Balassi Bálint, Bizonnyal ismerem rajtam most erejét (RPHA 0179)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Bizonnyal ismerem rajtam most erejét,
Szívemben fölgyulladt szerelemnek tüzét,
Sebesen égését,
Kit tűrök naponként egy szép víg kegyesért.

Annak személyének drága ékessége
Szabadságomat már magamtól elvette,
Rabságra vetette,
Kínlódom érette, vette is eszébe.

Látja szerelmemet, hozzá hűségemet,
Azt jelenti, hogy ő sem gyűlöl engemet,
De azért éltemet
Szüntelen kínozza bűntelen fejemet.

Akaratomban ő semmit megművelni
Nem akar énnekem semmiben engedni,
Sőt lelkem rontani
Igyekezik jóvoltomért megutálni.

Semmi azért nekem világban már éltem,
Két szememnél több sincs, ki sirasson engem,
Ó, én szegény fejem,
Magamat mint vesztém, mire juta ügyem!

Szívem nyughatatlan titkon ő magában,
Bú miatt gyötrődik, fárad bánatjában,
Nagy kínvallásában
Emésztetik, mint fa tűztől sebes lángban.

Ím, sok példát hallván mint vesztém enmagam,
Tudván, hogy így járok, mégis elhajlottam,
Nézd, mire jutottam,
Hogy tudva magamat kínra bocsátottam.

Bizony nem vethetek senkire egyébre,
Csak magam eszére; de m'eggyek, ha erre
Vett az ő szépsége,
Hogy magamat érte ejteném a tőrbe.

Annak szép személye és víg tekintete
Kit nem gerjesztene gyönyörű beszéde,
Örvendetessége?
Pedig érte, és nem másért vagyok ebbe.

Legyen az én kínom ő egészségéért,
Legyen halálom is bátor személyéért,
Ám szenvedjek azért,
Csak ne utáljon meg én hű szerelmemért.

Jót várnék őtőle, de ő csak gonosszal
Fizet különb-különbféle sok kínokkal,
Kegyetlen válasszal,
Kivel engem megöl gyakorlatossággal.

Nem panaszolkodom semmit már felőle,
Azt sem érdemlettem volna bizony tőle,
Hogy nagy szerelmébe
Engemet már bevett, vagyok szeretője.

Tulajdona vagyok, szabad ő énvelem,
Rabja vagyok; m'eggyek, ha megöl is engem,
Vagy csak gyötri lelkem:
Szabad, ihon vagyok, övé szegény fejem.

Hiszem, ha ismeri idővel énbennem,
Hogy nem csalárd szívvel személyét szeretem,
Talám megszán engem,
S nem leszen kegyetlen örökké ellenem.

Engem noha mostan előle elűze,
Búcsúmat úgy adá, mint számkivetésre,
De talám meg végre
Jutok ő nekie valaha eszébe.

Azért immár nekem el kell most indulnom,
De elmémet ugyan itt kell nálad hagynom,
Rólad gondolkodnom;
Legyen Isten hozzád, édes vigasztalóm!

Nem úgy megyek el, hogy lennék nálad nélkül,
Mert miként hogy test nem élhet lélek nélkül,
Így te szerelmedtül
Soha nem válhatom meg halálom nélkül.

Ne felejts el azért te is, kérlek, engem,
Ha immár elűzél, csak ne gyűlölj, lelkem,
Enyhíts meg szerelmem,
Mondd: "Ez bizony igen szeret vala engem."

A versszerző neve föl vagyon jegyezve,
Könnyhullajtásában rendelte ezt egybe,
Keserves énekbe;
Ha Istent szereted, ne tréfálj meg érte.