Torkos János, Absolonnak mondom históriáját (RPHA 0057)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

[part "ELSŐ RESZ. // Capita Versuum // Ad vindictam Adulterii oonscriptum a Johanne Thorkos, in gratiam Domini Wolffangi Bornemisza de Kapolna, Consiliarii Regiae Maiestatis in Transylvania."]

Absolonnak mondom históriáját,
Atyja ellen nékie támadását,
Országából mint veré ki ő atyját,
Megbeszéllem ő nagy szörnyű halálát.

Dávid király vala királyságában,
Uralkodik egész Zsidóországban,
Lakik Jeruzsálemnek városában,
Nem fél senkitől vagyon bátorságban.

Udvara-népe számtalan sok vala,
Joáb hadnagya vitéz ember vala,
Erre dolgát gyakorta bízza vala,
Mert bölcs-eszös hadakozó ez vala.

Immár sok nemzetség meghajlott vala
Dávidnak kik meghódoltanak vala,
Híre neve nagy messze hatott vala,
Sok nemzetség ő tőlle retteg vala.

Némikoron Joábot megszóllejtá,
Mert főhadnagya Dávidnak ez vala,
Az Amnon fiaira őtt bocsátá,
Rabba városát megszállani hagyá.

Dávid erőssen nékie meghagyá,
Városnak megvételét rejá bízá.
Joáb Eabba várost igen vítatja,
Jeruzsálemben Dávid hon marada.

Imé palotájában Dávid nyugszik,
Semmi gondja nincsen, igen aluszik,
Az hadra ő csak semmit gondolkodik,
Joáb vitézségébe igen bízik.

Csakhamar nagy vétekbe Dávid esék,
Bersabe mert tőlle ám megláttaték,
Végre tőlle ám megszeplősejteték,
Úriást az urát értte megölék.

Tetszék nehéz véteknek az Istennek,
Dávid hogy ezt cseleködé, nagy bűnnek,
Ő ezeket akkor vélé semminek,
Mert nyugszik, az vétek tetszik semminek.

Ám egy példabeszéd néki mondaték,
Náthán prófétától törvény kérdeték,
Kire tőlle felelet adattaték,
Mely önnön fejére magyaráztaték.

Megvévék végre az Rabba városát,
Benne megölék Amnonnak királyát,
Fejéből kivévék szép koronáját,
Elfoglalák tőlle szép tartományát.

Az nagy Istennek csuda ítéleti,
Meghalljátok az vétket mint gyűlöli,
Egy bűnt más bűnnel mint szokott büntetni,
Nagy haragját ezzel megjelenteni.

Dávidnak az kik fiai valának,
Örögbiknek nevét híják Amnonnak,
Az Achinoám asszontul valónak,
Ez volt egyik felesége Dávidnak.

Vala másik felesége Dávidnak,
Nevét híják Abigail asszonnak,
Ennek fiát nevezik Chileábnak,
Ez az másik fia Dávid királynak.

Lén az harmad felesége Dávidnak,
Kinek nevét híják Macha asszonnak,
Ennek fia hívaték Absolonnak,
Kinek húga nevezteték Thámárnak.

Thámár az Absolonnak húga vala,
Mert egy anyátul születtenek vala,
Személyével ez igen ékös vala,
Szépségével mindent fellyűlmúl vala.

Erre Amnon egyször két szömét veté,
Gonosz kívánságba ő magát ejté,
Végezetre őtet megszeplősejté,
Erőszakkal őtet megszégyenejté.

Rólla bátyjának vala oly nagy gondja,
Absolonnak oly nagy bosszonkodása,
Húgának bosszúját mint megállhassa,
Semmit nem tettet, de vagyon bánatba.

Igen hamar Dávidnak ezt megmondák,
Hogy ily romlás házán esett megmondák,
Amnon miatt ily vétek lett hírré adák,
Király adá magát oly nagy bánatnak.

Immár ez dolog hogy megesett vala,
Feledségbe majd ugyan jutott vala,
Noha két esztendeje elmúlt vala,
Absolonnak dagály orrában vala.

Csak magában Absolon bosszonkodik,
Senkinek arról nem panaszolkodik,
Sem jó sem gonosz értte nem hallatik,
De tőlle Amnon igen gyűlöltetik.

Oly időt Absolon erre választa,
Mikor lehessen alkalmatossága,
Bosszúját Amnonon hogy megállhassa,
Húgán tött gyalázatot megtorolja.

Némikoron juhait nyírni kezdék,
Absolonnak szolgái hírré tevék,
Atyjához Absolon hamar bélépék,
Tisztességgel előtte megállapék.

Szép szóval kezdé atyját onszollani,
Jűne hozzá vendégségbe őtt kéri,
Mert juhait mostan kezdették nyírni
Minden fiainak ő vélle lenni.

Csak röviden király erre felele,
Nem akarna lenni néki terhére,
Végre az királyfiakat elkéré,
Amnont nagy nehezen véllök elkéré.

Rólla Absolonnak nagy öröme lén,
Szándékának alkalmatossága lén,
Ez dolog senkinek tudtára nem lén,
Elméjében ez mert csak elrejtve lén.

Igen nagy lakodalmat csináltata,
Királyi módra mindeneket hagya
Szolgáinak erőssen parancsola,
Hogy minden ő beszédére hallgatna.

Parancsolá Amnont hogy általverjék,
Mihelt megrészegedik hogy megöljék,
Tőlle nékiek ez jelűl adaték,
Mihelyt mondja, azontól megölettessék.

Történék mikoron az királyfiak
Volnának oly nagy lakásban az ifjak,
Szolgák várják intését Absolonnak
Készek mindenben engedni uroknak.

Vélék idejét megszörzött dolgoknak,
Absolon hamar inte szolgáinak,
Nagy hertelen halála lén Amnonnak,
Kin az királyfiak háborodának.

Mennek, igen futnak az királyfiak,
Öszvérökre hamar ragadozának,
Azonközben hír lén ebben Dávidnak,
Hogy az királyfiak mind levágattak.

Azt alejtá Dávid, hogy mind elvesztek,
Minden fiai hogy megölettenek,
De erről ismég hamar hírt vivének,
Amnon holt meg csak, az többi mind élnek.

Igen hamar királyfiak jutának,
Nagy felszóval mindnyájan igen sírnak,
Köserves szóval bátyjokat siratják,
Nagy felszóval mindenek igen sírnak.

Oly igen siratja Dávid ő fiát,
Igen szaggatja királyi ruháját,
Nem szánja fiáért már ő megholtát,
Jó szolgái szánják Amnon halálát.

Hamarsággal Absolon elbúdosék,
Gessúrnak királyához folyamodék,
Három egész esztendeig ott lakék,
Dávidnak nagy siralma küssebbedék.

Az idő közt Joáb úgy gondolkodik.
Absolon esetin igen bánkódik,
Kegyelmet királytól nyerni igyeközik,
Mint őtet meghozhatná — elmélkedik.

Nem sok idő múlván kegyelmet nyere,
Nagy sok szókkal atyjának engesztele,
Egy asszonyi állat által megszörzé,
Hogy Absolon királyhoz megjühetne.

Nem akará mindazáltal látnia,
Házához ne menne, megparancsolá,
Noha megjüttét megengedte vala,
De személyét látnia nem akará.

Ez Absolon igen szép ifjú vala,
Izraelben néki mássa nem vala,
Teste állása néki díszös vala,
Makula semmi testében nem vala.

Történék, három fiai levének,
Egy leánya Thámárnak nevezteték,
Két esztendeig Jeruzsálemben lakék,
De mindaddig királytól nem láttaték.

Tetszék igen nehéznek Absolonnak,
Színét nem szabad látni az királynak,
Szolgáitól elizene Joábnak,
Hozzá jűne, mert izenne atyjának.

Hamarsággal szolgái elmenének,
Kétször urok szavával igen kérék,
El nem jüve, Absolon bosszonkodék,
Mezei veteménye felgyújtaték.

Oly hertelen hír lén ebben Joábnak,
Minden takarmányi mezőn mind égnek;
Megérté Absolon szolgái mívelték,
Kiért néki sokat panaszolkodék.

Rövid szóval Absolon néki szólla,
Megmondá, hogy ő akaratja volna,
Hogy hozzá nem jött mikoron hívatta,
Ö az nagy kárt azért tétette volna.

Királyhoz menj bé tőlled azt kívánom,
Mit használ néköm Gessurból megjüttöm,
Jó szömmel ha látni nem akar engöm,
Jobb volt volna néköm Gessurban laknom.

Ottan öljen meg ha mégis haragszik,
Vétkeimről ha mégis emléközik,
Álnokságimról hogy ha bosszonkodik,
Gonoszságimról ha nem feledközik.

Sietséggel ez szót hallván elméne,
Az királynak ezeket megbeszéllé,
Az királt nékie megengesztelé,
Absolont király eleibe vivé.

Immár tekénte Dávid ő fiára,
Atyja előtt Absolon leborúla,
Dávid nem tűrheté, őtt megapolá,
Minden vétkét nékie megbocsátá.

Nincs már királytul semmi félelemben,
Szabadságban vala nagy készületben,
Szekerek, lovagoknak szörzéssében,
Ötven férfiakat szörze eleiben .

Gondolkodik, bölcsen magát forgatja,
Az országnak magát igen ajánlja,
Igaztételét mindennek fogadja,
Az országot hogy csak hozzá vonhassa.

Régen mindent magában elvégeze,
Pártolást atyja ellen mint tehetne,
Atyjához Dávidhoz azért bémene,
Nagy szép szóval ő nékie beszélle.

Áldozatot Istennek ígért volna,
Mikor atyjának haragjában volna,
Követközik áldoznia Hebromba,
Fogadását hogy Istennek megadja.

Csakhamar hogy Hebronba jutott vala,
Absolon hamar kémeket bocsáta,
Áldozatnak színe alatt jártatá,
Illyen követséggel őket bocsátá:

Imé mikor trombitaszót hallotok,
Nagy felszóval mind el-felkiáltsatok:
Absolon az király ! mind azt mondjátok.
Kiért tőllem tü minden jót várjatok.

Absolon oly csendeszen ebben jára,
Jeruzsálemből két százan jöttek vala,
Kik őtet útában kísérték vala,
De ezt senki ingyen sem véli vala.

Mikor immár Hebronban áldoznának,
Nagy sokan Absolon mellé állának,
Dávid ellen nagy sokan feltámadának,
Kik pártosi Absolonnak valának.

Dávid tanácsa Achitophel vala,
Ki Dávidot mindenben érti vala;
Absolon ezt hamar hívatta vala,
Hebromba Absolonhoz ő ment vala.

Oly hamar híre lén ebben Dávidnak,
Izraël népe hódolt Absolonnak,
Főtanácsa az országgal ott vadnak,
Ezzel lén erős félelme Dávidnak.

Megijedvén sietséggel készűlnek,
Absolon kezébe hogy ne essenek,
Az városba hogy ne rekesztetnének,
Nagy dísztelen onnat kisietének.

Igen nagy bánatban mindnyájan vadnak,
Gyalog az városból mind kifutának,
Tíz atyafi csak hon hagyattatának,
Az házak őrzeni hon maradának.

Nem sok magával Dávid szaladt vala,
Két száz erős férfiakkal csak vala,
Nagy fenszóval mindnyájan sírnak vala,
Az pusztára búdosni mennek vala.

Imé az Isten szekrénye ott vala,
Dávidot mert vélle követték vala,
Király az szekrént hátra küldte vala,
Ilyen szókkal papoktul elvált vala:

Vigyétek az szekrént meg az városban,
Mert néköm búdosnom kely az pusztában,
Az Úr talán megszán nagy nyavalyámban,
Beiktathat ismég én országomban.

Olyan könnyen mikor az Úr akarja,
Engöm haza hozhat ha ő akarja,
Az mely könnyen engöm vitt királyságra,
De legyen mindenben az ő akaratja.

Lének nagy ohajtások mindeneknek,
Mezét lábbal, borejtott fővel mennek,
Dávid felszóval könyörög Istennek,
Ilyen szókkal Istenhöz könyörgének.

Felséges Úristen kérlek tégödet,
Achitophelnek vakejts meg ő szűvét,
Bolondejts meg minden eszét, elméjét,
Tanácsának vödd el minden erejét.

Az királynak vala egy fő szolgája,
Kusainak ki neveztetik vala,
Királynak ez vala bízott barátja,
Városba ily szókkal haza bocsátá :

«Ne késsél eredj el Jeruzsálembe,
Kéméld meg Absolont te mindenikbe,
Siess te kegyelmet nyerni ő tőlle,
Tisztességgel rendeld szódat előtte.

Gyorsan eleibe te hamar essél,
Ilyen szókkal térdödre hamar essél,
Kérlek uram tekénts rejám jó kedvvel,
Fejömhöz, jószágomhoz légy kegyelemmel.

Immár felségödet, készen szolgálom,
Mint atyádat olyan híven szolgálom,
Életömben sohová nem vágyódom,
Csak felségödet holtig én szolgálom.

Bizonnyal tudom ottan megkegyelmez,
És így néki barátságában lehetsz,
Minden titkában tanácsában lehetsz,
Engömet gyakorta hírrel értethetsz.

Oly nagy híven ezekben kérlek járj el,
Achitophelnek minden tanácsát ronts el,
Veszedelmömre való titkát bonts el,
Király előtt minden erejét vödd el.

Rajta vadnak nagy bízott hű embörid,
Sadoch, Abiathar papok segejtségid,
Ha mit értesz, ezeknek hírré tehedd,
Az ő két fiok által hírré tehedd!»

Nem rösten Kusai ebben eljára,
Jeruzsálembe Absolonhoz tére,
Absolon is azon napon béméne,
Achitophel tanácsa vala vélle.

Ezkor Dávid búdosik az hegyekbe,
Mikoron ő egy hegyoldalon menne,
Egy Sémei nevű ember kijöve,
Ki Saulnak nemzetségéből vala.

Méne fel az nagy hegyek tetejére,
Dávidot rútul szidalmazni kezdé,
Sémei őtet átkoznia kezdé,
Nagy köveket rájok alá ereszte.

Ivölt nagy felszóval, Sémei mondja:
«Menj ki, menj ki te vérontó! azt mondja,
Cseleködetöd kegyetlenűl vala,
Országodhoz gonoszúl juttál vala.

Saul helyébe bészínléd magadat,
Országában helyheztötted magadat,
Saul maradékát mind levágatád,
Árúltatás miatt mind elfogyatád.

Szépen megtetszik minden jámborságod,
lm az tönnön fiad támad ellenöd,
Isten őtet emelte fel ellenöd,
Gonoszságod szerint fizet tenéköd!»

Ám egy öcscse Joáb hadnagynak vala,
Abisainak hívattatik vala,
Dávidtul ő igen kéredzik vala,
Sémeit megölni akarja vala.

Dávidnak Abisai ígyen szólla :
«Az ebnek felségöd szidalmát hallja,
Micsoda meghalni való eb ez volna,
Ki felségödet ígyen szidalmazza?

Én ez ebet majd ezentől megölem,
Felségödnek bosszúját én megállóm,
Ily éktelen szidalmát nem szenvedem,
Ezentől én ennek fejét elszedem!»

Király szömeit Abisaira veté,
Nem akará Sémeit hogy megölné,
Az szidalmat békességgel szenvedé,
Erre király akkoron így felele:

«Az Úr hagyta hogy engöm szidalmazzon,
Sémei hogy engömet így átkozzon,
Ne bánts őtet, ámbátor szidalmazzon,
Istent hagyom hogy érttem bosszút álljon,

Parancsolatjában Istennek kell járnia
Még az gonosznak is, mikor bocsátja,
Ha nám önnön fiam is rám támadott,
Ez Sémei hát hogy rám ne támadna?

Oly kegyelmes Istenöm néköm vagyon,
Kinek előtte minden nyilván vagyon,
Ki az átokból megmenteni tudjon,
Az szidalom ellen áldomást adjon!»

Lassan Dávid népével előbb megyen,
Sémei hegy-tetén melesleg megyen,
Sok szidalmat, hagyításokat teszen,
Az földet szórja Dávid ellen az hegyen.

Nám azonnal Absolon felkészűle,
Nagy erővel Jeruzsálembe méne,
Achitophel fő tanács vagyon vélle,
Kusai hamar esék eleibe.

Alázatossan könyörög az királynak,
Nagy üdvözletöt monda az királynak,
«Isten adjon jó szerencsét felségödnek!»
Absolon ottan szóla Kusainak:

«Kusai olyha te az én atyámnak
Nagy hű emböre valál te Dávidnak,
Mi dolog, hogy most ellene vagy annak,
Most kellyene az segejtség Dávidnak ?

Oly nagy vétek Kusai ez tetőlled,
Igen nagy háládatlanság tetőlled,
Ily nagy szükségében elhagytad őtet,
Kusai, nem jó látat ez tetőlled!«

Nám Kusai felele az királynak:
«Semmiképpen nem úgy kely lenni annak,
Hanem azt ismerem én királyomnak,
Kit az Úristen választott uramnak.

Sőt felségödet akarom hallgatnom,
Ez egész országgal tégöd uralnom,
Hogynemmint én Dávid után búdosnom,
Jobb énnéköm felségöddel maradnom.

Immár másnak szolgálni én nem tudok,
Mert választott királyomtúl hallgatok,
Olyan hűséggel néköd is szolgálok,
Mint elein atyádnak én szolgálok!»

Látá király, ottan megkegyelmeze,
Kusainak Absolon megengede,
Achitophelt hívatá eleibe,
Ilyen szókkal ő nékie beszélle :

«lm mindketten Kusaival itt vadtok,
Ez országban bölcsek, eszössek vadtok,
Tanácsot azért tü ketten adjatok,
Mit kelljen mívelnünk már meglássátok!»

Az Achitophel akkor az időben,
Mindenek közt vagyon nagy tisztességben,
Tanácsának nagy böcsületi vagyon,
Mint egy Isten, nagy tisztességben vagyon.

Rejá mindeneknek nagy tekénteti,
Királyt, mire akarja elviheti,
Ifjú királt arra igyengetheti,
Vagy jó vagy gonosz, mind rejá viheti.

Imé az ifjú királt mire vivé,
Achitophel atyja házába küldé,
Atyja tíz ágyasihoz el-béküldé,
Vélle őket mind megszeplősejteté.

így szól néki: «ha az nép ezt meglátja,
Atyádon tett nagy szégyent ha meghallja,
Annál inkább az nép magát megbízza,
Mindenre nagyobb lészen bátorsága !»

Rejá hamar ifjú király engede,
Az egész ország láttára bémene,
Achitophel tanácsának engede,
Nagy gyalázatot atyján ő mívele.

Ezután szólla ismég Achitophel:
«Tizenkét ezör férfiakat ezennel,
Mellém választok nagy szép készülettel,
Dávidot megüzem véllek ez éjjel.

Gondom lészen, hogy megfoghassam őtet,
Mert tudom, hogy most igen megfáradtak,
Az néppel tudom ő megtelepedett,
Tudom kezömből ki nem szabadúlhat.

Igen nagy hertelen rejá rohanok,
Az nép közül de senkit én nem bántok,
Mindeneket békével elbocsátok,
Csak nagy könnyen mindent haza térejtek!»

Ez szót hallván, király mind az urakkal,
Jóvá hagyák mindenek azt egy szóval,
Kusai előhívaték azonnal,
Ezt eleibe adák rövid szóval.

«Mondj hozzá te is, mit szóllasz ez dologhoz,
Achitophelnek az ő tanácsához,
Tenéköd mint tetszik, szólj hozzá ehhez?»
Kusai ígyen szólla mindezekhez :

«Azt vélem, hogy erre az Achitophel,
Nem jó tanácsot adott ez egy úttal,
Felségödnek s ez országnak nagy kárral
Fogna lenni ez tanács, nagy romlással.

Jól tudja felségöd atyját, mivoltát,
Ifjúságátúl fogva vitéz voltát,
Erős vitézeknek most vélle létét,
Mindenek tudják néki ember voltát.

Eők nem különben most megbúsultanak,
Mert mind köserű lélekkel mind vadnak,
Mint az kegyetlen medvék ollyatának,
Az berkekből kik kölykekért megvínak.

Sőt az néppel együtt nem kezd most lenni,
Mostan az barlangokban fog lappangni.
Mert nagy bölcsen tudja magát viselni,
Kezdi mindnyájunkat megjátszóttatni.

Tudjad elöljárókban hogyha elesik,
Sokan vesztek eggyüld, oly hír érközik,
Ezen az nép hamar megréműltetik,
Gyorsan ez hír hallván megfutamodik.

Az énnéköm jobb dolognak láttatik,
Tanácsom ez, ha felségödnek tetszik,
Ellenségöd hamarább így elesik,
Könnyebben kezödben hozattathatik.

Tömérdög nagy sokság felségöd népe,
Mint tengernek nagy sokságú fövénye,
Vetessék fel egész Izrael népe.
Felségöd legyen népnek közöpette.

Igen hamar mind elfoglaljuk őket,
Mint az harmat béborejtja az földet,
így senki közzűlök el nem szaladhat,
Mind az egész nép kezünkbe akadhat.

Senkit közzűlök mi meg nem kéméljük,
Az kik véllök vadnak, mindent levágjuk,
Sőt ha ki városba szalad előttünk,
Az városból is mi őket kivonjunk!»

Imé ezt Absolon mind az urakkal,
Jóvá hagyák mind az egész országgal,
Achitophelnek az ő tanácsával,
Jóvá hagyák mindenek nagy felszóval.

No kellyetik ezeknek így lennie,
Isten akaratjából történnie,
Achitophelnek ebből megvettetnie,
Az ő tanácsának semmivé lennie.

Tudtára mind az Istennek ez vala,
Mert Absolont elvesztenie akará,
Hogy Absolon az tőrbe akadhatna,
Bűne szerint őtet meglakoltatná.

Rólla Kusai szólla az papoknak,
Sadochnak és az Abiathar papoknak,
Hogy ez dolgot adnák hírré Dávidnak,
így szólla Kusai ott az papoknak:

«Ám immár véghöz mentenek mindenek,
Dávidnak ezt hamar megizenjétek,
Az puszta szigetekrűl elmenjenek,
Ez éjjel Jordán vizén elkeljenek!»

Nagy hamar egy leántul megizenék,
Az papok két fioknak hírré tévék,
Kik az városnak kívöle valának:
Ifjak megérték, hamar indulának.

Sietnek, oly igen mennek az ifjak,
Egy gyermek ezt megmondá Absolonnak,
Kémei hogy ott voltanak Dávidnak,
És hogy sietséggel elindúltanak.

Immár ezt az ifjak eszökbe vévék,
Absolon utánnok küldett, megérték,
Nagy hamar egy emberhöz béesének,
Annak házánál ők elrejtezének.

Lám egy mél kút ben az tornáczban vala,
Az ifjakat kútba bocsátják vala,
Kút ajtaját fellyül béteszik vala,
Asszony egy ruhával béfedi vala.

Vén rizskását, fellyűl ruhára tölté,
Mintha azt száraztaná, úgy tetteté,
így az kémeket az kútban elrejté,
Veszedelemtől így őket megmenté.

Azonban király szolgái jutának,
Ott az házba hamar bérohanának,
Kémek felől ők nagyon tudakoznak,
De semmit felőllök nem kaphatának.

Nincsenek ott, az asszony úgy szabódik,
Vizet ittanak, ottan elmentenek.
Hallván király szolgái, elmenének,
De sohol őket ők meg nem érheték.

Igen fáradának, hátra térének,
Ő urokhoz városba megtérének,
Az kút azontúl ismég megnyittaték,
Kihágának, Dávidhoz sietének.

Az lett dolgokat Dávidnak megmondák,
Verrattig Jordán vizén elkeljenek.
Erre nagy hamar gondja lén Dávidnak,
Verrattig békével mind elkelének.

[part "MÁSOD RÉSZ. // Secunda pars eleganter depingit interitum impiorum terribilem, ac liberationem piorum ab omnibus periculis mortis."]

Sőt halljátok Achitophel mint jára!
Tanácsát látta, megvettetett volna,
Szamarát megnyergelteté búvába,
Nagy bánattal onnat házához méne.

Ezek után ő mindent elrendele,
Házánál való dolgait elszörzé,
Testamentom szerint mindent végeze,
Magát ottan nagy bánatnak ereszté.

Készületi immár halálra vagyon,
Nem tudhatja soha mit tenni kelljen,
Bánatjában Istentűl távol vagyon,
Nincs tanácsa, nem tudja mit míveljen.

Ű lelkiben nincsen vígasztalása,
Kivel magát búvában vígasztalja,
Szűve vagyon csak nagy nyomorúságban,
Nem lén mit tenni, magát felakasztá.

No vödd eszödbe itt az Isten dolgát,
Az hütetlenekhöz ő kemény voltát,
Legnagyobb szükségökben elhagyja őket,
Nem ád nékik akkoron segejtséget.

De minden ember jól eszébe vegye,
Mert gyakorta esik nagy kísírtetbe,
Nincs oly ember ki azt elkerűlhesse,
Életében ne menjen kísírtetre

Azok állhatnak meg az kísírtetben,
Kiváltképpen akkikhöz lát az Isten,
Kiket magának választott az Isten,
Szent lelkével kiket vezérel Isten.

Penig nagy gyakorta szokott megesni,
Néha választott fiakon is történni,
Nagy kösserűség leikökbe szállani,
De mind azokból ki tudja menteni.

Az kiket elhágy, azok oda vadnak,
Az kísírtetbe azok béborúlnak,
Mint az tenger vizében belé halnak,
Bár Achitophelt tarts egyik példának.

Romlását már Absolonnak halljátok,
Naponként fogyatkozását látjátok,
Isten ellen mert felkele tudjátok,
Mely gonoszul vésze majd megértitek.

Szokott mindörökké ez így lennie,
Az ki gonoszúl el akar vesznie,
Először is megbolondúl tanácsa,
Azután szörnyen elvész önnön maga.

Ez idő közt Absolon készen vala,
Jordán vizén által költözett vala,
Galád földében táborát jártatá,
Amassa, hadnagyának neve vala.

Lám jól tudja atyjának készen voltát,
Azért hozzá készejté ő táborát,
Dávid is mind elszömlélé táborát,
Bölcsen elrendelé minden seregét.

Ezután három felé osztá népét,
Jóáb hadnagyának adá egy részét,
Abisainak is adá másik részét,
Ethámnak adá harmadik részét.

Gyalogokat is szépen elrendele,
Századosokat, tizedeseket szörze,
Igy az viadalhoz népét készejté,
Absolon ellen őket erőssejté.

Gondolkodik az ütközet mint legyen,
Ő maga is az harczon véllök legyen,
Az hadnagyoknak mikor hír lén ebben,
Királt nem akarák hogy véllök legyen.

Az nép létét az harczon nem akarja,
Mert urokat igen féltik az hadba,
Nem hagyják azért hogy véllök kimenne,
Szép szóval az nép királynak így szóla :

«Ne jűjön mostan felségöd mi véllünk,
Mert az hadnak szerencséjétől félünk,
Fogadd meg tanácsunkat tégöd kérünk,
Minden javára felségödnek szóllunk.

Történhetik ha kezdünk megfutamni,
Gonosz szerencse kezd rejánk találni,
Ha felségödnek halála kezd lenni,
Eszönk vész, kezdünk mindnyájan elveszni.

Erre kérünk fogadd meg tanácsunkat,
Mert Absolon tudod csak tégöd kerget,
Jobb az városban gondunkat viselned,
Ha kellyetik onnét megsegejtened!»

Rövid intéseket ám megfogadá,
Az városnak kapuja mellé álla,
Az nép seregenként kimegyen vala,
Százanként, ezörönként mennek vala.

De az fő hadnagyokat megszollejtá,
Erőssen nékiök megparancsolá,
Az egész nép hallottára megtiltá,
Absolont hogy meg ne ölnék, meghagyá.

Ez szók után az nép előindúla
Mind az két had hamar öszveroppana,
Nagy erős viadal köztök támada,
Izraël népe hamar hátat ada.

Poklúl Absolon népével bánnak vala,
Mert sok ezör ő közzűlök meghala,
Egy sepedékben sokan vesztek vala,
Fegyver miatt annyin nem vesztek vala.

Igen nagy veszedelem Izrael népben,
Esének, veszének az nap húsz ezören.
Vadnak széllel mindenütt az föld színén,
Ide s tova búdosnak nagy szertelen.

No Absolon halálát már halljátok,
Az Isten mint eszveszté, csudáljátok,
Gyakorta ily dolgot nem hallottatok,
Méltó azért hogy tü meghallgassátok.

Gond már Absolonnak adatott vala,
Egy öszvéren már széllel bolyog vala,
Űzűben Absolont ejtették vala,
Az mint lehet örömest megyen vala.

Imé egy sűrő erdőbe elbéjuta,
Egy nagy sűrő bojtos cserfa ott vala,
Az öszvéren alólla megyen vala,
Ágaiban az feje fen akada.

Történék, öszvér elmúlék alólla,
Absolon az cserfán fen-megakada,
Az ég és az föld fölött fen függ vala,
Magát soha le nem rázhatta vala.

Immár egy vitéz megmondá Joábnak,
Ki fán függését látá Absolonnak,
Ki lén veszedelmére Absolonnak,
Monda Jóáb akkor az hírmondónak:

«No ha láttad, miért hogy által nem verted,
Absolont miért hogy te meg nem ölted?
Nem kellyett volna őtet megkémélnöd,
Az király ellenségének kedveznöd.

Te ha őtet akkor megölted volna,
Tőllem szép ajándékot vöttél volna,
Jutalmát én néköd megadtam volna.
Joábnak az hírmondó ígyen szólla:

«Énnéköm ha nem tudom mit adtál volna,
Kezeimet rejá nem vetettem volna.
Lelköm ellen őtt meg nem öltem volna,
Az király fiát nem vesztöttem volna.

Rólla király lám néktök parancsola,
Minden hallatára néktök meghagyá,
Absolonnak hogy ne legyen halála,
Már őtet megölni ki merte volna?

Ily dolgot az király meghallott volna,
Soha el nem enyésztethetett volna,
Azért énnéköm vesznöm kellyett volna,
De te azt csak el-távul nézted volna!»

Tetszék Joábnak ez beszéd nehéznek,
Tőlle az vitéznek ily szó mondaték:
«Ezentől meglátod én rejá megyek,
Ím én megölém, tégy róla ha bánod!»

Vagyon nagy haragban, kopja kezébe,
Absolont megölni nagy hamar méne,
Kegyetlenül szegént ott általvére
Több szolgáival szintén megöleté.

Mihelyt megölék azontúl eltére,
Trombitáját erőssen már fújtatá,
Minden népet kívől megtartóztata,
Az népet ne vágnák jelt nékik ada.

Immár Absolon mikor megholt vala,
Az holt testet nagy hamar fogták vala,
Egy nagy mély verembe vetötték vala,
Számtalan sok követ ráhántak vala.

Mikor mind ezek meglettenek vala,
Királyhoz Joáb hírmondót bocsáta,
De egy napot véllek elmúlattata,
Absolon haláláért tartóztatá.

Posták, követek, királyhoz érének,
Kiket az őrállók bejelentének,
Mind az két követek el-bémenének,
Győzödelmet királyhoz jelentének.

Igen kérdezi király az ő fiát,
Tudakozza csak nékie mivoltát?
Az egyik követ nem tudá mivoltát,
Az sűrő harczon néki állapatját.

Ottan az másik követ béérközék,
Attul is fia felől tudakozék,
De felőlle nem jó hír mondattaték,
Mert elveszett, néki megjelenteték.

Rajta szegény Dávid elköseredék,
Fiának veszedelmén csudálkozék,
Szertelen fia halálán bánkódék,
Nagy sok jajszókkal fián esedözék.

Vala király szertelen nagy sírásban,
Absolon haláláért nagy bánatban,
Egyik házból a másikba búdosván,
Kösereg fiának szörnyű halálán.

Messze jajgatása királynak hallik,
Atyai természeti kijelenik,
Minden csudálja fián mint esedezik,
De minden ember azért ébren aluszik.

Tudtára az népnek ez dolog vala,
Fiáért az király igy kösergene,
Joábnak is nagy hamar hír lén ebbe,
Siralomra fordult ő győzedelme.

Ezért az nép széllel oszlani kezde,
Absolon haláláért megijede,
Mint egy vert had úgy oszlania kezde,
Ki hová lát, minden futnia kezde.

Rajta Joáb igen megháborodék,
Hamarsággal az királyhoz bélépék,
Sok beszéddel királytól megfeddeték,
Kivel mind az ő vétke fedezteték.

«Rémülésbe minden népödet hoztad,
Győzedelmöd napját semmivé tötted,
Jámbor szolgáidat már meggyaláztad,
Kik fejőket veszni vetötték értöd.

lm az tégöd szeretöket gyűlölöd,
Az tégöd gyűlölőket te szeretöd,
Ellenségödnek halálát kösergöd,
Jámbor hadnagyidat nem igen szánod.

Bánatod mi rajtunk nem sok lett volna,
Mindnyájan mi bár oda vesztünk volna,
Csak Absolon néköd megmaradt volna,
Maga ő néköd fejödre jár vala.

Jól rejá gondolj, kelj fel hamarsággal,
Menj ki tégy eleget szép beszédiddel,
Fő szolgáid hadd lássanak szömökkel,
Adj bátorságot népödnek kin létöddel.

Lám ha véllök nem szóllasz mind elmennek,
Esküszöm az Istennek hogy elhadnak,
Ezek ez éjjel mindnyájan elfutnak,
Ha tőlled valami jó szót nem hallanak.

Eggyüld gonoszbbá fog te dolgod esni,
Nagyobb veszedelem kezd rejád esni,
Hogy nem ezelőtt, mind éltig kezd lenni,
Ki soha nem volt abba kezdesz jutni!»

Mikor ez szókat szegény király hallá,
Az hadnagy beszédére kiballaga,
Ő közöttök leűle az kapuba,
Népének király bátorságot ada.

Az nép meghallá királynak kijüttét,
Minden hátra veté erős félelmét,
Minden látá királynak jelenlétét,
Hozzájok jelenté irgalmasságát.

Csuda nehezen király elnyeleték,
Fia halálaért ne haragunnék,
Bosszútétel értte ne adatnéjék,
Mert meg vala tiltva, meg ne öletnék.

Lén azután az ország öszvegyűle,
Dávidot ismég székibe űlteté,
Nagy tisztességgel országába hozá,
Minden birodalmába helyhezteté.

Istennek csudállatos minden dolga,
Dávidot mely alá vetötte vala,
Nagy gyalázatra őtt bocsátta vala,
Meg nagy tisztességgel felmagasztalá.

Beírattak ezek az bibliába,
Mű példánkra az királyi könyvökben,
Mindenek tanúljanak életjökben,
Hogy ne jussanak ily veszedelmekben.

[part "Vége vagyon az derék históriának: követközik egy szép intés rejá, hogy efféle dolgok, a minéműt ez históriában hallottunk, szüntelen előttünk forogjanak, és ismerjük meg az Istennek nagy haragját."]

Egy keveset az mü időnkre szólljunk,
Illyen nagy dolgokkal mert mü intetünk,
Hogy ez dolgok forogjanak előttünk,
Mert nékünk is ezen lészen virágunk.

Rettenetes Istennek nagy haragja,
Minden állatokon nagy birodalma,
Véghetetlen az ő hatalmassága,
Mindenre elhat mindenhatóssága.

Azt tudjad nem nézi senki nagy voltát,
Senkinek nem csudálja méltósságát,
Meg nem tekénti valaki szépségét,
Bé nem vészi senkinek nemzetségét.

Tekéntet ezekből senkire nincsen,
Csak ki hozzá bízik vagyon kedvében,
Az korosként vagyon csak kegyelmében,
Szégyent soha nem val semmi ügyében.

Imez csak közönséges ajándéka,
Hívek, hűtetleneknek kész adománya,
Valakinek hogy dolgát viszi nagyra,
Világi jó szerencsékkel meglátja.

Olly könnyű ő néki ha kinek mit ád,
Kételen ő senkinek semmit nem ád,
Szabad akaratjából ő mindent ád,
Nem haraghatik ha kinek semmit nem ád.

Nagyra az mely könnyen valakit viszen,
Meg oly igen könnyen el-alá viszen,
Gazdagból ő szegént gyakorta tészen,
Szegény nyomorúltból gazdagot tészen.

Ez világban ha kit vitt méltósságban,
Azok jól meggondolják ő magokban,
Őtet féljék, hallgassák mindenekben,
Tisztességét megadják életökben.

Most is látjuk hogy mind visszatértenek,
Helye nincsen az Úrnak intésének,
Mentől több jókat Istentől vöttenek,
Annál keménybekké hozzá lettenek.

Próbál meg minden rendet erkölcsében,
Eleitől fogva minden igyében,
Fejedelmekben Isten kegyelmében,
Csak keveset találsz néki kedvében.

Istentől nem tartják az méltósságot,
Mert hogy elejökről szállott rejájok,
Azt tudják csak vérből szállott rejájok,
Maga Isten bízta volna rejájok.

Oly nagy sokszor ezt megbizonejtotta,
Az hatalmasságot hogy csak ő adja,
Székökből nagy királyokat levonta,
Nékiket szegénségből emelt naggyá.

Régen József patriárkhát eladák,
Titkon az bátyjai őtet eladák,
Philisteusoknak nagy olcsón adák,
Végre király udvarába béadák.

Ű nékie szerencséje neveködék,
Ott egy tisztről másikra őtt felvévék,
Végre királytul ő megkedvelteték,
Egyiptus országban úrrá téteték

Már Saul egy szegény köz ember vala,
Ő szamárit mikor keresi vala,
Hegyen, völgyen gyalog búdosik vala,
Tiz szamári hogy elvesztenek vala.

Az Isten őtt nagy hamar felemelé,
Nagy véletlen őtet királylyá tévé,
Az többin fejedelemmé téteté,
Ily nagy méltóságba egy nap helyhöté.

Bánák sokan, és mind elálmékodnak,
Hogy közzűlök őtt választák királynak,
Az uraságért sokan zúgódának,
De azért azzal semmit gondolának.

Oly véletlen Dávidot elővoná,
Juhok mellől az Isten őtt kihozá,
Őtet is ám királylyá választatá,
Senki irigységével nem gondola.

Mely sokan Dávidra irigyködének,
Az királyságért rá bosszonkodának,
Nagy bánatot értte sokan tevének,
«Mást is találtunk volna» — így szóllának.

Nagy sokan az királyok könyvben vadnak,
Kik erővel úrrá lenni akartak,
De semmi nem költ benne, másnak adták,
Ki nem annyira űzte, olynak adták.

Az királyoknak és mind az uraknak,
Az többi között ez volna fő gondjok,
Bálványimádást hogy eltávoztatnák,
Igaz tudománt hogy prédikáltatnák.

Bálványozásban nem jó mást követni,
Mert fejünkre veszedelmet kezd hozni,
Sem királt, sem császárt ebben követni.
Gonosz nem jó őket ebben követni.

Ű soha senkinek ezt el nem tűrte,
Sem kicsinnek, sem nagynak nem szenvedte,
Ő tisztességét másnak nem engedte,
Mindörökké ezeket megbüntette.

Személyválogatás nincsen ő nálla,
Mind király, mind úr, mind szegény egy nálla,
Tisztességét mindéltig megkívánta,
Bálványok tiszteletit megtiltotta.

Panassza fő mindenütt az írásban,
Az bálványimádásért nagy haragjában,
Sok országokat ő nagy búsultában,
Elvesztett nagy urakat nagy búvában.

Ezt meghigyjed, nékünk sem fog kedvezni,
Ha az mit mond, nem kezdjük cseleködni,
Az mit megtilt, nem kezdjük elkerűlni,
Fottig minket is mind ki kezd szaggatni.

Rettenetes néki kezébe esni,
Soha senki nem kezdi megállhatni,
Mikor haragját rejánk kezdi vetni,
Kezdünk miatta mind megemésztetni.

Isten minem igen nagy kárt val ebben,
Ha ki magát ejti veszedelemben,
Ha mind ez világ esnék kárhozatban,
Istennek semmi kára nincs mind abban,

Csak fazakashoz ő magát hasonlja,
Nagy gyakorta az írás előhozza,
Szabadságát kivel ő megmutatja,
Nem kételen mindennek tudni adja.

Ugyan az övéit azért megtartja,
Tűzen, vízen őket megoltalmazza,
Nagy veszedelmeken által iktatja,
Lészen mindörökké oltalmazója.

Lám magyar példában szokták mondani,
Asszú fával az nyers szokott megégni,
Jók az gonoszokkal egyaránt veszni,
De csak idő szerint szokott ez lenni.

Jók az gonoszokkal ha itt elvesznek,
Ez világon egyaránt ha meghalnak,
Lélekben az jók azért megtartatnak,
Lelkökben az hívek soha meg nem halnak.

Sőt az gonosz elvész gonoszságában,
Az hütetlen ő hütetlenségében,
Testével lelkével veszedelemben,
Esik véghetetlen köserűségben.

Meg nem segéjthetnek az gazdagságok,
Mikor legnagyobb szükségben volnátok,
Mindeneket el kely néktök hadnotok,
Ha látjátok üres az tü markotok.

Ollyan szintén kihoz ragaszkodtatok,
Mint az álomlátó emberek álmok,
Kik álmokban bírnak nagy gazdagságot,
Ha felserkennek hát semmi nincs nállok.

Reméntelen dolog árnyékban bízni,
Mert mint imez árnyék szokott elmúlni,
Ez világ is azonképpen elveszni,
Minden gazdagságával el kell múlni.

Tudjátok Ézsau Jákóbbal mint jára,
Az drága áldomást Jákóbnak adá,
Egy hitván tál lencsén néki bocsátá,
Kit végre ő jajszóval megsirata.

Isten adja nekünk az ő szent lelkét,
Kivel vezérjen életünkben minket,
Ne veszessük el az örök életet,
Ez hitván világért az mü lelkünket.

Sőt az bibliából ezeket írák,
Úr születése után ha írának,
Ezör ötszáz hatvanegyben valának,
Istennek szent nevét felmagasztalák.