Istvánfi Pál, Egy krónikát mondok, urak, hallgassátok (RPHA 0318)

HISTORIA REGIS VOLTER.

Ad notam: Francisco.

Egy krónikát mondok, urak, hallgassátok!
Kinek talám mássát ti nem hallottátok,
Egy olasz leánrul, kin csudálkozhattok,
Asszony-házastoknak példájul adhatjátok.

Az Olaszországnak egy szegeletiben
Az Vezule hegynek ű kerületiben,
Nagy sok szép városok vadnak ű fektiben,
És jeles szín népek laknak az mentiben.

Ezt egészlen az kik bészállották vala,
Kulcsos városokat rajta raktak vala,
Olaszul nevezik az Pedamontának,
Magyarul mondhatjuk ugymint: Hegyaljának.

Az földnek egy része kivált ű magának
Kit régulta mondnak az Seluciának,
Székes helye most is az markolápságnak,
Sok kulcsos városok annak udvarlának.

Ezt az ifjú Volter egykor bírja vala;
Szép termete néki mint vitéznek vala,
Minden nemzetivel híres neves vala,
De magatartással, díszes, neves vala.

Mulatság kedvinek nem minden kell vala,
Vadász-, madarászást igen kedvel vala,
Mindenestül magát annak adta vala,
Egyéb mulatságát hátra hagyta vala.

Noha csak egy fűrül nemzetérül vala,
Szabad ember voltát igen félti vala,
Örömest kötélben nem ejtheti vala,
Azért jó ideig nőtelen élt vala.

Régi jó baráti sokan hallgatának,
Sok jámbor hívei csendesben valának,
Városbéli hívei igen bánkódának,
Félnek hogy Voltertül árvává maradnának.

Köztök elvégezék, hogy néki szólnának;
Bátor szívő embert arra választának,
Nagy sereggel egykor eleiben állának,
Mondják, hogy ily szókkal néki szólottanak:

»Téged, uram Volter, fejenként követünk,
Kegyelmes légy nékünk, ha mit szónkban ejtünk,
Mert miként magunkat, téged úgy szeretünk,
Erre minket hozott az mi nagy hűségünk.

Ez ideig veled ugyan dicsekedtünk,
Ily úrral magunkat bódognak ítíltük:
De ha az egy dolgot mi megnyerhetendjük,
Széles az világon bódog népek leszünk.

Hogy tennen-magadat már arra gondoljad,
Törvén(y) házasságban magadat foglaljad,
Asszonyunkat nékünk nálunk látnunk hagyjad
Kisded Volterodat még éltedben hagyjad.

Ebben haladékot semmit nem kívánunk,
Mert az idők miként folyó vizek múlnak;
Az ifjúságnak is virági elhullnak,
Az vénség utána mint egy farkas ballag.

Az halál peniglen legközelben hallgat,
Látod az életnek, uram Volter, útát,
Hogy egy naprul másra elébb-elébb mutat,
De mindaddig visel, hogy megcsalatkoztat.

Kegyelmesen azért tekénts könyörgésünk,
Parancsolatidban semmit meg nem vetünk,
Asszonyunkat, hozzád kit illendőt lelünk,
Hagyjad, megszerzését ennek reánk veszszük.

Azon igen félünk, hogy egy nap csak elhagysz,
Örököst utánad ingyen senkit nem hagysz,
Sok jó híveidet bolygóban marasztasz,
Nagy keserű inséget csak rejánk szállítasz.«

Volter jámbor vala, szíve rajta vala,
Sok jámbor tanácsán megmaradott vala,
Nem sokat ű azon gondolkodott vala,
Ily szóval nékiek akkor szólott vala:

»Szerető barátim! nagy jó neven vészem,
Jómat akarjátok, azt eszemben vészem,
De nagy szabadságból engemet kivészen,
Ki az házasságban igen ritkán lészen.

Kész vagyok tinektek szótokat fogadnom,
És jó tanácstoknak melléje állanom,
Nem akarlak titeket csak ezzel bántanom:
Asszont keressetek, mert csak az én gondom.

Valami jó vagyon emberben világon,
Senkitül egyébtül csak istentül vagyon.
Én igyemet, most ezt is reája hagyom,
Minden szerencsémet csak néki ajánlom.

Bíztam mindenkoron kegyelmességében,
És nem fogyatkoztam semmi szükségemben,
Útat talál most is én tisztességemben
Miként kelljen járnom, én idvösségemben.

Ez ti kívánságtok, hogy megházasuljak,
Én titeket ebből nyilván megbíztatlak,
Akarok tűletek én is egyet hallani,
És arrul hit szerént nékem vallást tenni:

Hogy az kit keresek, valahul meglelem,
Vagy szegén vagy kazdag kit én megkedvelek,
Miként asszontokat úgyan tiszteljétek,
Mintha császár leánya volna, úgy vegyétek.«

Urok akaratját jámborok megérték,
És azt közönséggel örömest felvevék,
És nagy fogadással azt megerősíték,
Mert csak alig várják hogy az napot írnék.

Ott menyegző napot nékik egyet hagya,
Kire űket mind felkészülnie hagyá,
Az örömre űket fejenként hívatá,
Volter hagyta napot ki mind igen várja.

Azt hogy elvégezék, az tanács felkele,
Ki mind ő házához készülnie méne,
Udvarának Volter hagya készülnie,
Hogy az napot senki el ne véttenéje.

Nem messze hozzájok egy kis falu vala,
Egynéhán szegén nép kiben lakik vala,
Szegénbiknek neve az Jankula vala;
Az ő szegényét is isten látta vala.

Annak egy leánya, annál több sem vala,
Kinek keresztneve az Grizeldis vala,
Termeti szépsége néki ékes vala,
De jó erkölcsével feljülmúlja vala.

Az szegény életnek sanyarúságában
Grizeldis nőtt vala nagy gyorsaságában;
Nem űl vala veszteg semmi lágyságában,
Semmi gyönyerőség nincs gondolatjában.

De nagy vastagsággal atyját tartja vala,
Annak ű vénségét úgy táplálja vala,
Kevés juhocskáját tóra hajtja vala,
Rokkáját közösleg el nem hagyja vala.

Onnat haza jővén parét aprít vala;
Hozzájok illendő étket szerez vala,
Kemény szalma-ágyát rázogatja vala,
Kegyességgel atyját elnyúgotja vala.

Az leánra szemét Volter vette vala,
Mert azon gyakorta vadászni jár vala;
Nem fajtalanságból azt míveli vala,
Azért embersége űt viseli vala.

Nagy jószág Grizeldben ki rejtekben vala,
Kit az köznép nyilván nem érthetett vala;
Eszes ember Volter általlátja vala,
Azért űtet igen megszerette vala.

Azt is elvégezé, hogy őtet elvenné,
Senki egyéb néki házasa nem lenne,
Ha néki az áldott isten engednéje,
Mikoron ő dolgát annyira végeznéje.

Már az menyegző nap elközelget vala,
Az menyasszony honnan lenne titkon vala.
Egy leányzót Volter kerestetett vala,
Kinek magassága Grizelddel egy vala.

Ezhöz szép ruhákat csináltatott vala,
Szép gyöngy-koszorókat fűzettetett vala,
És arany lánczokat sokat készíttete,
Sokféle pártaövet és drága násfákat.

Az örvendetes nép, az kit várnak vala,
Az nap fényességébe el-felterjedt vala:
De az menyasszonnak csak híre sem vala,
És minden készület már szerezvén vala.

Volter elindula, az nász mind utánna,
Mintha az menyasszony közel útban volna,
És űtet útában tisztességgel látná,
Onnat nagy örömmel házában béhozná.

Grizeldisznek ebben csak híre sem vala,
Az minémű dolgok reá néznek vala,
Dolgát ű házánál megszerezte vala,
Az kútfűrül vizet haza viszen vala.

Atyjának kapuján hogy bélépett vala,
Hogy egyéb dolgátúl megüresült vala,
Leán társaival el-kikészült vala,
Hogy Volter mátkáját ű csak láthatnája.

Grizeldiszt mentében Volter látta vala,
Gyorsan űtet nevén szólította vala,
Atyja ha hon volna? tűle kérdi vala:
Leán tisztességgel néki felelt vala.

Volter néki hagyá, hogy kiszólítaná,
Néminemő dolga néki véle volna,
Az vén jámbor azkor kiballagott vala,
Kézen fogá Volter, magának így szóla:

»Jankula, tudom azt, hogy szeretsz engemet,
Én is megesmértem jámbor hűségedet,
Nem kevés gondomat gondolom éretted,
Ezt ez dolgot tudni akarom tetűled.

Ha te ez dologhoz jóakaró volnál,
És ez mellé tisztán örömest állanál,
Hogy engemet, kiért ezkédig uraltál,
Leányodat hozzám venném, választanám!«

Rajta az vén jámbor csak elcsudálkozék,
Hogy ily jó szerencse házához érkezék,
Kegyelmes istentül néki méltóltaték,
Nem tud vala medgyen, szava ígyen esék:

»Semmiben különbet én nem akarhatok,
Avagy penig abban ellent sem tarthatok,
Az mit én tenéked kedved szerént látok,
Mert uram vagy, semmit meg nem másolhatok.«

»El-bémenjünk ketten! — az Volter azt mondja —
Grizeldiszt nevére előtted megkérjük.«
Násznépe megálla ketten bémenének,
Leánynyal akkoron ígyen beszélének:

»Atyád is akarja, hogy légy én jegyesem,
Ez napságtul fogva asszony-feleségem;
Vagyon tűled nékem egy jeles kérdésem, —
Azt majd meggondoljad, felelj erre nékem:

Ha tennen-magadat ha arra adandod,
Minden akaratod arra szabhatandod,
Hogy semmi kedvemet nékem meg nem szeged,
Rólad mit végezök, azt te mind megállod.«

Ilyen nagy csudában Grizeld reszket vala,
Magát bátorságban nem veheti vala,
Mert nagy vendég házát megszállotta vala,
Nem késék, kérdésre ígyen felelt vala:

»Ily nagy tisztességre, uram, én magamat
Méltatlannak vélem, mind az én házamat,
De ha tökélended te akaratodat,
Nem tartóztatom meg az én szerencsémet.

Soha te ellened nemhogy én mit vétnék,
De gondolatomban sem hagyom hogy tennék,
Sőt ha parancsolod, hogy halált szenvednék,
Annak is örömest engedelmes lennék.«

Volter az szót mondja: »elég az énnekem.«
Násznépnek mutatá: »ihol én jegyesem!
Az ki ezt tiszteli, — barátom énnekem;
Mint császár leánya ez oly drága nekem.«

Ott Volter akará hogy levetkeztetnék
Régi ruhájából, el-felöltöztetnék
Aranyas ruhában: asszonyok ezt érték,
Egymás előtt néki szolgálni sietnek.

Az Grizeldisz leánt szépen felkészíték,
Kézzel tapogatott haját ékesíték,
Aranyszál hajakkal közösleg illeték,
Szép gyöngykoszorókkal fejét ékesíték.

Idő rövid vala, hamar felkészíték,
Úgyan más személben Grizeldisz téteték.
Az népek is űtet nehezen esmerék,
De mint asszonyokat szeretvén tisztelék.

Egy drága koszorót Volter kivött vala,
Kit az végre nem most csináltatott vala,
Grizeldiszt így abban hozzá vötte vala,
Szép-öltözött lóra felűltette vala.

Az ló fejér vala, gyorsan elfutamék,
Az palota felé gyorsan nyomtatának,
Harminczkét leánzó selyemben valának,
Sok jó nemes asszony lovon udvarlának.

Az vígasságtévő különb-különb vala,
Az ég is az ellen ugyan zönög vala,
Egymás szavát tűle alig hallják vala,
Nagy öröm szívöket megszállotta vala.

Hamar eljutának, mert közel valának,
Étkeket fogának, nagy vígan lakának,
Ebéd után estig ott mind tánczolának,
Minden múlatságon ugyan megállának.

Holtá kelve Volter új udvart tétete,
Kazdag ajándékot arra feltítete,
Jó hamar lovakat pályára vitete,
És gyalog futókat futáshoz készíte.

Erős ütközetek akkor ott valának,
Jeles kedvő népek akkor elhullának,
Hatalmas követek rendet ott állának,
Hírös székestül ők mind ott maradának.

Az szent Iván tüzét el-felrakták vala,
Mesterséggel azt mind csináltatták vala,
Udvarló vitéz nép azt ostromlja vala,
Az nap vígasságban el-aláment vala.

Az új menynek akkor isten fejét látá,
Kegyelmességével űtet méltóltatá,
Nagy bölcseségével megvilágosítá,
Sok jószágos jóval megajándékozá.

Ártatlan életben istenfélő vala,
Maga-tartásában jó erkölcsű vala,
Értelmes beszéde, szava ékes vala,
Minden embereknek dícséretes vala.

Nem sokáig magát oly jó névben hozá,
Hogy nemcsak szomszédi kívánkoznak vala,
De messze földrül is jőnek vala hozzá,
Asszonyok, férfiak csudálkoznak rajta.

Eleitül fogván kik esmerik vala,
Még azok is ingyen nem hihetik vala,
Az mely szegény ember az Jankula vala,
Hogy az Grizeldisz ű leánya volna.

Minden nagy ékesség űbenne oly vala,
Hogy azt ingyen senki nem hiheti vala,
Hogy az parasztháznál tanúlhatta volna,
De császár udvarát azki lakta vala.

Noha vitéz Volter szegény nemzetet vőn,
De ű házassága nagy dícsíretes lűn,
Belöl háza népe nyúgodalmas, békes lűn,
Kivel mindeneknek igen kedves ű lűn.

Sőt annak felette, hogy ő ily jószágot
Ily szegénség alatt rejtekben meglátott,
Méltán bölcs embernek mindenek őt látták
És mindeneknél ű nagy csudálatos volt.

Az asszony peniglen nem csak házát bírta,
De az községet is nagy bölcsen oktatja,
Ura honn nem voltán pereket szállítja,
Nemes népeknek is háborúit oltja.

Nem egyebet erről népek hisznek vala,
És közöttök tisztán azt beszélik vala,
Hogy az asszont mennyből isten adta volna,
Az község javára, hogy ű rá gondolna.

Ebben nem sok üdő mikor bétölt volna,
Asszony hogy viselne, jelensége vala,
Sok jó birodalma nagy csendesben vala,
De nem sok időre leányt hozott vala.

Jóllehet az leány oly igen szép vala;
Demaga az fiút inkább veszik vala,
Magzatos voltával asszony nyerte vala,
Kin mind háza népe megörvendett vala.

Az gyermek immáron hogy azt érte vala,
Mikor az dajkátul elválasztják vala,
Volternak akkoron kívánsága juta,
Csudálatosb hogynem dícsíretes volna.

Asszony-feleségét hogy megkesergetné,
És az ű hűségét kikeresgetnéje,
Addig nem nyughaték, míg nem kikeresné
És minden kétségét belőle kivenné.

El-bémentek vala ű ágyas házokban,
Volter magát ejté nagy szomorúságban,
Ily szókat ott ejte szomorúságában,
Hogyha hozhatnája asszont ű bánatban:

»Asszon! kérlek arrul hogy megemlékezzél,
Hogy mely szegénségben házamba bejöttél,
Mert ugyan sem illik, hogy elfeledkeznél
Régi mivoltodrul, mai szerencsédrül.

Emlékezzél, mondom, miként hozzám vőlek,
Nyilván én tégedet mostan is szeretlek,
De az nemes népek téged nem kedvelnek,
Mert paraszt nemzetből tégedet ítílnek.

Asszont paraszt nemből ők nem szeretnek,
Mert természet szerént egymás ellen járnak,
Én reám is immár gonosz szemmel néznek,
Rólad ilyen szókat, mint mondom, beszélnek.

Azért, ha te akarsz békeségben élni,
Szükség nékem véled megegyenesűlnöm:
Te kis leányodrul ővélek végeznem,
Az mint űk akarják, nem mint én akarom.

De te híred nekül semmit nem mívelek,
Te akaratodat mondd meg nekem kérlek:
Az kérdésre téged én emlékeztetlek,
Kire otthon téged én feleltetélek.«

Grizeldisz ezeket hogy hallotta volna,
Bátor szíve rajta meg nem indult vala,
Nagy szép beszédekkel urának szólott vala,
Magát, minden dolgát, reá bízta vala:

»Tiéd az kis leány, én is tiéd vagyok,
Mindketten urunknak tégedet mi vallunk,
Ki mind marhájával szabad, azt jól látjuk,
Te is velünk mit téssz, azon kell maradnunk.

Valamit én neked kedved szerént látok,
Mindenben az mellé szívem szerént állok,
Egyebet náladnál senkit nem kívánok,
Egyébtül megválnom semmitül nem szánok.«

Feleletit Volter nagy jó kedvvel hallá:
De ünnön magában nem teteti vala,
Ő tekéntetiben nagy szomorú vala;
Asszony elől akkor ígyen kiment vala.

Nem soká halasztá, egy szolgáját küldé,
Kivel az ű dolgát azelőtt ű közlé,
Jeles dolgaiban korosként meglelé,
Az asszonhoz akkor űtet el-béküldé.

Az asszonyhoz szolga éjjel bement vala:
»Megbocsáss asszonyom, néki mondja vala,
Rejám ne nehezelj, úgy könyörög vala,
Mert ebben engemet kételenség hoza.

Nyilván vagyon nálad szolgák állapatja,
Az engedelmesség kötélben forgatja,
Urok parancsolatja kételen futtatja,
Szolgálatját senki nem válogathatja.

Uram hagyta nékem, gyermeket felvegyem,
És az éjjel űtet még oly helyre tennem,
Parancsolatjának kell nékem engednem,
Nem merek egyebet, bizony ebben tennem.«

Szavát akkor ember röviden végezé,
Nagy kételen dolgot köztök akkor ejte,
Kit keserves asszony eszében vehete,
Többet ott nem szóla, az ember vesztegle.

Az emberhez asszony gyanakodik vala,
Mert szeme állása néki kétes vala,
Kétséges ábrázat, szava olyan vala:
Kis leányát érté, hogy vinné halálra.

De könyve asszonnak rajta nem csordúla,
Csak egy fohászkodást rajta sem mívele,
Kit nehezen dajka, nem hogy anyja tűre;
És nagy vídámképen gyermekét felvevé.

Kis leányát édes anyja nézi vala,
És nagy szeretettel csókolgatja vala,
Szent keresztnek jelét rejávette vala,
Megáldotta vala, kézben adta vala.

»Az mit urad hagyott, azt te megszerezzed,
Egyre kérlek téged, hogy gondját viseljed,
És ő gyenge testét hogy te megőrizzed,
Vad madarakkal ezt te meg ne etessed!

Ezt is csak úgy mondom, ha meg nincsen hagyván
Uradtul tenéked az parancsolatban,
Mert nem törekedem soha semmit abban,
Az mit ű ellene gondolnék, hogy volna.«

Gyermeket felvévé, urához térité,
Az felelet mi lűn, néki megbeszéllé,
Mint az leánt kézbe adá, megjelenté,
Atyja kegyességét ott megkeseríté.

De az mit magában megtökéllett vala,
Abban Volter semmit meg nem tágit vala,
Azon keménységben menten megyen vala,
Az ű szolgájának azt meghagyta vala:

Hogy az kis gyermeket ruhában kötözve
Szekrénben szegezné, öszvérre feltenné,
Nagy lassan és félve útában viselné,
Kazdag Bononiában mentiben bevinné.

Nénje néki vala az Kende Panitné,
Szavával úgy kérné, hogy felnevelnéje,
Mintha anyja volna oly igen féltené,
Minden jó erkülcsre űtet egyengetné.

Azt jelesben Volter nénjétül várnája,
Hogy ott titkon űtet nála tartanája,
Senki ez világon hogy ne tudhatnája,
Ki gyermeke volna az ű kis leánya.

Az szolga nem resten ebben eljárt vala,
Urátul nékie az mi hagyva vala.
Az asszont az Volter csak szemléli vala,
Változás kedvében, szavában sem vala.

Régi nagy nyájasság, szokott nagy gyorsaság,
Ű urához való, nagy szerelmetesség,
Semmi szomorúság, semmi idegenség,
Kis leányrul való emlékezetlenség.

Teljes négy esztendők ebben töltek vala,
Mikoron ű esmég nehézkes vala;
Egy fiú magzatot szépet hozott vala,
Atyjának, barátinak nagy öröme vala.

Ebben két esztendő csak békerült vala,
Gyermeket dajkátul választották vala,
Azon esztelenség Volterra jött vala;
Feleségét esmég szólította vala:

»Régulta értetted az én népeimet,
Mi házasságunkért rejánk nehezelnek,
Magzatosbnak téged jelesen hogy értnek,
Férfi magzat látván ugyan meggyűlölnek.

Mert gyakorta mondják, és köztök kiáltják.
Fülem hallottára ilyképen beszéllik:
»Volter holta után hogy udvarlanának
Az Jankolának sok unokájának?

Paraszt nemzet rajtunk tehát uralkodik,
És mi nemes házunk nékie lefekszik!
Naponként közöttök ilyen sok szó esik,
Nem értem ezekből végre mi történik.

Ez népnek peniglen nyugalmat akarok,
Mert igazán mondom: valamit is tartok,
Az gyermekrül penig igaz úgy gondolok,
Mint az nénjét, úgyan dolgára bocsátok.

Ezt ez végre néked idején beszélem,
Nem akarom szívedet hirtelen sértenem,
Véletlen veszéllel es keserítenem,
Illik nekem ezekről most veled végeznem.«

Szóla neki asszony: »uram, mit mondhatok,
Mondásnál egyébbel semmivel nem bírok,
Én tenálad nekül semmit nem akarok,
Gyermekben, munkámnál többet én nem várok.

Nékem és ezeknek mindnyájan urunk vagy,
Az te marháiddal korosként szabad vagy,
Az mit tész mi vélünk, azon kell maradnunk,
Hatalmad mirajtunk néked oly igen nagy.

Erre ne kövessed az én engedelmem,
Mert mikor házamnak ajtaján kijöttem,
Az én ruháimat rólam levetettem,
Minden akaratom azokkal letöttem.

Házadnak ajtaján viszont hogy béjöttem,
Kazdag ruháidban mikor felöltöztem,
Mind akaratoddal ezeket rejám vettem,
Semmi különbséget nálam nem viseltem.

Akármi dologban, az mi neked tetszik,
Énnekem is minden ugyanazon tetszik,
Különbözés hozzám semmi nem férkezik,
Előtted értenem nékem nem alkoszik.

Mert te gondolatod jövendő mi volna,
Ha én eszem arrul jövendőt mondhatna,
Ha mit te akarnál, jövendő az volna,
Minden akaratom az mellé állana.

De ha értelmemvel eléb nem vihetem
Te akaratodat, örömest követem,
Te kívánságodat adjad megértenem,
Holtomat kívánod: azt is nem restellem,

Mert az én szerelmem, uram, hogy megértsed,
Hozzád oly figyelmes, hogy meghal éretted:
Nagyobban náladnál semmit nem szeretek,
Halállal ő hozzá hasonló nem leszek.«

Tökéletességet Volter hogy csudálja
Ű feleségében kit akkor talála,
Először mely embert hozzá küldett vala,
Ismég azont hozzá választotta vala.

Az ember űmagát igen menti vala,
Nagy kételenségét igen veti vala,
Mely nagy gyilkosságot mívelni kell vala
Az gyermeket kérvén, jelentette vala.

Asszony ott bánatját nem jelenti vala,
Maga keserűség által folyta vala.
Kezében gyermekét el-felvette vala,
Szent kereszt jegyével megjegyezte vala.

Fiát ott megáldá, igen csókolgatá,
Szemeit ű rajta jó ideig tartá,
Bánatjának jelét semmit nem mutatá,
Fiacskáját akkor az embernek adá.

»Miként néked hagyták, járj el te dolgodban,
Mégis igen kérlek, ne hagyj engem abban:
Hogyha lehetséges, vegyed oltalmadban,
Vadak, madaraknak ne hadd szaggatásban.

Gyenge testét ne hadd foltonként szaggatni —«
Érté feleletből: ideje elmenni,
Válaszszal urához el akara térni,
Nem győz vala Volter eleget csudálni.

De azt így jól érti, hogy asszony szereti
Két kis gyermekcséjét; kétségtül megmenti:
Hogy az keménséget asszony nem míveli
Valami keménségből, de hogy űt szereti.

Hagya onnét Volter Bononiában küldeni,
Az gyermeket adá nénjének hová tenni,
Nénjét azon szókkal, mint először, kérni,
Hogy ne restelnéje nagy gondját viselni.

Nincs oly kemény ember kinek nem illenék
Szerelmes társának ű nagy hűségének,
Az ű hozzá való szerelmességének,
Ily keserűségén meg nem elégednék.

Szemét Volter róla el nem veszi vala,
Asszony-feleségén ha mi jelt láthatna:
Hanem naprul napra néki hívebb vala,
Változást ű benne semmit nem talála.

Nem szép hír Volterról kezde kiterjedni,
Gonosz neve néki mindenött kelnie,
Hogy szerelmes társát igen kesergetné,
Ű édes magzatit elrekkentenéje.

Mert az gyermekeket nem láthatják vala,
És űk hol volnának, nem tudhatják vala,
Ezzel ünnön maga letött híres vala,
Gonosz hírben névben magát hozta vala.

De mint egy állatban, az kegyetlen Volter,
Semmit meg nem tágit, mint az gonosz ördög,
Késértő mérgében elébb-elébb hörög,
Miként az fellegben az menny igen dörög.

Tizenkét esztendő mikor elmúlt vala,
Leány lette után akkor ű gondolá,
Hogy Rómában gyorsan követet bocsátna,
Ki pápátul néki egy levelet hozna.

Kivel az nép között ű azt hirdetnéje,
Római pápátul hogy volna meg engedve —
Ki az ű népének nyugalmára lenne —
Első feleségét elhagyná, mást venne.

Az goromba népek, kik havasban laknak,
Igen könnyü vala azt nékik elhinnie;
Ebben híre vala ám az Grizeldisznek, —
Kébzem, hogy nehéznek tetszék ű szívének.

De miért magában megtökélve vala,
Minden szerencséjét készen várja vala,
Nagy bátorságában megmaradott vala,
Az mi végeztetett, urátul vár vala.

Másfelől az Volter Bononiába külde,
Rokonságát kéré, gyermekét felvenné,
Ű maga is penig ű véle ott lenne,
Az leánt alítják, hogy házasa lenne.

Kompanit nem resten hűségét jelenté;
Az leán szép vala, ékes öltözete,
Hét esztendős ücscsét melléje űlteté,
Az végezett napra szép néppel készíté.

Ezen közben Volter szokott jó erkölcsét,
Hogy kesergetnéje asszony-feleségét,
Nem hagyá, de inkább annak kisebbségét
Öregbíti vala, nagy keserüségét.

Az község láttára elejben hivatá,
Ily szókkal akkoron űtet megszólítá:
»Társaságod nékem magát megmutatá,
Nem házadat nézvén, erkölcsödet látván;

De most esmerém meg, hogy az uraság,
Hogy semmi nem egyéb, hanem az nagy rabság,
Mert nem lehet, az mit engedne kívánság,
Avagy mit egyébnek engedne szabadság.

Az köznépek engem arra készerítnek,
Az pápa is mindent engedett ezeknek,
Hogy más feleséget hoznának herczegnek;
Azért téged én is ma útra eresztlek.

Légy azért az régi tökélletességben,
Helt adj az mástoknak minden tisztességben;
Jegyben hoztad régi ruhád vegyed meg heliben,
Nem állandó senki nám az szerencsében.«

Grizeldisz felele viszont az Volternak:
»Tudtam, csak ellenség te nyájasságodnak
És közötte nem volt én árvaságomnak;
Jól értettem rendit én állapatamnak.

Sőt bizonynyal magam nemhogy házasodnak
Magamat tartottam, de csak szolgálódnak,
Mert nem alítottam magamat méltónak,
Viseltem személyét csak egy udvarlódnak.

És ez házban míglen tevéled lakoztam,
Te akaratodból asszonnak mondattam,
Isten azt jól tudja, korosként úgy voltam;
Szolgáló leányodnak magamat tartottam.

Az üdőket azért hogy én megszámláltam,
Mely nagy tisztességgel véled én lakoztam,
Feljebb érdememnél én azt érdemlettem,
Hálát az istennek arrul nagyot adtam.

Nagy jó kedvvel azért kész vagyok végeznem,
És örömest vagyok házamhoz elmennem;
Holott esék nékem ifjúságban élnem,
Ott vénségemnek is úgyan végét érnem.

Bódognak mondhatom ezzel én magamat
És dícsíretesnek én özvegy voltomat,
Hogy jeles személnek mondhatom uramat:
Ezzel vígasztalom holtig én magamat.

Az új menyasszonnak örömest helt adok,
És azon én istent jó kedvvel imádom,
Hogy te házasságtok legyen igen bódog,
És vígan ti magzattokat láthassátok.

Ím itt én peniglen, hol vígan lakoztam,
Kedvedet semmiben soha nem másoltam,
Ebben es tenéked engednem akartam,
Látom, akaratod nékem igaz útam.

Az én jegyruhámat ha elhagyod vinnem,
Az minémű az volt, arrul emlékezem,
És mint én házamnál ruhám levetettem,
Tiédbe öltöztem, így tehozzád jöttem.

Egyebet én vélem nem hoztam tenéked
Egyik jegyruhámat! mezételenséget,
Másikat meg azzal hoztam: igaz hütöt, —
Ezzel egyetemben az tiszta életet.

Azért ím mimódon ruhámból vetkeztem.
Gyűrűmet megadom kivel megjedzettél;
Egyéb gyűrűidet is egyben helyheztettem,
Te ágyas házadban ruháddal letettem.

Minden kazdagságid, házi öltözetid,
Én kezemnél állott minden ékességid,
Ki miatt rám vettem minden irigységet;
Kit te adtál vala, házadban megleled.

Atyámnak házátul jöttem mezítelen,
Esméglen házamhoz megyek mezítelen;
Az egy dolog tetszik nékem éktelennek:
Én míhem nép előtt látszik mezételen,

Az te gyermekcséid kiben nyúgodtanak;
Ez, ki miatt népek reád zúgódtanak,
Ne légyen több oka immár haragjoknak!
Uram, útat adok immár mindazoknak.

Egy dologra immár kérlek csak tégedet,
Nem különben azt is, ha tetszik tenéked,
Én szűzességemért, kit én hoztam néked,
Kit immár én haza nem vihetek tűled,

Jutalma ez légyen még — ha tetszik néked —
Minémű imegben lakoztam tevéled,
Csak azt az több közűl énnékem engedjed,
Régi házasodnak kivel méhét fedjed.«

Ott Volternak szeme könyvvel betölt vala
Annyira, hogy ímmár nem állhatja vala,
Azért asszony elől ű elfordult vala,
Reszketeges szóval alig mondhatja vala:

»Amaz egy ingecske bátor tiéd legyen,
Ki énrúlam nálad emlékezet legyen!«
Csak alig mondhatá, előle elméne,
Mert az ű szeméből könyve igen méne.

Levetkezék ottan mindenek láttára,
Csak az egy ingecskét rajta megmarasztá;
Mezételen lábbal indula útára,
Mezételen fővel váras kapujára.

Útában sok jámbor űt késéri vala,
Minden ember űtet keserűli vala,
Az gonosz szerencsét szidalmazzák vala,
Ékes csendességben asszony megyen vala,

Egy könyve-esetlen száraz szemmel vala
Asszony hogy házához haza megyen vala;
Az jámbor vén ember azt nem tudja vala,
Semmi csak hírével ebben sem lött vala.

Eleitül fogva ű mind kétes vala:
Leján házassága nem egyenlő vala;
Korosként eszében ezt forgatja vala,
Hogy állandó lenne, reméntelen vala;

Mert az ű leánya paraszt nemből vala,
Annak társaságát Volter megúnnája,
Nemes ember lelkét kevélség fognája,
Leányát házából kihaigálnája.

Leánya ruháját elrejtette vala
Háza szegeletiben, kit megtartott vala,
Ki az sok üdőtül el is avult vala,
Hogy mikor kelletnék, ű elővennéje.

Nem annyira érté leánya megjüttét
Mint az véle való népeknek beszédét:
Ajtaja elejben lassan el-kilépék,
Mezételen lejánt ruhával béfedé.

Csak számos napiglan atyjánál lött vala,
Egyenes erkülcsben magát tartja vala,
Alázatosságban magát tartja vala,
Semmi szomorúságnak jele ott nem vala.

Minden jó erkölcsnek nyomdoka ott vala,
Kivel ű urával élni kellett vala,
Mert nagy asszonságban szegén lélek vala,
Alázatosságnak példája ű vala.

Immár az Kompanit felkészült vala.
Ű menyegzőjének oly nagy híre vala,
Egy emberét Panit elöl küldte vala:
Saluciába űtet tudni adta vala.

Volter Grizeldiszhez azelőtt ment vala
Egy nappal, és űtet szólitotta vala,
Szerelemmel asszony elejben ment vala,
Asszonnak ily szókkal akkor felelt vala:

»Az leján, ki holnap én házamnál lészen,
Ebédkorra tudom, hogy énnálam lészen,
Véle való sok nép vendégségben lészen
Asszonyok, férfiak véle együtt lésznek.

Azokat jó kedvvel kell akkor fogadni,
Heleit mindeneknek rendenként megadni,
Még beszédeket is tisztességgel venni,
Nincs asszony házamnál, az ki azt szerezné.

Ezeknek gondjait, kérlek megfogadjad,
Ki én erkölcsömet igen jól esméred;
Noha most tenéked szegény öltözeted,
Vendéget fogadjad, helire űltessed.«

»Valamit én néked kedved szerént látok,
— Asszony monda néki — mindent én megszerzek,
És nemcsak jó kedvvel abban én eljárok,
De nagy kívánsággal mindent én megszerzek.

Én penig ezekben semmit nem restellek
És nagy fáradtságot semmit nem esmerek.
Míglen én magamban csak egy szikrát érzek,
Mindaddiglan hozzád nagy hűséggel lészek.«

Ezt mihelt kimondá, násznépöt indítá,
Házakat nagy gyorsan ű megtisztíttatá,
Mind az asztalokat szép renddel rakatá,
Ágyakat vettete, szolgákat oktata.

Holdá-kelve immár csak közel dél vala,
Az Kompanit mikor el-béjutott vala.
Az leány szépségét kik mind úgy csudálják,
Ücscse jó erkölcsét látnia kivánják.

Nem kevesen akkor közöttök valának,
Kik jó nevet nyilván Volterhoz adának,
Hogy az házasságot cserélte magának,
Mert az leány jó vér, és ücscse szép annak.

Menyegző készület hevenyiben vala,
Grizeld szorgalmatos mindenütt ott vala:
Ily nagy esettel meg nem hanyatlott vala,
Mert viselt ruháját nem útálja vala;

De nagy vídámsággal leányt béfogadá,
Mindaz kapuiglan elejben indúla,
Megáldá, és monda: »Isten hozza jóval
Az én asszonyomat mind véle valókkal.«

Az több vendéget is mind vígan fogadá,
Ékes beszédével űket vígasztalá,
Az nagy háznak gondját csak egy fűre bírja,
Minden tisztességét rendenként megadja.

Minden ott Grizeldiszt erősen csudálja,
Jelesben ű róla vendég nép azt mondja:
Nagy ékesen szólást honnan ő tanulta,
És nagy bölcseséget, kinek íly ruhája?

Mindeniknél feljebb Grizeld helyhezteté,
Leányt és az ifjat egymás mellé ejté,
Dícsérettel űket égben felemelé,
Nagy örömmel űket nem elégítheté.

Az Volter mikoron asztalhoz leűle,
Grizeldre forditá fényét ő szemének,
Minden hallottára, hogy reá néznének:
Mintha nevetkéznék, mondá ő menyinek:

»Mint tetszik tenéked most ez új menyasszony?
Vagyon oly szépsége, kit valhat egy asszony,
Azvagy tisztességes? kérlek téged asszony,
És ha te láthattad mássát ez világon?«

»Bizony termetinél szebbet nem lelhetnél,
Sem ékes erkölcscsel, akár-holott élnél,
Ha mind ez világon te elkereskednél,
És ha nem tudom mint rajta erőlködnél.

Azt tudjad: senkivel egyben te nem férhetsz,
Az jó szerencsében részes te nem lehetsz,
És az szép leánynyal kedvedre sem élhetsz,
Egy ellenséget te szívedből ki nem vetsz.

Istentül reméllem és igen kívánom,
Hogy azt közitekben adja, mint én mondom!
Nagy szerelmességet tiköztetek látnom:
Könnyebb lészen nékem azzal én halálom.

Erre kérlek téged nagy bizodalommal,
Hogy ezt ne kesergesd meg bosszúságokkal,
Miként te háborgál az másik asszonynyal,
Mert gyengébben tartott, ifjabb is ez annál.

Mert az mit én tűrtem, ez azt nem tűrheti.« —
Mikoron Volternak Grizeld ezt beszélné,
Volter vídámságát Grizeldnek hogy nézné,
Tökéletességét sokszor tekéntelé;

Asszony kesergését és ű késértését,
Eszében forgatja minden sok szerzését,
Asszonynak nem látá arra érdemlését
Keserűlte vala asszony-feleségét;

Tovább nem viheté szíve keménségét,
Nagy szépen szólítá asszony-feleségét!
»Eléggé megláttam szívednek mélységét
Szerelmes Grizeldisz! hozzám nagy hűséged.

Nem hiszek mostan ég alatt olyan embert,
Ki ő házasával ígyen cselekedett,
Annak hűségérül ily bizonyságot tött,
Avagy végre mindent ennyire vihetett!«

Ezeket hogy mondá szerelmes társának,
Tetszék vidámsággal való nagy csudának,
Úgymint egy álomból feltámadásának:
Hozzája ölelé, foglalá magának.

Te vagy az én társom, Volter mondja vala,
Nem lesz énnékem, egyéb te helyedben,
Az kit jegyesemnek te alítasz vala,
Az az te leányod, kit elvittek vala.

Az ifjú peniglen, kit rokonának mondnak,
Azt is úgy esmérjed mint édes fiadat,
Kiért népek Volterra nehezelnek vala,
Ím mind egyetemben most tenálad vannak.

Higyed kit énrólam mostan űk véltenek,
Azvagy engemet kik kegyetlennek véltek
Hogy én gonosz voltam az én jegyesemnek:
Nem voltam kegyetlen az én gyermekimnek.

Ezt is gondolhatják hogy nem kárhoztattam,
Asszony házasomat, hanem csak próbáltam,
Az én magzatimat fel nem mészárlottam,
De csak egy ideig űket eltitkoltam.«

Ez szókat Grizeldisz hogy hallotta vala,
Ű nagy örömében csak meg nem holt vala,
Nagy kegyességében esze veszett vala,
Drága szolgájának nyakán csüggett vala.

Ott való asszonyok kik ezt látták vala,
Asszonyt szeretetből közböl vették vala,
Hitván ruhájából vetkeztették vala,
Asszonyt ruhájába öltöztették vala.

Grizeldiszt immáron szépen öltözteték,
Kazdag szép ruhákban őtet ékesíték,
Szép idvezletekkel űtet megüdvözlék,
Ervendes sírással az napot végezék.

Ez végső nap sokkal örvendetesb vala,
Minden ékességgel kedvesb, dicsesb vala,
Hogynem az elébbi menyegzőnap vala.
Nagy egyenességgel holtig éltek vala.

Szegén ipának Volter már úgy tetszik vala,
Hogy régen eszéböl kivetette vala;
De ám ű házába bévitette vala,
Tisztességgel holtig eltartotta vala.

Leányát kazdagon Volter adta vala,
Minden tisztességgel arra gondolt vala;
Úgyan örökössé fiát hagyta vala:
Menyegzőnap vígan végeztetett vala.

Ezerötszáz harminczkilencz esztendőben
Ez kisded krónikát szerzé egy énekben
Istvánfi Pál, mikor vala jó kedviben,
Hertelen indúla király örömében.