Tolnai György, Egy istenfélő, nagy szent ember vala (RPHA 0315)

AZ SZENT JÓBRÓL.

Nótáját keress: avagy szabjad erre: Laknak vala régenten stb.

Egy istenfélő nagy szent ember vala,
Nagy szent Jóbnak őtet nevezik vala,
Első neve ő néki Jóbáb vala,
Vezeték neve ennek Sair vala,

Usitides földén ő lakik vala,
Arábiában egy nagy várasban vala,
Feleséget magának jegyzett vala;
Arábiai házastársa vala.

Ábrahámnak ez ötöd unokája,
Izsáktul Ézsaunak az Záré fia,
Fejedelem az Édomnak földében,
Minden előtt vala nagy becsületben.

Együgyű és nagy hív ember ez vala,
Igazságot mindenben szeret vala,
Isten oskolájában tanult vala,
Az úristent féli, szereti vala.

Szántalan sok jóval az nagy úristen,
Ajándékozá mint fiát az isten,
Oltalmazza, táplálja életiben,
Mindenekkel megáldotta bővségben.

Mindennap házából kimégyen vala,
Az pogánok kiket megölnek vala,
Koporsóban azokat szerzi vala,
És nagy tisztességgel temeti vala.

Igen útál minden gonoszságokat,
Eltávoztat minden undokságokat,
Teljesíti isten parancsolatját,
Akarja tisztelni istent mint urát.

Im isten az nagy szent embert meglátá,
Mindennemű kazdagsággal megáldá,
Ő nagy jámborságát minden csudálja,
Melylyel isten őtet ajándékozá.

Isten Jóbnak hét szép fiú magzatot
Arábiabéli társátul adott,
Három leánzó magzatot is adott,
Ezeket látván mindennap vígadott.

Drága, nemes, nagy szép ajándékokkal,
Mindennemű nagy szép ajándékokkal.
Ezüstnek, arannak sokaságával,
Kárbunkulus kőnek drága voltával.

A szent Jóbnak kazdagsága nagy vala.
Csak juha is nékí hétezer vala,
Tevéi háromezer néki vala,
Ötszáz szamara, ötszáz iga barma.

Mind ez világon való népek között,
Kedves vala ő minden népek között.
Isten törvényében nagy dícséretes,
Még az pogánoknál is böcsűletes.

Isteni félelemre ő fiait
Nevelte, tartotta édes magzatit,
Szeme elől kibocsátván leányit,
Édes szókkal hallották tanyításit.

De ifjaknak ím az ő természetjek,
Gyakorta mulatság kell ő kedveknek,
Lakodalom teljes ő életjeknek,
Kell minden vígasság ő elméjeknek.

Jób fiainak mondom életjeket,
Lakodalomba gyakorta hogy gyűltek,
Tánczban, vígasságban egyött lejeltek,
Három leányával öszvegyűltenek.

Az jámbor vén ember ő gyermekiért,
Mindennap imádkozik életjekért,
Áldozatot szerez hosszú éltekért,
Sírván könyörög istennek ezekért.

Mindennap szent Jób ezt műveli vala,
Ő magában így gondolkodik vala:
Netalám dolgokat isten bánnája!
Értek azért így esedezik vala:

«Atya isten! ki vagy uraknak ura,
Én lelkemnek egyetlenegy tartója,
Gyermekimnek légy kegyelmes tartója,
Nézz ezekben atyám te jóvoltodra!»

Csudálatos az szent istennek dolga,
Mert az nagy szent embert ím megprobálá,
Ördög markában szent Jóbot bocsátá,
Ki légyen Jób? nyilvánban megmutatá.

Amaz kígyó, gonosz ellenség. Sátán,
Forgolódik mint az sívó oroszlán,
Mind ez széles világra futamodván,
Megtértében isten előtt megállván;

Kérdé az úr: ha szent Jóbot is látta?
Kit az isten nagy szent embernek monda,
Hasonlatost hozzá nem találhatna,
Föld kerekségében ilyen nem volna.

Ilyen ékes ez világon nem volna,
Gonoszságát hogy ki elhagyta volna,
Az istennek szolgája hogy ki volna; —
Az úristen Jóbról ezt mondta vala.

Az sátán ott vetekedést támaszta,
Az nagy isten szava mellé így szóla:
«Szemfényvesztés csak Jóbnak szolgálatja,
Add kezembe, visszafordul ő dolga!

Nem csuda most hogy istent igen féli,
Mert te tartod, táplálod, azért féli,
Add kezembe, megmutatom tenéked,
Hogy az Jób szembe tisztel csak tégedet!».

Ime, isten az nagy szent embert adá,
A sátánnak ő kezében bocsátá,
Minden jószágában szabadon hagyá,
Lelkét ne bántaná, — megparancsolá.

Ottan sátán gyorsasággal futamék,
Az úrnak szeme elől eltávozék,
Szent Jóbot megindítsa, igyekezék,
Hogy azokban szent Jób megtántorodnék.

Az Jóbnak első fia Emán vala,
Hozzá öcséji, húgai gyűltek vala,
Nagy szép lakodalmat szerzöttek vala,
Ezenközbe szent Jób hírt hallott vala:

Szabéusok, uram, reád támadtak,
Ötszáz iga ökrödet elhajtották,
Ötszáz szamarod is mind elhajtották,
Pásztorid fegyverrel ám levágatták.

Azonközbe meg más követe juta,
Ki szent Jóbnak ílyen szóval szólt vala:
«Égből szállott az juhoknak hátokra
Isten tüze, ő szörnyű halálokra.

Ennenmagam csak egyedül szaladtam,
Ez dolgokat hogy néked megmondhassam,
Az nagy kárt néked tudtodra adhassam!»
Jób ezt hallá, istent dícséré ottan.

Ezenben meg más követe is juta,
Ki szent Jóbnak legfű szolgája vala,
Három sereg Kaldéust mondott vala,
Kik az nagy tevéket eldúlták vala.

Állhatatos lőn szent Jób ő dolgában,
Mert mindennyi káron meg sem indúla,
«Isten adta, elvötte — mondja vala,
Úgy légyen mint ő felsége akarta!»

Vajha ti gazdagok ezt gondolnátok,
Ez nagy szent embernek kárát tudnátok,
Az istenre ti mindent hagyhatnátok,
Károtokon sokat nem bánkódnátok.

Ime esmég szent Jóbhoz követ juta,
Ki szent Jóbnak sírva beszélli vala:
Fiai, leáni lakodalmokba,
Házok rájok dűlvén megholtak volna,

Mert az Sátán ott nagy vészet támaszta,
Az házra melyben lakodalmok vala, —
Felfordítá, ők mind ott vesztek volna,
Hírmondani alig szaladott volna.

Ez veszedelmet Jób mikoron hallá,
Drága szép ruháját ketté szakasztá,
Haját hamar mind elberetváltatá,
Arczczal az földre burulván sír vala.

Sírásában ismég könyörög vala,
Mert állhatatos nagy szent ember vala:
«Mezítelen jöttem anyám méhéből,
Esmég úgy kell kimúlnom ez világból;

Az úr adta vala ezeket nékem,
Ő felsége elvötte esmég tűlem,
Elvötte minden marhámat most nékem,
Édes magzatimat elvette tűlem.

Áldott légyen isten az te szent neved!
Te adtad ajándékot hogy elvötted,
Igy kellemetes volt mostan te néked,
Légyen áldott örökké te szent neved!»

Mondom másik kísírtését szent Jóbnak,
Mert az Sátán igen örül kárának,
Hét nap múlva ismét az úristennek,
Eleibe méne Sátán istennek.

Kérdé isten az szent Jóbot Sátántul:
Hogy mikor jött volna szent Jób házátul,
Igaz embertül és hív szolgájátul,
És mint hagyta Jóbot jővén házátul?

«Lám én mondám hogy nincs hasonló ember,
Föld kerekségében ílyen jó ember,
Mint az szent Jób ilyen együgyű ember
Nem zúgódó és istenfélő ember.

Azért csak hiában őt ostoroztam,
Mert azon ártatlanságban találtam,
Mégis dícsér engem igazvoltában!»
Sátán kéré Jóbot ismét markában.

Oh te Sátán, minden gonoszság ura,
Álnokságnak, nyavalyának tassolya,
Felindítád istent az szent jámborra,
Ezenképen jársz nékünk romlásunkra!

«Add kezembe — mond a Sátán, szolgádat,
Megmutatom majd másképen szolgádat,
Hogy csak szemben tiszteli az ő urát,
Szemtül-szembe megátkozza jó urát!»

Sokféle nyavalyával kifutamék,
Az szent Jóbnak ő házában béesék,
Nagy sok kelevények őtet ellepék,
Ki miatt szent Jób igen keseredék.

Talpátul fogva testét békeveré,
Mind az teteiglen őtet megveré,
Nagy sok gyógyíthatatlan nehézségre,
Szörnyűképen rohana az emberre.

Külön egy kamorácskában űl vala,
Hon az szent Jób igen gyötrődik vala,
Felesége ő előtte áll vala,
Beteg urát igen kesergi vala.

De mindennyi szántalan kínjaiban,
Mégsem vétkezék Jób semmit azokban.
Felesége szóla néki azonban,
Kit az szent Jób megfedde haragjában.

«Mégis megmaradsz-e te szentvoltodban,
Te egyűgyűségednek mivoltában?
Adj hálát már istennek életedben,
És hogy nem kérsz halált e nagy fekélyben!»

Ez lőn nagy kísírteti már szent Jóbnak,
Feleségét azért mondá bolondnak;
Istenünktül mi elvöttük az jókat,
Miért nem szenvednűk ez gonoszokat?

Mindennyi sok szántalan kínjaiban,
Nem vétkezék szent Jób semmit azokban,
Tar fővel vala egy kis kamorában,
Nem esmerék őtet nagy kór ágyában.

Három nemes baráti az szent Jóbnak,
Nyavalyáját hallák, elindúlának,
Ő lakó földében hamar jutának,
Nagy távol földen Jóbtul megállának.

Távol földön szemeket felemelék,
De szent Jóbot ők meg nem esmérheték,
Nagy jaj szóval kiáltnak, szólnak vala,
Földre burulván igen sírnak vala.

Önnön drága ruhájokat szakaszták,
Mert nyomoruságát szent Jóbnak láták,
Vígasztalni jöttek vala, de láták
Szörnyűségét, azért csak hallgatának.

Az egyik barátjának neve vala
Elifás Temanites neve vala,
A másiknak Baldád Szuites vala,
Harmadiknak Sofár Namathitesz vala;

Hét napiglan házánál az szent Jóbnak,
És hét éjjel űlének, szomorkodnak,
Egy beszédet is vígan nem szólának,
Jób nyomorúságán síránkozának.

Nevekedni kezde az nagy nyavalya,
Kétszer inkább az ő nagy kemény kínja,
Megbúsula, sebeit látja vala,
Igen kezde sírva kiáltania.

Hét nap múlván az ő száját felnyitá.
Az ő nagy szentségét visszafordítá,
Együgyűségit hozá átkozásra,
Ilyenképen kezde síránkoznia:

«Hogy átkozott órában termett volna,
Az óra bátor átkozott lött volna,
Egy szempillantásban elveszett volna,
Ő szemével bátor ne látta volna.

Mire isten hogy engem így ostorozsz,
Avagy én testemben hogy ígyen rontasz,
Jobb szemeddel ingyen se láttál volna,
Hogynem én nagy kínomra juttam volna.

Átkozott az nap és semmivé légyen,
Az éjszaka véle átkozott légyen,
Az mely nap fogantattam bár az légyen,
Nap számába az nap soha ne légyen.

Környűlvegyék azt minden setétségek,
És örökkévaló keserűségek,
Bírják őtet éjjeli sötétségek,
Környülvegyék rútalmas szörnyűségek.

Az esztendők közé ne számláltassék,
Semmi méltóság néki ne adassék,
És semmi névvel ő ne neveztessék,
Se holnapok közé ne számláltassék.

Oh az égen ti szép fényes csillagok,
Mire hogy meg nem homályasodtatok,
Fekete holt szénné nem változtatok,
Mikor engem ilyen kínra hoztatok?

Nem átkozott óra volt ez énnékem,
Kiben ez világra én születtettem,
Mire anyám méhében el nem vesztem,
Mért nem fojtott volt meg mikoron lettem?

Mire vött engem anyám ő ölében,
Mire nem vesztett volt el életemben,
Mire legeltetett volt ő tejével?
Most nem gyötrédném ily nagy szörnyűséggel.

Ha megholtam volna anyám gyomrában,
Mostan alunnám én édes álmomban,
Az fekélyeknek nagy szörnyű voltában,
Nem kesergenék ez árnyék világban?!»

Ö nagy keserűségében ezt mondja,
Szent Jób isten ellen ígyen szól vala,
Az teremtő istennel pöröl vala,
Miért teremtette? azt kérdi vala.

«Jelents meg ezt énnékem életemben,
Mire ostorozsz éngemet testemben,
Lám mindenkor röttegtelek éltemben,
A mitül ódtam magam, im béestem.

Avagy nem látode az én kínomat,
Szemeiddel nem nézed-é azokat?
Vessed bátor fontba mind a kettőt,
Bűneimet és nagy büntetésemet.

Feljülmúlta büntetésed bűnömet,
Kit ennyire nem érdemlettem tűled!»
De az Jóbnak ilyen bolond beszédét,
Nagy sok szóval baráti ám megfeddék.

Mert az isten előtt az ég sem tiszta,
Ki az angyalokban is bűnt talála,
Az ember kedig az sok bűnt úgy szívja,
Mint az vizet vagy az eget bészívja.

Ezek ellen az szent Jób nagy sok szóval,
Tusakodék, vetekedék válaszszal,
De végezetre nagy fohászkodással,
Engesztelé urát ily imádsággal:

«Megszántottál teljességgel engemet,
Vajjon uram ki vehetne engemet,
Te kezedből ki mentene engemet,
Szegény kezed munkáját, én fejemet?

Emlékezzél meg arra kérlek téged,
Sárból csinált edényedet kéméljed,
Por-hamuá lészek majdan testemben,
Tarts meg engem szent atyám én lelkemben.

Tudom, hogy te adtad nékem az testet,
Az csontokkal kiket erősítetted,
Szent lelkedet kiben béhelyheztetted,
Te bölcsességeddel ékesítetted.

Bolondul én nagy kínomban szólottam,
Kivel te szent felségedet bántottam,
De esmérem, hogy érdemlettem méltán,
Kérlek azért, engedd meg ezt én uram!

Árnyék mert csak az embernek élete,
Mit használnék ha sokat élnék vele
Minket te teremtél örök életre,
Ezt elvévén megadod azt örömre.

Ha megölsz is, mégis te benned bízom,
Mert jól tudom, hogy él az én Krisztusom,
Ezen testvel, szemvel őtet meglátom,
Mikor az porból is feltámasztatom!»

Az úristen irgalmas fiaihoz,
Jelesben mindennél az igazakhoz,
Haragját ím csak kevéssé azokhoz
Mutogatja, mint édes fiaihoz.

Kegyelmesen meghallgatá szent Jóbot,
Azután is engede hosszú időt,
Ada néki száznegyven jó esztendőt,
Azok mellett ada szántalan sok jót.

Két annyit minden marhájáért ada,
Ezer iga barmot, ezer szamárt ada,
Hét fiakat, három szép leánt ada,
Sok jó barátival látogattatá.

Az próbakőre ám őt vette vala
Ime az nagy szent embert hozta vala,
Magát megesmérni mívelte vala,
Azért Jóbot megostorozta vala.

Példa légyen az szent Jóbnak ő dolga,
Kazdagoknak, szegényeknek jó példa,
Isten ellen marhátok elvesztében,
Ne zúgódjatok az ti szívetekben.

Hálaadásokkal csak szenvedjetek,
Az istennek nagy hálákat adjatok,
Ő adta ajándékát úgy bírjátok,
Lelketeket csak istenre bízzátok.

Az szent bibliából versekben írá,
Az Nagy Tolnai György magyaról írá,
Kivel magát vígasztalni akará,
Titeket is isten segítsen arra.