Balassi Bálint, Egy kegyes képében a gyászöltözetben vajon angyal tűnék-e (RPHA 0316)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Egy kegyes képében a gyászöltözetben vajon angyal tűnik-é?
Vagy ember magzata angyalábrázatban szemeimnek tetszik-é?
Angyal-e vagy ember, aki ezen ment el, lelkem de immár övé.

Lelkem drága kincsét, dicsőséges színét jobbrészre mind befedte,
Csak vidám szemeit, lelkem éltetőit énreám függesztette,
De azt sem kegyesen, sőt nagy idegenen, csak mintha nem ismerne.

Vajha ez az volna, kit Venus fogada fia által énnekem,
Hogy kezemben adna, ha ő szolgálója szabadulna ügyében,
Szívem nagy bánata örömre fordulna, vég lenne könnyeimben.

De ne adja Isten, hogy ez ilyen legyen, ez bizony inkább tündér,
Vagy vadász Diana, vagy istenasszonya szívemnek, amit felvér,
Mert noha szereti, de azért rettegi, csak szólni neki sem mér.

Kegyesség, kedvesség, ékesség, édesség épen mind benne látszik,
Tekintet, nyájasság, okosság, vidámság rajta nyilván meglátszik,
Ő szépség formája, illik minden módja, mert mennybelinek tetszik.

Bár magát ne lássam, de csak szavát halljam, szívem őhozzá készül,
Belőlem kiindul, úgy dobog azontúl, nem élhet nála nélkül,
Csak őérte hal s vész, mindent szenvedni kész, semmit se fél egyébtül,

Hanem csak őtőle, az kinek kívűle vigasztalója több sincs:
Semmi szép mulatság, semmi jó nyájasság, semmi világi nagy kincs!
Nosza, én nagy búmban így szólok magamban mondván: -- „Lelkem, rám tekints!"

Egy kapu közében juték elejébe vidám szép Juliának,
Hirtelen hogy látám, először alítám őtet lenni angyalnak,
Azért ő utába' így szólék utána, mint istenasszonyomnak.