Gergei Albert, A tündérországról bőséggel olvastam (RPHA 0053)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

[part]

Az Tündérországról bőséggel olvastam
Olasz krónikákból, kit megfordítottam,
És az olvasóknak múlatságul adtam,
Magyar versek szerint énekben foglaltam.

Lészen most beszédem ifjú Argirusról,
Acleton királynak kisebbik fiáról,
Ő szeretőjéről, tündér szűzleányról,
Fáradsága után ő vigasságáról.

Bizonnyal országát én meg nem mondhatom
Acleton királynak hol légyen, nem tudom,
Az Tündérországban volt kővára, tudom,
Mint az krónikából értem és olvasom.

Ékes tartománnyal az király bír vala,
Szép fénylő kővára országában vala,
Asszony-felesége szép Medana vala,
Három vitéz fia az királynak vala.

Régi rakott kerte az királynak vala,
Mely szép termő fákkal ékesítve vala,
Drága szép folyóvíz kertében foly vala,
Mellyel szép kőkerte ékesítve vala.

Történek azonban, kertében hogy járna,
Egy szép virágos fát ott az kertben láta,
Melyet ő ezelőtt még nem látott volna,
Honnan hozták oda, ő azt kérdi vala.

Virága mint ezüst, olyan színű vala,
Az közepi pedig szép gyöngyszemmel rakva,
Melynek az termését alig várja vala,
Háromszor egy napon megvirágzik vala.

Sietséggel király az kertészt hívatá,
Kérdé, az almafát ki plántálta volna.
Monda, hogy ő. többé azt nem látta volna,
Sőt annak szépségét ő is úgy csodálná.

Gyönyörűségesen nappal az almafa
Ezüst virágával úgy tündöklik vala,
Étszaka nagy szépen érik meg almája,
De reggelre fáján egy sem marad vala.

Ezen az Acleton igen búsult vala,
Másodszor is az fa megvirágzik vala,
Gyöngyös virágjában sokat béhordata,
Étszaka őrzőket az kertben bocsáta.

Reggelt alig várja, az király felkele,
Palota ablakán az kert felé néze,
Az szép gyümölcsfának hát nincsen termése,
Őmaga az kertben őrzőkhöz béméne.

Gyorsasággal siet az király hozzájok,
De hát az fa alatt mind elaludtanak,
Az király felkölté, kérdé, mit láttának,
Azok az királynak imigyen szólának:

„Ért aranyalmákat fán szépeket láttunk,
Egy kis szellőt fúni étszakán hallottunk,
Mely miatt mindnyájan el kellett aludnunk,
Mint egy fél megholtak, földre nyomattattunk.”

Igen hamar király házában béméne,
Nagy bánatnak magát mindjárást ereszte,
Egy jövendőmondót hamar kerestete,
Kinek az bús király ezképpen beszéle:

„Mondd meg nékem – úgymond –, ezt az fát ki hozta,
Akaratom ellen kertemben plántálta?
Az ő szép termését kertemből elhordja,
Mely miatt, ím, látod, jutottam nagy búra.

Ha nékem megmondod, várjad nagy jutalmát,
Örömre fordítod az én bánátimat,
Vészesz ottan tőlem sok ajándékokat,
Teszek én teveled ottan minden jókat.”

Az jövendőmondó Philarenus vala,
Ki ördöngösséggel oly igen bölcs vala,
Harmad napot kére gondolkodására,
Akkor szóról szóra néki megmondaná.

Király megengedé, előle elméne,
Harmad nap eltelvén az királyhoz jőve,
Királyt fiaival házban együtt lelé,
Philarenus így szól király beszédére.

Monda: „Az termő fát azki odahozta,
Ugyanazon ember termését elhordja,
Az termen gyermeked néked megmondhatja,
Azki fa termését megoltalmazhatja.

Ennek ő kedvéért hozták ez fát ide,
Az ő szép személyét kívánta látnia,
De ez felségednek fordul nagy bánatra,
Az te gyermekednek nagy bujdosására.”

Philarenus ennél többet ott nem szóla,
Szép ajándékokat király néki áda,
Fa megvirágoznék, immár alig várja,
Idő reá telvén fénylik szép virága.

Szép vetett nyoszolyát tétete fa alá,
Ő nagyobbik fiát őrizni bocsátá,
Az szép nyoszolyában hanyatt fekszik vala,
Az szép termő fára szemével néz vala.

Látá, hogy az alma nagy szépen megérek,
Álomhozó szellő azontól érkezek,
Nagy nehéz álomtól szegény elnyomaték,
Királytól aluva reggel találtaték.

Középső fiát is elküldé próbára,
Jövendőmondónak parancsolatjára,
Hasonlatosképpen ez szintén úgy jára,
Király megharagvék jövendőmondóra.

Szegény Philarenust piacra viteté,
Nagy hirtelenséggel fejét elütteté,
Nem fog semmit az ő könyörgő beszéde,
Nagy bánattal király házában béméne.

Király felesége szép Medana vala,
Kisebbik fiával béméne az ajtón,
Királyt vigasztalja szép Medana asszony
Kisebbik fiával, az szép Argirussal.

Tekintetes ifjú az Argirus vala,
Nagy ékes beszédű, szép termetű vala,
Szép ékes erkölccsel felruházva vala,
Kiért az országban néki híre vala.

Nagy kegyes beszéddel atyját vigasztalja:
„Én szerelmes atyám – az királynak monda –,
Egy szót szólnék, hogyha felséged nem bánná,
És ha ráhajlanál én kívánságomra.

Ím, látod, bátyáim meg nem őrizhették,
Sem az őrizők is eszekben nem vették,
Almalopót néked meg nem jelenthették,
Felséged bánatját nem engesztelhették.

Az jövendőmondót megöleted, látom,
Mely cselekedeted bizony igen bánom,
Mert mit jövendölt volt, igaz lészen, tudom,
Nékem jelentette ez étszaki álom.

Én szerelmes atyám, hadd menjek el én is,
Ha megőrizhetném, próbáljam meg én is,
Az álomhozó szél ha reám támad is,
Miként az több őrzők ha elaluszom is.”

Az keserves király monda Argirusnak:
„Szerelmes szép fiam, az én bánatomnak
Ne örülj oly igen én búsulásomnak,
Ne légy oka, fiam, minden bánátimnak.

Mert ha igaz lészen Philarenus szava,
Bánatomra nékem ez dolog fordulna,
Néked, édes fiam, sok bujdosásodra,
Bár inkább az alma egyig vesszen oda.

Mi vagyon énnekem, fiam, aranyalmám!
Az almafát inkább jobb, hogy levágassam,
Tűzre mind tövestöl, virágostol vessem,
Hogynemmint ennél is inkább háborodjam.”

„Megbocsáss, jó atyám – az ifjú így szóla –,
Akaratod ellen elmégyek – azt monda –,
Igaz lészen talán Philarenus szava,
Noha tefelséged őtet levágatta.”

Akaratja ellen atyjának elméne,
Az kertben hogy juta, az fa alá méne,
Aranyas fegyverét létévé melléje,
Gyenge vetett ágyra testét leereszté.

Szép egyenes teste az ifjúnak vala,
Idejének szintén virágjában vala,
Úrfi módra termett vitézi járása,
Minden dolgaiban mértékletes vala.

Nem felette karcsú, közép ember vala,
Kiterjedt, fejér, szép sima ő homloka,
Két fekete szeme, szép piros orcája,
Tekintetre méltó, kívánatos vala.

Feküvén ágyában úgy könyörög vala,
Két szép szemeivel az fára néz vala,
Lassanként elhulla az fának virága,
Az alma nőttön-nő, szemeivel látja.

Az almák megértek, s már fénylenek vala,
Csak egyedül ifjú kertben fekszik vala,
Az önnön testében ugyan retteg vala,
Álomhozó széltől mert igen fél vala.

Mint egy lassú szellő, olyan zúgást halla,
Szép hat fejér hattyú az fára leszálla,
Hetedik fejéhez nyoszolyára szállá,
Melyen az királyfi igen rémült vala.

Nagy lassan ő kezét akkoron kinyújtá,
Fél lábát hattyúnak kezében szorítá,
Hattyú megrázkódék, hata elszalada,
Hetedik kezében ott marada fogva.

Hallhatatlan dolog, ím, attól lett vala,
Mert emberi szóval az hattyú szól vala:
„Ne siess, királyfi, az én halálomra,
Mert nem jöttem, higgyed, tenéked károdra.”

Másodszor az madár őmagát megrázá,
Leányábrázatban magát változtatá,
Melyen az királyfi álmélkodik vala,
Az leány ily szóval őtet bátorítá:

„Ne félj, szép szerelmem, királynak szép fia,
Medana asszonynak szerelmes magzatja,
Te vagy én szívemnek édes vidámsága,
Lelkem nyugodalma, életem istápja.

Nem plántáltam az fát atyádnak kedveért,
Mit haragszik tehát ennek terméseért?
Szabad az embernek elvinni sajátját,
Két kezével plántált fának szép almáját.

Csak néked plántáltam, szerelmem, az szép fát,
Csak teneked szabad leszedni almáját.
Ím, szemeddel látod tündérek királyát,
Ha szereted, mostan néked adta magát.”

Hallhatatlan, mely szép ez az leány vala,
Nyelvével az ember azt meg nem mondhatja,
Emberi kéz soha azt meg nem írhatja
Az ő szép termetét mely drága szép vala.

Juno, Pallas, Venus, Didó és Minerva
Ezzel nem ér vala nimfáknak soksága,
Sem az szép sibyllák, sem éneklő múzsák,
Ékes tekinteti mert mind felülmúlja.

Aranyszínű haja földig terjedt vala,
Étszaki időn is ugyan fénylik vala,
Nyoszolya nagy részét árnyékával tartja,
Fénylik gyenge testén testszínű ruhája.

Termete szép karcsú, magas állapotja,
Fejér az ő teste, mint hattyúnak tolla,
Istenasszony módra termett ábrázatja,
Gyenge, ékes, lassú zengedező szava.

Ifjú felgerjedvén karját felemelé,
Hozzája szorítván leányt megölelé,
Kitől őmagát is leány nem kímélé,
Mert ő is az ifjat igen megkedvelé.

Gyönyörű csókokat ajakok nem unnak,
Ölelgetésekkel karjok nem fáradnak,
Nagy gyönyörűségben mind az ketten vannak,
Így szóla királyfi, ím, az szép leánynak:

„Kegyes tekintetű én édes szerelmem,
Víg kedvű, szép, vidám szívem, édes lelkem,
Ennyi munkát tőled én hogy érdemlettem?
Mit kívánsz éntőlem, én édes szerelmem?

Nálad nélkül, higgyed, nem lészen életem,
El ne hagyjon engem kegyes voltod, kérem,
Az halálra érted hogy ne vessem fejem,
Ha személyem tetszik, légy én feleségem.”

„Szívemnek virága – az leány is szóla –,
Szép ékes rózsaszál, kit ajakam csókol,
Szép fejér, gyenge test, kit kezem tapogat,
Gyönyörű szép beszéd, kit két fülem hallgat,

Mit tusakodjam már az szerelem ellen,
Ha csak hozzád vagyon, szívem, minden kedvem?
Nálad nélkül nincsen énnekem örömem,
Tiéd vagyok, szívem, ihon az jobb kezem.”

Mint mágneskő vasat hozzája szorítja,
Így gyenge testeket ők egybenszoríták,
Így ő szerelmeket egymáshoz mutaták,
Sok szívem-lelkemet egymásnak mondának.

Végre szép Argirus az leánynak szóla.
Venus játékára hajlani kívánna,
Gyenge lágy ruháját kezében szorítá,
Az leány az ellen ilyen szókat szóla:

„Én édes szerelmem, fogadjad meg szómat,
Abból még nem közlöm véled én magamat,
Mert ha azt meglátják, mondnak ránk szitkokat,
Hagyj békét, szerelmem, ereszd el ruhámat.

Lám, teveled közlök minden játékokat,
Ölelgetéseket, gyönyörű csókokat,
Kedved szerint való apolgatásokat,
Ezzel elégedjünk, tűrtessük magunkat.”

Szép Argirus néki ezképpen felele:
Hozzá nagy szerelmét ő addig nem hinné,
Mert abból tetszik meg szerelem gyümölcse.
„Minem lészen, szívem, az kisebbségünkre.

Vallyon s ha virradtig mi itt elaluszunk,
Atyám szolgáitól ha itt találtatunk,
Elhiszik-é, hogy mi aznélkül múlattunk,
Főképpen hogy ilyen szerelmesek vagyunk?

Emberi látástól mi semmit ne féljünk.
Mert nagy magas kőkert vagyon míkörnyülünk,
Erős kapu, azkin reggel kell kimennünk,
Mi bátorságosok azfelől lehetünk.”

Leány meg felelé: „Édes szép virágom,
Serkengető, híves, nedves szép harmatom,
Én tetőled magam de hogy tagadhatom?
Vérem kiontását tőled én nem szánom.

Tiéd vagyok, ámbár szabad légy énvélem,
Többet már nem szólok akaratod ellen,
Mert énnekem sincsen kívánságom ellen,
Nékem is nem kedvez az gonosz szerelem.”

Venusnak szerelmes, szép játéka után
Magukat mindketten az álomnak adák,
Nem sok idő múlva ottan megvirrada,
Az király felkele, kijőve az ajtón.

Palota ablakán kert felé tekinte,
Tehát az szép fának fénylik szép termése,
Szívében, lelkében ugyan megörüle,
Alig hiszi, hogy hírt fiáról érthetne.

Egy vénasszony ottan eleiben méne,
Az király asszonynak ezképpen felele:
„Vajha ki nékem hírt fiamról mondana,
Szép ajándék lenne tőlem néki adva.”

Vénasszony futatnék, kulcs néki adaték,
Kertben hogy bélépék, az leányt meglátá,
Nagy álmélkodással szépségét csudálá,
Aranyszálú haja nyoszolyát befogta.

Költeni nem méri, mert igen fél vala,
Istenasszony volna, ő azt véli vala,
Lassú leheléssel ott alusznak vala,
Kezeket egymásra általveték vala.

Késit ott kirántá, hajában elmetsze,
Király eleiben azt hamar bévivé,
Nagy álmélkodással királynak beszélé,
Aranyszál hajakat adá ő kezében.

„Lehetetlen dolog – királynak azt mondja –,
Hogy emberi magnak olyan haja volna.”
Asszony-felesége felkele, Medana,
Öltözék, hogy menjen szép fia látnia.

Azonban álmából leány felserkene,
Sivalkodék, kire ifjú is felkele,
Hajában elloptak, azt eszében vette,
Jajszóval ő haját siratja s kesergi.

„Óh, szerelmem – úgymond –, ha ezt tudtam volna,
Hogy atyád házánál tolvaj lakott volna,
Jobb még estve innét én eltűntem volna,
Hogysemmint ily szégyent rajtam tettek volna.

Nem lehet már többé, hogy én itt maradjak,
Mert nagy híja vagyon én fényes hajamnak,
Mert az mi törvényünk nem engedne annak,
Hogy lakója lennék atyád udvarának.”

Sírással Argirus leányt kérdi vala:
„Én édes lelkemnek kegyes vidámsága,
Ennek az esetnek én vagyok-é oka,
Hogy engemet elhagysz keserves halálra?

Avagy csak azt mondd meg, hol lesz maradásod,
Vagy mely felé vagyon te lakó városod,
Megkereslek téged, bizonnyal meglátod,
Avagy megtalállak, vagy érted meghalok.”

Az keserves leány visszatekint vala,
Orcáján könyvei legörögnek vala,
„Mi haszna, szerelmem – Argirusnak monda –,
Ez országi ember ha nem jöhet oda.

Az fekete várost tudakozd északra,
Az változó helynél ott megtalálsz – monda –,
De tudom bizonnyal, hogy nem jöhetsz oda.”
Leány azonközben ajtónyílást hallá.

Többet ott egymással nem beszélhetének,
Keserű sírással az leány eltűnék,
Az ifjú elhala, az földre leesék,
Az király béméne, kertben megállapék.

Az leányt az király sohul nem láthatá,
Az fia hogy elhalt, az földön meglátá,
Könyve lecsordula, fiát felragadá,
Medana asszony is elfakada sírva.

Az keserves király ilyen szókat szóla:
„Ím, majd hol telik be Philarenus szava,
Igaz lészen, tudom, jövendőmondása,
Az alma-megérés fordul bánatomra.”

Az atyja és anyja fiát vígasztala:
„Én édes szívemnek szerelmes istápja,
Ne hadd magad, kelj fel, ne hagyj engem búra,
Hadd értsem meg tőled, mi nyavalyád volna.”

Királyfi sokára eszére jött vala,
„Ne vigasztalj engem – keservesen síra –,
Oka te vagy ennek – atyjának ezt monda –,
Temiattad megyek majd szörnyű halálra.

Tolvajt küldöttéi volt hozzám követségül,
Engemet megfosztál az én szeretőmtől,
Búcsút vészek majdan az napnak fényétől,
Nem akarok többé felkelni ez helyből.”

Nagy sok vigasztalást atyja rá támaszta.
„Nem én vagyok oka, jó fiam – azt mondja –,
Nem tudtam, magzatom, de nem küldtem volna.”
Sok szó után ifjú lábára felálla.

Atyjával, anyjával házban bement vala,
Leánynak szépségét ő beszéli vala,
Sem enni, sem innya ő nem akar vala,
Míg az vén kofának halálát nem látná.

Király megengedé, kezében bocsátá,
Hóhért az keserves ifjú hozattata,
Lófarkon az kofát hamar hordoztatá,
Azután négy részre testét vágattatá.

Atyjára az ifjú viszont kiált vala,
Minden jószágából részét hogy kiadná,
Mert lakni házánál többé nem akarna,
Semmi nyugodalma mert néki nem volna.

Az atyja és anyja ezen csodálkoznak,
Mind az ketten sírnak, s atyja ígyen szóla:
„Ne hagyj, édes fiam, minket ily nagy búra,
Ne adjuk magunkat érted rút halálra.”

Sok sírást, zokogást környülötte tőnek,
De semmit belőle ki nem vehetének,
Mint egy dühödt ember kiált mindeneknek:
Nem lészen lakója többé ő földének.

Szóla ismét anyja: „Édes feltartottam,
Az fúvó széltől is megoltalmaztalak,
Az én kebelemben én úgy tartottalak,
Ne menj el előlem, látod, mint ohajtlak.”

Hogy látá az atyja, szava nem használna,
Aranyat nagy bőven őneki adata,
Atyja, anyja házban jajgatván siratja,
De csak meg sem hallja, az útnak indula.

Az almafát mindjárt tőből kiásatá,
Mint egy áldozatot, az tűzre hányatá,
Világánál fiát keserven siratá,
Jövendőmondónak jut eszében szava.

„Jámbor Philarenus igazat szólt vala,
Ok nélkül halálra én vitettem vala,
Az én bosszúságom, lásd, nékem mit hoza,
Holtig siralomra az én fejem juta.”

Hasonlatosképpen az anyja siratá,
Szolgálóleányi, az egész udvara,
Mintha halva volna, úgy kesergik vala,
Nemkülönben mintha eltemették volna.

Udvara ővele bezzeg ékes vala,
Mert őt tekintetlen senki nem tűrheté,
Ékes ábrázatját sok nem felejtheti,
Éjjel-nappal sok szűz az ifjat kesergi.

Az szegény Argirus hegyeken-völgyeken
Mind éjjel, mind nappal észak felé megyen,
Kit elöl-utol ér, ő mind tudakozik,
De senki városról nem emlékezhetik.

Csak egy inasával ő bujdosik vala,
Az Tündérországban immár jutott vala,
Egy nagy havas közben hogy bujdosik vala,
Egy széles barlangban egy kis füstöt láta.

Mikor az barlangnak szélire eljuta,
Az barlangban ottan egy nagy embert láta,
Ugyan megrettene, az embert hogy látá,
De visszafordulni immár késő vala.

Bátorítván magát így szóla magában:
„Nem bízom én immár semmit ez világban,
Jobb holtom, hogysemmint életem nagy búban.”
Ez szók után mindjárt méné az barlangban.

Az nagy ember kérdé, kicsodák volnának,
Zeng az föld hangjától az ő nagy szavának,
Egy szeme közepin az ő homlokának,
Az is csak kerekded, mint bagoly madárnak.

Az ifjú Argirus bátorsággal szóla,
Micsoda járatban ő akkoron volna,
Eleiben nagy bő beszéddel számlálá,
Az fekete várost tőle tudakozá.

Az nagy ember szóla: „Hallod-é, jó fiam,
Sok tartományokat immár én bejártam,
De annak még hírét soha nem hallottam,
Ím, tetőled hallom, de többé nem tudtam.

Várj reggelt, jó fiam, talán megmondhatom,
Mert az tündéreket én reggelre várom,
Tőlük mind fejenként én megtudakozom,
Azki tudja, társul véled elbocsátom.”

Egy vadat egészen nyársra felvonata,
Inasával együtt Argirust jól tárta,
Minden nemzetségét tőle tudakozá,
És miért fáradna, ő azt is megtudá.

Másnapra virradva tündérek jövének,
Sok ajándékokat őneki hozának,
Barlang rakva vélek, oly sokan valának,
Az nagy ember szóla, hogy mind hallgatnának.

„Tudom, hogy fejenként ti sokat jártatok,
Az fekete várost talán hallottátok,
Melyitek hallotta, nékem megmondjátok,
Nem gonoszból kérdem, nem lészen bántástok.”

Egyik is közülök azt meg nem mondhatá,
Mindenik azt mondja, az várost nem tudja,
Sőt még csak hírrel is soha nem hallotta,
Az szóra egy sánta ember oda juta.

Hogy az szónak okát megértette volna,
Ottan fenn kiálta, hogy ő azt jól tudná,
Az ő fél lábát is ott szegték meg, monda,
De felette messze az az város volna.

Az nagy ember híva, néki parancsolá,
Magát ifjú mellé útitársul adná,
Oda nem mér menni, sánta ember monda,
Mert ő onnat soha nem jöhetne vissza.

„Én ott az városban sok károkat tettem,
Mert farkas képében sok barmokat ettem,
Mihelyt ők megtudják, hogy én odajöttem,
Halálom énnekem őközöttök lészen.”

Az nagy ember monda: „Hallod, mit beszélek,
Menten menj, ne várjad többé, hogy küldjelek!”
Akaratja ellen útra eredének,
Nagy erős utakon éjjel-nappal mennek.

Menésben sok idő immár hogy tölt volna,
Egy nagy magas hegyre felmentenek vala,
Egy nagy széles mezőn várost megmutatá.
„Nem megyek már tovább – az ifjúnak monda –,

Mert ha az határban immár én bemegyek,
Mihelyt őnékiek abban lészen hírek,
Tudom én bizonnyal, engemet megölnek,
Menj el, járj békével, én is visszatérek.”

Argirus köszöné, nagy hamar indula,
Fekete városban hogy immár eljuta,
Egy özvegyasszonyhoz talála szállásra,
Kinek gazdagsága, kővára nagy vala.

Jó kedvvel az asszony ifjat béfogadá,
Kérdé, honnat jőne s mi szándékban volna,
Nemzetit s országát asszonynak megmondá,
Honnat jő s mit keres, ő azt is megmondá.

Az asszonyt végtére ifjú kérdi vala,
Az változó helyet ha tudná, hol volna,
Mert őneki oda még nagy gondja volna,
Néki megmondaná, azon kéri vala.

Az asszony felele, ifjúnak ezt monda:
„Ez városon csak túl az nem messze volna,
Egy nagy szép ékes kert csak mellette volna,
Kiben egy szép leány mindennap múlatna.

Csak egyszer napjában az leány bémenne,
Hat szép szolgálólány megyén be ővele.”
Monda, hogy az volna tündérek királya.
Ifjú hogy azt hallá, ugyan megvidula.

Szemét el nem vészi az asszony őróla,
Ő sok bujdosását erősen csudálja,
Járással hogy győzte? – álmélkodván mondja,
Az ő szép személyét nézni el nem unja.

Királyfi őneki azt is megbeszélé,
Hogy ő az leányért jött volna ily messze,
Mint lett volna dolga, azt is megbeszélé,
Kiről, ím, az asszony gondolkodni kezde.

Hajadon leánya asszonynak szép vala,
„Ez gazdag királyfi – magában gondola –,
Ím, mely szép termetű – magában azt mondja –,
Leányomat néki adom házasságra.”

Álnokságot asszony azontól gondola,
Miképpen leányát őneki adhassa.
Nyugodalmat áda néki étszakára,
Inasát kihívá az házból titokra.

Nagy sok hazugsággal ötét elhiteté,
Hajadon leányát őneki igére,
Hogyha ő kérését beteljesítené.
Beszédét az asszony ilyenképpen kezdé:

„Mikor el-bémentek uraddal az kertben,
Ez az kis tömlőcske légyen te kezedben,
Mihelyt annak szelét uradra ereszted,
Nehéz álom miatt ottan elnyomatik.

Az szép leány onnat mikor el-kimégyen,
Ez kicsiny kenettel kend meg ő szemeit,
Az nehéz álomból ötét felserkentsed,
Ha úr akarsz lenni, fiam, azt műveljed.

Maga az asszonynak más szándéka vala,
Mert édes leányát Argirusnak szánta,
De az bolond inast, ím, mint eláltatá,
Asszonynak engede, urát elárulá.

Reggelt alig várja, Argirus felkéle,
Az megmondott helyre inasával méne,
Az szép drága kertet mikoron elére,
Lassan az ajtaján az kertnek béméne.

Csoda ékességét az kertnek csudálja,
Szép folyó forrásra az kertben talála,
Mint egy olvasztott réz, olyan színű vala,
Az helynek is nevét arról hívják vala.

Zöldellő borostyán kertet környülfogta,
Ciprus és puszpánggal az kert teljes vala,
Pirosló narancsfák az kertben plántálva,
Liliom virágok bővelkednek vala.

Kertnek közepében sok szép fák valának,
Szagos balzsamumfák szépen illatoznak,
Szép kiterjedt, sűrű, magas, nagy cédrusfák
Napnak fénye ellen árnyékot tartanak.

Egy szép tiszta forrás fának árnyékában
Szépen hömpölyögvén, földből felbuzogván,
Szép lassú folyással kertben széllyel folyván,
Gyenge, szép pázsitot mindenütt áztatván.

Drága szép nyoszolya ott az kertben vala,
Szép gyenge fátyollal beborítva vala,
Mindennap az leány abban nyugszik vala
Szép leveles fának híves árnyékában.

Ifjú szép Argirus mihelyen meglátá,
Az ágyra borula, ugyan megvidula,
Az ő szeretőjét fáradt testtel várja,
Inasa csak közel nyoszolyához álla.

Asszonytól adatott tömlőt megszorítá,
Álomhozó szellőt urára bocsátá,
Mely miatt Argirus úgy elaludt vala,
Mint egy holt-eleven, ágyra borult vala.

Nem sok idő múlván az szép szűz eljuta,
Ki páva módjára az ajtón belépett,
Hat szép gyenge leány őutána vala,
Ő szokott helyére menni siet vala.

Igen meleg idő az időben vala,
Földig terjedt haja mint egy sátor vala,
Szép fényes, tündöklő, aranyszálú haja,
Szép gyenge személynek árnyékot tart vala.

Testén ingadozik testszínű ruhája,
Lengedező fátyol fejére borítva,
Gyenge zöld pázsitot az alja csapdossa,
Gyenge piros színe mintha mosolyogna.

Fejér, gyenge lába, mint hattyúnak tolla,
Saru az ő lábán akkoron nem vala,
Csak az lába feje, mint hó, látszik vala,
Zöld, harmatos pázsit nedvesíti vala.

Mihelyen Argirust nyoszolyán meglátá,
Megisméré mindjárt, reája borula,
Gyenge keszkenővel orcáját levonja,
Verítékét mindjárt megenyhíté rajta.

Monda: „Édes lelkem, serkenj fel álmodból,
Hadd vigasztaljalak sok bujdosásidról,
Értekezzem tőled sok fáradságidról,
Ez ideig való próbán forgásidról.

Ne restelld elhagyni érettem álmodat,
Lám, nem restelletted sok fáradságidat,
Felvettél érettem, szívem, sok munkákat,
Kelj fel, édes lelkem, hadd halljam meg szódat.”

Az ő feje felett tőn sok sírásokat,
Végre inasának szóla ilyen szókat:
„Ím, látom uradnak veszedelmes álmát,
Ha felserken, mondd meg tőlem hallott szókat.

Az te szép szeretőd itt vala, azt mondjad,
De te el nem hagytad érette álmodat,
Még csak kétszer eljő látnia tehozzád,
De többször el nem jő, azt bizonnyal higgyed.”

Ez beszédek után buzgó óhajtással
Az leány elméne keserves sírással,
Argirusnak szemét szokott orvossággal
Az inas megkené, felkele azontól.

Kérdé: „Itt vala-é az én víg szerelmem?”
Monda, hogy: „Itt vala, sirata keserven,
De hogy fel nem kelél, elméne tetőled,
Ilyen szókat hagya mondanom tenéked:

Kétszer még eljövök szeretőm látnia,
De az mi törvényünk többször nem mutatja,
Ha akkor fel nem kél személyem látnia,
Nem jöhetek többé én őtet látnia.”

Másodnap is délkor az kertben jutának,
Hasonlatosképpen akkor is járának,
Az szállásra menvén asszony az inasnak
Ajándékot áda, hogy enged szavának.

Harmadszor Argirus az kertben béméne,
Könyve legörögvén feltekinte mennyben,
Nagy fohászkodással Istenhez könyörge:
„Hallgass meg engemet, ki lakozol mennyben.

Ennyi fáradságom ne légyen hiában,
Atyámat, anyámat az én országomban
Érette elhagytam, jöttem ez országban,
Ha meg nem láthatom, esem rút halálban.”

Az szép vetett ágyra nem akar feküdni,
Árnyékos fa alatt akar csak sétálni,
Az álomnak magát nem akará adni,
Az inas bujdosik, mert nem tud mit tenni.

Nagy sok ideiglen széllyel sétált vala,
Az inas melléje végre állott vala,
Az ajtót is immár megnyitották vala,
Álomhozó szellőt hogy reá bocsáta.

Királyfi az ágyra nem mehetett vala,
Az szép zöld pázsitra fa alatt dőlt vala,
Melyet az szép leány eszében vett vala,
Keserves jajszóval megyen őhozzája.

„Én édes szerelmem, atyádat, anyádat
Érettem elhagytad gazdag országodat,
Mely hiában tettél ennyi fáradságot!
Csak egyszer hallanád én keserves szómat.

Jaj, mely szomorúság szállá én szívemben,
Hogy nem beszélhetek véled keservemben,
Nem láthatlak immár többé én éltemben,
Ha most nem lehetek, szívem, véled szemben.

Mert soha nem mehet ez országból oda
Se ember, se madár nem repülhet arra,
Én is nagy munkával jöttem ide – monda –,
Többé ide jőnöm már nem szabad volna.

Bárcsak egyszer látnám, szívem, víg kedvedet,
Hallanád füleddel az én beszédimet,
Fülem is hallaná az te beszédidet,
Nem szánnám letenni érted életemet.”

Ez szók után földről leány felemelé,
Nyoszolyára ülvén az ölében vévé,
Sűrű könyveivel soká serkengeté,
Orcáját egészen véle nedvesíté.

Mind egész estvéig feje felett síra,
Sok siralmas szókat feje felett szóla,
Keserves jajszóval őtőle elvála,
Az ő inasának végre ígyen szóla:

„Szerelmes rózsámnak, ifjú Argirusnak
Mondd meg ezen szóval az én virágomnak:
Holtig érte adom magam nagy bánatnak,
Ím, lásd, fia vagyok immár az halárnak.

Nem jöhetek immár többé őhozzája,
Légyen már csendesen tőlem az ő tagja,
Kit őneki hoza telhetetlen álma,
Kit mostan restelle érettem hagynia.”

Nem tűrheté mégis, de visszafordula,
Testét apolgatja és csókolja vala,
Mely nehezen lélek az testet elhagyja,
Ily szíve szakadva tőle nem válhatna.

„Bizonnyal jól tudom, én édes szerelmem,
Néked is ez nehéz, hogy nem láthatsz engem,
Mind hiában annyi fáradságod lészen,
Töltsd azon ki bosszúd, ki árulód lészen.”

Az inas is immár ugyan szánja vala,
Költeni nem méri, mert igen fél vala,
Az szép leány viszont inasnak így szóla:
„Beszéld meg uradnak tőlem hallott szókat:

Az kisebbik szegről vegye le szablyáját,
Az nagyobbikára akassza ő kardját,
És így kitöltheti bosszúmat s bosszúját,
Ha abból fogadja szeretője szavát.

Mert ha eddig régen oda tette volna,
Vélem eddig régen beszélhetett volna,
Kedve szerint vélem múlathatott volna,
Én is ennyi búra nem jutottam volna.”

Az inas eszében ezt nem vette vala,
Az leány elmenvén, urához járula,
Szokott orvossággal urát felserkenté,
Könyve miatt teste mind azon víz vala.

Mondá: „Ím, Úristen, mint megverítéztem!”
Az inasa monda: „De nem verítéztél,
Hanem szép szeretőd áztatott könyvével.”
„Mit monda, jó szolgám? Hogy nem költöttél fel?”

„Miért mondod, uram, hogy nem költöttelek?
Földről szeretőddel ide emeltelek,
Ez ideig véle mind itt könyveztelek,
De ha fel nem keltél, róla mit tehetek?”

Leánynak keserves beszédit számlálá,
Kin az szép Argirus ugyan elájula,
Az szép leányt ő is sokáig siratá,
Életét nem szánja, magát halni adá.

Monda: „Megérdemlőm érette az halált,
Hogy én el nem hagytam érette álmomat.”
Inas monda ismét: „Halld meg az én szómat,
Az leány meghagya mondanom ily szókat:

Te ne igyekezzél soha őutána,
Hanem inkább térj meg atyád országába
Innét ez országból, mert nékem azt monda,
Hogy még az madár is nem mehetne oda.

Homályos beszéddel végre monda ily szót:
Az kisebbik szegről levegyed szablyádat,
Az nagyobbik szegre függesszed kardodat,
Ha bosszút bosszúval állani akarod.

Mert hogyha eddig is oda tetted volna,
Az te szeretőddel beszélhettél volna,
Minden kívánságod bétölthetted volna,
Ő is ennyi búját nem szenvedte volna.”

Argirus inasa azt gondolja vala,
Hogy otthon szablyáját nem jó helyen tartja,
De az bölcs Argirus ottan azt megtudá,
Hogy inasa volna néki árulója.

Az ő kardját ottan nyakában megfogá,
Nagyobbik szegnek az ő nyakát alítá,
Inasának nyakát kisebb szegnek tudá,
Hüvelyéből kardját azontól kirántá.

„Most vészem eszemben, hogy te vagy árulóm,
Az én szeretőmtől voltál te megfosztom,
Az ő szépségétől távol elszakasztóm,
Hogy én kegyesemet többé nem láthatom.

Jóllehet énnekem érte meg kell halnom,
Néked is akarom halálodat látnom,
Tőle megfosztottál engem, jaj, mint szánom,
Nem látom már többé szegényt, jaj, mint bánom.”

Néki megbeszélé keserven inasa,
Ő álnok asszonya mint megcsalta volna:
„Gazdag uraságot nékem ígért volna.”
Keserves Argirus nékie így szóla:

„Nem volt-é énnekem tereád nagy gondom?
Senki kívületted nem volt útitársom,
Köz lett volna véled minden uraságom,
Jaj, mint vesztél engem, de majd bosszúm állom.

Azonban ő kardját kezében ragadá,
Inasa térdeplők, az fejét elcsapá,
Az szállásra menvén asszonyt megátkozá,
Szörnyű átok alatt leányostul hagyá.

[part "SECUNDA PARS"]

Halljuk meg immáron sok könnyhullatását,
Kegyetlen kősziklák között bujdosását,
Az halál torkából megszabadulását,
Bujdosása után való vigasságát.

Másod napon reggel bánattal felkele,
Sok könnyhullatással városból kíméne,
Nincsen már sehová semmi reménysége,
Keserűnek tetszik világban élete.

Iszonyú kegyetlen havasokon megyén,
Hol lenne halála, ő csak azt keresné,
Egy szép forrás mellett ő maga leüle,
Ily keserves sírást ő magában kezde:

„Jobb holtom énnekem, hogysemmint életem,
Nem láthatom többé már az én szeretőm,
Kiért én nem szánom letenni életem,
Általütöm rajtam az ennen fegyverem.

Óh, édes vén atyám és szerelmes anyám,
Kiket hitetlenül hagytam országomban,
Az én gyilkosomat csak vélem elhoztam,
Édes rokonimat bezzeg messze hagytam.

Légy egészségben már, szerelmes két bátyám,
Kikkel én az kertben szerencsét próbáltam,
Nap és az Hold, kiknek világánál jártam,
Átkozott nyoszolya, azhol elaludtam.

Légy te egészségben, én édes szerelmem,
Jaj, ez idegen föld majd megemészt engem,
Keserűnek tetszik világban életem,
Szerelemnek mérge majd megemészt engem.

Én szép fejér testem, kit gyengén tártának,
Az fúvó széltől is megoltalmaztanak,
Hol az te koporsód? vadak elszaggatnak,
Ki temet el téged, vallyon s kik siratnak?

Légy egészségben már, én utolsó napom,
Melyen ez világból lészen kimúlásom,
Én utolsó órám, melyen elaluszom,
Ez csörgő forrásnál majd lészen halálom.”

Kardjának az végét az földre bocsátá,
Hegyit oldalában szíve aránt tárta,
Az által hogy esnék hirtelen halálban,
Azonban énekszót az erdőben hallá.

Hirtelen tekinte, egy szép leányt láta,
Ugyan megrettene, viszontag felálla,
Mert istenasszonynak ötét véli vala,
Az ő szépségében álmélkodik vala.

Tündérleány volna? – őtőle megkérdé,
Ő is kérdésére dolgát megbeszélő,
Keservesen tőle ő jövendőt kérde,
Melyre az szép leány ezképpen felele:

„Mostan, te szép ifjú, meg ne öld magadat,
Dolgaidnak várjad jóra fordulását.”
Ő magában viszont ismeg ígyen szóla:
„Jobb holtom, hogysemmint éltem ily nagy búban.

Napról napra, látom, öregbül bánatom,
Jobb az én testemből lelkem el-kimúljon,
Ez keserves világ hogysem így gyötörjön.”
Szablyáját kirántá, hogy többé ne éljen.

Iszonyú ordítást azontól ott hallá,
Azmelynek miatta haja feláll vala,
Azt alítja vala, sárkány és oroszlán
Egymásra találván vínak az barlangban.

Monda ő magában: „Ki magát megölné,
Isten országának lakója nem lenne,
De jobb nékem – úgymond – az barlangban mennem,
Hadd szaggassanak el oroszlánok abban.”

Hogy elközelgete, tekintvén barlangban,
Hát három ördögfi nagyon vínak abban,
Azokat megkérdé, hogy mi dolgok volna,
Ifjú Argirusnak így feleltek vala:

„Egy atyától valók mi mindhárman vagyunk,
Az atyánktól maradt örökségen vívunk,
Egy ostor, paláston s egy bocskoron vívunk,
Ez három jószágon mi meg nem alkhatunk.

Az bocskor- s palástnak oly ereje vagyon,
Hogy azki ezekben felöltözvén vagyon,
Háromszor őmagát az ostorral sújtván
Azt mondja: ott legyek, azhol én akarom,

Minden kétség nélkül azonnal ott lészen,
Hogy ha dolgaiban bátorságos lészen,
Nemdenem méltó-é haragudnunk ezen,
Kinek egymás nélkül semmi haszna nincsen?

Középső öcsénknek hagyott ily hatalmat,
Valamikor akar, minket leszállíthat,
Azmely miatt vallunk sok bosszúságokat,
Lássad, édes bátyám, te ítélj igazat.”

„Atyafiak vagytok, mit vítok? – azt monda –,
Hallgassatok reá az én mondásomra,
Én majdan titeket igazítlak jóra,
Azkitek érdemli, annak ítélem ma.”

Háromfelé három nagy hegyet mutata,
Hogy azki először onnat visszajutna,
Az hasznos jószágot mert ő annak adná.
Hallván, futamának, készek lőnek hozzá.

Az bocskort lábára, palástot vállára
Felvévén, az ostort markában szorítá,
Háromszor őmagát sújtá, és így szóla:
„Hipp-hopp, szeretőmnél legyek!” – ő azt monda.

Mint sebes ellőtt nyíl, földről ragadtaték,
Míg visszatérének, mindaddig vitetek,
Hallhatatlan messze hirtelen távozék,
Szerencse szegénynek ilyen jó adaték.

Középső ördögfi mihelyt hazajuta,
Megtudá Argirust, hogy ő elment volna,
Ő tudományával szegényt leszállítá,
Egy nagy hegy oldalán földre esett vala.

Hallhatatlan messze hirtelen ment vala,
Mert immár utána nem mehetnek vala,
Keserves Argirus őmagát siratja,
Még csak madarat is ő nem láthat vala.

Magában gondola, hogy hegyre felmenne,
Nagy keserves szemmel mindenfelé néze,
Magát az halálnak mindjárást ereszté,
Azonban az hegynek egyenest eredé.

Szintén kenyere is már elfogyott vala,
Egy kis pogácsája turbájában vala,
Éhségét gyökérrel ő enyhíti vala,
Teljes harmad napig el-feljutott vala.

Drága nagy szép várat láta hegy tetején,
Kinél soha szebbet nem látott éltében,
Akará, hogy ez vár felé közel menjen,
Egy szép leány jőve várból eleiben.

Mindjárt megisméré, hogy Argirus volna,
Asszonyához leány mindjárt futott vala,
„Ihol jő Argirus, asszonyom!” – azt mondja,
Mely szóra az asszony mindjárt arcul csapá.

„Vallyon s ki hinné el, mit hazudsz előttem?
Csak álmodban láttad, azt inkább elhittem.”
Más szolgálója is ez híren kifuta,
Látá, megisméré, örömmel megtére.

„Asszonyom, szeretőd ihol jő!” – így szóla,
Annál is szörnyebben asszony arcul csapá,
Harmadik futamék, az is őt meglátá,
Asszonyhoz béméne, ilyen szókat szóla:

„Az te szép szeretöd ihol jő, asszonyom!”
Azt is arcul csapá, nagy haraggal mondván:
„Megbolondultatok ti, amint arányzom,
Vagy tréfás társtoknak alítotok, látom.

Lehetetlen dolog, hogy ő ide jőne,
Az emberi nemzet ingyen se remélje,
Ha szárnya volna is, gond volna jőnie.”
Leányok kiáltják, hogy bizony ő jőne.

Ő maga negyedszer kétséggel kiméne,
Mihelyen meglátá, ottan megisméré,
Fáradt tagját látá, rajta keserüle,
Ő sok bujdosásán megesék az szíve.

Kiterjesztett kézzel nyakára borula,
Nagy öröme miatt ugyan nem szólhata,
Gyenge lágy ruháját könyvével áztatja,
De szíve sokára meg helyére álla.

„Hogy érdemlettem ezt – monda –, szép virágom,
Én édes szép rózsám, nagy szép Argirusom?
Kész vagyok ma érted halált megkóstolnom,
Ugyanis nagy sokszor volt immár szándékom.”

Egymást szeretők közt mely szokott lennie,
Egyik az másikkal nagy soká beszéle,
De hogy az senkinek már nehéz ne lenne,
Csak rövid beszéddel minden ember értse.

[part "TERTIA PARS"]

Ifjat megölelé, házában bévivé,
Minden szerencséjét néki megbeszélé,
Minden fáradságát csak semminek véle,
Az szép gyenge szűzzel játszadozni kezde.

Csattogó szerszámok az várban valának,
Kiktől zeng piaca széllyel az városnak,
Világos paloták ékesen ragyognak,
Aranyos csikorgók naptól csillagoznak.

Drága szép ékes kert ott az várban vala,
Szép ékes folyóvíz az kertben foly vala,
Fénylik az közepin az Venus temploma,
Szép aranyból csinált Bellona oltára.

Sűrű szép virágok, árnyékos fák között
Az Ammon istennek kedves szép énekét
Hangos szóval mondja Venusnak serege,
Mint angyali szép szó hallatik zengése.

Ebben szép Argirust egyedül bévivé,
Mint az szép Diana, úgy megyén előtte,
Virágos fák alatt vannak leülésben,
Holott szép Argirus gyakran dől ölében.

Szép vetett nyoszolyák az kertben valának,
Hol egyen s hol máson nagy szépen nyugosznak,
Lágy ruhájok széltől lassan ingadoznak,
Mind az ketten szépek, nagy örömben vannak.

Néha ott elmenvén csipdes szép violát,
Nagy gyakorta ismét az ő szép mátkáját
Keszkenő szélivel illeti orcáját,
Különb-különbféle rózsákat mutogat.

Sok vigasság után kertből kij övének,
Örömében szerze gazdag lakodalmat,
Hozzája hasonló tündér asszonyokat
Házához hívata, kikkel vigadának.

Mikoron mindnyájan asztalnál volnának,
Senki nem bánkódik, mindnyájan vigadnak,
Egy nagy bánat éré szívét Argirusnak,
Szemben ülvén az szép leány mátkájának.

Az vigasság közben ötét arcul csapá,
Az leány nem szóla, csak fejét lehajtá,
Ismét vigasságban ő magát foglalá,
Másodszor is ifjú leányt arcul csapá.

Asszony barátitól ugyan megszégyenlé,
De mégis nem szóla, csak fővel tekeré,
Harmadszor is ifjú leányt arcul üté,
Néki így felele, tovább nem tűrheté:

„Te, Argirus, azért fáradtál-é értem,
Hogy vendégim előtt így gyalázz meg engem?
Szégyennel illessed én királyi fejem?
Mondjad okát mostan énnekem, édesem.”

Az leánynak szeme könyvben forog vala,
Argirus is rajta úgy kesereg vala,
Szép ékes beszéddel néki így szól vala:
„Majd megmondom okát, szívem, hallgass reá:

Atyámat, anyámat éretted elhagytam,
Gazdag országomtól nagy messze távoztam,
Az te szerelmedért nagy messze bujdostam,
Veszedelmes helyen nagy sokat forgottam.

Mikor már házadhoz közel jöttem volna,
Három szép szűzleány élőmben jött vala,
Kik felőlem néked jó hírt mondnak vala,
De te mind az hármat arcul csaptad vala.

Azmely lehetetlen dolognak azt vélted,
Hogy én jelen lennék akkor teelőtted,
Mindaddig, azmíglen nem láttál engemet,
Negyedszer úgy jövel látni személyemet.

Olyan lehetetlen dolognak én vélem,
Hogy megharagudnál, immár nem ítélem,
Tudom, hogy egyaránt gyötör az szerelem,
Semmi haragodat ebből nem remélem.”

Monda az szép leány: „Argire, szerelmem,
Most látom, gonoszból hogy nem ütél engem,
Ezzel nem kisebbül az én emberségem,
Sőt inkább öregbül az én tisztességem.”

Nagy szép szeretettel élének egymással,
Sok bujdosás után szép nyugodalommal,
Az sok bánat után jeles vigasságban,
Senkitől nem félnek, vannak bátorságban.

Nincs már Argirusnak semmi fáradsága,
Annyi bujdosását csak semminek tartja,
Mert azmit kívánt volt, már ölében tartja,
Azmikor kívánja, szintén akkor látja.

Az tündérleánynak sem búsong már szíve,
Helyén vagyon immár bujdosó elméje,
Minden bánatjának vagyon immár vége,
Ez históriának is légyen immár vége.