő megostorozza.

Csak mint kegyes atya velünk cselekedik,
Az mi büneinkért reánk fegyedezik,
Mert veszedelmünkbe ő nem gyönyörkedik,
Sőt idvösségünkre nyilván igyekeszik.

Oly igen kévánja ő az mi jovunkat,
Hogy mindenkor bocsát ránk oly nyavalyákat,
Kikben ő láthassa minékünk házunkat,
Mert igen akarja mi jobbulásunkat.

Mikor ő mireánk az vesszőt bocsátja,
Lám az mi hütünket akkoron próbálja,
És irgalmasságát hozzánk megmutatja,
Az mi életünket hogy megszabadítja.

Megemlékezék az Noé bárkájáról
És mind benne való vadakról, barmokról,
Így megemlékezik az mi nyavalyánkról,
És ő megszabadít, higgyed, minket abból.

Ezt is jól eszünkbe, kérlek, hogy mi vegyünk,
Hogy az bárka kivül valakik levének,
Az vizezön miatt azok elveszének,
Mi tanulságunkra azok is lévének.

Nékünk mostan bárkánk az anyaszentegyház,
Ha annak tagja lész és abban megállasz,
Hittel, jó élettel te benne megmaradsz,
Az örök halállal, higgyed, te meg nem halsz.

De miképpen Noé bárkából kijövén,
Tiszta állatokból áldozatot tévén,
Magát és családját Istennek ajánlá,
Istennek áldását akkoron meghallá:

Akképpen az Krisztus az itilet napján
Minket ő híveit szent atyjának ajánl,
Örök boldogságban és részessé tészen,
Véle uralkodjunk örök dücsőségben.

Tanólságra nékünk ezt szerzék versekben,
Im az Balásfalván Kikellő mentében
Másfélezerhetven és hat esztendőben,
Kiből dicsirtessék az egy Isten, Ámen.