Temesvári János, Krónikát immáron sokat hallottatok (RPHA 0819)

Irodalomtörténet Poétika Források
Incipit: Krónikát immáron sokat hallottatok
RPHA-szám: 0819
Szerző: Temesvári János A verset a szerző látta el névmegjelöléssel. Az akrosztichonban: A Ioanne Literato Themesvarino A kolofonban: Temesvári János deák
Cím: Krónika Béla királyról
Változatok:
A szereztetés ideje: 1571 A kolofonban: Ezerötszázhetven és egy esztendőben
A szereztetés helye: A kolofonban: Dézsen lakásában
Akrosztichon: A versnek van akrosztichonja. CALAMITOSISSIMA DEVASTATIO ROGNI HVNGARIAE A TARTARIS PERPETBATA TEMPORIBVS REGIS BELAE KVARTI VERSIBVS KOMPREHENSA A IOANNE LITERATO THEMESVARINO IN MOeMIRVeAM PANNONIAE VT TANDEM TOT CLADIBVS EDOCTA POENITERE DISCATT
Változatok:
Kolofon: A versnek van kolofonja.
A versforma fajtája: Szótagszámláló, izostrofikus vers.
Versforma: a12(6,6), a12(6,6), a12(6,6), a12(6,6)
Keresés erre a rímképletre
Keresés erre a szótagszámra
Nótajelzés: Jersze, emlékezzünk mostan mi nagy dolgokról (RPHA 0662)
Dallam: A vers énekvers. RMDT1 15SZ, RMDT1 22SZ
Terjedelem: Terjedelem: 190 versszak
Irodalmi minta: Antonio Bonfini: Rerum Ungaricarum Decades
Műfaj: [ világi (048) > história (049) > elbeszélő (051) > nem fiktív (056) > történelmi (068) ]
Felekezet: 100% világi (1 db)
Változat:
Szöveg Dallam A szöveg forrása: OTKA K135631
Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Krónikát immáran sokat hallottatok,
Írásban is, tudom, gyakran olvastatok,
Magyaroknak dolgán ti csodálkozhattok,
Mert sokféle dolgok írattak meg rólok.

Azért én is szólok szerencséjéről,
Régen rajtok történt csodaesetekről;
Tudom, hasznos nektek emlékeznem erről,
Hogy példát vegyetek ti mindnyájan ebből.

Lám az bűnért Isten országokat elveszt,
Példa erről nektek Magyarország lehet;
Emlékezem arról, régen is mint veszett,
Pogány tatárokkal mint megemésztetett.

Az negyedik Béla nevű király vala,
Jó Magyarországot aki bírja vala,
Az András királynak öregbik fia vala,
Ezerkétszázharmincötben írnak vala.

Még csak öt esztendőt uralkodott vala,
Nagy sokaságú pogány tatár feltámada,
Észak felől sáska módra jöttek vala,
Nagy sok országokon Istennek ostora.

Immár sok országot ők elbírtak vala,
Ázsiát, Európát pusztították vala,
Magyarország felé elkezeltek vala,
Ötszázezer ember seregekben vala.

Tövék hírré hamar az Béla királynak,
Hogy pogány tatárok reá indultanak,
Ezen megrettene szüvek magyaroknak,
Hogy pogány nemzettel ők elrontatnának.

Oly igen kegyetlen mert a tatár nemzet,
Fertelmes életű, iszonyú rút nemzet,
Mert ő nem tud semmi emberi erkölcset,
Hanem fene módra csak kegyetlenséget.

Semmi irgalmasság, kegyesség nincs bennek,
Még asszonynépek is ollyan kegyetlenek;
Fenevad módjára vagyon ő életek,
Mint farkasnál elkél a lóhús ő közettek.

Igen hamar az vért nyersen megisszák,
Ha kenyeret kapnak, azt bele aprítják,
Sőt még embernek testét is megrágják,
Amiből ők esznek, soha meg nem mossák.

Semmi válogatás ételben nincs nekik,
Ebek, macskák, lovak húsát, tejét eszik,
Barmoknak az javát igen megkímélik,
Ha meghal, vagy beteg, vagy béna, megeszik.

Soha szűkölködőn ők nem könyörülnek,
Mikoron szólnak is, de csak üvöltöznek,
Kenyerek nekiek nincs, de kölessel élnek,
Téjjel, hússal, péppel ők megelégszenek.

Isten gyanánt napot és hódat imádnak,
Babona, varázslást nagy sokat tanolnak,
Jövendőt ördögtől mert ők tudakoznak,
Igaz Istent soha ők nem tanoltanak.

Mindenféle lopás, kóborlás, latorság,
Köziek bővelkedik az nagy uzsoraság,
Tolvajság sok vagyon és nagy fajtalanság,
Alattok valókon oly nagy nyomorúság.

Az Istent tatárok Huzogának híják
És az fejedelmet kámnak magyarázzák,
Isten gyanánt őtet e földön imádják;
Halottjokat harminc napiglan siratják.

De mikoron meghal az ő fejedelmek,
Ottan választatnak egynéhány legények,
Vele egyetemben a szolgalegények,
Ott eltemettetnek ugyan elevenek.

Ezeket a Sándor az régi időben
Caspius hegyeknek belső részeiben
Beszorította volt úgymint egy rekeszben,
Hogy csak ott laknának örökké egy helyben.

Világi emberek ne ismernék őtet,
Iszonyú fertelmes fene erkölcsöket,
Erős vaskapukkal beszorítá őket,
Hegyekben bezárlá, megátkozá őket.

Azután mikoron megsokasodtak volt,
Az ő határokban nem maradhattanak volt,
Erős vaskapukat mind lerontották volt,
Onnat nagy erővel el-kiindultak volt.

Sok nemzetséget széllyel elbírának,
Nagy széles országot ők elfoglalának,
Melyet most is hínak az Tatárországnak,
Számtalan sok néppel két országgal vannak.

Térjünk arra, mint lőn az ő indulások,
Jó Magyarországba el-berohanások;
Bathus nevű vala az ő főhadnagyok,
Ő utána ismét fejedelem nagy sok.

Az kumanusokra előbb indulának,
Azokat megronták, mindent pusztítának,
Kumanusok szóltak vala az Bélának,
Hogy helyt adna nekik, hogy megmaradnának.

Tőn fogadást, hogy őket úgy tartja,
Mint az magyarokat, ugyan oltalmazza,
Földet ada nekik az ő országában,
Kunoknak hívattak jó Magyarországban.

Immár Béla király bizodalmas vala,
Mert kunok keresztyínné löttek vala,
Magyari királyhoz ők hallgatnak vala,
Az tatárok elől elfuttanak vala.

Oltalmában Béla királynak valának,
Szolga nélkül negyvenezeren valának,
Kik Magyarországba akkor beszállának,
Esztendeig mégis békével lakának.

Rágondola király jó Magyarországra,
Hogy a tatárokat be nem bocsátaná,
Tatároknak útát megállotta vala,
A főnádorispányt elbocsátta vala.

Ő maga pediglen nagy gyűlést tétele,
Budában végezé, amit végezhete,
Hogy minden a hadra hamar felkészülne,
Kit gonosz szerencse de csakhamar éré.

Gyanuságba kunok felől estek vala,
Az főfejedelmek tartóztatva vala,
Az több főnép is mind őrizetben vala,
Az kumanus népe háborodott vala.

Nagy sok zenebona, felindulás vala,
Belső ellenség is, a kun, köztek vala,
Külső, a tatár is, már eljutott vala,
Az magyar határba elérkezett vala.

Igen gyorsan az nádorispán indula
És a tatároknak eleiben szállá,
Velek ott megvíva, megveretett vala,
Még önenmaga is kevesen szalada.

Hogy megérté király, hamar felkészüle,
Újolan, mint lehete, hadat hirdettete,
Bécsországba vala az ő felesége,
Friderik hercegnek hamar elizene.

Váltig kéré őtet, hogy jőne hozzája,
Az Friderik herceg azért eljött vala,
Az főurak is mind felkészültek vala,
Érsek, püspök, pap úr nagy sok fegyült vala.

Nagy szép haddal Béla király elindula,
Pesten az ő népét táborba jártatá,
A több urakat is oda várja vala,
Azonban a tatár mind közelget vala,

Gondjok oly nagy vala erre magyaroknak,
Híre mert nagy vala pogány tatároknak,
Öt napig tatárok mind szélyel járának,
Jó Magyarországban senkit nem bántának.

Azért művelék azt, hogy el ne hírednék,
Az ő jövetelek ingyen se tudatnék,
Vagy mikor megtérni nékiek történjék,
Az ép földön elég élést lelhetnének.

Róka módra beljebb-beljebb ballagának,
Végre tűzzel, vassal járnia fognának,
Mindent pusztítának, szélyel elrablának,
Égetének, mindent fegyverre hányának.

Igen kegyetlenül mindent megölének,
Férfiat és asszonyt ők nem kimélének,
Sem kicsint sem nagyot mert meg nem nézének,
Egyaránt mindenen kegyetlenkedének.

Az Béla királyra Bathus siet vala,
Ki a tatároknak fejedelme vala,
Pestnél volna király, megértette vala,
Húsz mélyfölden Pesttől már a tatár vala.

Elbocsátá oda mindjárt az rablókat,
Kik mindenütt szélyel sokat pusztítának,
Égetének, nagy sok barmokat hajtának,
Viadalt magyarok nekik nem adának.

Azért mert a király igen félti vala,
Népét csalárdságtól oltalmazza vala,
Tatárok álnokok, ő jól tudta vala,
Kiért félelmesnek őt ítélték vala.

Tatárok mert midőn hallatnának jőni,
Akkoron el szoktak vala mindjárt menni;
Mikoron viszontag kezdettek elmenni,
Hogy ingyen sem vélnék, vissza kezdtek térni.

Az pap urak közül egy magát gondolá,
Aki kalocsai nagy főérsek vala,
Király hagyásával keveset gondola,
A tatárok ellen víni kimene vala.

Reájok hogy indula pogány tatároknak,
Ám azok mindjárást ott hátat adának,
Magyarok utánok oly igen valának,
Egy sepredék helyre mikoron jutának:

Tatárok könnyen ott általgázlának,
Mert könnyű fegyverben mindnyájan valának,
De kik fegyveresek magyarok valának,
Érsekestől sárból ki nem mászhatának.

Azt látván tatárok, őket környékezék,
Számtalan sok nyíllal igen eltekiték;
A szegény magyarok ott mind elveszének,
Csak hárman, vagy négyen érsek menekedék.

Rajta érsek igen megharagudt vala,
Mert talám azt igen szégyenli is vala,
Hogy a király meg nem segítette volna,
Ez nagycsütörtökön húsvét előtt vala.

Immár az húsvétnak napja eljött vala,
Vácot a tatárok megszállották vala,
A király is akkor hadával ott vala,
De tatárok előtt ő ellépett vala.

Sok papok, polgárok odagyűltek vala,
Mind feleségestöl köznép is sok vala,
Gyermekekkel össze, szállottának vala
Belől a templomban, mely az várban vala.

Papok a templomot, várat nem tarthaták,
Mert a tatároktól megostromlatának,
Megvevék, sokakat bennek levágának,
Sok ereklyés dolgot ők elpusztítának.

Ezüst, arany kelyhet, drága öltözetet
És annak felett sok számtalan kincset
Tatárok nyerének, megfogák a népet,
Kik megmaradtak volt, úgy ölék meg őket.

Rakásba a sok faképeket ők rakák,
Abból egy nagy tüzet pogányok gyújtának,
A szegény foglyokat mind a tűzbe hányák,
Váci püspökséget ők eképen ronták.

Pestnél vala akkor Friderik herceg is,
Kezdének jargalni a tatárok ott is,
Reájok kimene Friderik herceg is,
Mert az Béla mellé eljött vala ő is.

Előtte, mint módjok, tatárok futának,
Utánok ő siet pogány tatároknak,
Egyet általvere, hogy ehhöz jutának,
Az félkezét herceg elvágá másiknak.

Tatárok ezt látván, ott mind elfutának,
Egynehányan bennek meg is fogatának,
Bélára magyarok ezért boszankodnak,
Hogy Friderik herceg jobb volna, mondának.

Bélára annál inkább haragusznak vala,
Azelőtt is nem jó szemmel nézik vala,
Hogy ő a kunokat befogadta vala,
Igen az magyarok ezt nehezlik vala.

Azt kezdék mondani, hogy ellenség volna,
Az kumanus népe csak azért jött volna,
Hogy az magyarokat elárulhatnájak,
Mint a tatár ollyan ellenségek volna.

Támadának sokan, királynak szólának,
Hogy fejedelmeket a futott kunoknak
Közükbe adnája az magyaroknak,
Az volna főoka elpusztulásoknak.

Azt is bánják vala, hogy sok falu földet
Király nekik osztott vala örökséget,
Oly igen kedvezne, oltalmazná őket,
Ország rontóinak mondják vala őket.

Tőlek király hallá bosszonkodásokat,
Nem türheté az ő nagy sok panaszokat,
Maga látja vala büntelen voltokat,
A szegény kunoknak ártatlanságokat.

Elkülde a király, hogy hínáják hozzá
Kunok fejedelmét, neve Kutten vala,
Együtt készülnének pogány tatárokra,
Kuten az királynak ezt izente vala:

„Menni én nem merek hozzád magyaroktól,
Kérlek, népet mellém adj oltalmazóul!’
Ezen felzendüle magyar szertelenül,
Kuten szállására rohana azontúl.

Palotát beronták, Kutent megragadák,
Kegyetlen magyarok az nyakát elvágák,
Ablakon nép közé fejét kihagyíták,
De ezt a magyarok csakhamar megbánák.

Ottan a Friderik herceg is elmene,
Király a kunokat mind összegyüjteté,
Hogy a tatárokra vele együtt menne,
Kutennek halálát a köznép hogy érté:

Rajta zendülés lőn, kezdék igen bánni,
Magyarok ezt látván, a kunokat vágni,
Kiket kapnak vala, mindent megfosztani,
A kunok viszontag kezdének meggyűlni.

Igen oltalmazzák vala őmagokat,
Ellenséggé vevék mind az magyarokat,
Égetni fogának szélyel sok falukat,
Községet levágák, sokat pusztítának.

Bulso vala neve csanádi püspöknek,
Valának ő vele sok nemes főnépek,
Gyermekek, ő velek vala feleségek,
Király táborához vala ő menések.

Útokban a kunok reájok találának,
Viadalt vélek ott szembe állának,
Magyarok kunokkal oly igen vívának,
De végre kunoktól mind levágatának.

Sőt kunok egymással frigyet vettek vala,
Annál inkább mindent ők pusztítnak vala,
Felföldet a kunok elrablották vala,
Bosszújokat ők is megállották vala.

Ritka magyaroknál az jó egyenesség,
Aki őmellettek volna nagy segítség,
Az is nálok úgy áll, úgymint egy ellenség,
Még önen köztek is vagyon csak gyűlölség.

Ezt immárat sokszor késértették volna,
Hogy a visszavonás romlásokra volna:
Országok a miatt sokszor pusztult volna,
Melyért sok nemzetnél utálatban volna.

Gonosz ez az erkölcs, bátor elhagyjátok!
Mert ha egymás közett csak visszát vonszotok,
Üdegen népek is támadnak reátok,
Majd ennél jobban is elcsúsz ti országtok.

Igen készül Béla király tatárokra,
Vele ugyan szemben víni akarja,
Váradi pispeket ő hívatta vala,
Nagy néppel a pispek hozzá siet vala.

Sőt útában Egernek veszését,
Pogány tatároktól elégetését,
Oda siet vala, hátrább hagyja népét,
Hogy ő megvernéje az ő ellenségét.

Bizodalma vala váradi püspöknek,
Mert azelőtt immár megvert vala bennek,
Tatárok hogy érték, felfelé lépőnek,
Illyen álnokságra ők igyekezének:

Egynéhány zsákokat teli megtöltének,
Azokat lovakra ők felöltözteték,
Embereknek azok hogy mind tetszenének,
Egy hegy alatt avval ők lesben lennének.

Lesbe egynehányan azért beállának,
Magyarral a többi igen harcolának,
De tatárok nekik ott hátat adának,
Hamar az les felé ők elfutamának.

Azok oly nagy móddal lassan jőnek vala,
Mintha nagy segítség és erős had volna,
Maga szerzett dolog és álnokság vala,
Nagy bízvást a tatár látá, megfordula.

Ezt látván magyarok, csalárdságnak vélek,
Mert lesből nagy sokan láták, hogy jövének,
Azokat ők vélék igen nagy erőnek,
A tatárok előtt futnia kezdének.

Kegyetlenül őket a tatár kergette,
Nyilakkal, fegyverrel magyarokat veszték,
A püspök is alighogy oda nem vesze,
Kevesed magával Váradra jöhete.

Vala a király is oly nagy készületbe,
Pestről táborával indula nagy néppel,
Hogy ő szembe víjon tatár pogán néppel,
Alkalmas helyt keres, lassan jár népével.

A Sió víz mellé immár jutott vala,
Egertől nem messze táborát jártatá,
Az hidat erősen őrizteti vala,
Hogy a tatár azon által ne szaladhatna.

Ravaszok tatárok dolgokban valának,
Egy tó mellett ők is táborba szállának,
Híd nélkül hozzájok hogy ne juthatnának,
Térhelyen az víznél kétfelöl valának.

Tőn szép intést akkor király magyaroknak,
Kegyetlenségeket pogány tatároknak,
Jelenvaló veszedelmeket gondolnák,
Melyekben naponként nagy sokat látnának.

„Jól látjátok — úgymond — veszedelmeteket,
Hogyha nem féltitek tennen fejeteket,
Akárcsak szánjátok ti feleségteket,
Ídes hazátokat, ídes gyermekteket.

Veszését, romlását az ti országtoknak,
Hallatlan kinzását ti nemzetségteknek,
Tekintsétek vesztét az magyar nemzetnek,
Álljatok ellene az pogány népeknek!”

Ezt csak siket füllel magyarok mulaták,
Ő fejedelmeket ingyen sem hallgaták,
Némelyek pediglen ugyan megcsufolák,
Királynak veszését inkábblan akarák.

Renddel mind éjjel ezer ember vala,
Király az strázsára kiket rendel vala,
Éjjel egész tábort azok őrzik vala,
Csalárdságtól király erősen fél vala.

Sűrű nép az hidat igen őrzi vala,
Hogy azon a tatár által ne szállana,
De ők révet lelvén, általköltek vala,
Király táborára kerültenek vala.

Igen jó hajnalban megrivakodának,
Táborra sok nyilat nagy sűrűn szórának,
Magyarok e dolgon elálmélkodának,
Ijedtekben semmi rendet nem tartának.

Béla király őket váltig inti vala,
Kalocsai érsek ott forgódik vala,
Magyarokat harcra igen küldik vala,
De azt elhallgatván, egyik sem megyen vala.

Veszett ország, kinek fejedelme nincsen,
Ha vagyon is, semmi becsületi nincsen,
Abból az községnek is félelme nincsen,
Mert félelem hol nincs, ott tisztesség sincsen.

Semmi fenyegetés, sem szép szó, sem intés,
Nem fog vala immár semmit a könyörgés,
Eszeveszett vala, rajtok az pogány is,
Semmi jót nem tehet köztök a király is.

Kálmán nevű vala, királlyal egy vala,
Ez háború közben magát bátorítá,
Mert látá, hogy senki ki nem megyen vala,
A dél is azonban immár eljött vala.

Oly nagy sebességgel tatárra rohana,
Az ő seregével velek harcot álla,
Némelyeket immár le is vágott vala,
Szárnyul megsegítik, azt reményli vala.

Meglátá, hogy senki őtet nem segíti,
Az ellenség neki útat kezde adni,
Azért nem lehete ismét visszatérni,
Másfelé népével ő foga tartani.

Pusztákon, erdőkön ő elszaladt vala,
Pestre seregével meg visszament vala,
Ezt látván nagy sokan mind elmennek vala,
Király csak eszében sem veheti vala.

Rajta megijede, hogy eszébe vévé,
Látá, hogy mellőle a nép mind elmene,
Mikor ellenségtől magát üríthetné,
Ő is magát bizá, futa egy erdőbe.

Egy Birthalan nevű pécsi püspök vala,
Látá, hogy a Kálmán másfelé ment vala,
Király is mellőlek hogy elszekett volna,
A tábort is tatár meggyújtotta volna:

Hamar felkészülő minden seregével,
Táborból kiüte igen nagy erővel,
Hogy elszaladhatna az ő népével,
Tatárok utána nagy hertelenséggel.

Ezenben egy nagy úr előjutott vala,
Nagy néppel királynak melléje jött vala,
Ki tatár ott létét még nem tudja vala,
A püspek azt látá, megesmerte vala.

Nem merék tatárok őtet kergetnie,
Mert láták, hogy új nép eleikben jőne,
Hamar megtérének, püspek is elméne,
Az egészség felé, hol néki jobb lönne.

Sok pogán azután a tábort ellepé,
Kik ott maradtak volt, őket mind megölé,
Kik Pest felé futnak vala is, meglelé,
Az útakon széllel főttig mind elveszté.

Azoknak ő számát senki nem mondhatja,
Mert egynyihány mind odamarada,
Esztergomi, kolocsai érsek hala,
Az erdélyi püspek és nagy sok úr vala.

Az vicecancellarius is ott vesze,
Esztergomi főpap, Albirt ott vesze,
Győri nagy tudós György püspek elvesze,
Nyitrai püspek, bácsi pap úr vesze.

Immár Kálmán Pestről Somogyban ment vala.
Az tatárok Pestöt elégették vala,
Tűzzel, vassal népet emésztettek vala,
Sokakat vízben is elburíttak vala.

Oly igen sok népet ők levágtak vala,
Két nap járó földén anyi hólttest vala,
Miként a sok csorda ugyan látszik vala,
Széllel mind a mezők vérnek tetsznek vala.

Akik valahova beszaladnak vala,
Azokat ugyanott tűzzel vesztik vala,
Sokakat vizekben, tókban vetnek vala,
Siralmas pusztulás, jajgatás sok vala.

Nem ok nélkül lőn ez, mert Isten akará
Ostorát bocsátni az Magyarországra,
Kegyetlenségeért, vakmerőségeért,
Hogy megbüntötnéje sok gonoszságaért.

Nagy sok prédát, kéncset az ellenség gyűte,
Mert az magyarokon győzedelmet nyere,
Mezőn rakásokban mindent öszvegyűte,
Avval osztozának, valának örömben.

Ezek közt királynak pecsétes gyűrűjét
Az titkos deáknak testénél meglelék,
Nagy örömmel azt ők magoknak eltévék,
Kiből magyaroknak veszedelmek esnék.

Leveleket a szegény magyar foglyokkal
Íratának hamar a király szavával,
Elküldezék széllel igen hamarsággal,
Leveleket írtak vala illyen szókkal:

„Intünk mü tüteket, hagyjuk is tünéktek,
Házatoktól sohova tű ne menjetek,
Pogán tatároktól semmit ne féljetek,
Bízvást házatoknál tü veszteg lehettek.

Történyt azért mostan valami kár köztünk,
De rövid nap azt esmét visszanyerhetjük;
Szinetlen Istennek tü könyöregjetek,
Hogy a pogánságot visszaverhessétek.”

Erre fellyülnyomák gyürőjét királynak,
Széllel az országban küldék magyaroknak;
Az levélnek hűnek, otthon maradának,
Azért pogánoktól mind levágatának.

Rettenetes rablást, pusztítást tévének,
Az pogán tatárok mindent elvesztének,
Követeket tatárok országba küldének,
A több főnépeknek abban hírt tövének.

Arra inték őket, hogy el-kijőnének,
Az ország földében ők is részét vennének,
Kadán vala neve más fejedelmeknek,
Avval öszve többen el-kieredének.

Tére vissza Béla király a futásból,
Lengyelország felől, az hideg havasból,
Bécsországban mene ő gondolatjából,
Ő felségéhez tért vala útából.

Ott az bécsi herceg reá talált vala,
Nagy kéncset álnakul tőle elvett vala,
Egy keveset Béla király ott mulata,
Császárhoz, pápához követet bocsáta.

Tőlek azt kéváná, hogy ne hadnák őtet,
Melléje küldenék ő segítségeket,
Ne hadnák elveszni az magyar nemzetet,
Véle egyetembe sok keresztyéneket.

Hírével vala ez az bécsi hercegnek,
Hogy magyarok széllel igen elvesztenek,
Alítá üdéjét bosszú űzésének,
Ő is ellensége lőn magyar nemzetnek.

Elbocsátá népét az Magyarországra,
Igen rablattatá széllel az országban;
Dunán innét tatár mindent pusztít vala,
Dunán túl a német igen éget vala.

Mind várost, mind falut tűzzel elvesztének,
Sok népet fegyverrel németek ölének,
Oly kételenséget rajtok művelének,
Kin még a pogánok megkeseredének.

Ezenben a király egynyihány magyarral,
Szegednél mulata csak kevés lovaggal,
Kadán király kijött vala tatárokkal,
Váradi mezőn juta oly nagy haddal.

Sok falukból az városban gyűltek vala,
A tatárok előtt beszorultak vala,
Sok asszonnép, gyermek vélek együtt vala,
A püspek is otthon akkoron nem vala.

Várost mint lehete, magyarok épüték,
De első ostromon tatárok megvévék,
Mert nem kővel, hanem fával körítették,
Ki ott találtatott, minden levágaték.

Asszonyállatok, férfiak, gyermekek,
Az ifjak, vények egyaránt vészének,
Mind község, mind barát, mind pap levágaték,
Mind templom, mind váras tűzzel emészteték.

Rökeszkedének be nagy sokan az várban,
Láták a tatárok azt erős voltában,
Távoly elmenének másuvá táborban,
Félelmek ne lönne magyaroknak várban.

Immár egynyihány nap ebben elmúlt vala,
Tatárokat sohólt nem láthatni vala,
Azt vélék, immár hogy elmentek volna,
Az várból nagy bízvást mind kijárnak vala.

Nagyon épüteni kezdék az városban,
Az égett házakat oly nagy bátorságban,
Vadnak az hoffstadtnak megújításában,
Minden nap az váron kövül mulatásban.

Ottan visszatére a tatár, hogy érté,
Ugyanott hirtelen őkét mind ellepé,
Hoffstadtban, városban akiket lelhete,
Rút isszonyúképpen azokat megölé.

lm az várnak falát kezdék rontania,
Mely falt csak újonnan épütenek vala,
Mert azelőtt a kőfal leromlott vala,
Az várat más napon ők megvötték vala.

Nem könnyen engedék a szegény magyarok,
De őket megtollák számtalan pogányok,
Sok nemesek belől valának, sok papok,
Azokat levágák kegyetlen tatárok.

Monostor szép vagyon ott belül az várban,
Sok asszony, sok gyermek szaladt vala abban,
Bíznak vala annak nagy erős voltában,
Tatár az monostort felgyútá az várban.

Őket benn égeté és ő marhájokat,
Szép szűz leányokat, sok szép asszonyokat,
Gyermekekkel öszve, véneket, ifjakat,
A kőfalról aláhányának nagy sokakat.

Mindenféle rendet fegyverre hányának,
Semmi szörnyűséget hátra nem hagyának,
Sok szentséges dolgok mind elrontatának,
Férfiak, asszonyok megrútít(tat)ának.

Ily hallatlanképpen fertelmeskedének,
Hogy emberi elme azon csodálkoznék,
Sem Istent, sem embert mert ők nem nézének,
A pusztulás után meg előbb menének.

Renddel megkeresék, kik elszaladtak vala,
Erdőken, mezőken elrejteztenek volt,
Mint az eb a nyomot el nem hagyja soholt,
Ők is kit lelének, mindent megölének.

Üdeje vala már az jó aratásnak,
Azért a tatárok reágondolának,
Egynyihány foglyokat arra választának,
Az országban széllel elbocsáttatának.

Aki haza jőne ím az hagyott napra,
Senkinek tatártól nem lönne bántása,
Jőjenek mind haza a takaradásra,
Viseljenek gondot ő házok dolgára.

Megmondák ezeket a futott népeknek:
Kételen szegények e szóknak hivének,
Mert az éhségtől is készeríttötének,
Azért az házokhoz mind haza jövének.

Pogán a községet már nem bántja vala,
Sőt takarodnia ő is segít vala,
Magyar a tatárral ugyan elegy vala,
Száz kenézt közéjek választottak vala.

Azok az községnek lennének óltalmi
És az igazságnak kiszolgáltatói;
Törvénnek lönnének jó igazgatói,
Kezdőnek ő nekik sokan kedvesködni.

Némelyek szép leányokat vészik vala,
Rút fertelmességre oda adják vala,
Feleségekkel is kedvesködnek vala,
Kegyelmet nagy sokan evvel nyernek vala.

Nem vala szégyen, amint az undok ebek,
Mert ugyan előttek fertelmeskedének,
Jelöntvén, hogy tőlek azt jó néven vették,
Ők is ökrét, juhot adnak vala nékik.

Ottan hamar hogy betakoradtak vala,
A kenézek széllel mind izentek vala,
Községet hívatták az egy hagyott napra,
Minden házok népe ott lönne akkorra.

Nem lőn mit tönniek, mind feleségestől
Eljöttenek vala és mind gyermekestől,
Egy völgyben mindnyájan vitetének együtt,
Megfosztván levágák őket kegyetlenül.

Indulának onnan, alföldre ménének,
Oly igen rablának, mindent megölének,
Noha annyit akkor ők nem égetének,
Azért hogy télire élést lelhetnének.

A községben egynyihányat megtartának,
Kik más esztendőre valót szántanának,
Búzát, bort és élést betakarítnának,
De avval élniek nékik nem hagyának.

Előbb menvén sok várasokat rontának,
Erős kalastromokat igen ostromlának,
Kikben nagy sokságú futottak valának,
Azokat megvévék, mindent levágának.

Valamely erős helyt ha találnak vala,
Magyarokat oda elől űzik vala,
Tulajdon vérekkel vínia kell vala,
Az tatárok hátul csak mevetik vala.

Tatárok várakat kiket vesznek vala,
Mind nemes, mind paraszt levágatik vala,
Szép asszont, szép leányt kiválasztnak vala,
Fertelmességekre őket tartják vala.

Több számtalan nagy sok hihetetlen dolgok,
Hallatlan isszonyú undok gonoszságok,
Az egész országban minden pusztaságok,
Az tatárok miatt lőnek vérontások.

Az Bécs ország felé Dunántúl kelének,
Esztergom várasát hogy ők megvönnéjek,
Könnyebben tengerig osztán mehetnének,
Nagy erővel azért reá közelének.

No immáran Béla király futott vala,
Az Horvátországban igen hallgat vala,
Tatároknak fele ő reá indula,
A fele Esztergom alatt megmarada.

De meg nem kaphaták őt Horvátországban,
Tenger szigetében vala lappangásban,
Tatárok utána nem mehettek vala,
Az Bolgárországot elrablották vala.

Ez üdők közt víák Esztergom várasát,
Sokságú pogánság akarja romlását,
Belsők oltalmazzák igen ő magokat,
Hogy ne ejtsék kézben kazdag várasokat.

Minden takarmánnyal váras tele vala,
Mondhatatlan szépség, kazdagság benn vala,
Olasz, német, francok áros nép benn vala,
Sok kazdag országnak fogó helye vala.

Temérdek sok nép belészorult vala,
Az pogán tatárok nem árthatnak vala,
Azért sok tárgyokat csináltanak vala,
Az foglyoknak hamar parancsolták vala:

Oly sok nyaláb fákat összekötezének,
Zsákokat nagy sokat földdel megtöltének,
Harmad nap várasnak árkába betölték,
Sok fával, sok földdel árok el-feltelék.

Tőnek nagy ostromlást külső körítésre,
Számszoríjjel igen lövének a népre,
Kozzsal, tárggyal, kővel kezdék vesztenie,
Nyilakat nagy sürőn reájok belőnyie.

Csakhamar belső nép ezen megrémüle,
Ijedtében nem tud vala mit tönnie,
Végezék: Hoffstadtot fel kell égetnie,
Őmagok felgyújták, ott minden elége.

Lovakat, ruhákat, drága szörszámokat,
Tűzzel égeték meg sok szép marhájokat,
Földbe ássák ezüsteket, aranyokat,
Ne kazdagítanák avval pogánokat.

Az belső várasban belől költezének,
Melyet körül kővel megköríttetének,
Hogy tatárok megkeménykedének,
Fogok csikorgatván reájok ütenek.

Derék harcot, sebes viadalt kezdének,
A belől valókat vártákról leüzék,
Oly szörnyű öldeklést városban tévének,
Csak tizenöt ember menekedheték meg.

Illyen nagy romlásban kik megfogatának,
Mint az barmok sokan nyársra vonatának,
Tűznél süttetének, ként, halált vallának,
Tisztes asszonynépek mind levágatának.

Belől ím az várban sok nép szorult vala,
Az fejedelmeknek neve Simon vala,
Oly nagy bátor szüvel megtartotta vala,
Tatárok ez várat meg nem vötték vala.

Váltig érte voltak minden álnoksággal,
Hogy megvehetnéjek, avagy hatalmakkal,
De láták, hogy semmit nem kaphatnák avval,
El kelle hagyniok várat pirongsággal.

Sietének innét Székesfejérvárra,
Vélék, hogy találnának ott nagy kazdagságra,
Hol a királyok is temetkeztek volna,
De meg nem veheték, kárt vallottak vala.

E két helyen ők is héjába járának,
Szent Márton klastroma felé indulának,
Azt sem vehetek meg, héjában járának,
Csak ez három helyen nem pusztíthatának.

De ezektől válva egész az országot
Éppen elpusztíták a pogán tatárok,
Három esztendeig tarta ő rablások,
Jó Magyarországban lőn addig szállások.

Oly híre juta azonban mind széllel,
Tatárok végezték vólna közönséggel,
Országokban haza mennének a kénccsel,
Melyet nyertek volna nagy győzedelemmel.

Csoda sok kéncset, ezüstöt, aranyat,
Szép öltözeteket, sok magyar foglyokat,
Sokféle barmokat, vinnék sok marhákat,
Szekerekre szörzék ő kazdagságokat.

Tőnek indulatot jó Magyarországból,
A pogán tatárok közakaratjokból,
Ha mi maradt vala ő kóborlásoktól,
Útokban pusztíták kegyetlen voltokból.

Az Oroszországon haza mentenek vala,
Kit azelőtt immár elrablottak vala,
Lengyelországot is pusztították vala,
Az Erdélyországot is elrablatták vala.

Pusztulását király az Magyarországnak,
Jóllehet jól tudja vala magyaroknak,
De hogy hallá visszatértét tatároknak,
Szűve megélede az Béla királynak.

Ottan visszatére jó Magyarországban,
Sírva ő találá azt nagy pusztulásban,
Mint egy szedett szőlőt elhagyatásban,
Várak, szép várasok valának romlásban.

Ez veszedelemtől kik megmaradának,
Imitt-amott egyen, ketten kullagának.
Országokban esmét helyekben szállának,
Ők is engedének a Béla királynak.

Nem sok üdő múlva szárnyat vöttek vala,
Rajtok esett romlás is eszekbe juta,
Az Friderik herceg miá mely lőtt vala,
Rajta bosszújokat megállották vala.

lm még távozék Istennek ostora,
Oly igen sanyarú ő felhúzott karja,
Haragudni még sem szűnik magyarokra,
Ő kézét felhúzta nagy bosszúállásra.

Tatároktól amely kevés nép marada,
Köztek hamar egy nagy döghalál támada,
Mely őket elhordá mind a más világra,
Az csak elég sem lőn, éhség nagy támada.

Evvel is a magyar nemzet mind fogy vala,
Annyira immáran megkevesült vala,
Alig hogy többire magva nem szakada,
A bűnért az Isten bosszúját megállá.

Reá hallgass, kérlek, keresztyén ezekre,
Ne add te magadat fertelmes bűnekre,
Istennek jótéte jusson te eszedbe,
Hálaadó vóltodat mutasd életedbe.

És színtelen hallgasd Istennek igéjét,
Ne vedd mevetségre szentséges intését;
Ne véld csak semminek ő fenyegetését,
Gondold meg Krisztusnak érted szenvedését.

Derék szent írásban Isten azt íratja,
Az ő szolgáival igen kiáltatja:
Minden az ő gonosz életét elhagyja,
Üdvösségét aki várnyia akarja.

Igir békességet az ő fogadóknak,
Örök üdvességet ő benne bízóknak,
Örök veszedelmek leszen gonoszoknak,
Az ítélet napján ők meggyaláztatnak.

Sok példák immáran löttek ez világon,
Isten bosszút állott, tudod, a zsidókon,
Nagy sokszor ím az magyarokon,
Bárcsak tanólnának valaha magokon.

Csak kevéssé most is annyira nem juttak,
Pogán törökektől el nem rontattanak,
Miként a tatártól régen elrontattak,
De Istentől mégis tovább várattatnak.

Azt nem látom azért, hogy megjobbulnának,
Egymáshoz egy szűvel, lélekkel volnának,
Istennek igéjén hogy igen kapnának,
Jele hamar való nagyobb pusztulásnak.

Tűrő és irgalmas, tudjuk, az Úr Isten,
De népet ha látja ugyan hitetlen,
Sanyarú ostorát bocsátja hirtelen,
Késő osztán térnyi, elveszt nagy szertelen.

Temesvári János deák öszveszedé,
Deák krónikából versekbe renddé,
Dézsen lakásában beszörzé énekbe
Ezerötszázhetven és egy esztendőben.

A vers dallama

Az alábbi kották a következő kiadásból származnak: Csomasz Tóth Kálmán, Ferenczi Ilona (sajtó alá rendező) 2017. A XVI. század magyar dallamai. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Előfordulhat, hogy a vers dallama más gyűjteményben is szerepel, melynek sorszáma az adatlap Dallam mezőjében látható. Ugyanakkor az adatlapi mező nem tartalmazza az RMDT új kiadásának számait – ez az adatbázis egy későbbi változatában lesz szinkronizálva.

A kottaképek többnyire a Magyar Elektronikus Referenciamű Szolgáltatás (MERSZ) oldaláról érkeznek, és a jegyzetek és dallamok hivatkozásai is a MERSZ oldalára ugranak, melynek használatához előfizetés vagy megfelelő felsőoktatási, ill. tudományos hálózathoz való hozzáférés szükséges.

Egyes kottaképek az RMDT digitalizált másolatai. Ezekhez lejátszható hanganyag is tartozik, és forráskódjuk az adatbázis részét képezi. A jövőben az összes kottát ilyenre alakítjuk. Ezúton is köszönjük Ferenczi Ilona támogatását, amelyet az adatbázisok összekötésekor nyújtott.

RMDT1 2017, 21/I (Jersze, emlékezzünk mostan mi nagy dolgokról)
Jegyzetek


RMDT1 2017, 21/III (Semmit ne bánkódjál Krisztus szent serege)
Jegyzetek


RMDT1 2017, 28 (Minden embert erre szívem szerint intek)
Jegyzetek

RMDT1 1958, 15/I (Jersze, emlékezzünk mostan mi nagy dolgokról)
Jegyzetek

RMDT1 1958, 15/II (Semmit ne bánkódjál Krisztus szent serege)
Jegyzetek

RMDT1 1958, 22 (Minden embert erre szívem szerint intek)
Jegyzetek