Székely Balázs, Jersze, emlékezzünk mostan mi nagy dolgokról (RPHA 0662)

AZ SZENT THOBIÁSNAK EGÉSZ HISTÓRIÁJA AZ SZENT BIBLIÁBÓL ÉNEKBE SZERZETETT.

(Székely Balázstól.)

Jersze emlékezzünk mostan mi nagy dolgokról,
Isten fiainak nagy békességekről
És mi atyáinknak ő erős hitökről,
Hogy ne feledkezzink soha mi ezekről!

Uralkodik vala régen az Siriában
Egy hitetlen király ő gonoszságában,
Ki istennek népét elvivé rabságban,
Az Oziás királt veté nagy fogságban.

El nem titkolhatjuk mostan ennek ő nevét,
Salmanazár neve kegyetlenségejért,
Ninive lakása fertelmességejért,
Kit végre megöle az isten ezekért.

Neptalim városból rabbá esék egy zsidó,
Ki az rabságban vala istenfélő,
Tóbiás ő neve, mert békesség-tartó,
És ő szükségében vala istenhöz óhajtó.

Mikor minden népek áldoznának bálvánnak,
Akkor Tóbiás másfelé magának
Kiáltja az istent atyjafiainak,
Ez az ő tanácsa: ne bálványoznának!

Ezt az Salmanazár kedvelé szeretettel,
És őtet meglátá kedves szemeivel;
Ada szabadságot neki tisztességgel,
És őtet böcsüllé aranynyal, ezüstvel.

Az Tóbiás tudja istennek akaratját,
És szent házasságban foglalá ő magát,
Ő nemzetségéből választa egy lejánt,
Kinek Anna neve, szentelé magának.

Tóbiásnak társát ám isten megtekinté,
Egy fiú magzattal őtet megszereté,
És neki adaték ő atyjának neve,
Ez az kis Tóbiás, ki az istent féli.

Mikoron Tóbiás Rágesnek városában,
És ő szállott volna Gabellus házában,
Tíz gyra ezüstöt ott mulatságában,
Kölcsön Gabellusnak ada szükségében.

Idő teljesedvén Salmanazár meghala,
Uralkodni kezde ő kegyetlen fia,
Sennakérib király, kin isten haragja
Akkor jelenteték és bosszúállása.

Sennakérib hallá Tóbiásnak életét,
Mert isten angyala immár az ő népit,
Kit levágott vala az nagy káromlásért,
Mert meg nem esmeré akkoron ő vétkét.

Ezen meggyühövék, öleti az szenteket,
Tóbiás es mert ám ott szánkivettetett,
Jószága, marhája immár elvétetett,
Mégis koporsóban szenteket eltemeti.

Kegyetlennek napját isten hamar elhozá,
Megölé fiait az isten haragja,
És hosszú élettül am isten megfosztá,
Mert az kegyetlennek ezen ő virága.

Szerze nagy Tóbiás innep nap egy ebédet,
Elküldé ő fiát, hivata vendéget,
Nemzetsége közűl talála megöltet,
Kit az szent Tóbiás siralommal temet.

Rejá emlékezvén az isten mit mondott vala,
Ámosnak általa ezt hirdette vala:
»Ti innep napotok leszen siralommal,
És ti vígasságtok leszen óhajtással.«

Mikoron Tóbiást feddenék ő baráti,
Avval ő nem gondol, mert az istent féli
És megholt testeket házában elrejti,
De nagy siralommal íel eltemeti.

Törtínék egy napon neki nagy fárradása,
És ház fala mellett néki elalvása,
Szemeit megvakítá fecskének ganéa,
Isten megkésérté, hogy ő lenne példa.

Békességes Tóbiás hálát ad az istennek,
És ki őtet követi, ezt mondja mindennek:
»Örök dücsösséget ád isten mindennek,
Kik igaz hitöket megőrizik istennek.«

Tóbiásnak társa siet, megyen dologra,
Mert nagy az ő gondja nyomorult urára,
Egy kecske gödölyét hoza az kohnyára,
Isten akaratja az nyomorúltakra.

Ennek mekegését Tóbiás meghallá,
Szóla családjának: »ne talám or-marha?«
Ezen házastársa igen megindúla,
Am őtet dorgálja, feddi, pirongatja.

No halljuk immáran Tóbiás ohajtását,
És nagy siralommal az ő imádságát,
Ebben kijelenté ő nyomorúságát,
Istennek ohajtja nagy irgalmasságát:

»Igaz vagy úristen ítíleted igazság,
És minden útaid csak nagy irgalmasság,
Könyörgünk tenéked örök hatalmasság,
Vedd el bűneimet, mert ez az bódogság.

Sokképen úristen vétkeztem te ellened,
Ezért eltávozott tőlem te segedelmed,
De legyen én velem az te békességed,
Jobb nekem halálom, adjad békességed!«

Ugyanazon napon Rágesnek városában,
Az szolgáló leján Ráguel házában,
Sárát pirongatja: »te ágyas házadban
Hét ifjat megöltél és vagy gyilkosságban.

Nemde akaratod, hogy te megölj engem?
Azért légy magtalan, méhednek gyümölcsét
Soha te ne lássad azoknak életit,
Ilyen nagy liánzó ki nem szenved feddést.«

Sára békességét jelenté siralommal,
Imádja az istent akkor ohajtással,
Mert szenved káromlást az nagy hohajtással,
De ennek eleit veszi imádsággal.

Lássad! hogy tanítja Tóbiás ő kis fiát,
Mert az istenfélő hallgatja vén atyját,
És szépen böcsülli az ő édes anyját,
Mert az istennek várja kedves akaratját.

Az fertelmes élet, kevélség, paráznaság,
Távol tőled legyen mert ez oly gonoszság,
Ki volt mindörökké istennek bosszúság,
Kiért elvitetett az örök bódogság.

Az te kenyeredet szegényekkel közeljed,
Hogy el ne felejtsen téged te istened,
Noha szegénségben leszen te íleted,
Akkort semmit ne félj, mert veled istened.

Isten az híveit soha el nem hagyja,
Ifjúnak képében eljöve angyala,
Kit az kis Tóbiás az atyjához híva,
Véle megszerződék lenne az ő társa.

Lőn első szállások Tigrisnek vize mellett,
Ott az kis Tóbiás mosogatja lábát,
Kiáltja társának az ő segítségét,
Mert halnak torkától megijedett igen.

Szóla Azáriás, bátorítja ő társát:
»Semit tőle ne félj, ragadd kopoltyúját,
Konczold fel ő húsát, csináljunk kocsonnyát,
Isten nekünk adta, csak kövessük útát.

Epéjét és szűvét az halnak megtartsad
Ennek orvosságát te kétfelé oszszad,
Atyádnak vakságát evvel meggyógyítsad
Te házasságodat evvel orvosoljad!«

Halljad! békességgel Ráguelhez jutának,
Életit kérdezi az nagy Tóbiásnak,
Lássad, hogy örvendez atyafiainak
Ád istennek hálát irgalmasságának.

Isten akaratja Tóbiás házassága
Nuha az Ráguel ezt igen csudálá;
Felveték erőssen mint járt ő lejánya,
Ki mellett az Sátán hét ifjat megfojta.

Istennek angyala Ráguelt vígasztalá:
»Semmit mostan ne félj isten akaratja;
Mert könyörgésedet isten meghallgatta,
Hogy te mostan Sárát adjad házasságra.«

Engede Ráguel angyal tanácsának,
És fogá jobb kezét az ő lejányának,
Nagy kegyes beszéddel szóla Tóbiásnak:
»Az irgalmas isten áldjon meg titöket!«

Halljuk meg immáran Tóbiás házasságát,
És mint cselekedett kövessük példáját,
Halnak ő szívével megfistölé házát,
De mi csak rettegjük istennek haragját.

Házasság ördögét isten megkötözteté,
Hogy keresztyéneknek soha ne ártana,
Nagy isten irgalma az ő fiaira,
De kik őtet félik, azokon kegyelme.

Halljad, serkegeti Tóbiás Sára asszont,
»Kel fel Sára asszon dícsűrjük az istent,
Mert szentek fiai imádják az istent,
Kik vak hitötlenek, tőle kirekeszti.

Irgalmas úristen! mindeneknek istene,
Tégedet dícsírjen földi és mennyei,
Te vagy bizonságom én házasságomban,
Mert te szerzésedet böcsüllem én ebben.«

Ráguel szolgáit iffelikor hívatá,
De isten kegyelmes, Tóbiást megtartá,
Véle egyetemben ásának koporsót,
Ez lőn vígassággal két hétig az öröm.

Szóla kis Tóbiás angyalnak ezt mondá:
»Kérlek Azária! hallgasd meg beszédemet,
Menj el Gabellushoz, ez kezében attam
Adósságot kérlek hozzad (neköm) vissza.

És kérjed Gabellust Rágesnek városában,
Jőjön mostan hozzám tisztességemben.«
Értelmes Gabellus, ezt ő meg nem veté,
Az adósságot es neki megfizeté.

De halljad, Gabellus Tóbiásnak mit szóla:
»Áldjon meg tüteket istennek irgalma,
Hogy sok nemzetségig lássad unokáid!«
Erre dűcsűretre kiáltának amment.

Keserves nagy Tóbiás számlálja az napokat,
Keserűségében beszél ilyen szókat:
»Mért fiam késik? nem értem az okát,
De hiszem inkábban, hogy Gabellus megholt.«

Véle egyetembe házas társa szomorú,
Mert egyetlenegye nékie keserű,
Ki ő nekik vala szemeknek világa
És ő vénségének tápláló estápja.

Mégis vígasztalván vigasztalja ő társát:
»Vesztegj Anna asszony, hadd el te a sírást.
Hív emberre bíztuk egyetlenegyünket,
Kit nekünk az isten békeséggel meghoz.«

Búcsúzék kis Tóbiás megköveté ipát,
És nagy békességgel őket elbocsátá,
Sárát néki adá, igaz házastársot,
Véle egyetembe jószágának felét.

Nagy örömben vagyon Tóbiás családjával,
Sok az ő csordája, ékes lejányokval
Útnak ő közöpin Sárát ám elhagyá,
Hogy vőn szüléjét hamar vígasztalná.

Szüléje meglátá távol földen ő fiát,
Siet vígasztalni ő keserves urát,
De lássad, mint tapat az szegény vak ember,
Ki nagy siralommal apolgatja fiát.

Hálaadás után vevé halnak epéjét
És avval megtörlé ő atyjának szemét,
És atyja vakságát isten meggyógyítá,
Kiről nagy hálákat istennek adának.

Ez isten hatalma értsétek keresztyének,
Mert ő kiket akar bizon megsanyargat,
De nem az okaért hogy ők elvesznének,
De hogy inkább értsík isten akaratját.

Immáran Tóbiás atyjával tanácskoznak,
Hogy mit fizetnének ők Azáriásnak,
Kit ők vélnek vala csak tiszta embernek,
Ki által ismerék istennek kegyelmét.

Minden jószágoknak felével ők onszolják,
De isten angyala nékiek ezt mondja:
»Ti reátok szállott istennek irgalma,
És siralom után istennek jó kedve.«

Ez beszédek után istennek angyala
Szemek látására előlök elenészék.
Lássad! isten gondja, mely nagy híveire,
Ha benne mérsz bízni keserűségedben.

Jó kedvvel nagy Tóbiás istennek ő ezt mondja:
»Hatalmas vagy isten, tégedet dícsűrlek!
Te engem vesszőzél és te meggyógyítál,
Légyen akaratod, adjad dicsőséged!«

Izráel fiai! kik vagyunk most rabságban,
Dícsűrjek az istent az ő fogságokban,
Én es dícsűretet mondok rabságomban,
Mert kegyelmes valál nyomorúságomban.

Átkozottak azok, kik téged megvetnek!
Jaj nagy siralommal látjuk mi ezeket,
Hol az keresztyének pogán hitre térnek,
Krisztust megtagadják, tisztelik Makhumetet.

Áldottak mindazok, kik téged tisztelnek,
És szent fiad által tégedet dícsűrnek
Ezek szükségekben benned gyönyörködnek,
Mert kegyelmességed mutatod ezeknek!

De halljuk meg immár istennek nagy hatalmát,
Lássad ötöd évig Tóbiás vakságát,
Azután ő éle hatvankét esztendőt,
És teljes ideje lőn száz két esztendő.

Halála idején hívá hozzá két fiát,
És szépen tanítja az kicsin Tóbiást:
Hamar leszen immár Ninive veszése,
És zsidóság megyen az ő lakta földre.

Azért féljed és istent, böcsüljed ő nevét,
Hogy téged megtartson irgalmasságából,
Mert végét veti isten az sok gonoszságnak,
Fertelmességejért elveszti Ninivét.

Szépen eltakarván atyját kis Tóbiás
Ő ipa házához tére Ráguelhez,
Láták egészségben Sárának sziléit,
Tisztelék az istent teljes életekben.

Imé keresztyének! tanoljatok csak mostan,
Mert isten szerzése bizon az házasság,
Kiről az istennek vagyon oly nagy gondja,
Hogy ő szent angyalát kildi bajvívásra.

Most es vagy orczáját jelenti házasokhoz,
És irgalmasságát az nyomorultokhoz,
Azt ő felfogadta, hogy őket nem hagyja,
Kiről bizont vallunk, isten fogadása.

Azért nagy hálákval tartozunk mi istennek,
És szent fia által azért esedezzünk,
Hogy ő szent szerzése maradjon meg bennünk,
Kit vak hitetlenek nuha nem böcsűlnek.

Kérünk édes Jézus! esedezz érettünk,
Engeszteld atyádnak ő bosszúállását,
Adja ajándékol az szent lélek istent,
Ki szívünk siralmát nekünk vígasztalja.

Ezt emlékezetre az egy vadon erdőben,
Székel Balázs szerzé Erdőd vára mellett,
Kis karácson napján az új esztendőben,
Az ezerötszázban és az negyven hatban.