Biai Gáspár, Krónikákat régiekről kell most olvasnunk (RPHA 0818)

DÁVID KIRÁLYRÓL ÉS BETHZABEA VRIÁSNAK FELESÉGÉRŐL VALÓ HISTÓRIA.

Krónikákot régiekről kell mast olvasnunk,
És miképen hadakoztak, meg kell tanulnunk,
Régieknek írásokról bizont kell mondanunk.

Az üdőben Dávid király uralkodik vala,
Mert az isten birodalmában megtartja vala,
Szerencséjét mind naponként neveli vala.

Sőt egykoron Dávid király esék nagy bűnben.
Lakik vala az üdőben Jéruzsálemben
Egy szép személ, ki lőn néki nagy szerelmében.

Palotájában Dávid király mikoron vala,
Jó kedvében ő házánál tétova járna,
Egy ablakon az várasra tekintett vala.

Az ablakon egy szép személt meglátott vala,
Jéruzsálemben akkor mindennek hogy ki szebb vala,
Az Úriás felesége Betsabé vala.

Régtől fogva ő házánál mosódik vala,
Dávid király Betsabéra igen néz vala,
Az személnek szerelmére görjedez vala.

Bátorsággal Dávid király hozzája hívatá;
Az Betsabét ott ő noha nem soká tartá,
Ő házához üdő múlván hamar bocsátá:

Ime az Dávid királytól terehébe esék.
Isten ellen Dávid király akkor vétkezék,
Kiért végre háza népe ám megfosztaték.

Az Betsabé az királyhoz emberét küldé,
És az által Dávid királt igen megfeddé,
Jámborságában Dávid király őt megförtőzteté.

Igen kezde az királyra ő nehezelni,
Nem lehetne az ő bűnét elemészteni,
Hogy ki miatt meg kellene már szégyenűlni.

Nem kellene paráznául néki meghalni,
Sem kell vala törvényben őt megrontani,
Az királnak ily éktelen megförtőztetni.

Az Dávid királynak Joáb vala akkor hadnagya;
Rába neve várost király igen vítatja,
Levelében az Joábnak király ezt hagyá.

Sietséggel az Úriás hogy haza jőne,
Hada felől jó szerencsét tőle kérdene,
Dávid király hallanája és örvendene.

Felkészűle az Úrias, királyhoz jöve,
Semminemű vígasságat nem érze szűve,
Tetszik vala mintha könyvvel lábbanna szeme.

Érté király Úriásnak hazajövését,
És megtudá ő házához ő nem menését,
Meggondolá király előtt maga mentését.

Készűttete Dávid király gazdag ebédet,
Jó idején elhozata minden jó étket,
Az Úriást felhívatá mint jó vendégét.

Igen kezdé az Úriást ő vendégleni,
Étkeivel szűve szerént igen kínálni,
Ő királi asztalánál vígan tartani.

Tőle kezde az had felől megtudakozni;
Az Úriás jó szerencsét néki mondani,
Kezdé király úgymint azért ajándékozni.

Igen fennyen ezt ő néki király meghagyá,
És szemszembe ezt ő néki megparancsolá,
Feleségét igen hamar meglátogatná.

Nem akara az Úriás házához menni,
Inkább az király házában akara lenni,
Az király vitézi között inkább maradni.

Király mikor az dolgot értötte volna,
És Úriást ezen igen kérdötte volna,
Hogy házához nem ment volna, mi oka volna?

Ilyen szóval az Úriás királynak szóla:
Hogy társai őneki mikor táborban volna,
Nem alkolmas (mondák) néki, hogy otthon volna.

Vele — mondá Dávid király — több szova volna,
Hogy másnapig az királytól el ne távozna,
És ötet bocsátnája, jó választ adna.

Jobb ebédet másnap király készűttet vala,
Az Úriást asztalához űltette vala,
Jó borokkal mind szünetlen kénálja vala.

Tekintene az Úriás immár házához,
Evvel lenne ő jó szűvel Dávid királyhoz,
Hogy lenne immár közel az ő házához.

Az Úriás önnön magát megtartóztatá,
Mert erkölcsét semmiképen nem változtatá.
Feleségét, háza népét sem látogatá.

Tekinté azt Dávid király, megháborodék
Haragjában Dávid király felfúalkodék,
Ő magában ő szűvében csak bosszonkodék.

Egy levelet Dávid király íra Joábnak,
Hogy ő lenne veszedelme az Úriásnak,
És engedne Dávid király akaratjának.

Tőle külde levelet azkort Joábnak,
Megjelenté mint árthatna az Úriásnak,
Az ostromon vége lenne ő halálának.

Hamar juta az Úriás az város alá,
Az levelet az Joábnak kezében adá,
Joáb ígíről ígíre mind elolvasá.

Egyik részét ő népének Joáb készíté,
Azok előtt az Úriást nagy bízván veté,
Mint őtet ott vesztenéjek, azt megjelenté.

Meghagyá ezt Joáb nekik, az vitézeknek,
Hogy mikoron az ostromon ők ütkeznének,
Akkor az Úriás mellől mind eljőnének.

Eleiben az Úriást Joáb hívatá,
És mindömbe magát néki igen ajánlá,
Király előtt hogy nagyobbra felmagasztalná.

Sirén vala az Úriás minden dolgára,
Nagy öremmel megyen vala ő az ostromra,
Ellenséggel ő vív vala úgymint halálra.

Veté Joáb az Úriást fel egy kőfalra,
Mert tudja az ellenség sietne arra,
Joáb inte ő népével ott az kapura.

Az ellenség nagy erejét ottan indítá,
Az jelesét az kőfalra el-felállatá,
Többen többen az sokságot mind felhágatá.

Rettenetes viadal lőn ott az fokokon,
Az Úriás úgy ví vala fen az kőfalon,
Ő társai mind elhagyák ott az álláson.

Az Úriás merísz vala, meg nem futamék
Az sokaság ott az falon megkörnyíközék,
Ő miatta sok ellenség ám megöleték.

Nem bírhata erejével ott az soksággal,
Mind halálig ví vala nagy bátorsággal,
Ott elvesze az Úriás nagy hamarsággal.

Nagy kár lőn ott Úriásnak az ő halála,
Kiért isten az királyon nagy bosszút álla,
Sok búdosást, küssebséget nagy sokot valla.

Onnat Joáb az ő népét ám el szállítá,
És emberét az királyhoz hamar bocsátá,
Dávid királynak hívségét ám megmutatá.

Dávid király az követet kérdezi vala.
Az Úriásnak veszéséről tudakozik vala,
Úriás felől ha mit szólna hallgatja vala.

Az Úriás ám mint vesze, elejben adá,
Az ő szűvét ám Dávidnak megháboríta,
Hogy az kőfalon törtínt vala az ő halála.

Megharagvék Dávid király szóla, ezt mondá:
Hogy Joábnak az tanácsot vajjon ki adta?
Hogy az várost az kőfalról ő meghágatta.

Idgyol tudja Ábimélek Jerobál fia,
Az kőfalon hogy elveszett egy asszon miá,
Ő néki sem kellett volna ott fenn vínia.

Nem lőn akkor semmi kedve Dávid királynak,
Udvara népe az követtel előtte állnak,
Rejá néznek, igen félnek, mind csak hallgatnak.

Jelenté meg ott az követ Dávid királynak,
Hogy az kőfalon lött halála az Úriásnak,
Minden kedve ám megjöve Dávid királynak.

Meghagyá azt Dávid király ott az követnek,
Hogy elmenne, éjjel nappal ő elsietne,
Ez Joábnak király szavával megbeszéllené:

Igy jól tudja az had dolgát, hogy mely forgandó,
Itközetben mind két fél hogy nem állandó,
A szerencse az kin esik — mind elmúlandó.

Lassan Joáb elkészűle minden dolgához,
Ott úgy szerzé a sereget az viadalhoz,
Hogy kár nekül férkezhetnék ő az városhoz.

Lőn hírével Betsabénak ura halála,
Az Úriást keservesen siratja vala,
Hogy ő tőle megvált volna, kesergi vala.

Ez lőn immár hogy megszűnék a nagy sírástól,
Mert vár vala immáran Dávid királytól,
Hogy Betsabét kimentené nagy árvaságtól.

Sőt az Dávid örömében hozzája vevé;
Betsabénak az Dávidtól egy szép gyermek lőn,
Ezért ott az Dávid király nagy haragot vőn.

Jelenék meg Dávid királynak Náthán próféta,
Hogy ki királt ő szűvében megháborítá,
Mert minden életinek törvényét megmondá.

Mert az Náthán zsidók között erős ember vala,
Jéruzsálemből vala, nagy kedves vala,
Király előtt mindeneknek nevezetesb vala.

Olyanképen ott az Náthán királt megrettenti,
Kezde néki messzeképen bölcsen szólani,
Az ő dolgát az mesében es megérteni.

Kérlek uram Dávid király hallgasd meg szómat,
Mondom neked ez mai nap ilyen bosszúmat,
Tekintsed meg nyomorúltakért én sok szólásomat.

Vala itt az zsidóságban egy nagy városban,
Egy gazdag családos ember minden javában,
Másik vala igen szegén állapatjában.

Vala az szegén embernek egy báránkája,
Gyermekivel kit tart vala nagy munkájával,
Nagy játékja annak vala az ő fiával.

Nem akará az családos marháját bántani,
Ő vendégét az övével vendégleni,
A szegén ember bárányát hagyá elhozni.

Gondolkodék Dávid király Náthán mit szóla,
Az próféta szaván Dávid am megindúla,
Az oly embert haragjában gonosznak mondá.

Ezt jól értem az emberről mit nekem mondál,
Annak egyéb ne adassék, hanem csak halál,
Megfizessen az embernek ő négy annyival.

Náthán mondá az királynak, hogy ő volna az,
Azért istennek ostora rajtad hatalmas,
Kiért házad népével nagy szégyent vallasz.

Tekinte rejád Dávid király az nagy úristen,
Saul hogy meg nem bírhata, ő tarta ellen,
Kit ő adott, megment tőle téged az isten.

Ékesíte ő tégedet minden javával,
Kedved szerint ő szerete jó szolgáiddal,
De gonoszul cseleködél az Úriással.

Sőt megérté Dávid király isten haragját,
És hogy immár elvennéje ő uraságát,
Éjjel nappal úgy siratja király ő magát.

Im az gyermek ki akkoron Betsabétól vala,
Dávid azon megbúsula, hogy meghal vala,
Nagy sírással, nagy bánattal kesergi vala.

Mert az gyermek isten ellen nem vétett vala,
Éjjel nappal ő magában igen sír vala,
Ő szakálát, haját, ruháját szaggatja vala.

Ott királyon az úristen megkeserűle,
Birodalmát es ő neki ám megígíré,
A Dávidnak ő álmában ám megjelenté.

Kiváltképen az próféta neki megmondá,
Betsabénak az gyermekét, kit neki ada
Mert meghalna, ne siratná ő azt annyira.

Az királynak akkort vala oly nagy bánatja,
Rajta vala bánatjában kemén ruhája,
Felöltözék bánatjában ciliciomba.

Akará király megmutatni az Betsabénak,
Nagy bánatját megismeré Dávid királynak,
Hogy nem örűlne gyermeknek ő halálának.

Dávid gyászlá az gyermeket hetednapiglan,
Semmi étekkel nem éle király addiglan,
Az gyermekért esedezék nagy nyughatatlan.

Rajta ő udvara népe bánkodik vala,
Hogy az gyermek hűre nekűl ám megholt vala;
Senki neki jelenteni nem meri vala.

Azt megérté Dávid király, hogy megholt volna
És bánatja immár neki semmi nem vala,
Felöltözék ruhájában, nagy vígan vala.

Áldozék ott Dávid király az úristennek,
Ő magának jó étkeket hamar szerzének,
Evék, ivék, vitézekkel ők beszéllének.

Ezt, hogy láták jó szolgái, csudálkozának,
Az királyhoz ilyen dolgot hogy ők látának,
Az gyermeket miként gyászlá, arról szólának.

A m az királt ottan kérdék az ő szolgái,
Semmit meg nem tartózának neki mondani,
Miért az gyermek halálán ő foga vígadni.

Ítílé ott az király őket balgotagoknak,
Egyen-ketten mondá őket mind bolondoknak,
Nyilván mondá mind fejenként ő szolgáinak.

Mire a tű fejetektől nem gondoljátok
Az gyermekért miért könyörgek? azt nem tudjátok,
Ím én nektek mind megmondom meghallgassátok.

Olykor nekem az úristent kell engesztelnem,
És ő neki nyughatatlan kell könyörgenem,
Még az testben én az lelket bennem esmérem.

Kétség nekűl az gyermeknek halála után,
Az könyörgés és az kérés hejában múlván,
Semmi haszna íjjel nappal ha mind áldoznám.

Vevék az királynak szavát, igen tüsztelék,
És minden nagy bölcsességét neki böcsőlék,
Mindfejenként ők az királt azért dícsűrék.

Az Betsabét Dávid király hozzája vévé,
Az zsidók törvények szerént feleségévé tevé,
Az király méltóságába ott helyhezteté.

Rövid üdő el-bételék, felfohászkodék,
Az Betsabé az királytul terében esék,
Hogy Salamon lenne neve ám megjelenék.

Történék, hogy az gyermeket Betsabé szűlé,
Dávid király Salamonnak azt ő nevezé,
Mert Náthán próféta azt megjelenté.

Ótalma lőn jámbor Joáb Dávid királnak,
Akkor gyötre erejével Ammonitáknak,
Hogy víz nekül ellenségi mind meghalnának.

Im az város víz nekül oly szűkes vala,
Egy kútfőnél az városban ott több sem vala,
Ők az vizet ő közöttök kímúlik vala.

Ne múlatna, — az királynak Joáb azt írá,
Hogy ő ura Dávid sietne hozzá,
Ellenségét ő ott lévén ő megbírhatná.

Mikor az Joáb levelét Dávidnak hozák,
A követek térdfő-hajtva királynak adák,
Hogy az város övé lenne neki megmondák.

Ezen király megörűle, népét készíté,
Jó barátit ő hívatá és véle vivé,
Rába mellett ő táborát letelepíté.

Nagy erejét Dávid király el-felmozdítá,
Az városra az nagy erőt ottan indíta,
Ám megvevé és az népet mind elfogatá.

Senkit ott meg ne hadnának, azt kiáltatá,
Mindeneket levágnának, azt meghagyatá,
És az várost mindenestől ám elrontatá.

Elnyeré ő koronáját Ammonitáknak,
Kihordatá minden kincsét ott az városnak,
Eldúlatá minden jovát tartományának.

Meglátá ott az koronát a Dávid királ,
Drága kővel rakva vala, mind aranyban áll,
Közép aránt Sardonikhen neve, ki fen áll.

Az koronát Dávid király fejében tevő
Mindenkoron ő kedvesen igen viselő,
Egyéb öltözeti között inkább szereté.

Rettenetes kínt tétete az fírfiakon,
Nagy kínokat ott tétete király azokon,
Senki nem keserűl vala ő halálokon.

Csendesíté Dávid király széllel azokat,
Kik őtet meg nem esmerék mint királyokat,
Az kik nem hallgatják vala úgy mint urokat.

Igy veszté el Dávid király az gonoszokat,
És oly igen megbünteté az Ammonitákat,
Mind elrontá várasokat, tartományokat.

Onnat Dávid király népét mind elszállitá,
Országában széllel őket haza bocsátá,
Jéruzsálemben király magát nyugatá.

Ez éneket az ki szerzé egy jó kedvében,
És az ő nevét el-beszerzé ő az versfőben,
Özer ötszáz és negyvenkilenczedikben.