Emlékezem mostan Telamon királyról (RPHA 0357)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Lakik vala régen az Görögországban
Az Telamon király Antiochiában,
Kinek csak egy fia vala udvarában,
Diomedes neve, nagy szép állatjában.

Házasságra magát ő gondolta vala,
Telamon királynak ha lenne halála,
Késő házasságban ne lenne halála,
Addig rá gondolna, míg lenne halála.

Szóla ő atyjának, Telamon királynak,
Hogy reá gondolna ő házasságának,
Kit ő megkedvelne, vennéje magának,
Vagy szegény vagy gazdag, azt venné magának.

Az Telamon király felele fiának:
„Énnékem is tetszik, mint édes atyádnak,
Hogy magadat adjad törvény házasságra,
Csak az személyt értsem, kit kedvelsz magadnak.”

Nem messze az vártól, csak szomszéd faluban
Egynéhány szegény nép lakik vala abban,
Egy varga is vala akkor az faluban,
Nestorkius varga neve az faluban.

Annak egy leánya vala szép termetben,
Szegény nemzetiben, nagy szép ékességben,
Katarista neve az görög nyelvében,
Leány alázatos, bölcs ő erkölcsében.

Telamon királynak fia, Diomedes
Aranyas ruhában vala naptól fényes,
Különb-különbképpen öltözeti ékes,
Atyjának, királynak fia igen kedves.

Ott az kis faluban gyakorlatossággal,
Mint királynak szokás, minden mulatsággal,
Azon fel-alá jár nagy gazdagsággal,
Utána járókkal, az udvarló néppel.

Nestorkius varga leányát gyakorta
Telamon királynak egyetlen egy fia
Leányt, Kataristát naponként ott látja,
Járását, erkölcsét, termetét csudálja.

Diomedes király leányt, Kataristát
Megszereté vala minden állapatját,
De nem nézi vala szegénységnek voltát,
Nem nézi személynek ő válogatását.

Leányt, Kataristát, végezé magában,
Hogy őtet elvenné törvény házasságban,
Nem követ egyebet, végezé magában,
Császárságból társat nem kíván magának.

Erről Diomedes szóla ő atyjának,
Hogy ő szerelmében volna az leánynak,
Tanácsot kérd vala, ha venné magának,
Hogy gondját viselné menyegző napjának.

Az Telamon király, az ő édes atyja
Ő fia beszédét csodálván hallgatja,
Hogy ő az vargának leányát kívánná.
„Mért ily szegény nemzetet te kívánsz magadnak?”

Oly nagy haragképpen szóla ő fiának:
„Vaj te, Diomenes, alítasz bolondnak,
Ily szegény nemzetet hogy kívánsz magadnak?
Csak bút szerezsz ezzel nékem és magadnak.

Nékem mert nem tetszik efféle bolondság,
Hogy szegény nemzetet vennél, nagy bolondság,
Még varga nemzetet, az nagy oktalanság,
Elvenni nem tetszik nékem, nagy bolondság.

Az Menelaomnak vannak szép leányi,
Agamemnonnak is igen szép leányi,
Polus hercegnek is igen szép leányi,
Az Peleusnak is igen szép leányi.

Azoknak egyikét megszerzem tenéked,
Mert szegény leányát nem kívánom néked,
Még császár leányát is megszerzem tenéked,
Akármely nagyságos úr leányát tenéked.

Nem akarom, fiam, magam nevettetni,
Híremmel nevemet magamat csúfolni,
Szomszéd királyoktól magam nevettetni,
Sokféle nemzettől magam szidalmazni.

Diomenes szóla Telamon királynak:
„Bízvást szólok néked mint édes atyámnak,
Nem engedek ebben felséged szavának,
Nem adom magam személy válogatásnak.

Ebben én egyebet nyilván nem művelek,
Én az szeretetről egyebet nem tészek,
Vagy szegény vagy gazdag, kit én megkedvelek,
Istennek engedek, csak aztat elveszek.

Kiket megnevezél, nékem nem kellenek,
Gazdag királyoknak az ő szép leányok,
Császárnak, királynak az ő szép leányok,
Kit már megszerettem, mást már nem választok.

Nestorkius varga, látom, igen szegény,
Azon Isten vagyon véle, ha ő szegény,
Nem gondolok azzal, hogy ő ilyen szegény,
Az szegényekkel is véle vagyon Isten.

Azért kérlek, atyám, ellen ne tarts ebben,
Személy válogatást nem néz az Úristen,
Szegényt és gazdagot, lám, nem utál Isten,
Benne bízó személyt ültet ő székiben.

De az kevélyeket az ő szent székéből
Nyilván aláveti az nagy dicsőségből,
De az szegényeket alázatos szívből
El-felmagasztalja ő szent érdeméből.

Katarista leány vagyon szép termetben,
Nyilván hozzám veszem Isten törvényében,
Hanem ha ellene mást gondolnál ebben,
Mást én nem választok, mert ez szerelmemben.

Mert, én édes atyám, megölsz engem ezzel,
Hogyha fortélyt gondolsz igyekezeteddel,
Ha én azt érteném, tőled eltávoznám,
Szerelmes mátkámmal most én elballagnám.”

Az Telamon király gondolkodik vala,
Magában nagy sokat fohászkodik vala,
Keserven magában sápolódik vala,
Mert néki nem tetszék Diomedes dolga.

Egy országos hadat hamar támasztata,
Fiát, Diomedest az atyja választá,
Az országos haddal fiát elbocsátá,
Nem tudja, atyjának mi volna szándéka.

Nestorkius varga házához indula,
Az ő apródjával el-alányomtata,
Az varga házához Diomedes juta,
Nestorkius vargát ebéd felett találta.

Gyorsan felszökellék Nestorkius varga,
Felesége, leánya szépen talpra álla,
Diomedes király nékik monda vala:
„Mért kelétek fel előttem?- nékiek azt mondja.

Ebéd elvégezvén vargát félen hívá,
Az ő leányáról emlékezik vala,
Egy kézfogó gyűrűt leánynak mutata,
Atyja, anyja előtt jegyül gyűrűt ada.

„Nékem el kell mennem, látjátok, az hadba,
Én jegyesem légyen ím az Katarista,
Ha sokat késném is, mást ne választana,
Mert végre megbánná, ha mást választana.”

Egyenként az király kezöket fogdosá,
Előlök kiméne, zászlókat lobogtata,
Haddal elindula, király honn marada,
De fiának dolgát annyira nem tudta.

Telamon királynak vala fő tanácsa,
Vitéz Polidorus, mindenben dolgosa,
Királynak mindenben jó tanácsadója,
És az szentírásnak értője, tudója.

Tanácsát hívatá félfelé magának,
Megbeszélé néki dolgát ő fiának,
Mi tanácsot adna ebből az királynak,
Polidorus szóla ebből az királynak.

„Te felséged szavát hallom, mind jól értem,
De az nagy csodának nem láttatik nékem,
Hogy szegény nemzetet kedvelt, mind jól értem,
Diomedes dolgát felségedtől értem.

Felséged gondolja csak Istennek dolgát,
És alázatosan szent irgalmasságát,
Személynek nem nézi ő válogatását,
Szegényekért Isten sem szánta halálát.

Nestorkius leányát ha ő megkedvelte,
Törvény házasságra ha ő megszereté,
Ellen ne tarts benne, jobbat nem tész véle,
Mert az szeretetért változék erkölcse.

Mert mindent felülmúl az nagy szép szeretet,
Nem kisebbíti meg ezzel felségedet,
És nem alázza meg híredet-nevedet,
Ha te fiad veszi az szegény nemzetet.

Mert emberek között ki kisebbnek tetszik,
Nyilván Isten előtt nagyságosnak tetszik,
Ez világi gazdag mind csak abban bízik,
És az kevély gazdag ott megaláztatik.”

Királynak nem tetszék az tanácsnak szava,
Jövendőmondókat hamar hívattata,
Diomedes dolgát király mondja vala,
Feleségül szegényt hogy vennéje fia.

Nékem megmondjátok, mi jövendő volna,
Ilyen történt dolog ha illendő volna,
És végre ezekből mi származó volna,
Mert nékem nem tetszik szegénységnek dolga.”

A jövendőmondók királynak mondának:
„Mi értői vagyunk immár ez dolognak,
Hogy szegény nemzetet kívánt ő magának,
Ezt azért felséged ne vélje csudának.

Felséged meghiggye, hogy Istentől vagyon,
Felségednek ez csak példájára vagyon,
Diomedes dolgát értjük, miként vagyon,
Hogy szegényt nem utál, ez Istentől vagyon.

Király, te felséged ne utáljon szegényt,
Mert te felséged ezt hogy jól megérthesse,
Az Istent felséged ezzel csak megbántja,
Szegényért, gazdagért az Krisztus meghala.

Mert ha te fiadnak nagyságos nemzetet
Szerzenél és hoznál, ha császár nemzetet,
Ő el nem felejti, kit előbb szeretett,
Gyűlölség lészen ott az nagy szép szeretet.”

„Nékem az nem tetszik - az király azt mondja, -
Hogy ilyen felségből kiöltöznénk - mondja -
Hogy szegény nemzetre jutna fiam dolga,
Mert az királyoknak meg nem szakadt magva.

Az Görögországban vagyon sok nemzetség,
Kinek ő leánya nem lehet oly felség,
Hogy az én fiamnak meg nem szerezhetném,
Mert nékem nem tetszik nyilván az szegénység.”

Ott ígyen szólának az jeles bölcsek:
„Nem válogat Isten soha személyeket,
Csak válogatja Isten ott az jó híveket,
Egyaránt szereti, az kik benne bíznak.

Mert az gazdagságot elveheti Isten,
És az kevélyeket megbünteti Isten,
De az szegény embert ülteti székiben,
Mert meggazdagítja az szegényt az Isten.

Jövendő időben elveszted fiadat,
Nyilván az szeretet megöli fiadat,
Lészen ő halála: vízben veszted őtet,
Kiért közel éred te is halálodat.

Kettő az szeretet testben és lélekben,
Az testi szeretet tiszteletlenségben,
Gonosz kívánsággal Luciperrel lészen,
Az lelki szeretet egy Istentől lészen.”

Az Telamon király szóla az bölcseknek .
„Nyilván nem engedek ebből tanácstoknak,
Menjetek el tőlem”, monda az bölcseknek,
Nem ada helt többé az ő beszédeknek.

Bölcsek elmenének, haza indulának,
Az király ott veti magát nagy bánatnak,
Eszében forgatja dolgát ő fiának,
Miként elveszthetné az varga leányát.

Nestorkius vargát király hívattatá,
Leányával együtt jőne hamar hozzá,
Leányt Kataristát király megfogatá
Xantus nevű vízbe bévetteté vala.

Diomedes király álmában meglátá,
Hogy az ő mátkáját király, az ő atyja
Megölette volna, álmában meglátta,
Hogy megrettent vala, ő felugrott vala.

Minden teste igen meghidegült vala,
Az országos haddal ő haza indula,
Hadát beszállítá, igen búsult vala,
Az ő apródjával el-haza indula.

Az varga házához nagy bánattal méne,
Mindjárt szeretőjét, mátkáját megkérde.
„Az te atyád - úgymond, - vízbe bevetteté,
Xantusnak vizében vagyon mátkád teste.”

Az Telamon királyt megátkozta vala,
Az ő édes atyját megutálta vala,
Nestorkius vargát ölelgeti vala,
„Te vagy az én atyám - sírva mondja vala.

Te szép leányodat én kívántam vala,
Törvény házasságra én kedveltem vala,
Érte adom majdan magamat halálra,
Ez nagy bús szeretet vészen engem rajta.”

Tőle kiindula, igen könyvez vala,
Ő keserű könyvét igen törli vala,
Aranyas kézkenőcske öve megett vala,
Halálát nem szánja, elvégezte vala.

Atyja eleibe méne csak ő maga,
Atyját nagy felszóval úgy átkozza vala:
„Átkozott!” - atyjának szemébe mondja vala,
És álnok csalárdnak atyját mondja vala.

Az fő-fő urakkal mulatni indula,
Titkon könyves szemmel úgy kesereg vala,
Mi volna szándéka, atyja azt nem tudja,
Egész udvarnépe mind utána vala.

Xantus vize partján mikor mégyen vala,
Az fő-fő urakat megállatta vala,
És nagy sepegéssel úgy kérdezi vala,
Leányt hol vetette, tudakozik vala.

Az ő szép mátkáját mely helyen vetette?
Xantusnak vizében mely aránt vetette?
„Az én gonosz atyám őtet rekkentette,
Nékem megmondjátok, mely aránt vetette.”

Miért ő kérdezné, nem tudhatják vala,
Hogy miért kérdezi, okát kérdék vala,
Kézkenőcskéjével szemét törli vala,
Uraknak felele, és ezt mondja vala:

„Őtet kivétetem és eltemettetem,
Mert az Kataristát szívemben szerettem,
Az én gonosz atyám nem szeretett engem,
Már minden vigasság eltávozott tőlem.”

Köztek egy kövecskét vízbe bevetének,
„Ez aránt vetette”- urak úgy szólának,
Azt jól megaránzá, szóla az uraknak:
„Menjetek el tőlem, maradjatok magatoknak!”

Szent keresztnek jegyét Xantusnak vizébe
Diomedes király háromszor rávette,
Imádságot kezde, égre feltekinte,
Urakat tekinté, szökellék az vízbe.

Mihelyten megláták az nagyságos urak,
Gyorsan sietének, az partra menének,
Diomedes királyt sehol nem láthaták,
Telamon királynak, atyjának megmondák.

Az Telamon király mihelyten meghallá,
Fia haláláról igen megbúsula,
Fia szerelméről igen megrémüle,
Az leányhoz való szerelmét jól érté.

Hamar szereztete király búárokat,
Xantusnak vizébe hamar küldé őket,
Vízben megtalálák királyt és az leányt,
Ölelkezve vadnak, azt igen csudálák.

Keservesen király úgy siratja vala,
Átkozott atyának magát mondja vala,
„Önnön magam öltem az vízben fiamat.”
Nagy keserves szemmel reájok néz vala.

„Mindenek halljátok - az király azt mondja, -
Istennek átkában legyen, - ő azt mondja, -
Mikoron isteni két szerető volna,
Ki egymástól őket elszakasztanája.”

Ölelkezve vannak ketten ők nagy szépen,
Az búárok őket kivévék azképpen,
Az Telamon látá ölelkezve szépen,
Király, mind az urak sírnak vala ezen.

„Én édes Istenem, ha azt tudtam volna,
Hogyha szerelmedet így értettem volna,
Még az halálnak is nem engedtem volna,
És annak felette mindent felülmúlna.

Ó, én édes fiam, bár mind az lett volna,
Az mint az Istentől te kívántál volna,
Az szeretet téged most meg nem ölt volna,
Jövendőmondónak ha engedtem volna.

De én édes fiam, vajha az lehetne,
Kivel te mostan vagy össze ölelgetve,
Hogy felállhatnátok előttem életre,
Szent házasságtoknak lennék örvendője.

Én édes Istenem, hogy én nem engedék,
Az tanácsadónak szavának nem hívék,
Jövendőmondónak jaj hogy nem engedék,
Nem érthettem dolgát az nagy szerelemnek.

Nem kívánom immár ez világban élnem,
Jobb immár éltemnél az halál énnékem,
Mert életem lenne csak keserűségem,
Eltávozott tőlem én gyönyörűségem.”

Ölelkezve vadnak, egymástól elvévék,
Aranyas ruhában leányt öltöztették,
És drága gyűrűkkel ujjait betévék,
Mind az két holttestet szépen öltöztették.

Oly nagy tisztességgel őket temetteté,
Csak egy koporsóban, egy sírban téteté,
Mint menyét, az leányt szépen temetteté,
Mint fia hütösét, úgyan keserülé.

„Ki az szegény embert alábbnak alítja
Az gazdag embernél - az király azt mondja, -
Az ki az gazdagot nagyobbnak alítja,
Istennek átkában lenne, - király mondja, -

Ó te nagy Uristen, személyt nem válogatsz,
De kevély emberrel együtt nem maradhatsz,
Alázatos szívet, látom, te el nem hadsz,
Mind szegény, gazdagot te egyaránt tartasz.

De így legyen, uram, az mint te akarod,
Ó, te szent szeretet, lelki szent szeretet,
Tőlem elszakasztád fiamat, elvévéd,
Mert te úgy akartad, az úgy legyen azért.

Testi szeretetből fiamtól megváltam,
Az ő holta után magam megaláztam,
Testemmel, lelkemmel csak Istenben bíztam,
Az testi szeretet csak vagyon órában.”

Nestorkius vargát behozá házában,
Az míg ő élhete, tarta udvarában,
Nem sok idő múlva az király meghala,
Nestorkius vargát örökében hagyá.

Az Telamon király azért így járt vala,
Az szeretet miatt vízben hala fia,
Hiszen csak királynak lőn az példájára,
Hogy megismernéje, hogy Istene volna.

Az nagy Úristennek az ő szent igéjét
Nem kell társul venni az ő teremtőjét,
Mert szegényt s gazdagot egyaránt ő szeret,
Mert lám mindenekért ként, halált szenvedett.

Senkit ő nem utál, az írás azt mondja,
Személyválogatást nem néz az Úristen,
Az kik benne bíznak, hozzája fogadja,
Örökkön örökké szent országát adja.