Irodalomtörténet | Poétika | Források |
Incipit: | Majd szép dolgot mondok, kérlek, meghalljátok |
RPHA-szám: | 4029 |
Szerző: | Sztárai Mihály A verset a szerző látta el névmegjelöléssel. A kolofonban: Sztárai Mihály |
Cím: | Három ifjú példázata |
A szereztetés ideje: | 1549 A kolofonban: Ezerötszáz után, az negyvenkilencben |
Akrosztichon: | A versnek van akrosztichonja. MICHAEL STARINV |
Kolofon: | A versnek van kolofonja. |
A versforma fajtája: | Szótagszámláló, izostrofikus vers. |
Versforma: | a12(6,6), a12(6,6), a17(5,6,6) Keresés erre a rímképletre Keresés erre a szótagszámra |
Dallam: | A vers énekvers. |
Terjedelem: | Terjedelem: 34 versszak |
Irodalmi minta: | 3Esd 3-4 |
Műfaj: | [ vallásos (001) > história (002) > elbeszélő (004) > bibliai (009) ] |
Felekezet: | 100% unitárius (1 db) |
Változat: |
Kritikai kiadás: | ItK 1959. 521 |
Szöveg | Dallam | A szöveg forrása: OTKA K135631 |
Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.
Majd szép dolgot mondok, kérlek, meghalljátok,
És tü mind fejenként azt megtanoljátok,
És mindeneknek nagy bizodalommal megprédikáljátok.
Irja az Esdras pap ezt az ő könyvében,
Régi nagy üdőben még az ótörvénben,
Az igazsághoz való szerelmében és reménségében.
Csoda nagy hatalmas az Darius vala,
Ki az Persiaban pogán császár vala,
Nagy lakodalmot az ő szolgáinak készittetett vala.
Hogy az lakodalmot elvégezték volna,
És felséges császár es elnyugott volna,
Szép három ifjú az császár fejénél imezt mondják vala.
Az, ki mentöl nagyobb bölcs beszédet mondhat,
Ez nagyobb jutalmat az császártól vehet,
Jobb keze felől az császárnak ülhet és ő országolhat.
Erös igen az bor, császár erösb bornál,
Az asszonyállat erösb az császárnál,
De ez világon nincsen erösb állat az egy igazságnál.
Lám szépen megirák ez három beszédet,
Császár feje alá az nagy bölcsességet
Tevék, hogy erről vennének őtölle igaz itéletet,
Sokféle szolgáit császár begyüjteté,
Itélő biráit reggel leülteté,
Ez három irást elejekben veté, vélek itélteté.
Törvényben hivatá az három szép ifjat,
Nagy szépen kérdezi töllök, hogy mit irtak,
És az legelső, ki az borról irt volt, mondá az uraknak:
Az jó bornak, úgymond, nagy hatalma vagyon,
Hogy ő mindeneket megbolondithasson,
Császárt és árvát, szegént és kazdagot együvé számláljon.
Részegében ember lám mind forintra szól,
Semmit nem bánkodik, senkivel nem gondol,
Sem birájával, urával nem gondol, császárral sem gondol.
Igen hivalkodik, igen fuvalkodik,
Igen morgolodik, igen viaskodik,
Salamonkodik, másodnap ezekről meg sem emlékezik.
Nem mondhatnak vala ezeknek ellene,
Azért, hogy az ifjú immár veszteglene,
Az másik ifjú, ki császárról írt volt, állapék elöve.
Urak, sok emberek ez világon vadnak,
Kik nagy sok marhákkal, kazdagsággal bírnak,
Azért mindezek csak az egy császárnak mindnyájan szolgálnak.
Az harmadik ifjú es elöve álla,
Kinek az ő neve Zorobabel vala,
Az urak előtt az asszonyállatról igazságot szóla.
Úgy vagyon az, urak, az császár hatalmas,
Azonképpen esmég az jó bor hatalmas,
De az asszonyállat mind bornál, császárnál higgyétek, hatalmasb.
Ki szülte az császárt, ha nem asszonyállat?
Ki szült mindnyájunkat, ha nem asszonyállat?
Ki tartott minket, és ki nevelt minket, ha nem asszonyállat?
Asszonyállat szülte, kik szőlőt kapálnak,
Minden embereknek, kik inget csinálnak,
És nállok nélkül ez földi emberek meg nem maradhatnak.
Aranynál, ezüstnél lám ő drágalátosb,
Drágagyöngynél, kőnél nyilván kévánatosb,
Minden szépségnél, minden ékességnél nyilván szerelmetesb.
Ha kinek ezüsti, aranya sok leend,
És annak előve egy szép asszony menend,
Minden marháját ottan elfelejti, ha reá tekintend.
Ezért atyját, anyját az ember elhagyja,
Ki kicsinkorából őtet feltartotta,
És önnön magát felesége mellé köti és foglalja.
Azért ne bánjátok, hogy tü ezt halljátok,
Birnak tü véletek, azt nyilván tudjátok,
És én ezt jobban majd megbizonyítom, hogy ha kévánjátok.
Hatalmas a császár, ki mindennek szolgál,
Senki őt nem bántja, sem ellene nem szol,
Sőt minden ember császár elött állván igen reszketve áll.
De szememmel láttam az császárné asszont,
Hogy király fejéből koronát kivötte,
Fejében tötte s gyenge bal kezével űtet arcul verte.
Császár szája tátva csak reá néz vala,
Mert ő szerelmében álmélkodik vala,
Sőt még őneki hizelkedik vala, kedvét ója vala.
Ez beszédet hallván egymásra nézének,
Semmit űk ezekre nem felelhetének,
Az igazságról még azon ifjútól ilyen szot vevének:
Az igazság, urak, nagyobb mindezeknél,
Erősb és hatalmasb minden embereknél,
Asszonyembernél, bornál és császárnál, mert vagyon Istennél.
Lám mind az egész föld kéván igazságot,
Az ég is peniglen áldja igazságot,
Mert nem találtak lám az igazságban semmi hamisságot.
Császár penig bűnös, és minden emberek,
Azonképpen penig az asszonyemberek,
Az hamissággal nyilván rakva vagyon ő cselekedetek.
És hamisságokban lám ők mind elvesznek,
Ha az igazságnak ők nem engedendnek,
Mert az igazság igaz vallást kéván minden emberektől.
Az igazság lészen örökkön örökké,
Mert az Isten lészen örökkön örökké,
És az igazság megmarad ővele örökkön örökké.
Az császár ezt hallá, oly igen csodálá,
Az ifjat azonnal megajándékozá,
Mellé ülteté, és ő országában főemberré tevé.
Ezt az nagy Úristen megiratta nekünk,
Hogy az igazságnak mindnyájan engedjünk,
Hogy mi mindnyájan az igazság által örökké élhessünk.
Ezerötszáz után az negyvenkilencben
Az Sztáray Mihály szerzé ezt versekben,
Az igazsághoz való szerelmében és reménségében.
Majd szép dolgot mondok, kérlek, meghalljátok,
És tü mind fejenként azt megtanoljátok,
És mindeneknek nagy bizodalommal megprédikáljátok.
Irja az Esdras pap ezt az ő könyvében,
Régi nagy üdőben még az ótörvénben,
Az igazsághoz való szerelmében és reménségében.
Csoda nagy hatalmas az Darius vala,
Ki az Persiaban pogán császár vala,
Nagy lakodalmot az ő szolgáinak készittetett vala.
Hogy az lakodalmot elvégezték volna,
És felséges császár es elnyugott volna,
Szép három ifjú az császár fejénél imezt mondják vala.
Az, ki mentöl nagyobb bölcs beszédet mondhat,
Ez nagyobb jutalmat az császártól vehet,
Jobb keze felől az császárnak ülhet és ő országolhat.
Erös igen az bor, császár erösb bornál,
Az asszonyállat erösb az császárnál,
De ez világon nincsen erösb állat az egy igazságnál.
Lám szépen megirák ez három beszédet,
Császár feje alá az nagy bölcsességet
Tevék, hogy erről vennének őtölle igaz itéletet,
Sokféle szolgáit császár begyüjteté,
Itélő biráit reggel leülteté,
Ez három irást elejekben veté, vélek itélteté.
Törvényben hivatá az három szép ifjat,
Nagy szépen kérdezi töllök, hogy mit irtak,
És az legelső, ki az borról irt volt, mondá az uraknak:
Az jó bornak, úgymond, nagy hatalma vagyon,
Hogy ő mindeneket megbolondithasson,
Császárt és árvát, szegént és kazdagot együvé számláljon.
Részegében ember lám mind forintra szól,
Semmit nem bánkodik, senkivel nem gondol,
Sem birájával, urával nem gondol, császárral sem gondol.
Igen hivalkodik, igen fuvalkodik,
Igen morgolodik, igen viaskodik,
Salamonkodik, másodnap ezekről meg sem emlékezik.
Nem mondhatnak vala ezeknek ellene,
Azért, hogy az ifjú immár veszteglene,
Az másik ifjú, ki császárról írt volt, állapék elöve.
Urak, sok emberek ez világon vadnak,
Kik nagy sok marhákkal, kazdagsággal bírnak,
Azért mindezek csak az egy császárnak mindnyájan szolgálnak.
Az harmadik ifjú es elöve álla,
Kinek az ő neve Zorobabel vala,
Az urak előtt az asszonyállatról igazságot szóla.
Úgy vagyon az, urak, az császár hatalmas,
Azonképpen esmég az jó bor hatalmas,
De az asszonyállat mind bornál, császárnál higgyétek, hatalmasb.
Ki szülte az császárt, ha nem asszonyállat?
Ki szült mindnyájunkat, ha nem asszonyállat?
Ki tartott minket, és ki nevelt minket, ha nem asszonyállat?
Asszonyállat szülte, kik szőlőt kapálnak,
Minden embereknek, kik inget csinálnak,
És nállok nélkül ez földi emberek meg nem maradhatnak.
Aranynál, ezüstnél lám ő drágalátosb,
Drágagyöngynél, kőnél nyilván kévánatosb,
Minden szépségnél, minden ékességnél nyilván szerelmetesb.
Ha kinek ezüsti, aranya sok leend,
És annak előve egy szép asszony menend,
Minden marháját ottan elfelejti, ha reá tekintend.
Ezért atyját, anyját az ember elhagyja,
Ki kicsinkorából őtet feltartotta,
És önnön magát felesége mellé köti és foglalja.
Azért ne bánjátok, hogy tü ezt halljátok,
Birnak tü véletek, azt nyilván tudjátok,
És én ezt jobban majd megbizonyítom, hogy ha kévánjátok.
Hatalmas a császár, ki mindennek szolgál,
Senki őt nem bántja, sem ellene nem szol,
Sőt minden ember császár elött állván igen reszketve áll.
De szememmel láttam az császárné asszont,
Hogy király fejéből koronát kivötte,
Fejében tötte s gyenge bal kezével űtet arcul verte.
Császár szája tátva csak reá néz vala,
Mert ő szerelmében álmélkodik vala,
Sőt még őneki hizelkedik vala, kedvét ója vala.
Ez beszédet hallván egymásra nézének,
Semmit űk ezekre nem felelhetének,
Az igazságról még azon ifjútól ilyen szot vevének:
Az igazság, urak, nagyobb mindezeknél,
Erősb és hatalmasb minden embereknél,
Asszonyembernél, bornál és császárnál, mert vagyon Istennél.
Lám mind az egész föld kéván igazságot,
Az ég is peniglen áldja igazságot,
Mert nem találtak lám az igazságban semmi hamisságot.
Császár penig bűnös, és minden emberek,
Azonképpen penig az asszonyemberek,
Az hamissággal nyilván rakva vagyon ő cselekedetek.
És hamisságokban lám ők mind elvesznek,
Ha az igazságnak ők nem engedendnek,
Mert az igazság igaz vallást kéván minden emberektől.
Az igazság lészen örökkön örökké,
Mert az Isten lészen örökkön örökké,
És az igazság megmarad ővele örökkön örökké.
Az császár ezt hallá, oly igen csodálá,
Az ifjat azonnal megajándékozá,
Mellé ülteté, és ő országában főemberré tevé.
Ezt az nagy Úristen megiratta nekünk,
Hogy az igazságnak mindnyájan engedjünk,
Hogy mi mindnyájan az igazság által örökké élhessünk.
Ezerötszáz után az negyvenkilencben
Az Sztáray Mihály szerzé ezt versekben,
Az igazsághoz való szerelmében és reménségében.