Irodalomtörténet | Poétika | Források |
Incipit: | Egy régi dologról szép krónikát mondok |
RPHA-szám: | 0322 |
Szerző: | Ráskai Gáspár A verset a szerző látta el névmegjelöléssel. A kolofonban: Ráskai Gáspár |
Ajánlás: | Bánffy István Ország Magdolna Bánffy Miklós Bánffy Anna |
Cím: | Vitéz Francisko históriája |
Változatok: | |
A szereztetés ideje: | 1552 A kolofonban: Ezerötszázötven és két esztendőben |
Változat:
| |
A szereztetés helye: | Az akrosztichonban: Alsolindaba |
Akrosztichon: | A versnek van akrosztichonja. ELIIEN BANFI ISTIAN ESz ALSOLINDABA / V HAZATARSAVAL ORSzAG MAGDALNAAAL / MAEG ISTEV AKARIA ASz V KIS FIAVAL / IO BNFI MIKLOSAL EES BANFI ANNAVAL / IVENDAT KIT EARNAA ASz NAGI ISTEN AGO / AZ V IO VALTABML VASzIVMAIAGC |
Változatok:
| |
Kolofon: | A versnek van kolofonja. |
Változat: | |
A versforma fajtája: | Szótagszámláló, izostrofikus vers. |
Versforma: | a12(6,6), a12(6,6), a12(6,6), a12(6,6) Keresés erre a rímképletre Keresés erre a szótagszámra |
Nótajelzés: | Mikor Egyiptomból zsidó nép kijöve (RPHA 5126) |
Nótajelzésként: | Becsületes sok jó, Uram, csak tetőled (RPHA 0170) Egy krónikát mondok, urak, hallgassátok (RPHA 0318) |
Dallam: | A vers énekvers. RMDT1/750, RMDT1/760 |
Terjedelem: | Terjedelem: 168 / 169 versszak |
Változatok: | |
Műfaj: | [ világi (048) > história (049) > elbeszélő (051) > fiktív (057) ] |
Felekezet: | 100% világi (9 db) |
Változat:
|
Kritikai kiadás: | RMKT 6. 51 RMKT 6. 51 |
Digitalizált példány: | Változat:
|
Szöveg | Dallam | A szöveg forrása: OTKA K135631 |
Egy régi dologról szép krónikát mondok,
Kinek talám mását tü nem hallottátok;
Egy ifjú vitézről, kin csudálkozhattok,
Szerelmes társárúl, kin gondolkozhattok.
Lőn vitéz Franciskó Zebernik várában,
Király után kit bír hív szolgálatjában,
Ki lakozik vala nagy kazdagságában,
Sok jámbor vitézi vannak vigasságban.
Igen örvendeznek, mint vitéz uroknak,
Király után való kegyelmes uroknak,
Kit neveznek vala vitéz Franciskónak,
Fejenként szolgálnak, mint vitéz uroknak.
Ilyen csudálatos ember állapatja,
Miként majd meghalljuk, az gonosz szerencsa
Vitéz Franciskónak mi módon szolgála,
Minden sajátjátúl hamar elszakada.
Erről példát végyen ki-ki űmagáról,
El ne higgye magát jó szerencséjiben,
És senki ne bízzék ő okosságában,
Miként majd meghallod vitéz Franciskóról.
Nem volt soha senki oly bölcs őmagátúl,
Hogy ki nem csalatott valahon dolgában,
Jelesben ki elhitte magát dolgában,
Hanem ki követte magát dolgaiban.
Bizzék csak korosként Isten kegyelmében,
És nem ejti magát semmi kevélségben,
Ki korosként vagyon oly nagy reménségben,
Hogy Isten nem hágyja semmi szükségében.
Azért ha történik néha oly eseti,
Valami dolgából néki megcsalatni,
Minem kell embernek ottan kételkedni,
Hogy ő teremptője gondját nem viseli.
Nem hiszek ég alatt oly nyomorult embert,
Kinek az Úristen segedelme nem lött,
Csak ki megesmérte magához térését,
Mert minden igyében ő ád segítséget.
Franciskórúl azért ki mind példát vehet,
Szerelmes társárúl, kinek illik, érthet,
Senki el ne higgye magát, mert elveszhet,
Ki feljebb Istentől, mit bírhat, követhet.
Immár ő életét hozzuk bé például,
Asszony házasának sanyarúságárúl,
Ki vala urának nagy bátorságárúl,
És ő szerelmének nagy titkolásárúl.
Igen szép vár vala az Zebernik vára,
Kit vitéz Franciskó jó szolgálatjában,
Bírja az királynak ő ajándékában,
Hol lakozik vala nagy vigasságában.
Sok ideig ezzel nem múlatott vala,
Magát házasságra hogy gondolta vala,
Istennek könyörge, nagy szép jót lelt vala,
Kik nagy szeretetben ketten élnek vala.
Természetek szerint jámborok valának,
Egymás-hallgatásban egyenlők valának,
Egyakaratúak mindketten valának,
Istennek mindenben nagy hálát adának.
Üzenet ezenben lőn néki Budáról,
Béla király akkor nagy vigasságából,
Lakik vala vígan az Buda várából,
Írata mindennek parancsolatjából.
Az fő-fő vitézek hogy mind bégyűlének
Király udvarában nagy vígan élnének,
Kemény ütközetek nagy sokak lennének,
Minden vigasságok elővétetnének.
Nem feledkezék el több vitézek közett,
Vitéz Franciskónak írata levelet,
Udvarban sietne, ne tenne egyebet,
Ha venni akarná királynak kegyelmét.
Ez levél hogy juta vitéz Franciskóhoz,
Téríté ő dolgát szerelmes társához,
Szeretetben vala asszony ő urához,
Nám nem szólhat vala eltávoztatáshoz.
Szerelmes társának: „ura” – mondja vala,
Kegyes beszédekkel engeszteli vala,
Hogy ne bánkódnéjék, könyörgeti vala,
Tőle édes szókkal így bulcsúzik vala.
Azt is mondja vala: „Én szerelmes uram,
Tőled eltávoznom, higgyed, hogy nagy gondom,
De királi fölség amit hagyott nékem,
Hogyha elhallgatom, lészen kárvallásom.
Légyen Isten hozzád oly igen kegyelmes;
Azkik őtet félik, azokhoz nagy kegyes,
Testedben hogy légy te nagy jó egészséges,
És annakutána légy jó békességes.
Sok nagy kárvallástól minket ótalmazzon,
Szerencsétlenséget tőlünk távoztasson,
Minden nyavalyánktúl minket ótalmazzon,
Az gonosz szerencse tőlünk távol járjon.
Onnan nagy bódogon engem hozzád hozzon,
Találjalak téged nagy jó szerencsésen,
Azokkal egyemben, kikkel most elválom,
Drágább marhám kinél nincs több ez világon!”
Lám, az asszon hallá ez szókat urátúl,
Igen keserves lőn tőle távozástúl,
Azért édes szókkal felelé magátúl,
Hogy ki illik vala asszonyi állattúl:
”Így jól értem, uram, hozzám szerelmedet,
Tőlem távozásért oly keservességet,
De mit tőled kíván az te emberséged,
Hátra nem hagyhatod, mert az tisztességed.
Nám ezt is jól értem, levélben mi légyen,
Az felséges király mit parancsolt légyen,
Abban soha semmi haladék ne légyen,
Elhallgatás abban tőled hogy ne légyen.
De immáron ebben nem tehet egyebet,
Tudom vitézeknek oly természeteket,
Udvarban hogy tésznek nagy kérkedéseket,
De én szüvem szerént kérem kegyelmedet.
Az hatalmas Istent én azon is kérem,
Hogy az te utadban légyen segedelem,
Hogy esmét lássalak, én édes szerelmem,
Ezen egészségben, mint elmégy éntőlem.
Bízom én Istenben, meg nem fogyatkozom,
Hogy mi életinkben sokáig megtartson,
Éltednek utána engemet ne tartson,
Semmi nyavalyádat ne engedje látnom!”
Az vitéz Franciskó ő társátúl válék,
Kazdag öltözettel, mint szoktak vitézek,
Budára indula, mint nékie illék,
Véle egyetemben sok vitézek mennek.
Udvarban ha juta, mindennek híre lőn,
Hamar az királynak ez ott hírével lőn,
Az vitéz Franciskó beérkezett légyen,
Nagy vígan vendéglé az király ebéden.
Ha megemlékezék jó szolgálatjáról,
Eleitől fogva nagy jámborságáról,
Ü nagy hűségéről, nagy harcolásáról,
Pogán ellen való viaskodásáról.
Az felséges király nagy vigasságába
Kazdag ajándékot vitéznek ád vala,
Mert szolgálatjáról emlékezett vala,
Ím, minden hívsége előtte áll vala.
Szántalan vitézek, kik öklelnek vala;
Immár egy vitéznek udvar állott vala,
Hogy vitéz Franciskó el-béjutott vala,
Kassánder vitéznek neveztetik vala.
Az vitézhöz immár fogható nem vala,
Franciskónak király parancsolta vala,
Kassánder vitéznek hogy társa nem vala,
Véle megöklelne, azt akarja vala.
Sokat nem halaszta, semmit nem gondola,
Mert vitéznek magát ő is tudja vala,
Királynak beszédét megfogadta vala,
Kassánder vitézzel ő szemben ment vala.
Trombitát fúvának, ők egybe hajtának,
Mert az kevély ember mennyből nem láttaték,
Kassándernek párti megcsalatkozának,
Kik Kassánder felől sokan mást mondának.
Az vitéznek hamar eseti történék,
Maga mind lovastul az földre leesék,
Az felséges király ezen nevetkezék,
Hogy az kevély vitéz, lásd, melyet szököllék!
Rettenetességgel lőn vitéz mindennek,
Jó vitéz Franciskó, kivel nem mérének,
Az vitézek közül hogy szembe mennének,
Avagy kik ővéle ott megöklelnének.
Sokan az vitézek szólának királynak,
Hogy végét vetnéjé ő új udvarának,
Minden vigasságban fottiglan valának,
És őfelségének korosként szolgálnak.
Az felséges királyhoz vígan bégyűlének,
Önála vitézek nagy vígan lakának,
Királynak hívei mind előtte állnak,
Az bor miatt végre nagy sokat szólának.
Vitézek kezdének sokkal kérkednie,
Ki eggyel, ki mással magát dicsírnie,
Egymásnál feljebb magokat emelnie,
Vitéz Franciskó is kezde kérkednie:
„Azki azt mondhatja, hogy vagyon szép háza,
Én is azt mondhatom, hogy Zebernik vára,
Azki magát penig jó vitéznek tudja,
Nálamnál jobb vitézt senkit nem alítok.
Legnagyobb pediglen, ki drágább világon,
Azki azt mondhatja az széles világon,
Hogy néki szép jámbor felesége vagyon,
Szép szerelmes társom nékem jámbor vagyon!”
Óh, mely nagy bosszúban, irégységben vala
Kassánder vitéz, hogy ezt hallotta vala,
Mert hogy elejtette, igen bánja vala,
Halálát szégyenben ő nem szánja vala.
Rettenetes dolgot búsultában szóla,
Vitéz Franciskónak ezt mondotta vala,
Maga gondolatlan akkoron szólt vala:
„Azkikkel kérkedel, nem mind igaz volna.
Szemérem embernek, azt merem mondani,
Azki úgy nem volna, avval úgy kérkedni,
Jelesben oly szókat az helyen ejteni,
És azzal őmagát megszégyeníteni.
Ahol te azt mondod, hogy házad szép volna,
Azt mindnyájan tudjuk, hogy az igaz volna,
De nem őstől maradt, csak adomány volna,
És őfelségének adott adománya.
Gyönyörködöl abban, hogy vitéz jó volnál,
Az vitézek között avval hányod magad,
Arról én nem szólok, hogy vitéz nem volnál,
Mert most ez udvarban mindennél példa vagy.
Mindezt feljülmúlja egyik kérkedséged,
Kit nem illik vala itt most említened,
Te házasságodról itt most emlékezned,
Az vitézek között jámborságát vetned.
Az ő szépségéről különbet nem szólok,
Ő ékességéről én semmit nem szólok;
De az jámborságát, kit mondasz, tagadok,
Mikor illik róla, akkor többet szólok!”
Gonoszság nem vala vitéznek szűvében
Szerelmes társához, hogy ezt hihetnéje;
Hanem csak alítja, hogy szólna mérgében,
És hogy ő elesett, keserűségében.
De azért érette kész vala meghalni,
Ha nem illik vala királyt tekinteni,
Király méltóságát és udvarát nézni,
Udvara sokságát néki meggondolni.
Azért az vitéznek ilyen módon szóla:
„Az te szódnak, vitéz, hogyha nem léssz ura,
Az én kezem miatt léssz halálnak fia!”
Kassánder ez szókon megijedett vala.
„Légyen tőled mostan nékem békességem,
Adj csak oly jeleket, kivel meghissz éngem;
Az házastársodtúl, kik meghozzák vélem,
Azkiből meghiggyed, hogy miképpen légyen.
Ne légyen valami tőled parancsolva,
Avagy leveledben házadnál meghagyva,
Az vitézek előtt felelj nékem arra,
Meglátod, elmegyek Zebernik várába.
Az jeleket immár, kiket te most kévánsz,
Mondd meg csak azokat, azkiket te akarsz,
Meglátod, rövidnap mind elődbe hozom,
Bátor az többi is légyen az én gondom!”
Az vitéz Franciskó napot néki hagya,
Mindenestöl fogva és arra ajánlá,
Hogy semmi értelmet házához nem adna,
Mert nem kételkednék semmit ő társába.
Az jelt es megmondá, mit tőle kívánna,
Kire az Kassánder reá felelt vala,
És ő hogy azt hozná, napot hagyott vala,
Jeles kezeseket vetni kellett vala.
„Lészen – az szót mondá – erről nékem jelem;
Én nékie adtam egy szép aranygyűrőm,
Aranyas hancsárom nála vagyon nékem,
Kit magamnak tartott ez ideig híven.
Mihelt Kassánder érté, ottan elindula,
Minden múlatságát hátrahagyta vala,
Méne nagy kazdagon Zebernik várában,
Közel az vár mellett ő megszállott vala.
Ez vitéz az asszont csak szemlöli vala,
Kit azelőtt soha ű nem látott vala,
Hogy csak ő láthatna valami jelt nála,
Kiből oszton asszont megszólíthatnája.
Ebben hogy harmadnap immár elmúlt vala,
Asszonnak csak színét sem láthatja vala,
Jóllehet mindennap gazdagon jár vala,
„Azt értém, az asszony kijőne” – gondolja.
Gyakorta az asszony ki nem jőne, érté,
Mikor honn nem volna ura, kit szeretne,
Csak az leányokkal volna múlatsága,
Kikkel múlatságban ő mind elmúlatna.
Ilyen álnakságot vitéz gondol vala,
Vénasszonnak neve ki volna, megtudá,
Magát rokonságnak nékie mondaná,
Az asszont, gondolá, kiszólítanája.
Semmi múlatságot ebben nem tött vala,
Egy követet titkon hozzá küldött vala,
Izené, kijőne, mert rokona volna,
Minémű dolga voln’, néki megmondaná.
Titkon az vénasszony hamar kijött vala,
Kit az vitéz néven megnevezett vala,
Az asszont először vigasztalta vala,
Néki közelvaló rokonsága volna.
Ez álnak őnéki titkon megjelenté,
De először asszont titkon megesketé,
Mint járt Franciskóval, néki megjelenté,
Ha ezt végre vinné, hogy hütöse lenne,
Vitéz Franciskót hogy ő mindjárt megölné,
És ő életének ottan végét érné,
Jó Zebernik várát királytúl megnyerné,
Az asszont az várból hamar el-kiűzné.
Asszony lenne, hogyha ez jelt kiszerzené,
De oly titkon lenne, senki ne értené,
Mint hamarébb ennek ő végét érhetné,
Így jó Zebernikbe hogy ő asszony lenne.
„Kérlek azért téged, viseld oly nagy gondját,
Miképpen magadnak akarsz jó szerencsát.”
Vénasszony azt mondja: „Amiket megmondál,
Majd hozzád iktatom én is mind azokat.”
Az vénasszony ebben nem resten jár vala,
Ebéd után asszony hogy elnyugudt vala,
Feje alól kólcsát ő ellopta vala,
Csak gyorsan ládáját megnyitotta vala.
Róla sokat akkor ő nem gondolt vala,
Kassándernek hamar kiiktatta vala,
Hancsár, az jegygyűrő, azki az jel vala,
Kikkel az Kassánder Budára ment vala.
Juta az Franciskó, király előtt vala,
Kassánder hogy látá, szólította vala,
Kérdé az Kassánder, igazán mondaná,
Ha azok volnának az jelek, kit hozna.
Az Franciskó erről ezt felelte vala,
Az jeleket soha ő meg nem tagadja,
Mint annak előtte fejére kötte vala,
Mert házastársában igen bízik vala.
Az jeleket ottan előhozta vala,
Kiket az Franciskó megnevezett vala,
Mikoron közöttök szó támadott vala,
Kiket láta vitéz, álmélkodott vala.
Szóla nagy felszóval, azt mondotta vala:
„Én édes Istenem, ezt ki hitte volna,
Hogy társom éltemben eltemetett volna.”
Keserűségében csak meg nem holt vala.
Vitéz ez szót mondá: „Illik ez énnékem,
Az halál éltemnél jobb immár énnekem,
Azt inkább akarom, hogy elessék fejem,
Hogynemmint meglássam az én feleségem!”
Kassánder lőn ezen, fejét vétetnéje,
Még csak alig várja, hogy az órát érné,
Jó Zebernik várát királytúl megnyerhé,
Miképpen elszánta, kedve szerént lenne.
Ímé, hamarsággal királynak vitézi
Ezt értvén kezdének néki könyörögni,
Hogy ily jó vitéznek nem illik meghalni,
Hitetlen társaért ily halált szenvedni.
Semmit sem halaszta, király ez szót mondá:
„Az vitéz Franciskó nékem jól szolgála,
Az tü könyörgéstek őnéki használa,
Azért parancsolom, feje megmaradna.
Franciskóval azért megigyenesedjék,
Kassánder ővéle megigyenesedjék,
Mert én nem akarom, hogy feje vétessék,
Mert az vitéz nékem korosként kelletik.”
Igen megbúsula Kassánder, hogy hallá,
Mert ha Franciskónak halála haladna,
Mindennek tudtára lenne álnaksága,
És nagy szörnyű halál lenne ő jutalma.
Azért Franciskónak így ő megengedé,
Hogy soha házához éltig ő ne menne,
Király udvarában ő soha ne lenne,
Az országból ottan búdosva kimenne.
Vitéz Franciskónak nem lőn mit tennie,
Hanem Kassándernek engednie kelle,
Mit kévánna tőle, kelle engednie,
Mert érté, különben nem lehetne élte.
Az vitéz Franciskó királynak azt mondá,
Nagy bátor beszéddel ő követi vala,
Megbocsásson néki, úgy könyörög vala,
Azért szolgálatját ő ajánlja vala.
Lám, vitézektől is úgy búcsúzék vala,
Könyves szemmel nékik alég mondja vala,
Jó beszéddel őket úgy üdvezli vala:
„Isten légyen véletek, szerelmes vitézim!
Ily sírván vitézek egymástúl válának,
Jó vitéz Franciskó révén az Dunának
Ketten apródjával el-általmúlának,
Az mezőben ketten akkor így szólának:
„Óh, én édes fiam, kicsinded apródom,
Eleitől fogván ki voltál titkosom,
Ki hitte volna ezt, hogy így csalatkozzam,
És asszonyod miatt légyen búdosásom.
Bémenj, azon kérlek, Zebernik várában,
Mondd meg asszonyodnak, mit mondok tenéked:
Az mennybéli Isten néki megfogadja,
Hogy ő immár engem búdosni bocsáta!”
Nagy keserűséggel urátúl megválék,
Apród, mikor juta Zebernik várában,
Láták az asszonyok, mondák: „Ihol jőnek!”
Asszonnak lőn rajta igen nagy öröme.
Futának tornácban apród eleiben,
Nagy édes beszéddel kezdé kérdeznie:
Ha szerelmes ura volna egészségben,
És hogyha megjutna az ő ebédére?
Igyenes beszéddel apród mondja vala,
Hogy szerelmes ura egészségben volna,
De őnéki tőle azt izente volna,
Csak önnönmagának titkon megmondaná,
Mely keserűséggel urától vált vala.
Azmit izent vala, mind megmondta vala,
Kit apródtúl asszony hogy megértett vala,
Keserűségében csak meg nem holt vala.
Istenhez ohajtván imezt mondja vala:
„Óh, hatalmas Isten, titkoknak tudója,
Ki szemei előtt vagyon minden nyilván,
Hogy ártatlan vagyok, te vagy az tudója!”
Keserűségében apróddal így szóla:
„Hatalmas Istenem, titkoknak tudója,
Én nem tudom, honnat az gonosz szerencsa
Véletlen veszéllel így megnyomoríta?
Légyen hála annak, ki teremtett engem,
És az gonosz embert ne veszesse értem,
Ki miatt nyomorult immár az én fejem,
Mert Istennek hála, bűntelen szenvedem!”
Óh, mely igen kéri kicsinded apródját,
Megmaradna nála, tartaná mint fiát,
Csak az lenne nála nagy titkon hit alatt,
Úgyan tartanája, mint jámbor szolgáját.
Sőt ő azt megérté, hogy Zebernik várát
Kassánder foglalná magának mindjárást,
Ő csak úgy maradna mint egy kihagyigált,
Azért az lőn akkor asszontúl gondolat:
Az vártól nem messze egy faluja vala,
Abban egy vén jámbor akkor lakik vala,
Ki nemességében akkoron él vala,
Ő titkait azzal ott közlötte vala.
Legottan az asszony hívatá az jámbort,
Apróddal nagy titkon, mint egy atyjafiát,
Véle kihordatá minden sok marháját,
Azonközben asszony kiiktatá magát.
Ebben haladékot semmit nem halaszta,
És minden marháját, kéncsét ott meghagyá,
Két barát ruhában útra elindula,
Csak szerelmes urát ő megtalálhatná.
Ebben egy esztendő immár eltölt vala,
Hogy ők barátmódra ketten járnak vala,
Csak valahol néki ő szerelmes ura
Jártában-költében jelentetett volna.
Sanyarúságában asszony tére vissza,
Esmég az emberhez viszontag ment vala,
Hogy szerelmes urát ő meg nem találá,
Asszony ezen esmét hamar mást gondola.
Bölcsen felöltözék férfiú ruhába,
Más országba menni szépen készült vala,
Urának kéncséből csak száz lóval vala,
Budára udvarban ő el-fölment vala.
Asszony önnönmagát hívattatja vala,
Az ifjú Lórántnak neveztetik vala,
Indiából jöttnek magát mondja vala,
Sem atyja, sem anyja nem volna, azt vallja.
Nagy szép vitéz hogy jött, megmondották vala,
Minden öltözettel igen ékes volna,
És azmely szép szerrel jelentik, hogy volna,
Azért őmagához király vötte vala.
Fejedelemnek mint illik udvarolni,
Felséges urának jámborul szolgálni,
Ugyanazonképpen kezde cselekedni
Ifjú Lóránt vitéz nagy híven szolgálni.
Igen megkedvelé király nagy hű voltát,
Még annál is inkább nagy hű szolgálatját,
Az királyné asszony látván jámborságát,
Akará, hogy legyen király komornikja.
Azért, mert az Isten nem szerette vala
Királyt és az asszont, hogy magzatjok volna,
Kin házas embernek nagy öröme volna,
Asszony azért királyt szólította vala.
Nám, kegyelmes uram, ezt mi nyilván látjuk,
Érdemünk szerint is nyilván az vallhatjuk,
Hogy mi magzatinknak örömét nem látjuk,
Azért az ifjúnak hűségét jól látjuk.
Nemcsak szolgálatját, de jó cselekedetét is,
Azzal egyetemben nagy jámborságát is,
Néki így jól látjuk mi nagy szépségét is,
Illendő mihozzánk, légyen mi fiunk is.
Az ifjú szolgáljon nagy jámborul nékünk,
És holtig gondunkat viselje minékünk,
Kit mi holtunk után mint örökösünket,
Hagyjunk ez országban mint mi gyermekünket.
Vitéz az udvarban már királyfiúnak
Hívattatik vala az ifjú Loránnak,
Azonban híre lőn az harmad országban,
Új udvart tétetett király udvarában.
Az vitézek hallák, szólnia fogának,
Hogy reája menne, az ifjú králynak,
Ottan szólni kezde királynak, atyjának,
Indula szép módon, mint illik királynak.
Lám hogy az udvarban Lorán hogy béjuta,
Mint illik királynak, fő szállása vala,
Csak közel az várhoz nagy szép háznál vala,
Minden sok ütközet mind ott lészen vala.
Ifjú Lorán vitéz hogy szemléli vala
Ő szerelmes urát, kit elvesztett vala,
Apródjának is ő azt meghagyta vala,
És ezvégre akkor ő odament vala.
Véli vala urát, ha ez világon volna,
Mert ő természetit néki tudja vala,
Az ő vitéz ura arra eljött volna,
Azért szíve szerént ő nézleli vala.
Ezenben ütközet nagy keményen vala,
Két erős vitéznek csak udvar áll vala,
Ablakon az Lorán kinézdegél vala,
Egy szegény katona nyalábot hoz vala.
Nám mikor meglátá az szegény katona,
Az két erős vitéz öszvemégyen vala,
Azonban nyalábra támaszkodott vala:
„Nem úgy kell ütközni!” – ő azt mondja vala.
De mihelt az Lorán ablakról meglátá,
Alátekintésből megesmérte vala,
Hogy ura az volna, ő meglátta volna,
Az lovászmesternek parancsolta vala,
Az szegény nyalábost bészólítanája,
És az széna árát néki megadnája,
Őmagát peniglen hozzája hoznája,
Ifjú király néki ezt mondotta vala:
„Történék, én mostan el-kinézek vala,
Az két erős vitéz összemennek vala,
Ablak alatt állván te azt mondod vala,
Hogy az ütközetnek nem úgy volna módja:
Kérlek azért téged, igazán megmondjad,
Mi légyen az oka, miért te azt szólád,
Igazán megmondjad, te meg se tagadjad,
Ezért lészek néked nagy kegyelmes urad!”
Igen nagy igazán ő azt mondja vala,
Hogy mi renden való ember ő volt volna,
Szerelmes társátúl megcsalatott volna,
Őmiatta most is búdosásban volna.
Tőn ilyen választot ifjú király néki:
Hogy csak azmint mondja, azt megjelentené,
Akarja ezt mostan megbizonyítani,
Azért akar véle király sok jót tenni.
És peniglen néki fő lovat ígíre,
Sok jó szerszámat is nékie ígíre,
Csak hogy az jó vitézt ő elejtenéje,
Kihez ott immáron fogható nem lenne.
Az jó ajánlásért hamar készült vala,
Az szegény nyalábos lovára ült vala,
Az fő vitézt akkor elejtette vala,
Kin az ifjú király úgy vigadott vala.
Rajta ifjú király megörvendett vala,
Esmét az nyalábost szólította vala,
Parancsolván néki ezt meghagyta vala,
Mit néki mondana, mind az tévő lenne.
Ne tudnája senki, hogy szolgája volna,
Véle megütköznék és mi renden volna,
De ő az kopjával hozzá ha hajtana,
Ottan elhajlana, mint elesett volna.
Az szegény nyalábos ugyanúgy tött vala,
Miképpen királytúl parancsolva vala,
Rajta igen király megörvendett vala,
Hogy az ifjú király ügyét nyerte vala.
Legottan az király édes szép leányát
Jó kedvében adá az ifjú királynak,
Kinek ottan szerze oly nagy lakodalmat,
Az ifjú Lóránttal hogy kezet fognának.
Az lakodalom lőn oly nagy vigassággal,
Fejedelem módon oly nagy kazdagsággal,
Leány az Lóránttal vannak vigasságban,
És egymáshoz vannak nagy jó szeretetben.
Szándéka Lórántnak lőn jó holdá kélve,
Felséges királytúl következni kezde,
És ő jegyesétűl búcsúznia kezde,
Mondjá, hogy ily szóval lött következése:
„Nám, felséges király, nyilván vagyon nálad,
Felséged leányát kell elvennem, tudod,
Isten után nékem azmely atyám vagyon,
Mátkámért mint jőjek? kell tőle tanulnom!”
Az királytúl Lóránt akkor elbúcsúzék,
Kin királyleánynak siralom adaték,
És ő mátkájátúl édes szóval válék,
Sok hálaádással tőle elbúcsúzék.
Gyakran tekintéli az király leánya,
Ura mely órában indulni akarna;
Urát nagy szép szóval megáldotta vala,
Ablakrúl hogy látá hazaindulnia.
Igen hamarsággal az Lóránt ment vala,
Atyjához Budára hogy béjutott vala,
Atyjának, anyjának öröme lött vala,
Mint szerelmes fiút, úgyan tartják vala.
Immár az üdő közt, ha szó történt vala,
Kassánder hogy immár nádrispán ott vala,
És mindennek immár ő parancsol vala,
Király után néki böcsületi vala.
Sok jó ajándékot az ifjú Lórántnak
Nádrispán mutata, mint király fiának,
Őmagát ajánlá, mint illik, urának,
Fejenként szolgálnak, mint király fiának.
Tőn oly nagy könyörgést akkor az nádrispán,
Hogy az ifjú király ő házához menne,
Múlatást magának vadászáson végyen,
Zebernik várában, ki szép helyen vagyon.
Ezt az ifjú király hogy hallotta vala,
Atyjától kéredzék, reá készül vala,
Nádrispánnak magát úgy ajánlja vala,
Szíve titkát azért ő nem tudja vala.
Nem sokat múlata, az urakkal szóla,
Csak múlatságában Zebernik várában,
Vad-madarászással el-aláment vala;
Nádrispán akkoron ott vendégli vala.
Az ifjú Lóránt ott vígan lakik vala,
Az nyalábos immár fegyvert hordoz vala,
Korosként királynak előtte áll vala,
De az nagy félelem őt megnyomta vala.
Gyakorta királyra csak ő ott néz vala,
Az ő árulóját mind jól látja vala,
Jelenteni magát ő nem meri vala,
Sőt hogy megesmérnék, azon ő fél vala.
Az nagy vigasságban mikor laknak vala,
Egy ebéden király szólította vala,
Nádrispánnak király szépen szólott vala,
Néki megmondaná, őtet kéri vala:
Az Zebernik vára ősről maradt volna,
Pénzért avagy régi szolgálatért volna?
Mert soha szebb várat ő nem látott volna,
Nagy szép beszédekkel úgy kérdezi vala.
Szóla, megbeszélé renddel, mint járt volna,
Vitéz Franciskóval dolga mint lött volna,
Ő házastársátúl mint kivötte volna,
Felesége által ebben jutott volna.
Vénasszony által hogy ő azt nyerte volna,
Vitéz Franciskónak kegyelmezett volna,
Az várat királytúl mint megnyerte volna,
Kiért az királynak nagy hálákat ada.
Ifjú király szókat hogy hallotta volna,
Asztaltól uraknak ő azt mondja vala:
„Vagyon-e köztetek oly ember – így szóla –,
Ilyen nagy árulást hogy ki hallott volna?
Óh, mely igen jámbor király őfelsége,
Ki engemet úgy tart, mint önnön gyermekét,
Volnék asszonyomtúl király őfelsége,
Holta után lennék mint ő örököse.
Vélhetjük, hogyha ő így értette volna,
Ily hamis dologhoz ő nem állott volna,
Vesztét ártatlannak nem akarta volna,
Istennek haragját inkább félte volna.
Ottan azt akarom, ily nagy hamisságért
Hogy feje vétessék, ily nagy álnokságért,
Véle egyetembe ő feleségéért,
Hogy ily hamisságot többé ne tehessen!”
Legottan haraggal király parancsolá,
Érte nyalábossal fejét elvágatná;
Nem késék nyalábos, abban eljárt vala,
Asszony is nagy szörnyű halált szenvedt vala.
Tárházban az király el-bélépett vala,
Nagy szomorúságban magát vette vala,
Ajtaját utána béhajtotta vala,
Mind fejenként tőle megrettentek vala.
Az tárházban szépen levetkezett vala,
Csak egy bő hacokát ő reávött vala,
Egy vetett ágy szélén akkor leült vala,
Az nyalábost esmét szólította vala.
Béjöve nyalábos, előtte áll vala,
Ugyan sok ideig előtte állt vala,
De mikoron király ágyról felkölt vala,
Hogy helyére ülne, néki mondja vala.
Óh, mely nagy félelem nyaláboson vala,
Hogy méltó nem volna, úgy könyörög vala,
Kemény szóval király szólította vala,
Hogy helyére ülne, néki hagyja vala.
Legottan az király térdre esett vala,
Előtte nagy sírván imezt mondja vala,
Kiért ez világon ő búdosott volna,
Nagy keserűséget kiért vallott volna:
„Jó vitéz Franciskó, én szerelmes társom,
Te hütösöd vagyok, én szerelmes uram!
Ez mái nap nékem légy kegyelmes uram,
Az Isten is tudja, hogy én tiéd vagyok.
Az nyomorúságot, kiket én szenvedtem,
Reám ne neheztelj, én édes szerelmem!
Mert én mindezeket azért cselekedtem,
Kétséges ne légyek nálad, én szerelmem!”
Szerelmes társának hogy hallotta vala,
Jó vitéz Franciskó nyakán csüggött vala,
Ő nagy örömében csak meg nem holt vala,
Kiről az Istennek hálát adott vala.
Ifjú király akkor asszonyruhájában
Tárházból kiméne az urak láttára,
Az vitéz Franciskót kezén fogta vala,
Az uraknak asszony imezt mondja vala:
„Urak, kik véltetek az király fiának,
Felesége voltam vitéz Franciskónak:
Kit pedig véltetek, urak, nyalábosnak,
Az volt az Franciskó, én szerelmes társom.
Menjetek fel azért atyámhoz Budára,
Holtig szolgálatom urammal ajánlom!”
Renddel mint járt volna, mind tudtára adá,
Királynak kegyelmét úgy könyörgi vala.
Az felséges király hogy hallotta vala,
Mondják, hogy oly igen csudálkozott volna,
Asszonyban hogy olyan okosság lött volna,
Hogy ő házastársát ő meglelte volna.
Ilyen nagy hűségen álmélkodik vala,
Kit még férfiban is nem sok ember látna,
Azért örökössé király hagyta vala,
Az halála után őtet hadta vala.
Azért minden ember, ki-ki mind meglássa,
Hogy ő kebelében kígyóját ne tartsa,
Hű embert ha talál, ő azt úgyan tartsa,
Mint annyi aranyat, azt úgyan böcsülje.
Gyakorta mondani szokták közpéldában,
Az Szentírásban is vagyon említetben,
Az jámbor emberrel élhet jól éltében,
Gonosz ember lészen sok éktelenségben.
Kristus urunk után, kit vallunk hütünkben,
Ezerötszázötven és két esztendőben,
Immár hogy írnának az első üdőben,
Az Ráskai Gáspár szerzé ezt énekben.
A vers dallama
Az alábbi kották a következő kiadásból származnak: Csomasz Tóth Kálmán, Ferenczi Ilona (sajtó alá rendező) 2017. A XVI. század magyar dallamai. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Előfordulhat, hogy a vers dallama más gyűjteményben is szerepel, melynek sorszáma az adatlap Dallam mezőjében látható. Ugyanakkor az adatlapi mező nem tartalmazza az RMDT új kiadásának számait – ez az adatbázis egy későbbi változatában lesz szinkronizálva.
A kottaképek többnyire a Magyar Elektronikus Referenciamű Szolgáltatás (MERSZ) oldaláról érkeznek, és a jegyzetek és dallamok hivatkozásai is a MERSZ oldalára ugranak, melynek használatához előfizetés vagy megfelelő felsőoktatási, ill. tudományos hálózathoz való hozzáférés szükséges.
Egyes kottaképek az RMDT digitalizált másolatai. Ezekhez lejátszható hanganyag is tartozik, és forráskódjuk az adatbázis részét képezi. A jövőben az összes kottát ilyenre alakítjuk. Ezúton is köszönjük Ferenczi Ilona támogatását, amelyet az adatbázisok összekötésekor nyújtott.