Költemények
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|
|
|
Lehunyja kék szemét az
ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét –
aludj el szépen, kis Balázs.
Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés –
aludj el szépen, kis Balázs.
A villamos is aluszik,
– s mig szendereg a robogás –
álmában csönget egy picit –
aludj el szépen, kis Balázs.
Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább –
aludj el szépen, kis Balázs.
Szundít a labda, meg a
sip,
az erdő, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik –
aludj el szépen, kis Balázs.
A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, –
aludj el szépen, kis Balázs.
Tüzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka. –
Aludj el szépen, kis Balázs.
1935. febr. 2.
Ajtót nyitok. Meglódul
lomhán
a főzelék fagyott szaga
és végigvicsorog a konyhán
a karmos tűzhely. A szoba
üres, senki. Tizenhat éve
ennek, mit sosem feledek.
Viaszkos vásznu konyhaszékre
ültem, nyafognék, nem lehet.
Értem, hogy anyám
eltemették,
de nincs és nyugtalan vagyok,
ezt nem értem. Felnőtt lehetnék.
(A mosogatótál ragyog.)
Nem fáj, de meg sem
érinthettem,
nem láttam holtában anyám,
nem is sirtam. És érthetetlen,
hogy mindig így lesz ezután.
1935. febr. eleje
A kártya ki van osztva.
Reszketünk,
Észak, Kelet, Nyugat és Dél kezében,
bubik, királyok, dámák jelmezében
s szótlanul várjuk, mit tesz végzetünk.
Ki vagyunk osztva. Megvan
helyzetünk.
Mit tehetnénk a szabály ellenében?!
Mint mozdulatlan csillagok az égen,
változhatatlan rajzunk, jellemünk.
Vörösek és feketék,
vérben, gyászban,
fényesre lakkozottan, lámpalázban
így kell kinek-kinek sorsára várni,
hogy boldogságunkat, mit
rejt szerelmünk,
a gyönyörű sikert, mely megvan bennünk,
ki tudja-e a végzet licitálni.
1935. ápr.
Az ember él, habár üres a
kamra
s a dobozokban semmi élelem.
Életben tart a halálfélelem.
(E nehéz percben ismerek magamra.)
Most sajnálom (de ezt is
lenyelem),
hogy nincs isten, ki gondoljon kinomra
és azok szemét ujjával kinyomja,
kik elnézik, hogy nincsen kenyerem.
Büszke nyomorúlt voltam
én! Ma már
belátom, csak a csökönyös szamár
büszke, amikor szaggatja az ostor,
meg az ujonc, ki első
ízben posztol,
meg a gyermek, kit dícsér a tanár
és otthon édes meggybefőttet kóstol.
1935. máj.
Leülepszik, nem illan el
bajom.
Bár munkát fogni, noha mit se tud már,
a szerencsétlen ember ugrabugrál,
mint ketrecében az ijedt majom.
Igy eladott lány töpreng
a hajón,
ha ráeszmélt, hogy pártfogója foglár
s azért a ruha meg a durva boglár,
hogy enyhitsen a brazil óhajon.
Tudja: táncol majd s
gépiesen apróz,
alája nyulhat öklendező matróz,
ölelgethetik, ő már nem ölel.
Néki a gólya síró, tiszta
űrt hoz,
azt is csak addig, mig a csend fülel
s majd nem vágyik és vágyat nem öl el.
1935. máj.
Családunkban a jó a
jövevény.
Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat, –
ezt érti rég, de ostobán, ki gazdag
s ma már sejteni kezdi sok szegény.
Kibomlik végül minden
szövevény.
Csak öntudatlan falazunk a gaznak,
kik dölyffel hisszük magunkat igaznak.
A dallam nem változtat szövegén.
De énekelünk mind teli
torokkal
s edzzük magunkat borokkal, porokkal,
ha kedvünk fanyar, szánk pedig üres.
Erényes lény, ki csalódni
ügyes.
Ugy teli vagyunk apró, maró okkal,
mint szúnyoggal a susogó füzes.
1935. máj.
Légy ostoba. Ne félj. A
szép szabadság
csak ostobaság. Eszméink között
rabon ugrálunk, mint az üldözött
majom, ki tépi ketrecének rácsát.
Légy ostoba. A jóság és a
béke
csak ostobaság. Ami rend lehet,
majd így ülepszik le szíved felett,
mint medrében a folyó söpredéke.
Légy ostoba. Hogy megszólnak,
ne reszkess,
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.
Légy oly ostoba, mint majd a halál.
Nem lehet soha nem igaz
szavad –
jó leszel, erős, békés és szabad
vendég mult s jövő asztalainál.
1935. aug. 6.
Én úgy hallgattam mindig,
mint mesét
a bűnről szóló tanitást. Utána
nevettem is – mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!
Én nem tudtam, hogy annyi
szörnyüség
barlangja szivem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kinálja.
Most már tudom. E
rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szivemben, mint ravatal, feketül.
S ha én nem szólnék,
kinyögné a szájam:
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.
1935. aug. 7.
Boldog hazug, kinek van
istene,
ki rettenetes, de maga a jóság;
kinek sebet kap reszkető keze,
ha leszakitja a tilalmas rózsát.
Boldog hazug – értetlen
szelleme
a meg nem fogant, ártatlan valóság;
pihen rajta a mindenség szeme,
bámulja őt, az öröklét lakósát.
Én nem leltem szivemben,
sem az égben
s e halott fényü istentelenségben
szivdobogással ringatom magam,
kit más-gyötörte anyám
azért vert meg,
mert sápadt kézzel loptam én, a gyermek,
jól tudva már, hogy minden odavan.
1935. aug. 9.
A láng ellibbent a
sötétben,
amint betört a szélroham,
de mi már hallgattunk is régen,
mint az öregek, komolyan,
nekünk nem mondott semmi újat
az a hirtelen zivatar,
belénk nem csapkodtak a gallyak,
minékünk nem volt ravatal
az elfeketült föld s a mennybolt,
mely oszladozni fölfakadt.
(Csak most emlékszem rá, milyen volt!)
Még csak biztató szavakat
sem szóltunk, nem néztünk egymásra,
mint munka után ki leül.
Csak ültünk ott, mi három árva,
ki-ki magában, egyedül.
1935. aug. 12.
Mint gyermek, aki bosszut
esküdött
és felgyujtotta az apai házat
s most idegenség lepi, mint a köd,
s csak annak mellén, aki ellen lázadt,
tudná magát kisírni,
elfödött
arcát mutatni szabad mosolyának, –
oly reménytelenűl erőlködök,
hogy könnyeimre: erényre találjak.
Világot hamvasztottam el
szivemben
és nincs jó szó, mely megrikasson engem,
kuporogva csak várom a csodát,
hogy jöjjön el már az, ki
megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben!
1935. aug.
Zord bűnös vagyok, azt
hiszem,
de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
mért nincs bűnöm, ha van.
Hogy bűnös vagyok, nem
vitás.
De bármit gondolok,
az én bűnöm valami más.
Tán együgyű dolog.
Mint fösvény eltünt
aranyát,
e bűnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
bár szivem nem kemény.
És meg is lelem egy napon
az erény hősein;
s hogy gyónjak, kávézni hivom
meg ismerőseim.
Elmondom: Öltem. Nem
tudom
kit, talán az apám –
elnéztem, amint vére folyt
egy alvadt éjszakán.
Késsel szúrtam. Nem
szinezem,
hisz emberek vagyunk
s mint megdöföttek, hirtelen
majd mi is lerogyunk.
Elmondom. S várom (várni
kell),
ki fut, hogy dolga van;
megnézem, ki tünődik el;
ki retteg boldogan.
És észreveszek valakit,
ki szemmel, melegen
jelez, csak ennyit: Vannak itt
s te nem vagy idegen …
Ám lehet, bűnöm gyermekes
és együgyű nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
s én játszani hagyom.
Én istent nem hiszek s ha
van,
ne fáradjon velem;
majd én föloldozom magam;
ki él, segít nekem.
1935. aug.
Óh emberiség, kit törött
anyám
szenvedni szaporított és nem értett!
Nem rettenek születni ujra érted,
te két milliárd párosult magány!
Láttalak sírni a folyók
fagyán,
mint gyermeket, kit a jég tüze sértett;
láttalak ölni, halni s mint nem éltet,
tündökölni nagy egyházak falán.
Hegyen láttalak és
lapulni ólnál –
szerencsétlen, ki úgy élsz, mintha volnál,
megérdemled, hogy atyád a halál!
Vértelen arravársz, hogy
véred ontsák
s föl-fölmutat a társuló bolondság,
mely téged minden kínban megtalál.
1935. aug.
Cseveg az olló. Néne
nyesi a pázsitot,
guggol. Hátulról nézve
is látni, ásitott.
Rádió nyüzsög. Szárnyak
dongnak az üvegen.
Lágy szellők táncot járnak
a puha füveken.
Az idő semmit játszik,
langy tócsa most, megállt.
Hogy elleng, abból látszik,
hogy remeg a virág.
Én sem tudom már régen,
alszom? vagy dolgozom?
Megterit feleségem
szép fehér abroszon.
Az eget is a tájon
vászonfény lepi el.
Csillog, mert üvegtálon
ül, a földieper.
Boldog vagyok? A kedves
mellettem varrogat
s hallgatjuk, amint elmegy
egy vak tehervonat.
1935 nyara
Ugy érzem, hogy mulik az
idő, hogy bonyolultabb
örömök várnak reám és egyszerübb,
de nem disztelenebb szomoruság, mint a multak,
melyeknek lágy s erős szövedéke most kiterült
előttem, – im e zümmögő
kávéházban várok reátok
óvatosan, lassan s figyelve (multba? jövőbe? nem tudom)
de vizsgán, mint a kutya, ki bár szemmel tartja a gyanusan nyüzsgő világot,
félig ügyel csak, mert másfelől gazdáját várja jelenni a néma uton –
ily félálomszerü
figyelemben, mely egy, noha ketté irányul,
kifelé multra-jövőre, befelé rátok, kis asszony s te kedves barát,
érzem, hogy ti vagytok a gazdám (vagyis illő arányul
veszem e magányos várakozáshoz kettős mosolyotok sugarát)
érzem, hogy ti vagytok a
gazdám, mert egyetlenegy vagytok ti ketten,
kikre várok e sanda jelen gyanus jelenései közt,
mig vöröshaju jellemszinészek kártyákat osztanak felettem,
mérgeket hordanak szerte-körül, nyelik a füstöt, a gőzt …
Lám-lám, nevetve jöttök,
nem tudva, hogy ti vagytok Az, ki eligazitja
az üres keretekben a képeket, melyek hanyag
alakzatai alighogy élnek, máris tubusaikba
surrannának vissza a festékek, a nem-lett multba az ősi anyag.
Üljetek csak ide mellém,
hadd legyünk együtt ujra a hármak,
viduljunk, vonjunk határokat a térben s az óra szerint –
ez a félálom visszahuzódik szivembe, máris ugy rémlik, mint az a gyarmat,
melyet nem láttam s amelynek partján a kenyérfa koronája lágyan meging.
1935. szept. 23.
Tar ágak-bogak rácsai
között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.
Fáradtság üli a
teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.
Itt-ott kedvetlen,
lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.
Batyuba szedte rongyait a
nyár,
a pirosító kedvü oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.
Ki figyelte meg, hogy,
mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?
Tudtam, hogy ősz lesz s
majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.
1935. okt.
Rimánkodik az éghez sok
bolond,
hogy bujjanak beléjük hars erények.
De ők alattomossak és szerények,
suttyomban élnek, harangjuk kolomp.
Én ilyen gyermek nem
vagyok. Fogamban
szaporodik az idegen anyag,
mint a halál is szivemben. Hanyag
társadalmunkra szabatos szavam van.
Mert hordtam téglát kínnal
s jól tudom,
a kín teszi, hogy lett belőle börtön,
melyben időm oly egykedvűen töltöm,
mint fáradt utas pihen féluton.
De majd fölállok s zúgom
nemsokára –
adjátok meg a munka örömét,
adjatok kedvet, nékem nem elég
a munkabér, a munkaerő ára!
Közeledik az én időm. Ha
már
ennyi a kín, világot vált valóra –
én nem csalódom – minden szervem óra,
mely csillagokhoz igazitva jár.
Majd a kiontott vértócsa
fakó lesz
s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt,
majd játszunk békés állatok gyanánt
és emlékezni s meghalni is jó lesz.
1935. okt. 24.
Busulsz-e, Pista?… A
tépett esőben
szél vergődik, mint hálóban a hal …
Busulsz-e, mondd? És játszol-e merően
az uccák lucskos csillámaival?
Én fázom s búsulok.
Arcomba támad
a híg nedvesség s nem hevít harag.
A harag tüzet kér s ellép. A bánat
jön aztán, kémlel és velünk marad.
Figyelmeztet-e munka
közben téged
e bánat, mely énhozzám sír, eseng, –
hogy eltávozott, lassan, mint a vének,
barátod és helyébe ült a csend?
Én is dacolni fogok,
attól félek,
hisz nem ismerem eléggé magam.
De sajnálnám, ha elveszítenélek
s nem kérdezhetném: hát veled mi van?…
Tudtam, hogy örökre
összeveszhet
egy semmiségen két örök barát,
de nem hittem, hogy vélem is megeshet,
ami a halálnál ostobább.
1935. nov. 19.
A föld alól a gyors csirák,
kidugják fejüket,
a fák, mint boltos áruját,
kirakják a rügyet,
kamaszok arcán pattanás,
férfiajkon a csók,
mind egy repeső kapkodás,
a szoknyák lobogók,
s már itt és ott fölhangzanak,
elűzve kínt, fagyot,
a szívbe húzódott szavak,
eszmék és kardalok.
1935 vége
A rengő lomb virágban ég
és készül a gyümölcsre,
a nyilt uccára lép a nép,
hogy végzetét betöltse.
Iramlanak a bogarak,
friss jelszavak repülnek.
S az aranyba vont ég alatt,
– mert beköszönt az ünnep –
a szabadság sétára megy.
Hős népe ágat lenget,
s ő kézenfogva vezeti
szép gyermekét, a rendet!
1935 vége
Ki tiltja meg, hogy
elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben
guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet,
ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit
telefonoztam
s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a
törékeny falvak
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem
el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem
a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik
fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből
vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
1935. nov. 21.
Csomagodat ne bontsd ki,
ha véginségre jutsz.
Azért véredet ontsd ki,
amiért sírni tudsz.
A késő fordulásu
eget mig nézheted,
te lassu jajdulásu,
alkosd meg végzeted.
Amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt,
amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt.
„Hol csavarogsz, te
vásott?”
Aggódva vár reád,
megvetvén elmulásod,
csendes édesanyád.
1935 [?]
Indiában, hol éjjel a
vadak
zöld szeme cikkan át a dzsungelen, –
mikor dédapa is kicsi volt még,
élt egy nagy fejedelem.
Parancsot adott, büszkét,
szigorút:
„Fogjon mindenki szerszámot! Oda,
hol a lombzenére táncot lejt a hold,
épüljön hétszáz ékes palota!”
Hétszáz ékes palota közé
kincstárat vasból rakatott
s a napot akarta ráveretni,
mint óriás, tüzes lakatot.
Hiába szörnyedt el a nép
s kérlelték vének és papok:
„Ami égi, ne hozd a földre!”
A kapu pántja kérte a napot.
Feszült létra a felhő
szélihez.
Megbillent az; a létra leszakadt.
Fogtak sasokat könnyü szekérbe.
A hámot szétszedték dalos madarak.
S míg sürgött irtózva,
serénykedett
a dolgos népek megdöbbent zöme,
kisült a vetés, kigyult a város;
kicsordult a nap lángos özöne.
Mint a zuhatag, hullt alá
a tűz.
Állva száradt el a fejedelem.
S a hétszáz palota helyét elfoglalta
az őserdő egy hűvös éjjelen.
1934–1935 [?]
Harminchat fokos lázban
égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra
mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted,
kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad –
félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!… Te
vacsorádat
hoztad el – kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy,
mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve –
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az
elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
1935/193. dec.
Bűnös
Azért jöttem, hogy
följelentsem
magam, mert nem birom tovább
adni a szendét, ostobát.
Szótlanabb, némább bűne nincsen
enyémnél senkinek, bevallom.
Szeretném, hogyha itt, te vád,
szemtől szemembe mondanád
a bűnt. Mert nem lehet meghalnom.
Vádló
Én legyek bünének tudója
–
mit motyog a reménytelen!
Én csak a bűnöst ismerem,
ki szemét lesüti s kitolja!
Mit vall be? Amit mind tudunk már –
iramló fényt a tengeren,
de bűne íze (rengve lenn)
fogai s ínye között bujkál!
Bíró
Lépj közelébb s figyelj.
A törvény
tudod, betellik szószerint.
A biróság, ha rád tekint,
a tűzön ítél, nem a pörnyén.
Míg eleven bizonyság nincsen,
míg itt nem illan fürge tény,
bár szánlak, fiam, nincs remény,
a bíróság föl kell hogy mentsen.
Vádlott
Óh, nem lehet ilyen
kegyetlen
törvény a tűzön, a vizen!
A bűnt, mely elnémit, hiszen
igy ujra el kéne követnem!
Végtelen semmi vár, tudom jól
s nem bocsánat. Ám ennyiben
nem kényszerithet senkisem,
hogy a bűnt elkövessem ujból.
Vádló
Arcátlan szenvedő! Nem
átalsz
rettegni! Kínod örömét.
A tengerfenék gyönyörét.
Süt a nap és te éjszakát vallsz.
A pocsolyákból száll a pára
hajtván gépeid kerekét
s te mozdulatlan, mint a jég,
akarsz megérni a halálra!
Bíró
Látlak fiam s nem csal a
látszat.
Szemedben könnycsepp ég – hazudsz.
Bánod a bűnt – megbánni tudsz,
így jelzel a cinkos világnak.
Ammiatt az ember bánkódik,
mit nem tett, vagy nem tehetett,
de a bűnt nem bánhatja meg,
mert az igazság megbántódik.
Vádlott
Amit kivántok,
lehetetlen.
Hisz emlékezni sincs időm,
mikor már tűnődnék merőn,
lökdös az éhség tehetetlen.
Belátom, hogy hitvány e bánat,
a gyengeséghez sincs erőm.
Engedjétek – ez nem öröm –
hogy tanúnak hivjam anyámat.
Vádló
Im anyját falta föl
magzatja
vonítva s mohón e cseléd.
Két kézzel tépte emlejét,
ahogy most önmagát szaggatja.
Nem emlékezik arra persze,
mint vette vérét és tejét
s lógatja fondor fafejét,
hogy elhigyjük, nincs bűnre mersze!
Bíró
Anyád meghalt tizenhat
éve
– ezt meg kell állapitani –
le vannak rágva csontjai
és szülőhúsa meg van éve.
Igaz-e hát, hogy őbelőle
táplálkoztál, te hajdani
élősdi kisded. Majd ami
1934–1935
lesz lágy hús s mellé
ifju karalábé
ökör hizik és nő a csalamádé
de az már a mi porunkból fakad
***
mint oroszlán, ki
ketrecében bömböl
az öreg bácsi kerti útat döngöl
***
és testem végül
megbetegedett
mert férfi vagyok és nem tudja senki,
még magam sem, hogy mennyit szenvedek.
***
Egész testében reszket,
mint a gyermek,
kit rajtakaptak, hogy buktát lopott
***
vadász szemünkre lányok
térde les
és haragomb an megölnék egy tündért
holott talált és lukas életünkért
belátom – ölni meg nem érdemes.
***
mint locspocs-fényben a
vastaligákkal
zörgő, seszinü alakok
ugy vonulnak a fejemen által
karácsonyesti gondolatok –
nem éppen olyanok hogy
fönn az egekben
ily talicskákon hozzák a felhőhegyen
a havat libasorban kéklő seregben
az angyalok, hogy inség munka legyen –
nem, hanem
Nem vettem konyakot, se
kekszet
1935