Bogáti Fazakas Miklós, Egy szent fejedelem eszes asszonyról (RPHA 0323)

Eszes fejedelemasszony nemzetit segítse,
Fejedelmét, urát sokból megintse,
Az nyomorultokhoz szeligyítse,
Estert kövesse;
Nagyságod tőlem jó néven végye.

Egy szent fejedelem eszes asszonról,
Lészen énekem perzsa királynéról,
Nagyasszonyok példát végyenek arról,
Kik lehetnek Isten után gyámolul.

Számtalan bűnével Istent búsítá
Zsidó nemzet, kit Isten sanyargata,
Országokból ugyan mind kipusztíta,
Sok üdegen nemzet közt nyomorgata.

El-benn Perzsiában vala nagy soká,
Király lakóhelye nagy város, Susa,
Artoxerxes királynak ott udvara,
Kinek két esztendő, hogy koronázva.

Zsidó úrfi több urak közt udvarba,
Mordokai akkor egy álmot láta,
Kiáltás, mennydörgés, nagy zaj indula,
Föld megindult, nagy háború mind rajta.

Feltámadt két nagy sárkány, hogy megvíjon,
Szörnyű süvöltésbe mindkette vagyon,
Minden nemzet hadra készült szavokon,
Hogy a szentek seregére harcoljon.

Ezen nap fénye, világa elveszett,
Az szent nemzet ezen igen megrettent,
Közte csak nagy jajszó, oly igen ijedt,
Mert mindez világ őreá vont fegyvert.

Istenhöz esének, ki megsegíté,
Egy forrásból, ím, egy nagy víz erede,
Világ lőn, mert az nap szépen felkéle,
Az nyomorult nép fejét felemelé.

Ez álmot Mordokai nem értheté,
Noha elméjét rajta igen veté,
Isten tanácsának azért itílé,
Várja, jövendőbe benne mi kelne.

Dolgában hív, vigyáz királya mellett,
Titkony két úr királyra öszvebeszéllett,
El akarják veszteni Artoxerxest,
Kit Mordokai bizonnyal megértett.

Ezt királynak hamar ő megjelenté,
Törvény után két úr fán hala, csügge,
Mordokainak király megköszené,
Sokkal megtisztelé, őt feljebb vivé.

Levélben is íratá nagy jótétét,
Ne lenne ezután is elfelejtett,
Kit egy úr, Aman oly igen nehezlett,
Hogy Mordokait veszni szánta azért.

Egy kedve jött Artoxerxes királynak,
Nagy lakást szerze mind az nagyuraknak,
Kincsét, hatalmát jelenté azoknak,
Száznyolcvan napig frissen lakozának.

Minden országiból fő-fő emberek
Az lakásban királlyal addig lőnek,
Hét nap oztán Susa város népének,
Más lakást szerze bódognak, szegénnek.

Az lakás egy szép kertben, város mellett
Minden drága köszülettel szerzetett,
Király borával tartának ott mindent,
Ki mint akar inni, úgy adtak törvént.

Szerzett királyné is egy víg örömet,
Vasti neve, asszonyokat beintett,
Heted napja lakásnak már hogy eljött,
Király vendégihöz mutatá kedvét.

Szólítá, hét hopmesterét választá,
Asszont vendég közzé kévánta, híja,
Jőne szépen, lenne fejében korona,
Hogy szép hölgyét látná az ő országa.

Oly dolog asszonynépekben az termet,
Csoda, mint kevélyíti meg az embert,
Király szavára Vasti nem emelkedett,
Mert vendégitől most ő is nem mehet.

Nagy haragja lőn királynak asszonra,
Törvént tégyenek rá, uraknak hagyá,
Király hopmestere és főtanácsa
Az sententiát asszonra kimondá:

Ím, érti felséged asszonyunk dolgát,
Kivel sérti nemcsak méltóságodat,
De meggyalázta mindenik orcáját,
Kik felséged után bírjuk magunkat.

Nejünk az lakásban mind véle vagynak,
Asszonyunk választételét mind hallják,
Minden országidban ezt ők megmondják,
Mert jól tudjuk nyelveket asszonyoknak.

Ezent fogják nékünk is cselekedni,
Gonosz példa olyan fog elterjedni
Sőt, minden nemzetek kezdik hallani,
Urokat azok sem kezdik böcsülni.

Minékünk és az törvénnek így tetszik,
Hogy ha felségednek is jónak tetszik,
Székiből asszonyunk majd kivetkezzék,
Valaki érdemli, abba ültessék.

Szavát, kevélységét asszonyok hallják,
Azért büntetését is majd hadd tudják,
Tisztessége már ne légyen asszonnak,
Pórrá tégyed, róla hogy tanoljanak.

Ez törvént felséged meg is írassa,
Országodban ugyan elhordoztassa,
Szegény, kazdag asszony urát hallgassa,
Mert méltó büntetése lész, azt tudja.

Tetszék az királynak ez sententia,
Kit minden országiban hordoztata,
Urához minden ház népe hallgatna,
Szegény, bódog asszony szavát fogadná.

Immár Vasti csak egy közasszony vala,
Királynak tanácsi így szólnak vala:
Keressenek, ha felséged akarja,
Szép szüzeket ennyi sok országidba.

Termete, jóvolta tetszik mellyiknek,
Vasti helyett légyen tefelségednek.”
Ez beszéd királynak oly igen tetszék,
Erre gondja lőn udvara népének.

Susában lakik király városában
Mordokai, zsidó nemzet, mint mondám,
Egy bátyja leánya nagy árvaságban,
Kit Mordokai tart nagy gyengén, drágán.

Ester neve, szép nemes módon tartja,
Leány igen szép termet, kegyes orca,
Több szüzek közt őtet vitték udvarba,
Legszebbiknek hopmester ezt találta.

Gyorsan szolgálókat szerze melléje,
Fereszteté, mindenképpen szépíté,
Kilön sok szép leánt tart ékesítve,
Hogy királyhoz olykor egyenként vigye.

Jó ideig fereszteté, ruházá,
Mint oly felség házasit, szépen tartá,
Drága olajjal testeket mosatja,
Mint kelljenek királynak, úgy oktatja.

Telék ez dolognak már esztendeje,
Királynak hol egyet, hol mást bevive,
Kit kiküld, azt hívatlan nem viszi be,
Egykor Estert az rend szerént vivé be.

Szereté mindennél inkább az leánt,
Király azért fejében tőn koronát,
Vastit elfelejté, tartja udvarát,
Urakhoz, országhoz jó kedvet mutat.

Ezt Mordokai meghagyta Esternek,
Mi nemzet volna, ne mondja senkinek,
Ester engedelmes mind az beszédnek,
Mind azt tészi, mintha bátyjával laknék.

Forog csak ott, udvartól nem távozik,
Mordokai mert király szolgái egyik,
Tisztességén két úr úgy bosszonkodik,
Hogy királyt elveszteni ügyekezik.

Esternek Mordokai megjelenté,
Királynak Ester azont megbeszéllé,
Király az két urat méltán bünteté,
Mordokai másod dolgát köszené.

Íratá levélbe az jámbor dolgát,
Ezután igen felvőn egy nagy urat,
Kinek mindennel térdet-fejet hajtat,
Ebben ellent de csak Mordokáj tart.

Ezen intik, azkik akarnák jovát,
Tisztelné vélek az nagyságos Amánt,
Ebben ne szegné király kévánságát,
Őmaga is érti az úr haragját.

De nékik azt mondja, hogy zsidó volna,
Embert aszerént ő nem imádhatna,
Az úr megbúsult nagy pokol szándékba,
Mint álljon bosszút, eszét úgy forgatja.

Együl Mordokait semminek tartja,
Király országiban, hol zsidó volna,
Egyig mindazokat veszteni szánta,
Ez szörnyű rontást egy napra gondolta.

Lőn szembe királlyal, erről így szóla:
„Széllel egy nemzet lakik országidba,
Tőlünk külen törvénybe, rendtartásba,
Semmit nem tart te parancsolatodba.

Mondjad, uram, földünkből veszessük el,
Mindenfelé parancsolj leveleddel,
Tárházadat megsegítem nagy pénzzel,
Ha felséged ezt engedi jó kedvvel.”

Jó kedvvel Amannak király ott szóla,
Pénze nékül hogy ő nem szűkös volna,
Ám zsidókkal tenné, azmit akarna,
Azért pecsétes gyűrőjét ott adá.

Tére onnat Aman, hamar indula,
Kancellárius deákit szorgatja,
Király szavával mindenfelé íra,
Országok kapitáninak ezt hagyá:

„Valahol országomba zsidó vagyon,
Hagyom, kicsin, nagy mindenütt meghaljon,
Ebben senki ne kedvezzen, halasszon,
Aman azt megmondja, légyen egy napon.

Rendtartások, törvények életekbe
Mert más vagyon, nem élnek törvényembe,
Értem, hogy vagynak különb credón, hütbe,
Sokszor semmit nem adnak levelimen.

Azért hogy békesség légyen földemben,
Kire mindenkor igen ügyekeztem,
Ez gonosz faj közületek kivesszen,
Országim légyenek egy törvényben, hütben.”

Tiszttartóknak posták ezt elhordozák,
Hagyott napot mindenütt készen várják,
Susa városban is sok zsidók vagynak,
Fő udvara hol vala az királynak.

Zsidók szörnyen háborodtak városban,
Amannal lakásban király azonban,
Mordokai öltezett rosszas gyászban,
Port hány ő fejére, kiált utcákba:

„Óh, mely ártatlan vész – úgymond – ez nemzet!”
Ezután megállott palota mellett,
Igen bánja, hogy udvarhoz nem mehet,
Nem engedik gyászba senki ottlétét.

Kiáltnak minden országban, városba,
Az szent népek hevernek porba, zsákba,
Esternek leányi adák tudtára,
Bátyja nagy szomorún, sírva jár gyászba.

Behívatá, de gyászát hogy letenné,
Mordokai sem vetkezék, sem mene,
Hopmestertől az dolgot megizené,
Hogy zsidókat Aman summán megvötte.

Ott az király levelét is beküldé,
Kit zsidókra írtak, és azon kérné,
Mi volt, s mivé lött, el ne felejtené,
Isten mire vitte, most említené:

„Légyen mostan köszenet az tartásban,
Hogy kezem közt nevekedél ez korban,
Essél Istenedhöz, ne hagyj dolgunkban,
Királyhoz menj be, könyöregj, jó hugom!”

Megmondá hopmester ez izenetet,
Bátyjának Ester ezt izené esmét:
„Tudják mindenek az király törvényét,
Véle szembe hívatlan senki nem lehet.

Én ha most hívatlan azért mennék be,
Reméntelen dolog életem lenne,
Hanem ha aranyvesszejét reám vetné,
Már egy hólnapja, hogy nem voltam szembe.”

Gyorsan bátyja néki meg ezt izené:
Fejét, kérem, most vesse szerencsére,
Ennyi lélek életét megtekintse,
Saját életét oly igen se szeresse:

Ha most hallgat, mi oly módját keressük,
Életünkre nyilván gondot viselünk,
De te elvéssz, kin mi örülni kezdünk,
Ha mikor tehetnél, nem téssz jót velünk.

Isten tudja, talám ezre emelt fel,
Hogy olykor ezt tehessed a szent néppel.”
Ester erre csak ezt izené: „Menj el,
Városbéli zsidók gyűljenek mind fel,

Ne légyen senki, ki ennék vagy innék,
Három éjjé, nappá de böjteljenek,
Ím, én is böjtelek, oztán bemégyek,
Ha meg kell halnom is, már szembe lészek.”

Tetszék az bátyjának, böjtet hirdete,
Istennek nagy sírva abba könyörge:
„Uram, Uram, mindenek teremtője,
Ha te akarsz, könnyen mást tehetsz ebbe.

Semmi kevélységből nem töttem, Uram,
Hogy ez kevély embert én nem imádám,
Még lába nyomát is megcsókolgatnám,
Ha ez Izraelnek használna, tudnám.

Embernek mutatni de nem akarám,
Azt az tisztességedet másszor se adjam,
Azmelyet egyedül érdemlesz, Uram,
Isten felett embert lenni sem mondom.

Azért, én Istenem, tarts meg népedet,
Ne hadd elveszteni te örökedet,
Nám, mennyiszer, Uram, szabadítád ezt,
Tudom, nem erőtlen most is te kezed.

Szánjad ennyi néped, mutasd hatalmad,
Fordíts víg lakásra mostani siralmat,
Hadd éljünk, dicsírjük méltóságodat,
Ha meghalunk, Uram, ki mond hálaadást.”

Nem különb óhajtás mindenütt vala,
Mert a szörnyű halál csak kezel vala,
Mint halálra körült, Ester úgy vala,
Nagy szennyesen böjtel, gyászba imáda.

Imádkozás után, már harmad napon,
Drága ruháiban öltezék asszony,
Két leánya véle nagy gyengén, lasson,
Királyhoz indula, színe pirosson.

Orcája mosolyog, jó kedvet mutat,
De szűve rettegve leánra hanyotlott,
Mintha ugyan olyan gyengén tartatott,
Másik az ruháján hátul emel, tart.

Mikor palotában Ester juta be,
Király drága módra vala öltezve,
Székiben ül, szörnyű ő tekintete,
Mintegy búsult szemmel asszonra néze.

Ottan bocsátkozék asszony, elhala,
Király megesméré, székből kiálla,
Földrűl felemelé, szépen biztatá,
Aranyas vesszejét veté őreá.

Rettegve beszédét hogy asszony kezdé,
Esmét ott elesék, színe elvésze,
Udvarával király ugyan keserge,
Nagy szépen kérdezé, tőle mit kérne

Végre monda: „Uram, felséges király,.
Ha ma ebédemre jönnél Amannal,
Akkor megmondonám.” Fogadá király,
Azért ebéd közbe így szól asszonnyal:

„Lássad, azmit kévánsz, mind adva lészen,
Ha országom felét kéred, meglégyen.”
Asszony azt felelé: „Vendégem légyen
Holnap is felséged, most csak azt kérem.”

Tőn fogadást király, akkor felkéle,
Aman nagy örömmel házához méne,
De mentében Mordokait tekinté,
Fő-fő rendnek otthon búvát beszéllé:

„Azmivel szerette, király úgy veti,
Mása király után mert nincsen senki,
Asszonya királlyal csak őt vendégli,
Mert méltóságomat – úgymond – jól érti.

Kedig holnapra is ebédre híva,
De ily bódogságnak nincs íze, haszna,
Hogy ez zsidót látom én az udvarba,
Ki engem nem imád, mint király hagyta.”

Holval az királytól, intik, ezt kérje,
Tanácsi azt mondják, azt felköttesse,
Annak az ő fája ötven sing lenne,
Az ebéd óráján akasztás lenne.

Oly igen tetszék az, fát emeltete,
Az éjjel királyra álom nem jöve,
Lajstromkönyveket olvastat előtte,
Mordokai dolga ám elékéle.

Szolgáit kérdezé király jó holval,
Ha Mordokainak volt azért jóval,
Tanácsi, szolgái mondják egy szóval:
„Semmi köszenettel bezzeg nem voltál.”

Szinte az beszéden Aman juta bé,
Király, mint tanácsát, kérdezni kezdé:
„Azkit én akarnék megtisztelnie,
Mondod-é, mit tégyek, Aman, ővéle?”

Ezt alítja Aman, róla szólana,
Azért az királynak tanácsot ada:
„Főruhádat adasd ezennel arra,
Főlovadra ültesd megkoronázva.

Légyen főtanácsod, ki ezt kiáltsa:
Így tiszteli király, azkit akarna.
Ezt minden utcákon nagyon kiáltsa.”
Az tanácsra király Amannak monda:

„Jó tanács ez, azért ez majd meglégyen,
Zsidó Mordokai nékem jó hívem,
Jobb ruhámba legjobb lovamra üljen,
Azmit mondál, meglásd, néki meglégyen.”

Gondja lőn mindenre, noha kételen,
Mordokai előtt városba mégyen,
Azmit király hagyott, kiáltá nagy fenn,
Házához úgy tére Aman keserven.

Jó baráti véle, és felesége,
Ezt nagy bosszonkodva nékik beszélle,
Már ők sem biztatják, esett kétségbe,
Azonban elhívák Amant ebédre.

Több beszédek után az ital közben,
Király Estert kérdi oly igen szépen,
Tegnapi kérése tőle mi légyen,
Országa felét is kérje, meglégyen.

Szóla azért asszony ott az felségnek,
Ez az, min könyörgek te felségednek,
Felséged kegyelmes légyen fejemnek,
Vélem egyetembe én nemzetemnek.

Engem nemzetestűl mert megvöttenek,
Fejenként halálra tőled megkértek,
Lelkünk felett mindent kapzsira vettek,
Udvarban méltatlan ez árulók élnek.

Estert király kérdi, hogy azt ki mérte,
Hogy mind Aman dolga, ottan megérté,
Király az ebédről egy kertbe méne,
De szertelen Aman ezen rettene.

Semmi reménsége nincs életébe,
Egy házba asszonnyal nagy könyörgésbe
Királynét megfogta, hajlott ölébe,
Asszonnak ágyára bútt keservébe.

Tére meg az kertből király, bejuta,
Ester azmely ágyba, Aman bútt oda,
„Nám, feleségemnek sincs bátorsága,
Hiszem majd előttem rontod” – így szóla.

Ezen annál inkább Aman elhala,
Azonba királynak ebbe hír juta,
Aman udvarában egy akasztófa,
Kire király hívét kötteni szánta.

Rajta király inkább elháborodék,
Ottan hagyá, Amant az fára kössék,
Így az másnak ásott verembe esék,
Királynak haragja ebbe megszűnék.

Temérdeki kincse és drága háza,
Ott mind Esteré lőn Aman jószága,
Ester Mordokait mondá, hogy bátyja,
Azért megbeszéllé, mi nemzet volna.

Király Mordokait ottan hívatá,
Az Aman gyűrőjét őnéki adá,
Ester az jószágot bátyjának adá,
Immár Aman helyett Mordokai vala.

Ester ezen kéri az fejedelmet,
Hamar megmásolja Aman levelét,
Kit király nevével sokfelé küldett,
Hogy egy nap elvésszen a zsidó nemzet.

Oly igen jó kedvvel beszédét hallá,
Deákoknak király megparancsolá,
Zsidóknak meglenne ő szabadsága,
Ő törvények szerént lenne lakása.

Valakik őket ebben háborgatnák,
Tiszttartók azokra feltámadnának,
Mint király hitlene, úgyan levágnák,
Ez levelet vinnék minden országnak.

Ennek napja lenne, mely nap levágnák,
Azkik az zsidóknak gonoszt mondanak,
Sőt várasokat is földre rontanák,
Lenne ez tanúság az árulóknak.

Susában is levél hamar eljára,
Hol az király lakék, zsidókhoz juta,
Mordokait látják drága ruhába
Udvarból kijőni, fején korona.

Zsidók nagy örömbe mindenütt vagynak,
Sok pogánok ezen csudálkozának,
Istent megesmérék, úgy magasztalják,
Sokan a szent nép hütére állának.

Ez világon minden őket tiszteli,
Király országiban zsidókat féli,
Mordokai tisztét mert minden érti,
Az parancsolatnak napját is véli.

Nap eltelék, zsidók mind készen vagynak,
Hol mi ellenségek, azt mind levágák,
Csak Susában ötszázan meghalának,
Amannak tíz fiát fára akaszták.

Az több országokba zsidók kik voltak,
Ellenségbe tizenötezert vágának,
Tizennegyed napján az Böjtmás hónak,
Kit minden esztendőn ünnepnek tartnak.

Gazdag lakodalmot mindenütt tésznek,
Szomszédságba minden étekbe küldnek,
De Susában lakók ezt két nap ilék,
Hogy az ellenséget ők két nap ölék.

Íra Mordokai mind a zsidóknak,
Király országiban valahol vagynak,
Tizennegyed-ötöd napján ez hónak,
Minden esztendőben vígan laknának.

Siralmok örömre mert ott fordula,
Ellenségek öröme sírásra juta,
Az egy görög Aman mint járt, megírá,
Mi okból búsult volt, tudtokra adá.

Azért még eznap is zsidók megtartják,
Aznapon az Ester dolgát olvassák,
Az Aman nevére valahul jutnak,
Az zsinagógnak padait hopolják.

Gondját így viselé Isten ez népnek,
Ester ezt bátyjával levélbe tevék,
Emlékezetire ő nemzeteknek,
Minémű Istene volt a szent népnek.

Ott ráemlékezék régi álmára
Mordokai, régen kit látott vala,
Hogy ez mind Istentől végezve volna,
Forrásból lött nagy víz az Ester volna.

De az két nagy sárkány, ki öszvevína,
Mordokai s Aman nagy változása,
Halálra gyűlt sok nép az zsidó volna,
Kinek napja elvésze, mikor sír vala.

Tőn Isten nagy csudát, mert nap megjöve,
Népének világot égben emele,
Ester által őket hozá örömre,
Ellenségi tőrét visszatéríté.

Ezt is látta vala: két sors támada,
Az a két nemzetnek nagy változása,
Zsidók halálának egy hagyott napja,
Az pogán vesztének más hagyott hava.

Ott nagy háláadást tőn az Istennek,
Istent Mordokai mondá nagy bölcsnek,
Míg éle, nagy jóval lőn nemzetének,
Kiért a szent népek őtet szereték.

Légyen egy tanúság Ester személye,
Kit Isten kicsinből oly fel emele,
Itt Isten tanácsát eszébe vivé,
Magát az asszonságba ő el sem hivé.

Erről édes bátyja őtet meginté,
Királyhoz bemenni mikor nem mérne,
Ez nagy rendre Isten hogy arra vitte,
Mindennel jót tenne, és kegyes lenne.

Maga, ha már szinte úgy termett volna,
Hogy ő eleiről nagy ágról volna,
Embernek magát lennie tudja,
Mert minden nagyságnak nagy Isten ura.

Istennek neveztek régen oly embert,
Aki emberekkel minden jót szerzett,
Hol mi drága személy jó hírt keresett,
Vagy férfi, vagy asszony, nevet ezzel lelt.

Oka, mert az embert Isten úgy hagyta,
Fegyvertelen szülék, hogy ne árthatna,
Csak az jótételre minden hajlana,
Mert természet ellen az ártás volna.

Naggyá tötte Isten, érts meg, mi végre,
Mindenek jovára, nem veszélyére,
Igyekezzél Isten tisztiletire,
Mert köszönetet vár, azki azt tötte.

Ezután ezt gondold, reád sok szem néz,
Életedbe példát minden fű keres,
Asztalra tött gyortya, te valamint égsz,
Ház népe setétbe mindent úgy lát, néz.

Végre értsed ezt is: nem hivolkodás
Az fejedelemség, de nagy gondlátás,
Hogy más megnyughassék, te arra vigyázz,
Hadd mondjon jót rólad sok nyomorult gyász.

Ezt igen kévánnám minden embernek,
Görög Aman vesztét említenétek,
Az Isten javait, kit most ílitek,
Azki adta néktek, megesmérnétek.

Nem tudá köszönni király jótétét,
Az szerencse ilyen embert megvakít,
Mert magát elhiszi, alá sem tekint,
Ő golyóbison áll, hamar hátat vét.

Úgy higgyed tenálad ő tekélletét,
Ha hiszed az égnek állandó szűvét,
Hol tisztán, hol homályba látod az üdőt,
Ezt ha várni tudnád, magad esmérnéd.

Értem, hogy Augustus császár gyermekét
Úgyan tanította, mint egy közrendet,
Varrást, fonást, szövést vélek tétetett,
Mert igen esmérte mindkét szerencsét.

Gazdag herceg vala Siciliába,
Agatocles, előbb fazakas fia,
Pohárszékin, asztalán sok arany kanna,
Földedény még annyi, minden rend vala.

Jól említi, mi volt, s még mivé lehet,
Minden rend ezekről nagy példát vehet,
Kit Isten Esterként nagyra felemelt,
Tudja, hogy szerencse szárnyára kélhet.

Ez éneket azki versekbe írá,
Kegyelmes asszonyának azt ajánlá,
Ezerötszázhetvenhétbe hogy írna,
Kolozsváratt szinte az Szent György-napba.