Dézsi András, Minden embert erre szívem szerint intek (RPHA 0958)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Minden embert erre szűvem szerint intek,
Hogy az mely szent ígét Istentől vöttetek,
Mintegy drága követ úgyan őrizzétek,
Mert ha elvesztitek, meg sem lelhetitek.

Im ha az erkölcsöt bennetek megnézem,
Csak nyelvvel valljátok, azt eszemben vészem,
Igen elhíztatok azt én igyól hiszem,
Törhető gyümölcsnek, hitnek én azt néztem.

Nagy vétke Ádámnak lelkünket rontotta,
Mint hattyúnak, nincsen semmi változása,
Ugyan nem fog rajtunk Istennek mondása,
Mint töknek, nem ragad tövis oldalára.

Oly szép tanúsággal most adnék tanácsot,
Régi ó törvényből értelmes példákat,
Kikben oktat Isten mint atyafiakat,
Mit parancsol, kérlek hogy fogadjatok szót.

Régi meglött dolgot hozok előtökbe,
Kérlek meghalljátok, vegyétek esztekbe,
Mert nem sokat szólok mostan ez énekbe,
Csak hogy használhatnék mostan néktek ebben.

Jákob országának egy szegeletiben,
Neptalimnak földe ilyen nevezetben,
Galilea felől vala út mentében,
Mely út mégyen vala nap leenyíszetre.

Sephet az Neptalim várasának neve,
Tóbiás az jámbor lakik vala benne,
Ő feleségének Anna asszony neve,
Szép magzatjának is kis Tóbiás neve.

Tóbiás az jámbor istenfélő vala,
Isteni félelemre fiát ő tanítja,
Szüleit tisztelje, kegyesen oktatja,
Kinek jó erkölcsén öröl atyja anyja.

Országát akkoron Izráelnek bírá,
Jerobeám király, nagy kegyetlen vala,
Aranyból, ezüstből bálvánt alkottata,
Zsidó néppel bálvánt igen imádtata.

Bosszúságot tészen az nagy Úristennek,
Igen vétkezteté népét Izráelnek,
Ezen fellobbana haragja Istennek,
Mert lőn veszedelmek az szegén községnek

Izráel népére készűle haragban
Király, ki lakozik benn Assziriában,
Szalmanaszár neve nagy hatalmasságban,
Zsidókat elvivé azért nagy fogságban.

Elviteték szegén szent Tóbiás vélek,
Mind háza népével rabságba esének,
Keserű sírással fogva vitetének,
Csak hálát ád vala ezen az Istennek.

Csuda irgalmasság Tóbiásban vala,
Mert atyjafiait igen látogatja,
Nyomorúságokat ő kesergi vala,
Noha előttök ezt nem jelenti vala.

Ott az Szalmanasszár király megholt vala,
Hatalma marada egy vitéz fiára,
Kit koronázának az Asszíriában,
Sennakerib király néki neve vala.

Nem sok idő múlván zsidókra indúla,
Sennakerib király mert hatalmas vala.
Tizennégy esztendő fordúlatban vala,
Ezékhiás király birodalma vala.

Nagy szégyent akkoron Sennakerib valla,
Mert az nagy úristent igen megkáromlá,
Száz nyolczvanötezer népe ott meghala,
Még önnön maga is nagy futva szalada.

Úgy öleti vala szegén zsidó népet,
Szalmanaszár király fogta vala őket
Nagy bosszúságában öli szegéneket,
Titkon szent Tóbiás temeti testeket.

Búvában Tóbiás lefekvék ágyára,
Mert az temetésben testét megfárasztá,
Ott elszenderedék egy édes álomba,
Szemébe egy fecske akkoron ganéjla.

Immár Tóbiásnak szeme megvakula,
Sennakerib királ is őt kergeti vala,
Ott az szegénség is rejája burúla,
Talám szívében volt ilyen gondolatja :

«Úristen! te benned mind örökké bíztam,
Én fejemet nem tudom most is hova hajtsam.
Nagy nyomorúságban vén koromban juttam,
Nem tudom mit tegyek, fejem kire bízzam?»

Mely szép könyörgéssel imádkozni kezde,
Nagy fohászkodásban egy siralmat kezde,
Úristen jótéte mert juta eszébe,
Ilyen szép könyörgést keservében szerze:

«Áldott oh Úristen te cselekedésed,
Mert igaz tenéked minden ítíleted,
Útaid igazság, kiáltunk tenéked,
Mert nyomorúltaknak gondokat viseled.

Ne légyek feledvén előtted Úristen,
Nagy esedezésem jusson te elődben,
Ne állj bosszút kérlek, én nagy bűneimen,
Szüléinknek vétkét ne vessed szemönkben.

De hogy nem engedénk parancsolatidnak,
Azért adál kézbe gonosz pogánoknak,
Tévelgést engedél mint szegén juhoknak,
Nem tudjuk ma holnap-é adatunk halálnak.

Rejád bíztam uram én szegén lelkemet,
Jó akaratodból kérlek én tégedet,
Végyed hozzád immár én szegén lelkemet,
Ne kesergesd immár kérlek, életemet!»

Ez könyörgést mikor szent Tóbiás monda,
Kegyelmes az Isten, őtet meghallgatá,
Az Rafáel angyalt ottan elbocsátá,
Hogy szent Tóbiásnak szükségét meglátná,

Az könyörgés után Tóbiás szólt vala,
Egyetlenegy fiát előhívattatá,
Szavát meghallgatná, néki parancsolá
Hamar önnön magát készítené útra.

«Siess úgymond, fiam Tóbiás — azt mondja,
Menj el Médusoknak ő tartományában,
Mikor béjutandasz Ráges városába,
Rokonomnak, az Gabelusnak házába.

De ne tébologtasd semmiben elmédet,
Tíz gira ezüstöt Gabelustól kérjed,
Ő adóslevelét eleibe vessed,
Megadja bizon nyal fiam azt meghiggyed!»

Erre kis Tóbiás fel ele atyjának:
«Kegyelmed énnékem mit mond, állok annak,
Kész vagyok engednem parancsolatodnak,
Szolgálok mindenben mint édes atyámnak!»

Semmit ő atyjának ellene nem szóla,
Oly nemes erkölcse ő nékie vala,
Az úristent féli és tiszteli vala,
Nyomorúságokban szüleit szolgálja.

lm ha megtekintjük mostani időben,
Látjuk-é iffjakat atyjokhoz hívségben?
Nincsen atyjok anyjok nálok becsöletben,
Magokat alítják iffjak negédségben.

Igír Isten hosszú életet ezeknek,
Kik tisztességeket tesznek szüléjeknek,
Nemes ajándék ez kit sokan elvetnek,
Nem szükség hosszú fark efféle kecskéknek.

Iffjú kis Tóbiás atyjának ezt mondá:
Hogy Gabellus őtet csak ingyen sem látta,
Az útat sem tudja, kin oda juthatna;
Erre nagy Tóbiás felele, ezt monda:

«No keress egy társot fiam te magadnak,
Kinek hívségére téged bízhassalak,
Jutalmát megadom mind egy pínzig annak!»
Tóbiás kiméne előle atyjának.

De hogy jutott vala kapu eleibe,
Hát egy iffjú magát el-felövezzette,
Mintha majd kész volna útra erednie,
Öltözeti vala ékes ő nékie.

Ezt az kis Tóbiás béhívá atyjához,
Mert igen gerjedez szűve néki ahhoz,
Iffjú hogy béjuta az nagy Tóbiáshoz,
Köszönetit nyójtá mint megnyomorulthoz:

«Bízzál az istenben és légy nagy örömmel!»
Felele Tóbiás : «münémő örömmel'?
Égnek világát is nem látom szememmel!»
Monda iffjú néki: «meggyógyúlsz ezennel!»

Rágest Medorumban tudná-é? azt kérdi
Tóbiás iffjútól, iffjú azt felelé:
Tudja, az Gabellust is ő jól ismeri,
Fiát kis Tóbiást oda tudja vinni.

Ezt nem ismerheti Tóbiás, ki volna,
Azárias, az nagy Anánias fia,
Úristennek Rafáel nevő angyala,
Ki szent Tóbiásnak hívséggel szolgála.

Csuda az Istennek rólunk ily nagy gondja,
Zsidók Egyiptomból hogy kijőnek vala,
Egy angyal mert őket igazgatja vala,
Éjjel nappal nékik hívséggel szolgála.

Ezt megparancsolta ő szent angyalinak,
Tégedet kezekben hogy ők hordozzanak,
Hív ember! utadban néked szolgáljanak,
Ne ártsanak kövek az te lábaidnak.

Nagy böcsűs nálatok az telhetetlenség,
Angyaloknak nem hagy szolgálni részegség,
Minden kévánságtól éktelen nyereség,
Azért következik sok szerencsétlenség.

De mikor Tóbiás fiát elkészítté,
Egészséget mennyből ő fiának kére,
Orczáját ápolja, nyakát megölelé,
Kegyes áldomással őket elereszté.

Ezen Anna asszony sokat gondolkodék,
Hogy ő magzatjokat nagy útra ereszték,
Vén ember, Anna asszony azon fohászkodék,
Mint asszonyiállat szegén keseredék.

Ottan emlékezék ő egy magzatjáról,
Ő engedelmének nagy jámborságáról,
Ő hozzájok való jó szolgálatjáról;
Magát nem tarthatta ilyen nagy sírástól:

«Vénségünknek fiam valál ő estápja,
Szomorúságunknak minden vígassága,
Nyomorúságunknak valál táplálója,
Ez nagy szegénségnek minden gazdagsága!»

Oly igen kéreti Tóbiás, ne sírna,
Mert vezérli fiát Istennek angyala,
Épen, egészségben ismét jőne haza,
Anna asszony ezt hallá, sírását elhagyá.

Lássuk kis Tóbiás angyallal mint járnak;
Egy napi járó földet mikoron járának,
Tigris vize mellé csak hamar jutának,
Tóbiás levoná saruját lábának.

És az vízen kezdé lábát mosogatni,
Ott egy nagy ondok hal kezde rejá kapni,
Rettene Tóbiás, kezde kiáltani:
«Azárias ne hagyj az halnak megmarni!»

«Ne félj, monda angyal, kapd az kopoltójat!»
Ragadá Tóbiás, kirántá a halat,
Tapodnia kezdé halat talpa alatt,
Azárias monda: «hasítsad meg hasát!»

Tóbiás kivéhé epéjét, szűvét, gyomrát,
Megmondja ő néki következő hasznát:
Hol tűzre vetnének szűvében egy falkát,
Mondá sok ördögnek ily háztól futását.

«Ezen kérdlek — monda Tóbiás angyalnak,
Hol lészen ez éjjel helye lakásunknak?»
Mutat egy szép várost angyal Tóbiásnak:
«Itt lészen ez éjjel helye nyúgalmunknak!

Te nemzetid közzől itt egy jámbor lakik,
Jámbor Ráguelnek néptől hívattatik,
Szép leányok vagyon házoknál ő nékik,
Szép Sára asszonnak leány neveztetik.

Rejád ez szép leány most házastársul néz,
Melyet feleségűl mostan te hozzád véssz,
Sok marhát leánnyal szüleitől te véssz,
Ha én beszédemnek Tóbiás te most hissz.

Angyalnak Tóbiás így felele, monda:
«Leánt hét férfinak hallom adták volna,
De az ördög őket mind megölte volna,
Félek, hogy vélem is leány úgy ne járna!»

«Ne félj semmit, monda angyal Tóbiásnak,
Mert ördög hatalma árthat csak azoknak,
Istennek szent lelkét kik tőlök elhányják,
Értelmek csak olyan mint lónak, baromnak.

Sőt ha bémenéndesz leánnyal az házban,
Szenvedés, józanság légyen te magadban,
Könyörgésed légyen nagy fohászkodásban,
Nem fog rajtad semmit ördög csalárdsága!»

Csakhamar az várost ők elközelíték,
Ráguelnek házát ők ottan meglelék,
Iffjakat mindketten házba el-bévivék,
Iffjak jelenvoltát ott igen örölék.

Régi jámborokról példát tanúljatok,
Keresztyének mostan ti reátok szólok,
Noha hívek vattok, de kevélyek vattok,
Vendég útonjárót igen orroljátok.

Irgalmasságtoknak maga egyik jegye,
Vendég útonjárót minden házba végye,
Ezt mondjátok sokszor, metszönk ittben véle?
Ha csak egy pénze is nincsen erszényébe.

Bízvást az Ráguel kérdi: honnét jőnek?
Mondák: fogságából jőnek Ninivének,
Kérdé: nagy Tóbiást vajha ismernétek?
Rafáel felele ottan Ráguelnek:

«Sött mi jól ismerjük Tóbiást ki volna,
Ujjával mutata az kis Tóbiásra, —
Ez nagy Tóbiásnak egyetlenegy fia!
Ráguel ezt hallá, arczczal leburúla.»

«Isten téged áldjon — Ráguel azt mondja,
Mert vagy ily jámbornak szerelmes magzatja!»
Örőltökben sírnak felesége, leánya,
Ebédet Ráguel ottan csináltata.

Tóbiás sem eszik, sem iszik — azt mondja,
Mégnem a mit kéván, nékie megadja,
Feleséget, Sárát magának kévánja;
Ráguel azt hallá, nagy sokat gondola.

Az hét fírfiakról sokat gondolkodék,
Ördögtől halálok hogy ígyen törtínék,
Félti kis Tóbiást úgy ne csalatkoznék,
Rafáel azt mondja, hogy ne gondolkodjék.

«Ne félj néki adnod te szép leányodat,
Gondoljad Istennek nagy hatalmasságát,
Azért nem valhaták hét fírfiak Sárát,
Illesse Tóbiást, mint te atyádfiát.

Ráguel az leánt ottan előhívá,
Jób kezét Sárának kezével megfogá,
Iffjú Tóbiásnak jobb kezében adá,
Térdre esék, kezét felemelé, monda:

«Mindenható felség vagy mindennek ura,
Abrahám, Izsáknak, Izráelnek ura,
Ti házasságtokat fiaim megáldja,
Ö szent áldomását bírja, igazgassa!”

Vígan az vacsorát mikor elvégezék,
Az szép Sára asszont ágyas házba vivék,
Tóbiást leánhoz szépen bekésérék,
Hálaadás után az vendég eloszlék.

Akkor emlékezek szaváról angyalnak,
Szűvében egy falkát tűzre vetne halnak,
Adá ördög magát legottan futásnak,
Akada kezébe Rafáel angyalnak.

Felső Egyiptomnak nagy sőrő pusztáján,
Hagyá megkötözve ez mái napiglan,
Igy volnánk erősek ördögnek hatalmán,
Ha járnánk Istennek kegyes tanításán.

De ha ti bégyűltek az mennyekezőben,
Kétféle nagy jószág vagyon erkölcstökben,
Az első jó erkölcs áldott részegségben,
Az másik jó erkölcs az nagy tombolásban.

Ruha öltözeti ugyan kevélséggel,
Hunyorgatnak iffjak ott mérges szemekkel,
Ördög is forgódik köztök az fa késsel,
Nem szerez jót higgyed, ott az mesterséggel.

Bor el-köszönésben azon tanácskoztok,
Ajtót vőlegényre hogy megostromljatok,
Bizony nem tisztesség, bátor elhadjátok,
Mondom csak bolondság valahol kaptátok.

Immár másod napon szintén hajnalkorban,
Láttatja Ráguel őket ágyas házban.
Tóbiás Sárával hát alosznak ágyban,
Ráguel Istennek lőn hálaadásban:

«Áldott vagy Úristen Izráelnek ura,
Hogy nem történt nékünk mint alítjuk vala,
Szent irgalmasságod ma mi reánk szálla,
Ördög ellenségtől vagyunk szabadulva.

Egy gazdag ebédet Ráguel szerzete,
Szomszédja, barátja hozzá mind bégyűle
Láták Tóbiásnak vala egészsége,
Jó szerencséjeken az vendég öröle.

Minden jószágával Ráguel ajánlá,
Felét Tóbiásnak az leánnyal adá,
Ezen megeskövék, hütüt béíratá,
Holta után az többit mind nékik hadná.

Azáriás angyalt Tóbiás bocsátá,
Tűz gíra ezüstöt Gabellustól hozna,
És az Gabellust is mennyekezőbe híná,
Azáriás hallá, ottan elindúla.

Gabellus angyallal mennyekezőbe juta,
Mindkettőt Gabellus ékesen megáídá,
Tóbiásnak és az Sárának ezt monda:
«Tü házasságtokat Úristen megáldja!»

Készől kis Tóbiás haza indulnia,
Ráguel úgy kéri, ne sietne haza,
Tóbiás nem akar semmit múlatnia,
Nem akar maradni, Ráguel meglátá.

Adá meg ő néki Sárát szép leányát,
Véle öszve ada nagy jámbor szolgákat,
Kik Sárát szolgálják, nagy szép leányokat,
Gazdag öltözetet, drága szép ruhákat.

Juhokat, barmokat, temérdek sok kincset,
Öszvérekkel ada és nagy szép tevéket,
Más seregben hajtnak szép borjús inőket,
Szerencsézi vendég ott mindketten őket.

Atyját, anyját Sára térden állván kéri,
Ő áldomásokkal ereszszék, követi,
Állnak mind környűle szép leány baráti,
Szülei, rokoni ezt mondják őnéki:

«Istennek angyala tüteket vezérjen,
Istennek angyala tü véletek légyen,
Ipad, napod téged nagy jó neven végyen,
Iffjú kis Tóbiás tégedet kedveljen!»

Tizenegyed napra útra indúlának,
Karan városához mikoron jutának,
Ki ellenben vala Ninive városnak,
Az Rafáel angyal monda Tóbiásnak:

«Tudom hogy vár téged atyád nagy bánatban,
Jer menjünk el elől, hadd jőjenek lassan,
Végy hozzád az halnak epéjében mostan,
Orvosságnak szükség lészen ingyen majdan.

Eleiben ha jutsz a te vén atyádnak,
Köszönj ő nékie mint édes atyádnak,
Orczáját apoljad szegén vén jámbornak,
Szemét ottan megkend epéjével halnak!»

Anna asszony űl vala útfélen egy halmon,
Távol megismeré Tóbiást az úton,
Siet ő urához hogy örömet mondjon:
«Megjött az én fiam, uram imhol vagyon!»

Szegén vén Tóbiás magát vezetteti,
Fia eleibe siet el-kimenni,
Orczáját apolja atyja, anyja néki,
Kezdének nagy hálát az Istennek adni.

Imádságát mihelt Tóbiás végezé,
Epéjét az halnak ottan elővevé,
Ő atyjának szemét epével megkené,
Hályogot szeméről ottan el-lefejté.

Szeme Tóbiásnak immáran megnyílék,
Örömében szegén ott elfeletkezék,
Mint jártanak, errül ott nem emlékezék;
Hét nap ezenközbe csakhamar bételék.

Sára asszon juta minden népeivel,
Jámbor hív szolgákkal, öszvérrel, tevékkel,
Nagy szép leányokkal, drága öltözettel,
Temérdek jószággal és drága kincsekkel.

Nagy hálát adának ezen az Istennek,
Tisztességet tőnek az nagy úristennek,
Szép dícsűreteket ők mind éneklének,
Nagy jó szerencsével hogy haza jöttenek.

Ez példa tünéktek eszetekben légyen,
Igazgasson Isten jó szerencsétekben,
Dícsűrtessék Isten az ő szent nevében,
Tisztesség ő néki mindörökké menyben.

Az Rafáel angyal egynihán nap vélek,
Házoknál előttök jó kedvvel forgódék,
Kérik szeretettel felével osztoznék,
Minden marhájokkal az mit hoztak vélek.

De végre Rafáel nékiek megmondá,
Hogy ő az Istentül bocsáttatott volna,
Nagy szép intés után el-fel magasságra,
Hirtelen enyészék ő szemek láttára.

Nagy ámélkodással elcsudálkozának,
Az földre orczákkal el-leborúlának,
Az kegyes Istennek nagy hálát adának,
Kiben nagy jó példát nékünk is hagyának.

Dícsértessék uram örökké te neved,
Hogy semmi igyekben az te híveidet,
Nem hagyod el őket kik tisztelnek téged,
Ezért szolgálatra segélj uram minket.

Ezeket énekbe az mely ember szerzé,
Nevét versfejekben szépen kijelenté,
Sziletéstől eddég esztendőt megveté,
Másfélezer ötven esztendőnek lele.