Istvánfi Pál, Egy krónikát mondok, urak, hallgassátok (RPHA 0318)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Egy krónikát mondok, urak, hallgassátok!
Kinek talám mását ti nem hallottátok,
Egy olasz leánrúl, kin csudálkozhattok,
Asszony-házastoknak például adjatok.

Az Olaszországnak egy szegeletiben,
Az Vesule hegynek ű kerületiben
Nagy sok szép városok vadnak ű fektiben,
És jeles szín népek laknak az mentiben.

Ezt egészlen azkik bészállották vala
Kulcsos városokat rajta raktak vala.
Olaszul nevezik az Pedamontának,
Magyarul mondhatjuk úgymint: Hegyaljának.

Az földnek egy része kivált ű magának,
Kit régulta mondnak az Seluciának,
Székeshelye most is az markolábságnak,
Sok kulcsos városok annak udvarlának.

Ezt az ifjú Volter egykor bírja vala.
Szép termete néki, mint vitéznek vala.
Minden nemzetivel híres, neves vala,
De magatartással díszes, neves vala.

Múlatság kedvinek nem minden kell vala,
Vadász-, madarászást igen kedvel vala,
Mindenestül magát annak adta vala.
Egyéb múlatságát hátra hagyta vala.

Noha csak egy fűrűl nemzetérűl vala,
Szabad ember voltát igen félti vala,
Örömest kötélben nem ejtheti vala,
Azért jó ideig nőtelen élt vala.

Régi jó baráti sokan hallgatának,
Sok jámbor hívei csendesben valának,
Városbéli hívei igen bánkódának,
Félnek, hogy Voltertűl árvává maradnak.

Köztök elvégezék, hogy néki szólnának.
Bátor szívő embert arra választának,
Nagy sereggel egykor elejben állának,
Mondják, hogy ily szókkal néki szólottanak:

„Téged, uram Volter, fejenként követünk,
Kegyelmes légy nékünk, ha mit szónkban ejtünk,
Mert miként magunkat, téged úgy szeretünk,
Erre minket hozott az mi nagy hűségünk.

Ez ideig véled ugyan dicsekedtünk,
Ily úrral magunkat bódognak ítíltük,
De ha az egy dolgot mi megnyerhetendjük,
Széles az világon bódog népek leszünk.

Hogy tennenmagadat már arra gondoljad,
Törvén házasságban magadat foglaljad,
Asszonyunkat nékünk nálunk látnunk hagyjad.
Kisded Volterodat még éltedben hagyjad.

Ebben haladékot semmit nem kívánunk,
Mert az idők, miként folyó vizek, múlnak,
Az ifjúságnak is virági elhullnak,
Az vénség utána, mint egy farkas, ballag.

Az halál peniglen legközelebb hallgat,
Látod az életnek, uram Volter, útát,
Hogy egy naprúl másra elébb-elébb mutat,
De mindaddig visel, hogy megcsalatkoztat.

Kegyelmesen azért tekénts könyörgésünk,
Parancsolatidban semmit meg nem vetünk,
Asszonyunkat, hozzád kit illendőt lelünk,
Hagyjad, megszerzését ennek reánk vesszük.

Azon igen félünk, hogy egy nap csak elhagysz,
Örököst utánad ingyen senkit nem hagysz,
Sok jó híveidet bolygóban marasztasz,
Nagy keserűséget csak reánk szállítasz.”

Volter jámbor vala, szíve rajta vala,
Sok jámbor tanácsán megmaradott vala,
Nem sokat ő azon gondolkodott vala,
Ily szóval nékiek akkor szólott vala:

„Szerető barátim! Nagy jó néven vészem,
Jómat akarjátok, azt eszemben vészem,
De nagy szabadságból engemet kivészen,
Ki az házasságban igen ritkán lészen.

Kész vagyok tinéktek szótokat fogadnom,
És jó tanácstoknak melléje állanom,
Nem akarlak ezzel titeket bántanom:
Asszont keressetek, mert az csak én gondom.

Valami jó vagyon emberben világon,
Senkitűl egyébtűl, csak Istentűl vagyon.
Én igyemet most, ezt is reája hagyom,
Minden szerencsémet csak néki ajánlom.

Bíztam mindenkoron kegyelmességében,
És nem fogyatkoztam semmi szükségemben,
Utat talál most is én tisztességemben,
Miként kelljen járnom én idvösségemben.

Ez ti kívánságtok, hogy megházasuljak.
Én titeket ebből nyilván megbiztatlak.
Akarom, tőletek én is egyet halljak
És erről hit szerént megbizonyosuljak,

Hogy azkit keresek, valahul meglelem,
Vagy szegén, vagy kazdag, kit én megkedvelek,
Miként asszontokat, úgyan tiszteljétek,
Mintha császár lánya volna, úgy vegyétek.”

Urok akaratját jámborok megérték,
És azt közönséggel örömest felvevék,
És nagy fogadással azt megerősíték,
Mert csak alig várják, hogy az napot írnék.

Ott menyegzőnapot nékik egyet hagya,
Kire űket mind felkészülnie hagyá,
Az örömre űket fejenként hívatá,
Volter hagyta napot ki mind igen várja.

Azt hogy elvégezék, az tanács felkéle,
Ki mind ő házához készülnie méne.
Udvarának Volter hagya készülnie,
Hogy az napot senki el ne vétenéje.

Nem messze hozzájok egy kis falu vala,
Egynéhán szegén nép kiben lakik vala.
Szegénbiknek neve az Jankula vala,
Az ő szegényét Isten látta vala.

Annak egy leánya, annál több sem vala,
Kinek keresztneve az Griseldis vala.
Termeti, szépsége néki ékes vala,
De jó erkölcsével feljülmúlja vala.

Az szegény életnek sanyarúságában
Griseldis nőtt vala nagy gyorsaságában.
Nem ül vala veszteg semmi lágyságában,
Semmi gyönyörőség nincs gondolatjában.

De nagy vastagsággal atyját tartja vala,
Annak ű vénségét úgy táplálja vala,
Kevés juhocskáját tóra hajtja vala,
Rokkáját közösleg el nem hagyja vala.

Onnat hazajövén parét aprít vala:
Hozzájok illendő étket szerez vala.
Kemény szalmaágyát rázogatja vala.
Kegyességgel atyját elnyugotja vala.

Az leánra szemét Volter vette vala,
Mert azon gyakorta vadászni jár vala.
Nem fajtalanságból azt míveli vala,
Azért embersége űt viseli vala.

Nagy jószág Griseldben, ki rejtekben vala,
Kit az köznép nyilván nem érthetett vala,
Eszes ember Volter, általlátja vala,
Azért űtet igen megszerette vala.

Azt is elvégezé, hogy őtet elvenné.
Senki egyéb néki házasa nem lenne,
Ha néki az áldott Isten engednéje,
Mikoron ő dolgát arra végeznéje.

Már az menyegzőnap elközelgett vala,
Az menyasszony honnan lenne: titkon vala.
Egy leányzót Volter kerestetett vala,
Kinek magassága Griselddel egy vala.

Ezhöz szép ruhákat csináltatott vala,
Szép gyöngykoszorókat füzettetett vala,
És aranyláncokat sokat készíttete,
Sok szép pártaövet és drága násfákat.

Az örvendetes nap, azkit várnak vala,
Az fényességébe el-felterjedt vala,
De az menyasszonnak csak híre sem vala,
És minden készület már szerezvén vala.

Volter elindula, az nász mind utána,
Mintha az menyasszony közel útban volna,
És őtet útában tisztességgel látná,
Onnat nagy örömmel házában béhozná.

Griseldisnek ebben csak híre sem vala
Azminémű dolgok reá néznek vala,
Dolgát ű házánál megszerezte vala,
Az kútfűrűl vizet haza viszen vala.

Atyjának kapuján hogy belépett vala,
Hogy egyéb dolgátúl megüresült vala,
Leántársaival el-kikészült vala,
Hogy Volter mátkáját ű csak láthatnája.

Griseldist mentében Volter látta vala,
Gyorsan űtet nevén szólította vala:
Atyja ha hon volna, tűle kérdi vala.
Leán tisztességgel néki felelt vala.

Volter néki hagyá, hogy kiszólítaná,
Néminémő dolga néki véle volna.
Az vén jámbor akkor kiballagott vala.
Kézen fogá Volter, magának így szóla:

„Jankula, tudom azt, hogy szeretsz engemet,
Én is megesmértem jámbor hűségedet,
Nem kevés gondomat gondolom éretted,
Ezt ez dolgot tudni akarom tetűled.

Ha te ez dologhoz jóakaró volnál,
És ez mellé tisztán örömest állanál,
Hogy engemet, kiért ezkédig uraltál,
Leányodat hozzám venném, választanám.”

Rajta az vén jámbor csak elcsudálkozék,
Hogy ily jó szerencse házához érkezék,
Kegyelmes Istentűl néki méltóltaték,
Nem tud vala medgyen, szava ígyen esék:

„Semmiben különbet én nem akarhatok,
Avagy penig abban ellent sem tarthatok,
Azmit én tenéked kedved szerént látok,
Mert uram vagy, semmit meg nem másolhatok.”

„El-bémenjünk ketten – az Volter azt mondja –,
Griseldist nevére előtted megkérjük.”
Násznépe megálla, ketten bémenének,
Leánnyal akkoron ígyen beszélének:

„Atyád is akarja, hogy légy én jegyesem,
Ez napságtúl fogva asszony-feleségem.
Vagyon tűled nékem egy jeles kérdésem,
Azt majd meggondoljad, felelj erre nékem:

Ha tennenmagadat ha arra adándod,
Minden akaratod arra szabhatándod,
Hogy semmi kedvemet nékem meg nem szeged,
Rólad mit végezök, azt te mind megállod.”

Ilyen nagy csudában Griseld reszket vala,
Magát bátorságban nem veheti vala,
Mert nagy vendég házát megszállotta vala,
Nem késék, kérdésre ígyen felelt vala:

„Ily nagy tisztességre, uram, én magamat
Méltatlannak vélem, mind az én házamat,
De ha tökélended te akaratodat,
Nem tartóztatom meg az én szerencsámat.

Soha teellened nemhogy én mit vétnék,
De gondolatomban sem hagyom, hogy tennék,
Sőt ha parancsolod, hogy halált szenvednék,
Annak is örömest engedelmes lennék.”

Volter az szót mondja: „Elég az énnékem!”
Násznépnek mutatá: „Ihol én jegyesem!
Azki ezt tiszteli: barátom énnékem.
Mint császár leánya, ez oly drága nékem!”

Ott Volter akará, hogy levetkeztetnék
Régi ruhájából, el-felöltöztetnék
Aranyas ruhában. Asszonyok ezt érték,
Egymás előtt néki szolgálni sietnek.

Az Griseldis leánt szépen felkészíték,
Kézzel tapogatott haját ékesíték,
Aranyszál hajakkal közösleg illeték,
Szép gyöngykoszorókkal fejét ékesíték.

Idő rövid vala, hamar felkészíték.
Úgyan más személben Griseldis téteték,
Az népek is űtet nehezen esmérék,
De mint asszonyokat szeretve tisztelék.

Egy drága koszorót Volter kivött vala,
Kit az végre jegyül csináltatott vala,
Griseldist így abban hozzá vötte vala,
Szép öltözött lóra felültette vala.

Az ló fejér vala, gyorsan elfutamék,
Az palota felé gyorsan nyomtatának,
Harminckét leánzó selyemben valának,
Sok jó nemes asszony lovon udvarlának.

Az vigasságtévő különb-különb vala,
Az ég is az ellen ugyan zönög vala,
Egymás szavát tűle alig hallják vala,
Nagy öröm szívöket megszállotta vala.

Hamar eljutának, mert közel valának.
Étkeket fogának, nagy vígan lakának.
Ebéd után estig ott mind táncolának,
Minden múlatságon ugyan megállának.

Holdá kélve Volter új udvart tétete,
Kazdag ajándékot arra feltítete,
Jó hamar lovakat pályára vitete,
És gyalog futókat futáshoz készíte.

Erős ütközetek akkor ott valának,
Jeles kezű népek földre lehullának,
Hatalmas követek rendet ott állának,
Híres széles tollok mind ott maradának.

Az Szent Iván tüzét el-felrakták vala,
Mesterséggel azt mind csináltatták vala,
Udvarló vitéz nép azt ostromlja vala,
Az nap vigasságban el-aláment vala.

Az új menynek akkor Isten fejét látá,
Kegyelmességével űtet méltóltatá,
Nagy bölcsességével megvilágosítá,
Sok jószágos jóval megajándékozá.

Ártatlan életben istenfélő vala,
Magatartásában jó erkölcsű vala,
Értelmes beszéde, szava ékes vala,
Minden embereknél dicséretes vala.

Nem sokáig magát oly jó névben hozá,
Hogy nemcsak szomszédi kívánkoznak vala,
De messze földrűl is jőnek vala hozzá,
Asszonyok, férfiak csudálkoznak rajta.

Eleitűl fogván kik esmérik vala,
Még azok is ingyen nem hihetik vala,
Azmely szegény ember az Jankula vala,
Hogy ez az Griseldis ű leánya volna.

Minden nagy ékesség űbenne oly vala,
Hogy azt ingyen senki nem hiheti vala,
Hogy az parasztháznál tanulhatta volna,
De császár udvarát azki lakta vala.

Noha vitéz Volter szegény nemzetet vőn,
De ű házassága nagy dicsíretes lűn,
Belöl háza népe nyugalmas, békés lőn,
Kivel mindeneknek igen kedves ű lűn.

Sőt annak felette, hogy ő ily jószágot
Ily szegénség alatt rejtekben meglátott,
Méltán bölcs embernek mindenek őt látták,
És mindeneknél ű nagy csudálatos volt.

Az asszony peniglen nemcsak házát bírta,
De az községet is nagy bölcsen oktatja,
Ura honn nem voltán pereket szállítja,
Nemes népeknek is háborúit oltja.

Nem egyebet erről népek hisznek vala,
És közöttök tisztán azt beszélik vala,
Hogy az asszont mennyből Isten adta volna,
Az község javára hogy ű rágondolna.

Ebben nem sok üdő mikor bétölt volna,
Asszony, hogy viselne, jelensége vala,
Sok jó birodalma nagy csendesben vala,
De nem sok időre leányt hozott vala.

Jóllehet az leány oly igen szép vala,
De maga az fiút inkább veszik vala,
Magzatos voltával asszony nyerte vala,
Kin mind háza népe megörvendett vala.

Az gyermek immáron hogy azt érte vala,
Mikor az dajkátúl elválasztják vala,
Volternak akkoron kívánsága juta,
Csudálatosb, hogynem dicsíretes volna.

Asszony-feleségét hogy megkesergetné,
És az ű hűségét néki megkísértné,
Addig nem nyughaték, mígnem kikeresné,
És minden kétségét belőle kivenné.

El-bémentek vala ű ágyasházokban,
Volter magát ejté nagy szomorúságban,
Ily szókat ott ejte szomorúságában,
Hogyha hozhatnája asszont ű bánatban:

„Asszon, kérlek arrúl, hogy megemlékezzél,
Hogy mely szegénségben házamba béjöttél,
Mert ugyan sem illik, hogy elfeledkeznél
Régi mivoltodrúl, mai szerencsédrűl.

Emlékezzél, mondom, miként hozzám vőlek,
Nyilván én tégedet mostan is szeretlek,
De az nemes népek téged nem kedvelnek,
Mert paraszt nemzetből tégedet ítílnek,

Asszont paraszt nemből ők nem szerethetnek,
Mert természet szerént egymás ellen járnak.
Énreám is immár gonosz szemmel néznek,
Rólad ilyen szókat, mint mondom, beszélnek.

Azért ha te akarsz békességben élni,
Szükség nékem véled megegyenesülnöm:
Te kis leányodrúl ővélek végeznem,
Azmint űk akarják, nem mint én akarom.

De te híred nékül semmit nem mívelek,
Te akaratodat mondd meg nékem, kérlek,
Az kérdésre téged én emlékeztetlek,
Kire otthon téged én feleltetélek.”

Griseldis ezeket hogy hallotta volna,
Bátor szíve rajta meg nem indult vala,
Nagy szép beszédekkel urának szólt vala,
Magát, minden dolgát, reá bízta vala.

„Tiéd az kis leány, én is tiéd vagyok,
Mindketten urunknak tégedet mi vallunk,
Ki mind marhájával szabad, azt jól látjuk,
Te is vélünk mit téssz, azon kell maradnunk.

Valamit én néked kedved szerént látok,
Mindenben azmellé szívem szerént állok,
Egyebet náladnál senkit nem kívánok,
Egyébtűl megválnom semmitűl nem szánok.”

Feleletit Volter nagy jó kedvvel hallá,
De ünnönmagában nem tetteti vala,
Ő tekintetiben nagy szomorú vala.
Asszony elől akkor ígyen kiment vala.

Nem soká halasztá, egy szolgáját küldé,
Kivel az ű dolgát azelőtt ű közlé,
Jeles dolgaiban korosként meglelé,
Az asszonhoz akkor űtet el-béküldé.

Az asszonyhoz szolga éjjel bément vala:
„Megbocsáss, asszonyom – néki mondja vala –,
Reám ne neheztelj – úgy könyörög vala –,
Mert ebben engemet kételenség hoza.

Nyilván vagyon nálad szolgák állapatja,
Az engedelmesség kötélben forgatja,
Úr parancsolatja kételen futtatja,
Szolgálatját senki nem válogathatja.

Uram hagyta nékem, gyermeket felvégyem,
És az éjjel űtet még egy helyre tennem,
Parancsolatjának kell nékem engednem,
Nem merek egyebet, bizony, ebben tennem.”

Szavát akkor ember röviden végezé,
Nagy kételen dolgot köztök akkor ejté,
Kit keserves asszony eszében vehete,
Többet ott nem szóla, az ember vesztegle.

Az emberhez asszony gyanakodik vala,
Mert szeme állása néki kétes vala,
Kétséges ábrázat, szava olyan vala:
Kisleányát érté, hogy vinné halálra.

De könyve asszonnak rajta nem gördüle,
Csak egy fohászkodást rajta sem mívele,
Kit nehezen dajka, nemhogy anyja tűre;
És nagy vidámképpen gyermeket felveve.

Kis leányát édes anyja nézi vala,
És nagy szeretettel csókolgatja vala,
Szent keresztnek jelét reá vette vala,
Megáldotta vala, kézben adta vala.

„Azmit urad hagyott, azt te megszerezzed,
Egyre kérlek téged, hogy gondját viseljed,
És ő gyenge testét hogy te megőrizzed,
Vad madarakkal ezt te meg ne etessed!

Ezt is csak úgy mondom, ha meg nincsen hagyván
Uradtúl tenéked az parancsolatban,
Mert nem törekedem soha semmit abban,
Azmit űellene gondolnék, hogy volna.”

Gyermeket felvevé, urához téríté,
Az felelet mi lőn, néki megbeszélé,
Mint az leánt kézbe adá, megjelenté.
Anyja kegyességét ott megkeserülé.

De azmit magában megtökélett vala,
Abban Volter semmit meg nem tágít vala,
Azon keménységben menten-mégyen vala,
Az ű szolgájának azt meghagyta vala:

Hogy az kis gyermeket ruhában kötözve
Szekrénben szegezné, öszvérre föltenné,
Nagy lassan és félve útában viselné,
Kazdag Bononiában mentiben bévinné.

Nénje néki vala az Kende Panitné,
Szavával úgy kérné, hogy felnevelnéjé,
Mintha anyja volna, oly igen féltené,
Minden jó erkülcsre űtet egyengetné;

Azt jelesben Volter nénjétűl várnája,
Hogy ott titkon űtet nála tartanája,
Senki ez világon hogy ne tudhatnája,
Ki gyermeke volna az ű kis leánya.

Az szolga nem resten ebben eljárt vala,
Urátúl nékie azmi hagyva vala.
Az asszont az Volter csak szemléli vala,
Változás kedvében, szavában sem vala.

Régi nagy nyájasság, szokott nagy gyorsaság,
Ű urához való nagy szerelmetesség,
Semmi szomorúság, semmi idegenség,
Kis leányrúl való emlékezetlenség.

Teljes négy esztendők ebben töltek vala,
Mikoron ű esmég nehézkesült vala.
Egy fiú magzatot, szépet hozott vala,
Atyjának, barátnak nagy öröme vala.

Ebben két esztendő csak békerűlt vala,
Gyermeket dajkátúl választották vala,
Azon esztelenség Volterra jött vala,
Feleségét esmég szólította vala.

„Régulta értetted az én népeimet,
Mi házasságunkért reánk neheztelnek,
Magzatosbnak téged jelesen hogy értnek,
Férfi magzat látván ugyan meggyűlölnek.

Mert gyakorta mondják és köztök kiáltják,
Fülem hallottára ilyképpen beszélik:
Volter holta után hogy udvarlanának
Az Jankulának ű sok unokájának?

Paraszt nemzet rajtunk tehát uralkodik,
És mi nemes házunk nékie lefekszik,
Naponként közöttök ilyen sok szó esik,
Nem értem, ezekből végre mi történik.

Ez népnek peniglen nyugalmat akarok,
Mert igazán mondom: valamit is tartok.
Az gyermekrűl penig igaz úgy gondolok,
Mint az nénjét, úgyan dolgára bocsátok.

Ezt ez végre néked idején beszélem,
Nem akarom szíved hirtelen sértenem,
Véletlen veszéllel és keserítenem,
Illik nékem erről most véled végeznem.”

Szóla néki asszony: „Uram, mit mondhatok,
Mondásnál egyébbel semmivel nem bírok,
Én tenálad nélkül semmit nem akarok,
Gyermekben, munkámnál, többet én nem várok.

Nékem és ezeknek mindnyájan urunk vagy,
Az te marháiddal korosként szabad vagy,
Azon kell maradnunk csak, mit kegyelmed hagy,
Hatalmad mirajtunk néked oly igen nagy.

Erre ne kövessed az én engedelmem,
Mert mikor házamnak ajtaján kijöttem,
Az én ruháimat rólam levetettem,
Minden akaratom azokkal letöttem.

Házadnak ajtaján viszont hogy béjöttem,
Kazdag ruháidban mikor felöltöztem,
Mind akaratoddal ezeket felvöttem,
Semmi különbséget nálam nem viseltem.

Akármi dologban, azmi néked tetszik,
Énnékem is minden ugyanazon tetszik,
Különbözés hozzám semmi nem férkezik,
Előtted értenem nékem nem alkoszik,

Mert te gondolatod: jövendő mi volna,
Ha én eszem arrúl jövendőt mondhatna,
Ha mit te akarnál, jövendő az volna,
Minden akaratom az mellé állana.

De ha értelmemvel elébb nem vihetem,
Te akaratodat örömest követem,
Te kívánságodat adjad megértenem,
Holtomat kívánod: azt is nem restellem,

Mert az én szerelmem, uram, hogy megértsed,
Hozzád oly figyelmes, hogy meghal éretted.
Nagyobban náladnál semmit nem szeretek,
Halállal őhozzá hasonló nem lészek.”

Tökéletességét Volter hogy csudálja,
Ű feleségében kit akkor talála,
Először mely embert hozzá küldett vala,
Ismét azont hozzá választotta vala.

Az ember űmagát igen menti vala,
Nagy kételenségét igen veti vala,
Mely nagy gyilkosságot mívelni kell vala,
Az gyermeket kérvén, jelentette vala.

Asszony ott bánatját nem jelenti vala,
Maga keserűség általfolyta vala.
Kezében gyermekét el-felvette vala,
Szent kereszt jegyével megjegyzette vala.

Fiát ott megáldá, igen csókolgatá,
Szemeit űrajta jó ideig tartá,
Bánatjának jelét semmit nem mutatá,
Fiacskáját akkor az embernek adá.

„Miként néked hagyták, járj el te dolgodban,
Mégis igen kérlek, ne hagyj engem abban:
Hogyha lehetséges, vegyed oltalmadban,
Vadak, madaraknak ne hadd szaggatásban.

Gyenge testét ne hadd foltonként szaggatni!”
Érté feleletből: ideje elmenni,
Válasszal urához el akara térni.
Nem győz vala Volter eleget csudálni.

De azt így jól érti, hogy asszony szereti
Két kis gyermekcséjét. Kétségtűl megmenti,
Hogy az keménséget asszony nem míveli
Valami vadságból, de hogy űt szereti.

Hagyá onnét Volter Bononiában menni,
Az gyermeket adá nénjének hová tenni,
Nénjét azon szókkal, mint először, kérni,
Hogy ne restellnéjé nagy gondját viselni.

Nincs oly kemény ember, kinek nem illenék
Szerelmes társának ű nagy hűségének,
Az űhozzá való szerelmességének
Ily keserűségén meg nem elégednék.

Szemét Volter róla el nem vészi vala,
Asszony-feleségén ha mi jelt láthatna:
Hanem naprúl napra néki hívebb vala,
Változást űbenne semmit nem talála.

Nem szép hír Volterról kezde terjednie,
Gonosz neve néki mindenütt kélnie,
Hogy szerelmes társát igen kesergetné,
Ű édes magzatit elrekkentenéjé.

Mert az gyermekeket nem láthatják vala,
És űk hol volnának, nem tudhatják vala.
Ezzel ünnönmaga letött-híres vala,
Gonosz hírben-névben magát hozta vala.

De mint egy állatban, az kegyetlen Volter,
Semmit meg nem tágít, mint egy gonosz ördög,
Késértő mérgében elébb-elébb hörög,
Miként az fellegben az menny, igen dörög.

Tizenkét esztendő mikor elmúlt vala
Leány lette után, akkor ű gondolá,
Hogy Rómában gyorsan követet bocsátna,
Ki pápátul néki egy levelet hozna.

Kivel az nép között ű azt hirdetnéje:
Római pápátúl volna megengedve,
Ki az ű népének nyugalmára lenne,
Első feleségét elhagyná, mást venne.

Kik havasban laknak, az goromba népek,
Igen könnyű vala nékik elhinniek.
Ebben híre vala ám az Griseldisnek,
Képzem, hogy nehéznek tetszék ű szívének.

De miért magában megtökélve vala,
Minden szerencséjét készen várja vala,
Nagy bátorságában megmaradott vala,
Azmi végeztetett, urátúl vár vala.

Másfelől az Volter Bononiába külde,
Rokonságát kéré, gyermekét felvenné,
Ű maga is penig űvéle ott lenne,
Az leánt alítnák, hogy házasa lenne.

De Pánit nem resten hűségét jelenté.
Az leán szép vala, ékes öltözete,
Hétesztendős öccsét melléje ülteté,
Az végezett napra szép néppel készíté.

Ezenközben Volter szokott jó erkölcsét,
Hogy kesergetnéjé asszony-feleségét,
Nem hagyá, de inkább annak kisebbségét
Öregbíti vala nagy keserűségét.

Az község láttára elejbe hívatá,
Ily szókkal akkoron űtet megszólítá:
„Társaságod nékem magát megmutatá,
Nem házadat nézvén, erkölcsödet látván,

De most esmérem meg, hogy az nagy uraság,
Hogy semmi nem egyéb, hanem az nagy rabság,
Mert nem lehet, azmit engedne kívánság,
Avagy mit egyébnek engedne szabadság;

Az köznépek engem arra készerítnek,
Az pápa is mindent engedett ezeknek,
Hogy más feleséget hoznának hercegnek,
Azért téged én is ma útra eresztlek.

Légy azért az régi tökéletességben,
Helt adj az mástoknak minden tisztességben.
Jegyben hoztad ruhád végyed meg heliben,
Nem állandó senki, nám, az szerencsében.”

Griseldis felelé viszont az Volternak:
„Tudtam, csak ellenség te nyájasságodnak
És közötte nem volt én árvaságomnak,
Jól értettem rendit én állapotomnak.

Sőt bizonnyal magam nemhogy házasodnak
Magamat tartottam, de csak szolgálódnak,
Mert nem alítottam magamat méltónak,
Viseltem személyét csak egy udvarlódnak.

És ez házban míglen tevéled lakoztam,
Te akaratodból asszonnak mondattam,
Isten azt jól tudja, korosként úgy voltam,
Szolgáló leánynak magamat tartottam.

Az üdőket azért, hogy én megszámláltam,
Mely nagy tisztességgel véled én lakoztam,
Feljebb érdememnél én azt úgy tartottam,
Hálát az Istennek arrúl nagyot adtam.

Nagy jó kedvvel azért kész vagyok végeznem,
És örömest vagyok házamhoz elmennem,
Holott esék nékem ifjúságban élnem,
Ott vénségemnek is úgyan végét érnem.

Bódognak mondhatom ezzel én magamat
És dicsíretesnek én özvegy voltomat,
Hogy jeles személnek mondhatom uramat,
Ezzel vigasztalom holtig én magamat.

Az új menyasszonynak örömest helt adok
És azon én Istent jó kedvvel imádok,
Hogy te házasságtok légyen igen bódog,
És ti magzattokat vígan láthassátok.

Ím, itt én peniglen, hol vígan lakoztam,
Kedvedet semmiben soha nem másoltam,
Ebben es tenéked engednem akartam,
Látod, akaratod nékem igaz útam.

Az én jegyruhámat ha el hagyod vinnem,
Azminémű az volt, arról emlékezem,
És mint én házamnál ruhám levetettem,
Tiédbe öltöztem, így tehozzád jöttem.

Egyebet énvélem nem hoztam tenéked,
Egyik jegyruhámat: mezételenséget,
Másikat meg azzal hoztam: igaz hütet,
Ezzel egyetemben az tiszta életet.

Azért, ím, mi módon ruhámból vetkeztem,
Gyűrűdet megadom, kivel eljegyzettem,
Több gyűrűidet is egyben helyheztettem,
Te ágyasházadban ruháddal letettem.

Minden kazdagságid, házi öltözetid,
Én kezemnél állott minden ékességid,
Ki miatt rám vettem minden irigységet;
Kit te adtál vala, házadban megleled.

Atyámnak házátúl jöttem mezítelen,
Esméglen házamhoz mégyek mezítelen.
Az egy dolog tetszik nékem úgy éktelen:
Én minem nép előtt látszik mezételen,

Az te gyermekcséid kiben nyugodtanak,
Ez, ki miatt népek reád zúgódtanak,
Ne légyen több oka immár haragjoknak!
Uram, utat adok immár mindazoknak.

Egy dologra immár kérlek csak tégedet,
Nemkülönben azt is, ha tetszik tenéked,
Én szüzességemért, kit én hoztam néked,
Kit immár én haza nem vihetek tűled,

Jutalma ez légyen még, ha tetszik néked,
Minémű imegben lakoztam tevéled,
Csak azt az több közül énnékem engedjed,
Régi házasodnak kivel méhét fedjed.”

Ott Volternak szeme könyvvel bétölt vala
Annyira, hogy immár nem állhatja vala,
Azért asszony elől ű elfordult vala,
Reszketeges szóval alig mondja vala:

„Amaz egy ingecske bátor tiéd légyen,
Ki énrúlam nálad emlékezet légyen!”
Csak alig mondhatá, előle elméne,
Mert az ű szeméből könyve igen méne.

Levetkezék ottan mindenek láttára,
Csak az egy ingecskét rajta megmarasztá.
Mezételen lábbal indula utára,
Mezételen fővel váras kapujára.

Utában sok jámbor űt késéri vala,
Minden ember űtet keserüli vala,
Az gonosz szerencsét szidalmazzák vala,
Ékes csendességben asszony mégyen vala.

Egy könyve-esetlen, száraz szemmel vala
Asszony, hogy házához haza mégyen vala.
Az jámbor vén ember azt nem tudja vala,
Semmi csak hírével ebben sem lött vala.

Eleitűl fogva ű mind kétes vala.
Leán házassága nem egyenlő vala,
Korosként eszében ezt forgatja vala,
Hogy állandó lenne, reméntelen vala,

Mert az ű leánya paraszt nemből vala,
Annak társaságát Volter megunnája,
Nemes ember lelkét kevélség fognája,
Leányát házából kihajigálnája.

Leánya ruháját elrejtette vala
Háza szegletiben, kit megtartott vala,
Ki az sok üdőtűl el is avult vala,
Hogy mikor kelletnék, előhozhatnája.

Nem annyira érté leánya megjüttét,
Mint az véle való népeknek beszédét.
Ajtaja elejben lassan el-kilépék,
Mezételen leánt ruhával béfedé.

Minden jó erkölcsnek nyomdoka ott vala,
Kivel ű urával élni kellett vala,
Mert nagy asszonságban szegén lélek vala,
Alázatosságnak példája ű vala.

Csak számos napiglan anyjánál lött vala,
Egyenes erkölcsben magát tartja vala,
Állhatatosságban csodálatos vala,
Semmi szomorúság jele ott nem vala.

Immár Kende Pánit elközelgett vala,
Az új menyegzőnek oly nagy híre vala,
Egy emberét Pánit elöl küldte vala,
Saluciába jüttét tudni adta vala.

Volter Griseldishez azelőtt ment vala
Egy nappal, és űtet szólította vala,
Szerelemmel asszony elejben ment vala,
Asszonnak ily szókkal akkor felelt vala:

„Az leán, ki holnap én házamnál lészen,
Ebédkorra tudom, hogy énnálam lészen,
Véle való sok nép vendégségben lészen,
Asszonyok, férfiak mifélénk is lészen.

Azokat jó kedvvel kell akkor fogadni,
Helit mindeneknek rendenként megadni,
Még beszédeket is tisztességgel venni,
Nincs asszony házamnál, azki ezt megszerzi.

Ezeknek gondjait, kérlek megfogadjad,
Ki én erkölcsömet igen jól esméred.
Noha most tenéked szegény öltözeted,
Vendéget fogadjad, helire ültessed.”

„Valamit én néked kedvedre ismérek,
– Asszony monda néki –, mindent én megszerzek,
És nemcsak jó kedvvel abban én elmégyek,
De nagy kívánsággal mindent én cselekszek.

Én penig ezekben semmit nem restellek
És nagy fáradságot semmit nem esmérek,
Míglen én magamban csak egy szikrát érzek,
Mindaddiglan hozzád nagy hűséggel lészek.”

Ezt mihelt kimondá, násznépöt indítá,
Házakat nagy gyorsan ű megtisztíttatá,
Mind az asztalokat szép renddel rakatá,
Ágyakat vetteté, szolgákat oktatá.

Holdá kélve immár csak közel dél vala,
Kende Pánit mikor el-béjutott vala.
Az leány szépségét kik mind úgy csudálják,
Üccse jó erkölcsét látnia kívánják.

Nem kevesen akkor közöttök valának,
Kik jó nevet nyilván Volterhoz adának,
Hogy az házasságot cserélte magának,
Mert az leány jó vér, és üccse szép annak.

Menyegző készület hevenyiben vala,
Griseld szorgalmatos, mindenütt ott vala,
Ily nagy esettel meg nem hanyatlott vala,
Mert viselt ruháját nem útálja vala.

De nagy vidámsággal leányt béfogadá,
Mind az kapuiglan elejben indula,
Megáldá és monda: „Isten hozzá jóval
Az én asszonyomat, mind véle valókkal!”

Az több vendéget is mind vígan fogadá,
Ékes beszédével űket vigasztalá,
Az nagy háznak gondját csak egy fűre bírja,
Minden tisztességét rendenként megadja.

Minden ott Griseldist erősen csudálja,
Jelesben űróla vendég nép azt mondja:
Nagy ékesen szólást honnan ő tanulta
És nagy bölcsességét, kinek ily ruhája?

Mindeniknél feljebb Griseld helyhezteté
Leányt és az ifjat egymás mellé ejté,
Dicsérettel űket égben felemelé,
Nagy örömmel űket nem elégítheté.

Az Volter, mikoron asztalhoz leülnek,
Griseldre fordítá fényét ő szemének,
Minden hallottára, hogy reá néznének,
Mintha nevetkeznék, mondá ő menyinek:

„Mint tetszik tenéked most ez új menyasszony?
Vagyon oly szépsége, kit vallhat egy asszony,
Azvagy tisztességes? Kérlek téged, asszony,
És ha te láthattad mását ez világon?”

„Bizony termetinél szebbet nem lelhetnél,
Sem ékes erkölccsel, akárholott élnél,
Ha mind ez világon te elkereskednél,
És ha, nem tudom mint, rajta erőlködnél.

Azt tudjad: senkivel egyben te nem férhetsz,
Az jó szerencsében részes te nem lehetsz,
És az szép leánnyal kedvedre sem élhetsz,
Egy ellenséget te szívedből ki nem vetsz.

Istentűl remélem és igen kívánom,
Hogy azt közitekben adja, mint én mondom:
Nagy szerelmességet tiköztetek látnom,
Könnyebb lészen nékem azzal én halálom.

Erre kérlek téged nagy bizodalommal,
Hogy ezt ne kesergesd meg bosszúságokkal,
Miként te háborgál az másik asszonnyal,
Mert gyengébben tartott, ifjabb is ez annál.

Mert azmit én tűrtem, ez azt nem tűrhetné.”
Mikoron Volternak Griseld ezt beszélné,
Volter vidámságát Griseldnek hogy nézné,
Tökéletességét sokszor tekéntélé.

Asszony kesergését és ű késértését,
Eszében forgatja minden sok szerzését,
Asszonynak nem látá arra érdemlését,
Keserűlte vala asszony-feleségét.

Tovább nem viheté szíve keménségét,
Nagy szépen szólítá asszony-feleségét:
„Eléggé megláttam szívednek mélységét,
Szerelmes Griseldis, hozzám nagy hűségét!

Nem hiszek én mostan ég alatt oly embert,
Ki ő házasával ígyen cselekedett,
Annak hűségéről ily bizonyságot tett,
Avagy végre mindent ennyire vihetett.”

Ezeket hogy mondá szerelmes társának,
Tetszék vidámsággal való nagy csudának,
Úgymint egy álomból feltámadásának,
Hozzája ölelé, foglalá magának.

„Te vagy az én társom – Volter mondja vala –,
Nem volt más énnékem, sem lészen – azt vallja –,
Azkit jegyesemnek te alítasz vala,
Az az te leányod, kit elvittek vala.

Az ifjú peniglen, kit rokonnak mondnak,
Azt is úgy esmérjed, mint édes fiadat,
Kit népek Volterról nevöztenek vala,
Ím, mind egyetemben most tenálad vannak.

Higgyed, kit énrólam mostan űk véltenek,
Azvagy engemet kik kegyetlennek véltek,
Hogy én gonosz voltam az én jegyesemnek:
Nem voltam kegyetlen én az gyermekimnek.

Ezt is gondolhatják, hogy nem kárhoztattam
Asszony-házasomat, hanem csak próbáltam.
Az én magzatimat fel nem mészárlottam,
De csak egy ideig űket eltitkoltam.”

Ez szókat Griseldis, hogy hallotta vala,
Ű nagy örömében csak meg nem holt vala,
Nagy kegyességében; esze veszett vala,
Drága zálaginak nyakán csüggett vala.

Ottvaló asszonyok, kik ezt látták vala,
Asszonyt szeretetből közből vették vala,
Hitván ruhájából vetkeztették vala,
Asszony-ruhájába öltöztették vala.

Griseldist immáron szépen öltözteték,
Kazdag szép ruhákban őtet ékesíték.
Szép idvezletekkel űtet megüdvözlék.
Ervendetes sírással az napot végezék.

Ez végső nap sokkal örvendetesb vala,
Minden ékességgel kedvesb, dicsesb vala,
Hogynem az elébbi menyegzőnap vala.
Nagy egyenességgel holtig éltek vala.

Szegén ipának már Volter tetszik vala,
Hogy régen eszéből kivetette vala.
De ám ű házába bévitette vala,
Tisztességgel holtig eltartotta vala.

Leányát kazdagon Volter adta vala,
Minden tisztességgel arra gondolt vala.
Úgyan örökössé fiát hagyta vala:
Menyegzőnap vígan végeztetett vala.

Ezerötszázharminckilenc esztendőben
Ez kisded krónikát szerzé egy énekben
Istvánfi Pál, mikor vala jó kedviben,
Hertelen indulván király örömében.