Költemények
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|
|
|
1
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga,
összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak
kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított
fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.
8
Fülelt a csend – egyet
ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.
9
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
1934 első fele
Im, – a hűs udvar
téglakocka
vörösén előbb meglapul,
majd óvatosan, ágra-bogra
oszolva előrenyomul
a szappanosvíz, de
megtorpan
s kis kék fején hol ott, hol itt,
szinte meglátni láthatatlan,
reszkető, apró csápjait,
amint az akadályt leméri.
Fel-alá futkos, mint a rab.
A szappanosvizet eléri
a halál és továbbhalad.
Még megrázza habos
sörényét,
színe reszket, mint ideges
állatok bőre. Sárga fény ég
zöld-kék testén, melyet az est
hamvas ujjával nem talál
már.
Nem lesz. De amíg ott remeg,
semmicske borzongása átjár, –
az én furakvó lelkemet
is megrezgeti vergődése,
én is szállnék s szállna az ág,
a ház, a szalma, felhő és e
sok egymáshoz kötött világ!
1934 nyara
A kövezeten kis csatak
hunyorgott,
megszállták a várost az árnyak
s a sok veréb, mely fölcsipogva forgott,
némán, erősen markolta az ágat,
mert jobban ragaszkodik, aki alszik,
mint az éber, ki tovaszállni kész,
az emberek, a villamosok, taxik
sürögtek, mint az ösztön meg az ész.
Egy kapu alatt egy lányt
csókoltam szájon
s a többi nép közt elvegyültem én,
majd kiváltam, hogy azután kiváljon
sok gondom közül ez a költemény.
Már megformálta lassu tünődésem,
hogy állati búm értelmes, emberi
bánat, mely magát e tündöklésben
hirdetményekben is fölismeri.
1934 nyara
Margitsziget, hol
joghurtot söröztem,
hol csókolóztam állva, séta közben –
Mily drága vagy, lágy röptü
lombjaiddal,
polgári áron enyhült gondjaiddal!…
Mint egeret a macska, a
melegben
csak lestem, egy levélke hátha lebben.
Ugy izlett már a levegő
is régen,
mint állott sör, habja se volt az égen.
Kiléptem hát, hogy
enyhülésre leljek, –
de „Hoch!”-ok zugtak és rekedtebb „Heil!”-ek,
csámpás Wotanok
téglavörös arccal,
több mecklenburgi kisiparos dalkar
zajongta, hogy csak ő van
a világon
és megvalósul a keleti álom!
Barna szmokingban huzták
a zenészek –
de kinek huzták? melyik nép a részeg?
Ezt ők döntsék el, a
felsőbb hatalmak,
akik nem adtak egy pici nyugalmat.
Mert én azon tünődtem
meglepetve,
mért mentem éppen a Margitszigetre?
1934. júl. 21.
Nyári, könnyü szellők,
lányok közt szökellők
szoknyákat libbentők –
játsztok a bokorban,
szalmaszállal porban
boldog gyermekkorban.
***
Hizlalt eső kapirgál
a vastetőn –
csak kotyogj, vén tyúk s immár
költsd ki az én időm.
Te drága anya, tojj s
költs
tojásokat,
aranyos, kék, piros, zöld
gyönge nappalokat!
S én addig várok. Pénzem
nincs semmire.
Szivem ver és ráz; érzem,
hogy’ száll a pihe.
Ráz, ver. Borongva,
hetykén
elhallgatom.
Ez a csavargó gondja
a lukszusvonaton.
Esik, esik fecsegve
s hol ott, hol itt,
mint hálót hal, szelecske
rángatja szálait.
***
Hétért – magamat kérdem –
adsz-e hatot?
Játszom. Azé az érdem,
ki játszhatott.
***
Tollászkodik a sárga lomb
A mennyek langy asszonya hervad
s az ellágyuló őszi talajon
Az ellágyuló őszi talajon
végighever a hervadt levegő
***
távol tar ágak
szerkezetei
tartják keccsel az üres levegőt.
Nedvesedik mélán az
elhagyott
homokbánya, nagy fekete lukak
lélegzenek s a kezdő csillagok
békadudára járják táncukat
Lesz-e nap holnap, mely
békét igér?
És végre munka, mely nem gyötrelem!…
Az ágakról, mint fátyol, lóg a szél,
a szürkület. Én nagyon szeretem.
***
A csipogó árnyakból
fiókáit
összegyüjti a szürkület.
Már ég a lámpa, de még nem világit –
ami fehér volt, szürke lett.
Az ég szine, mint könnyü
női ingben
kék s rózsaszin selyempapir.
1934
Diványon fekszem,
sziszegek:
„Na várjatok!…” S egyszerre hallom
– gyötrően munkát! kenyeret!
kiabálnak az uccasarkon.
S rohanok, majdnem azt sikoltom –
„Várjatok hát! Megyek, megyek!…”
Mit gyerekes dac! Igazi voltom
küzdő, emberi szeretet.
mert megoszlik, mint az
egy-élet
az egy-igazság maga is.
1934. júl. 28. [?]
Mint egy tányér
krumplipaprikás,
lassan gőzölög lusta,
langy estében a piros palás,
rakás falucska.
Itt is, ott is karcsú
füst – remény –
tünődni, merre szálljon,
áll kicsit a kémény küszöbén
és int a tájon.
Akácocskát babrál a
homály.
A fa telt, kicsi keble
beléreszket, csöpp sóhaja száll –
levegő-lepke.
S körülem, míg elfed
hallgatag
a lágy borongás bokra,
ugatások némán hullanak
nagy bársonyokra …
… Lámpát gyújtanak az
asszonyok.
És erőlködve, rángva,
égbe röppenne, mint elnyomott
lélek, a lángja.
El is lobban mind … Egy
fény a rét.
Az anyás hold-világa
elé nyújtja kövér tenyerét
egy bodza-ága.
Örök boldogság forrása
mos
egy rekedt, csorba téglát.
Smaragd Buddha-szobrok harmatos
gyepben a békák.
A vadzab, ki kardot vont
elő,
fejét mélyen lehajtja.
Most a dicsőség és az erő
a repedt pajta …
… Benne csend van. Mintha
valami
elhangzott volna csengve.
Fontolni lehet, nem hallani.
Nincs, csak a csendje.
S ahogy földerül az
értelem,
megérti, hogy itt más szó
nem eshetett, mint ami dereng:
eke és ásó.
Szó, mert velük szólal a
paraszt
napnak, esőnek, földnek.
Szó, mint szóval mondom én el azt
gondos időnek.
Szó, mint csecsemőnek a
mosoly.
Veregetés a lónak.
Szó. De tiszta értelmű, komoly
tagja a szónak …
… Hallgatom az álmodó
falut.
Szorongó álmok szállnak;
meg-megrebbentik az elaludt
árnyú fűszálat.
Alszanak az egek, a
mezők.
Ostorok, csizmák, kések.
Lombok közt a tiszta, tág közök.
S a levélrések.
Alszanak a nyers, nehéz
szavú,
kiszikkadó parasztok.
Dombocskán, mint szívükön a bú,
ülök. Virrasztok.
1934 nyara
Ignotusnak
1
Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat –
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban –
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.
2
Ahogy fölvetem boldog
szememet,
mind följebb oszlanak az egek
s egyszerre elém suhannak itt
gólyákként lengő szavaid,
te hamvadthajú öreg.
És mint a tájon – mosolygok rajtad.
3
Nem érzem én, csak értem
aggodalmad.
S azért tolom el a csendet, hogy belásd,
öreg vagy és nem az elmulást
siratod, mint helyedben én siratnám,
hanem a munkát, a fölszabadulást,
magát az emberi alkotást,
a láthatatlant, mert rátipornak hitvány
és látható hatalmak.
4
Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok,
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szivük dobog.
5
A dolgos test s az alkotó
szellem,
mondd, hogy törhetne egymás ellen?
Az elme, ha megért, megbékül,
de nem nyughatik a szív nélkül.
S az indulat múló görcsökbe vész,
ha föl nem oldja eleve az ész.
Azt hiszem, fáj sok
fölgyűlt éved és
azért a szerető tévedés.
S jobb is volna, ha most elnéznéd velem,
hogy’ köt hálót szellő faleveleken.
6
Már karcsú idomaira
pongyolát ölt a lég.
Az alkony a felhőn fésű …
Ülünk együtt, mint kedves és fia …
A fűben gyepként sarjad a
sötét.
A homály pamutlombjai ingnak.
S mi várjuk, hogy mikor
lesz
látható reszketésű
bennünk az első csillag.
1934. aug. eleje
Hordunk vinnyogó kosarat,
kapálunk reszkető salátát,
vályognak dagasztunk sarat,
szabjuk a divathölgy ruháját,
fejtjük a sertés-oldal háját,
zsírt olvasztunk, libát tömünk
s az est ha bontja lengő táját,
bérünk van, nincsen örömünk.
Hiába emelünk falat
és rakjuk sorsunk kaszárnyáját,
fiúnk uccán, üveg alatt
nézi csak építőkockáját
s ha lányunk babaruhácskáját
kéri – hisz szövetet szövünk –
összeszorítja puha száját –
bérünk van, nincsen örömünk.
Szemünk előtt csak szíj
szalad,
csinálunk kocsit, hozzá pályát,
földben, föld fölött, föld alatt
elültetjük a világ fáját,
begyűjtjük a rét gabonáját
és még büszkék se lehetünk –
tűzbe vetik, vízbe dobálják.
Bérünk van, nincsen örömünk.
A krumpli úgy nő, ha
kapálják!
Ott nincs hiba, hogy küzködünk,
nem az rágja az ember máját.
Bérünk van, nincsen örömünk.
1934. aug.
Az őszi eső szürke kontya
arcomba lóg zilálva, bontva.
Harmadik napja sírja, mondja,
mint tébolyult anya motyogja
– mert csecsre vágyom – rám meredve:
Reátaláltam gyermekemre,
aludj el, édes kedvesem, te,
csitt, csitt, kicsikém, tente, tente …
1934. szept. eleje
A fán a levelek
lassan lengenek.
Már mind görbe, sárga
s konnyadt, puha.
Egy hallgatag madár
köztük föl-le jár,
mintha kalitkája
volna a fa.
Igy csinál lelkem is.
Jár-kel bennem is,
ágról-ágra lépked
egy némaság.
Szállhatnék – nem merek.
Meghajlik, remeg
a gally, vár és lépked
a némaság.
1934. szept.
Szegénység
szennylepleiben
én nyughatatlanul bolyongtam,
sírt, mint a gyermek, a szivem,
víg nép közt egyedül borongtam.
Hol az ágy, melyben megpihen
e fáradt lélek? – Kiáltottam:
Smá Jiszróel!
És leste szolga a szavam,
selyempárnán, hűséges nővel
számláltam marhám, aranyam,
gyarapodtam ésszel, erővel
s amikor adtam, boldogan
mondtam magamban s emelt fővel:
Smá Jiszróel!
És most is akármi jöhet,
dicsőség, sok pénz, nagy betegség;
akárki vethet rám követ
és bár halálos ágyam vessék,
a véghetetlen szeretet
szavát kiáltom, bármi essék:
Smá Jiszróel!
1934 [?]
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember
voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett
némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most
már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
1934. okt.
A szobakonyhán félhomály
van.
Az alkóv mögött szendereg
csücsörgő szájjal, rongy pólyában
s fölnyög néha egy kisgyerek.
Rezeg, rándul, mint őszi
szélben
tócsa a rideg köveken.
Egy kislány, gondolkodva mélyen,
ül a sarokban félszegen.
Csak ketten élnek az
alkóvban,
kiket vágy éltet s gyűlölet.
Bundás kutyával, megkopottan,
Rákóczi-árny az ágy felett.
A kislány hétéves.
Kiszökne
s itt benn ugrálni sem lehet.
A mama lelkére kötötte
ezt a dögöt, a gyermeket.
Futna!… Ám oly nagyon
tünődik,
hogy majdnem elalszik bele.
Erőt is érez, hogy a földig
egy várost lerontson vele.
… Ám dagadt szemét nyitja
s menten
fölsír a csöpp fiúgyerek.
A lányka végigméri; csendben
megmelegíti a tejet.
A kékülő arcú gyerekre
mereven néz és hallgatag.
Fakó haján, mint halott lepke,
lógatja szárnyát a szalag.
Majd az ordító szájba
tolja
a tejes üveg cucliját.
A fiú köhög fuldokolva
s mint bot, ha törik, úgy kiált.
Mint tenger, ráng az apró
termet;
a cucli csöpög, mint a csap;
a lány elveszi és a gyermek
nyel, vonít és utánakap.
Majd ismét a szájába
nyomja,
mert már csak tátog és feszül
s mire az szopva megnyugodna,
kiveszi ajkai közül.
A gyermek nem tudja,
örüljön,
vagy sírjon véghetetlenül;
haragja rázza. A tej följön
kis gyomrából s ajkára ül.
Akárha most született
volna,
oly vörös; fején az erek,
mint pondrók, másznak vonagolva;
lába nagyujja megmered.
Üvölt és hápog; szopna s
retteg.
Inyével a homályba kap.
Csak mikor istenek születtek,
szülőkben kélt ily iszonyat.
A gyermek irtózattól
nyirkos, –
ha adja, miért veszi el?
A leány hideg, mint a gyilkos.
Az udvaron vak énekel.
Így játszik egy félóra
hosszat,
némán és mosolytalanul.
Mikor egy szomszéd nő kopogtat,
megrezzen, mégis válaszul
lágyan szól ki a
hasadékon:
„Tán most kap szegényke fogat!”
Aztán az alkóvba ül s vékony
tíz kis ujjával játszogat.
Az anya este – hetek óta
így van ez – ölébe veszi
fiát, az őt marokra fogja
s az édes tejet nem eszi.
Az üveg láttán sírni kezd
el;
csak az öl erős melegét
kéri s mint roskadt öregember,
reszketve húnyja le szemét.
Az anya nem tudja, mi
lelte,
(kendőjét ekkor veti le).
A kisleánynak perg a nyelve:
„Időben adtam ennie.”
„Mama, engedjen főzni
engem!”
Már frissen, vidoran nyafog.
A mama fáradtan, esetten
érzi, aludni volna jobb …
Éjjel a csillagok nem
égnek,
évszakok sírnak és egek.
Álmában sír az anya s ébred
azt hiszi, sír a kisgyerek.
Azon néma vinnyogás
dermed.
Az anya ágyából kikel –
úgy látja, mosolyog a gyermek,
és megnyugodva alszik el …
Mikor munkába siet
reggel,
készít egy kis tízórait
s indul. A kisleány is felkel
s míg ruhát ölt, fogadkozik.
De nyomja nagy magánya
itt benn,
kín löki – játsszék odakint.
Ismét fölsír a gyermek s minden
előlről kezdődik megint.
1934. nov.
Ez éles, tiszta szürkület
való nekem.
A távolban tar ágak szerkezetei
tartják keccsel az üres levegőt.
A tárgy-egyén mind elválik a többitől,
magába mélyed és talán megsemmisül.
Ki tudja? Válaszolna erre ösztönöm,
de mint az eb, melyet gazdája megszidott
s kedvetlenül borong a rideg udvaron
s ha idegen jő, rávonít, de nem beszél,
olyan most ő. Mihez foghatnék nélküle?
Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés.
Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe
beléfogóznom. – Járni gyermek így tanul.
Hisz gyermek is csupán azért nem lehetek,
mert túlnyügös volnék, makacs és kétszinű,
talán mivelhogy minden ember épp ilyen
ravasz és csökönyös, ha az – hogy tudjam én?
Az egyik rámkacsint s azt mondja, szép fiú
s a másik: randa dög, megint nem dolgozol,
de hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?)
Ez pénzt nyom a kezembe s így szól: Boldogulj,
megértelek, szenvedtem én is eleget
s amaz ellopja tőlem a szemetet is.
Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál,
de észre egyikük sem veszi púpomat,
mit úgy hordok, mint őrült anya magzatát,
amellyel némaságot szűl – azt hiszi ő –
vagy ősi, tiszta űrt. Viselem púpomat
ődöngve én a hemzsegő körútakon
és senki
1934