Beythe András, Neked, Magyarország, egy éneket mondok (RPHA 4020)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Néked, Magyarország, egy éneket mondok,
Kinek urak mássát még nem hallottátok,
Jeroboámról és Amaziásról szólok,
Ámós prófétáról csoda példát mondok.

Az Jeroboám Salamonnak szolgája,
Országának adóbeszedő ravója,
Mint egy nagyságos úr, olyan az országban,
Erős, hadakozó, híres ez világban.

De ennél is Isten feljebb magasztalá,
Mert Achija által királlyá választá,
Salamon országát hogy kettészakasztaná,
Tized részit szintén őnékie adná.

Az Achija által így szóla az Isten:
„Megbüntetem az én népemet, én Isten,
Mert el nem szenvedem, úgy legyen igaz Isten,
Azért, hogy engemet elhagyott az én népem.

Sidoniusoknak bálvány istenének,
És a moabiták bálvány istenének,
Az Ammon fiai bálvány istenének,
Ennyi bálványoknak mert szolgálni kezdének.

De noha nem veszem mind el Salamontól,
Salamon fiától, Roboám királytól,
De nem adok többet, hanem csak Judától
És akik származtak az Benjámintól.

Juda nemzetségét mert kiválasztottam,
És a többi közül én magamnak hattam,
Hogy Jeruzsálemben vélek ennen magam,
Meg is ismertessem, és tiszteltessem magam.

Néktek csakhogy amit immár parancsoltam,
A Moyses által amely törvényt adtam,
Azhová minemű tiszteletet hattam,
Arra rá vigyáztass, hogy meg ne bántassam.

Állandó leszen így, higgyed, királyságod,
Híred, neved lészen és nagy méltóságod,
És tíz nemzet lészen az te királyságod,
Senki el nem veszi az te koronádot.”

De mint esék dolga az Jeroboámnak,
Az Salamon király vitéz szolgájának,
Az Istentől rendelt felséges királynak,
Lőn nagy haragja rá Salamon királynak.

Azért el kelleték menni más országban,
Futa király előtt Egyiptom országban,
Kinek haláláig marada Egyiptomban,
Pharahó királynak az ő udvarában.

Salamon halála után hazajővén,
Az Izrael népe úgyan érte küldvén,
Roboám immáron akkor király lévén,
Az király székben atyja helyében ülvén.

De mikor királynak az Izrael népe
Őt nem szeretnéje, lőn egy nagy gyűlése,
Roboám királynak mert kegyetlensége,
Elviselhetetlen vala nehézsége.

Ím azért követet küldének hozzája,
Kérvén Izraelnek minden sokasága,
ogyha őfelsége azt felfogadnája,
Nyomorúságokat hogy meggondolnája.

Nagy summa adóját és sok szolgálatját
Mert az ő atyjának ő nehéz igáját,
El nem viselhetnék kemény sarcolását,
És megmondhatatlan ő sok kívánságát.

Azért őfelsége ha azt cselekedné,
Hogy valamennyire megkönnyebbítené,
Az sok szolgálatot ha megkevesebbítené,
Az adót is hogyha megkevesítené:

Drága nagy jó néven mind az ország venné,
Szolgálatjukat őfelsége is venné,
De ha őfelsége ezt nem cselekedné,
Végre ez nemzetség neki meg nem köszönné.

Azért hallván a király vén eszes tanácsit,
Hívatá mindjárást atyja tanácsosit,
Az népnek véneit, eszeseit, bölcseit,
Hogy erre őnéki mit kellene felelni.

Szólanak mind egybe és mondának néki:
„Tartozol e népnek engedni s szolgálni,
Törvényt, igazságot mindennek szolgáltatni,
És így a jobbágy is jobb kedvvel fog szolgálni.”

De vének tanácsa nem tetszik királynak,
Szóla azért hamar ifjú tanácsinak,
Az kevély ifjaknak, csélcsapó hazugoknak,
Kik gonosz tanácsot adának királynak.

Így felele azért király követeknek,
Szavokat fogadván az hízelkedőknek:
„Én még atyámnál is titeket jobban verlek,
És sokkal annál is többre erőltetlek."

Nem tetszék az válasz a tíz nemzetségeknek,
Azért a királytól ők pártot ütének,
Visszavonást, nagyot az országban szerzének,
Más királyt maguknak ők is emelének.

Az Jeroboám lőn Izrael királya,
Rechabeám hogy volna Judának királya,
Az Amaziás lőn Jeroboám papja,
Ki ellen az Ámós próféta támada.

De hallj csoda dolgot: immár az országban
Két király támada egyik a másikra,
Egy országban mert egy király elég volna;
Azon elijede Jeroboám magában.

Azért így gondola hamar ő dolgára,
Egy gyűlést hirdete hamar országában,
Hogy az hit dolgáról módot és törvényt szabna,
Kiben minden ember őalatta maradna.

S szóla az országnak ilyenképpen, mondván:
„Jeruzsálem tőlünk, látjátok, távol van,
Sokban telik néktek annyira följárván,
Áldozni akarván és ott imádkozván.

De én, ihon, jobbat mondok, halljátok meg,
Kérlek jó híveim, hogy fogadjátok meg,
Hasznosb ez tinéktek, kérlek, hogy higgyétek meg,
Amit én tinéktek mondok, értsétek meg.

Ihon én két borjút aranyból öntettem,
Mindeképpen szépen megékesítettem,
Nagy sok kincsem ettől én nem kéméllettem,
Ezt én mind a kettőt tinéktek öntettem.

Az egyiket Dánban, másikat Béthelben
Helyheztettem szépen, úgymint közitekben,
Hogy ezek legyenek az Isten képiben,
Az ki Egyiptomból kihoza békében.

Szólok majd ezennel Amaziással is,
Béthelben és Dánban az több papokkal is,
Nem gondolok semmit az prófétákkal is,
Kik Jeruzsálemben laknak s tanítnak is.

Járjon minden ember csak Béthelben s Dánban,
Ezután ne menjen senki országomban
Föl Jeruzsálemben, az Isten templomában,
Itt is azon Istent megtalálni Dánban.

És egyenlőképpen tisztelhetni itt is,
Mint Jeruzsálemben, itt is, Béthelben is;
Ott az frigyládánál, itt a borjúnál is,
Mert, nám, mindenütt van, hát jelen van itt is.

Reménylem is bizony, hogy még az Isten is
Fogja nagy jó néven venni éntőlem is,
Hogy majd oltárokat és szép kápolnákat is
Rakatok mind hegyen, völgyön, fák alatt is.

Oda mindennemű ünnepet is szerzek,
Egyházi szolgákat, papokat is szerzek,
Köztük törvényeket, egyezséget is szerzek,
Kinek először is subscribálni kezdek.

Bizonyságim vagytok erről, urak, nékem,
Hogy én ezt a hitet nem újonan költöm,
Hanem ama régi szent atyáktól veszem,
Akiket akarok mind holtig követnem.

Olyan legyen a mi istentiszteletünk,
Mint az Egyiptomban és pusztában éltünk,
Holott borjúképet aranyból öntettünk,
Ki előtt áldoztunk és ott imádkoztunk.

Ám akárki lássa, akármit kövessen,
Ebben ha országunk egyezségben leszen,
Sehonnan bántásunk ellenségtől nem leszen,
Több országokkal is egyezségben leszünk.”

Mikor a gyűlésben ezt Jeroboámtól,
Meghallották volna urak a királytól,
Lőn egy nagy zöndülés mind a sok uraktól,
Kiből következék ilyes dolog azoktól.

Némelyek mondának az Jeroboámnak:
„Méltó kívánsága vagyon nagyságodnak,
Azki nem állana ez jó királyságnak
És nem subscribálna ennek a vallásnak,

Az Jeroboámnak ellensége legyen,
Az hamis vallású, hamis hitű legyen,
Ha predikátor is, az is eretnek legyen,
A mi országunkban kenyere ne legyen.

De még maradása és háza se legyen,
Még akit adtunk is, nám anélkül legyen,
Mert a mi vallásunk ugyanazon legyen,
Valamit a király mondott, mind úgy legyen.

Azért, ím, mi készek vagyunk subscribálni,
Kezünk írásával megerősíteni,
Szükség leszen melletted feltámadni,
Aki nem akarna ennek subscribálni.”

Sokan hogy ezt hallák, megszomorodának,
Szívükben, lelkükben megháborodának,
Az égben tekintvén felfohászkodának,
És nagy keservesen könnyhullatva mondának:

,,De mi dolog, uram, felséges Úristen,
Hogy ezt elszenveded ilyen békességben,
Ím, akik ezelőtt valánk nagy egyezségben,
És nagy szeretetben, hitben, békességben,

Ím, majd egymás között esünk gyűlölségben,
Az igaz bíró felől esünk majd kétségben,
Mert az Jeroboám van nagy tévelygésben,
Csaknem rettenetes nagy eretnekségben.

Amely borjúképet egyiptombéliek,
Azután a zsidók, a pusztabeliek
Csináltak, imádtak, kiért elvesztenek,
Országok, városok kiért sokat vesztek,

Szintén ugyanazont majd még felépíték,
Annyira, hogy úgyan még azt is hirdeték,
Hogy ismég a régi tévelygést előveszik,
Ha ezt kedvük szerint véghez nem vihetik.

Igaz Isten, ki vagy seregeknek ura,
Te tisztességednek megoltalmazója,
Úgy légy, igaz Isten, légy ennek rontója,
És megbüntetője, aki ennek oka!”

Ezzel Jeroboám semmit nem gondola,
Noha sokat ilyent fülével hall vala,
Mert az ördög szintén megvakította vala,
Hogy az igazságnak helyt nem adhat vala.

Rágondola azért az ő dolgára,
Bízá minden dolgát Amaziás papra,
Egy tudatlan, bolond, Béthel-beli papra,
Ki méltóbb volt volna disznópásztorságra.

Ennél bolondabbat, nám, ember nem látott,
Mert a prófétáknak az ő írásokat,
Oly igen gyűlöli prédikálásokat,
Hogy eretnekségnek mondja mindazokat.

Csuda, a magáé mely nagy szépnek tetszik,
Maga mint tar varjú, úgy kakukdogálik,
Emberek mindenek csak csúfolják, nevetik,
De Jeroboámnak oh, mely igen tetszik.

Ennél rosszabb dolog, jobbat nem illetett,
Zsák meglelé foltját, ugyanilyen kellett,
Követet király is jobbat nem érdemlett,
Szégyent mert nagyobbat vallani nem kellett.

Szólítá azért ezt, s mond a király néki:
„Hamar az én szómmal egy gyűlést kell tenni,
Az papokat reá mind be kell gyűjteni,
Az hit dolgát köztük el kell igazgatni.

Nálam mert tudva van, hogy vannak oly papok,
Kik nem prédikálják azt, amit én vallok,
De ihon egy könyvem vagyon, akit vallok,
Azoknak is ide kell subscribálniok.

Azki pedig ide nem akarna írni,
Nem gondolok vele, nem kell erőltetni,
Csakhogy ha valaki nem akar subscribálni,
Jószágomból azon mindjárt ki kell adni.

Dánban, akár pedig Béthelben gyűljetek,
Akár Bersabában, Gilgálban gyűljetek,
Ott mindenikében én városomban lesztek,
Étel-ital nélkül nem is szűkölködtök.

Az könyvet pediglen oda vigyed veled,
Kérlek, hogy házadnál otthon ne felejtsed,
Mint a két szemedet, aztat úgy őrizzed,
Mint kit több urak is immár bévettenek.

Sehol Izráelben oly hercegség nincsen,
Sehol oly vármegye, oly pap, barát nincsen,
Ebben a kis könyvben kinek a neve nincsen:
Eretnek, akinek neve itt nem lészen.

De annak fölötte, ládde, mi van ebben,
Mózes írása, árnyéka van ebben,
Nagy sok bálványozás eretnekség ebben,
Kancsa, ostya, kelyhe, kurva köcöléje.

Igaz, hogy mindebben immáron vég volna,
Mert, Istennek hála, a nap fölkölt vala,
De senkinek senki azt ne mutogassa,
Hanem minden csak ezt a könyvet prédikálja.

Ím, ha véghezviszed, haszna, ím, ez lészen:
Jövödelmed néked Béthelben nagy lészen,
És az igazságnál sokkal hasznosabb lészen,
Mind néked s mind nékem sokkal is jobb lészen.

Ez előtt is nekünk csak ez kellett volna,
Országunk lett volna, nagyobb is lett volna,
Minden tudatlan pap becsületben lett volna,
Bár Jeruzsálemben tanulni ne ment volna.”

„Ráfelelek - mondja az Amaziás pap -,
Ebben az országban sohol nem lesz oly pap,
Ki ezen a könyvön nagy örömest nem kap,
Mert kegyelmességén nagyságodnak nem kap.”

Egy gyűlést hirdete hamar Amaziás,
Kire mindenfelől lőn oly nagy kiáltás,
Hogy a magas égben felhata a kiáltás,
Mert e lőn a gyűlés igen nagy botránkozás.

Csoda nagy haraggal szeme elmeresztvén,
Füle mint szamárnak vagyon leeresztvén,
Morog ő magában bejövén a gyűlésben,
A Béthel-beli pap, Amaziás követségben.

Ennek a haragja oly, mint a medvének,
Nem kell haragjában semmi ő kedvének,
A papok előtte mindnyájan felkelének,
Legfő helyt őneki mindjárt engedének.

Szólni amint tuda a gyűlésben, monda:
„Tudjátok-e papok, mi lennénk az oka,
Hogy most ide gyűltünk Béthel városába,
Ez az én kegyelmes uram parancsolatja.

Isten a ti apró sok scholáitokat,
Elvesztette volna predikálástokat,
Nám, én elbúsulék, hogy szót nem fogadtok,
Bizony megakadtok, tanítlak, ha kezemben akattok.

Ám az én kegyelmes uram városában,
Elpusztult a schola Béthel városában,
Oly igen haragszom, hogy minden faluban
Oskolát tartotok itt a tartományban.

Nem akarom azért, hogy minden faluban
Mesterdeák légyen ebben az országban,
Hanem csak fő-fő kerített városokban,
A Jeruzsálemben és Béthelben, Dánban.

Oh mely igen bánom az prófétákat,
Hogy prédikáljátok az ő írásokat,
Mintha már valamit ti ahhoz tudnátok,
Abból is megtetszik, hogy eretnekek vagytok.

Senkitől énnekem nem kell ebben félnem,
Sem pedig Istentől, ördögtől rettegnem,
Amit én akarok indítanom, kezdenem
Mert az Jeroboám kegyelmes uram nekem.

Ihon ezt a könyvet, papok, látjátok-é?
Vajon kié légyen, papok, tudjátok-é?
Ennek az ő hírét, papok, hallottátok-é?
Ez az én kegyelmes nagyságos uramé.

Oly hit, oly tudomány, oly vallás van ebben,
Hogy tévelygés semmiféle nincsen ebben,
Hogy mi kicsiny van is, eltűrhető ebben,
Azért, csakhogy legyünk mindnyájan egyezségben.

Azt hagyja a király és azt parancsolja
Mindeniteknek, akik laktok jószágában,
Sőt azon kívül is, kik birodalmában,
Vagytok szerint-szerte egyházi szolgálatban,

Nosza, hogy mindjárást ezt aláírjátok,
Az ő vallására, hitére álljatok,
A községet is hogy mind így tanítsátok,
És Jeruzsálembe fel ne bocsássátok.

Nem erőltet senkit uram őnagysága,
Csak kér benneteket és int őnagysága,
Hogy keze írását vesse csak alája,
Aki jószágában akar maradnia.

Ennek több urak is immár subscribáltak,
Egyiptom országban papok akik voltak,
Osztán a pusztában atyáink kik voltak,
Ennek mind fejenként még akkor subscribáltak.

Senki közülök is magát ki ne vonja,
Valaki közülük, hogy nem subscribálna,
Mert valaki ennek ellene ám mondana,
Nem lészen királynak soha bizony barátja.”

Lehajtják mindnyájan papok a fejeket,
Némelyek az égben felveték szemeket,
Mert megkeseríté ez az ő szíveket,
Monda azért egyik, úgymint őközülök:

„Énnekem nem tetszik, Amaziás uram,
Megbocsássa nékem szentséged, jó uram,
Az oskolák felől mit mondtál, jó uram,
Az prófétákról is valamit mondál, jó uram.”

Oh, annál is inkább mind elharaguvék
Az Amaziás pap, monda: „Ím, mint veszék,
Nem gondolok vele, mert róla ha tehetnék,
Papot és deákot vágni, ölni nem szánnék.”

Neki immár, aki szólni kezde, mondá:
„Szentséged a könyvről pedig amit monda,
Mi, akik lakozunk az úrnak jószágában,
Egyebet se merünk cselekedni abban.

Ha szintén ezelőtt mást prédikáltunk is,
Lelkiesméretünk, ha most vádolna is,
De a Szentírással ha szintén nem egyez is,
Semmit nem gondolunk úgyan ezekkel is.

Azért, mert hogy nem mint az úr jószágából,
Hogy nem elbújdosnánk az ő jószágából,
És kiesnénk ilyen hasznos plebánusságból,
Mi nem vonogatjuk kezünk subscribálástól.

Régen, hogy lakott volt Juda országában,
Göncön, az Alföldön egy plébánusságban,
Isten bizonyságom, ki lakik mennyországban,
Én soha nem voltam ilyen hamis vallásban.

De hogy Isten hoza az úr jószágában,
Jeroboám király fényes udvarában,
Látám, hogy előbbi én igaz vallásomban,
Nem kellek királynak, abban a tudományban.

Ugyanakkor mindjárt abból én kiválék,
Egyszer kedve szerént hogy én prédikálék,
Vallásom az úrnak őnagyságának tetszék,
Hála az Istennek, avval én nagy jól járék.

Szépen mindjárt engem megajándékoza,
Örökséget, házat és jószágot ada,
Ilyen jámbor úrnak ki ördög nem szolgálna?
Add ide a könyvet, hadd írjak alája!”

Némelyek pediglen mondának a gyűlésben:
„Mi nem subscribálunk ebben a jó könyvben,
Amaz egyiptomi sötétség vagyon ebben,
Kiből régen minket kihozott az Úristen.

Ami szegény régi atyáink e pusztában,
Mikor valának még nagy homályosságban,
Ilyen dolgot azok szegények a pusztában,
Áron pap mikor volna delirálásban.

De Mojzes mikor lejöve a hegyről,
Szóla Áron pappal, kit megfedde erről,
Hogy elfeledkezett Isten törvényéről,
Azért ám a borjút eltörlé ez földről.

Azért is az Isten népét megbünteté,
Mert a bálványozást el nem szenvedheté,
Azért is titeket nagyon meg nem verne,
Nem lenne az Isten igaz, hogyha elszenvedné.”

Semmit ennél többet ám nem mondhatának,
A gyűlésből mindjárt kitaszíttatának,
Akik a könyv alá kezekkel nem írának,
Az úr jószágából nékik búcsút adának.

Dicsőíték ezek fölszóval az Istent,
Bizonyságul hívták az mennyet és földet,
Hogy készek elmenni inkább mindenönnént,
Hogynem mint bevenni ezt az átkozott könyvet.

Ingyen, mert Istennek sokkal jobb engedni,
Hogynem mint embernek ilyen kedvét tenni,
És az idvességes tudományt eltitkolni,
Végre is miatta osztán kétségben esni.

„Felséges Úristen, titkoknak tudója,
Szíveknek, veséknek vagy általlátója,
A botránkozásnak, látod, nem vagyunk oka,
A parancsolásnak is nem vagyunk indítója.

Ez amit megmondott az Istennek fia,
Hogy oly botránkozás jön még e világra,
Hogy a választottak, ha lehetséges volna,
Kétségben esnének, tévelygésnek miatta.

Ráfelelt arra is az Istennek fia,
A botránkozásnak hogy aki lesz oka,
Jaj, mert el kelletik annak kárhoznia,
Judással örökkén pokolban kínlódnia.”

Ezt hogy Jeroboám hallá, megbúsula,
Mert az Amaziás már jobban fúdalja,
Az ajakát tél-túl úgyan harapdogálja,
Kik nem subscribáltak, erősen búcsúztatja.

Nagy sokan a hívek, akik a borjúnak,
Nem hajtottak térdet eddig még a Bálnak,
Ezt hallván Istenhez felfohászkodának,
Átkozzák oly igen fejét a királynak:

„Csak egy óráig is, Isten, ne éltessed,
E fejében inkább megverd, elveszessed,
Hogyha meg nem térend, ezent megbüntessed,
Úgy légy igaz Isten, hogy el ne szenvedjed!"

Már akiket számkivetének, búcsúzának,
Sírva az országban té-tova bujdosnak,
Ha valahol szállást és helyt találnának,
De ott az országban helyt nékik nem adának.

Ihon ez volt, amit az Istennek fia
Megjövendöllött volt, hogy néki szállása,
Az ő híveivel e földön hajléka
Csak annyi sem lenne, hová fejét lehajtsa.

Titeket kivetnek, és ugyan kirekesztnek,
Üldöznek, kergetnek, de még meg is ölnek,
Avval, hogy Istennek áldozatot tennének,
Megmondta a Krisztus ezt az ő híveinek.

Őtet, mert az Atyát, sem engem, ő szent fiát,
Az két természetben egy személyem voltát,
Az két természetnek elválhatatlan módját,
Nem ösmerik igaz tiszteletemnek módját.

Látják azt mindenek, hogy sírtok és zokogtok,
Mintegy gyermekszülő asszonyi állatok,
Mert eljött tinéktek a ti végórátok,
De leszen oly idő, hogy örömre változtok.

De bezzeg ugyanez a ti koszorútok,
Valakik kegyesen élnie akartok,
Kiért hervadatlan leszen koronátok,
Ha az igazságban mindvégig megmaradtok.

Örülnek oly igen az Amaziások,
Velük egyetemben az Jeroboámok,
Hogy széjjel bujdosnak sok predikátorok,
Kik nem akarának velek subscribálniok.

Szent Dávid azt mondja egy dicséretiben:
„Örüljetek ti is a nagy Úristenben,
Akik dicsekedtek szívetekben, lelketekben,
Mert nem hágy az Isten semmi szükségtekben.

Énrólam valaki (Krisztus is azt mondja)
Fogadást nem tészen, ha ki reáfogja,
Én is vallást tészek arról szent országomba,
De ha megtagadand, megtagadom mennyországba.

Ne féljetek attól, ki csak testekkel bír,
Lelketekkel pedig egy mákszemet sem bír,
Féljetek de attól, aki mindenekkel bír,
Ki még a pokollal és ördögökkel is bír.

Gyűljenek egyben bár királyok, fejedelmek,
Tanácskozzanak bár és fenekedjenek,
De hiában valót, lássák, ne végezzenek,
Mert ők az Úr ellen semmit nem tehetnek.

Ennek ő haragja olyan, mint oroszlánnak,
A pálcája olyan, kit vasból csináltak,
Kik tisztességében ekképpen praktikálnak,
Mint a föld fazekak, össze úgy rontatnak.

Mondjam az Istennek immár egy csuda dolgát,
Ki megoltalmazza az ő igazságát,
De megfeddi, el is veszti a bálványozást,
Mind Jeroboámot, mind pedig Amaziást.

Parancsolá Isten hamar az Ámósnak,
Ki csorda pásztora vala Tekoának,
Az Izrael földén egy szegény falucskának,
Hogy felkelvén, hagyna békét a pásztorságnak.

Régtől fogva, mert az Izraelnek népe,
Elszakadott volna tőle az ő népe,
Jeroboám pedig és Amaziás bűne,
Azért predikálna ezeknek ellene.

Ám nem mere Ámós egyebet tenni benne,
Azért hogy felkele, elméne Béthelbe,
Kezde predikálni oly igen ott Béthelben,
Hogy kimene hamar Amaziás fülébe.

Ezért az Amaziás hallván elijede,
Hamar a királynak titkon elizene,
Mondván, hogy az Ámós összeesküdt ellene,
Kezének miatta hogy meghalni kellene.

De annakfölötte hogy még Izraelnek is
El kellene veszni, meg az országnak is,
Kinek tanítását nem viselheti a föld is,
Hamar azért vegye elejét a király is.

Igen hamar hogy megfogassa s megölesse,
Vagy mint eretneket tűzre ítéltesse,
Vagy pedig a fejét érette elüttesse,
Hogy ellene eztet merte cselekednie.

Csuda mester, higgyed, a pokolbeli ördög,
Csuda, ha hazudni nem tudna az ördög,
Ím miképpen csélcsap és hazud az ördög,
Ámós prófétára ím mit fog az ördög.

Tudniillik, hogy már a királyt fenyegetné,
Hogy fegyverrel őtet ő maga megölné,
És az országot is elrablaná, vesztené,
Maga ezt az Isten igéjéből meríté.

Imitt pedig Amaziás, ahol azt mondja,
Hogy Ámós próféta oly hitet vallana,
És tudományt olyat hirdetne s prédikálna,
Ki miatt az ország elveszne, elpusztulna.

Olyan, mint a zsidók és az írástudók,
Mondják vala régen a farizeusok:
„Eljőnek messzünnen - úgymond - a pogányok,
Akik elpusztítják a mi városinkat,

Porrá teszik a mi drága szép templominkat,
Ha magát a Krisztust és a tanítványokat,
Predikálni hagyjuk az apostolokat”,
Holott sőt emiatt veszték el országukat.

Oh mennybéli Isten, te vagy mi bizonyságunk,
Hogy a büntetésnek okai nem vagyunk,
Reánk jövendőnek, kit szemeinkkel látunk,
Noha nagy méltatlan így szidalmaztatunk.

Ennek sőt okai az Jeroboámok,
Vélek egyetemben az Amaziások,
És az ő dögletes hamis tudományok,
Részegeskedések és bálványozások.

Nem telék bé kedve Amaziás papnak
Jeroboám király mert Amaziásnak
Nem fogadá szavát és intését papjának,
Nem úgy, mint az urak a mostaniaknak.

Azért Amaziás ő álnokságában
Más dolgot gondola hamar ő magában,
Hozzá hívattatá Ámóst gondolatjában,
Kinek ilyen módon szóla képmutatásban:

„Én tanácsot adok, látó, ha megfogadnád,
És reá felelek, hogyha bár megbánnád,
Bár feleségemet jámbornak ne mondanád,
Még gyermekemet is bátor megátkoznád.

Ám az Jeroboám oly igen haragszik reád,
Hogy még az ország is bosszankodik reád,
Igaz vallásodért úgyan fenekedik reád,
Menj el azért, fuss el, ne találjanak reád.

Mert ha megkaphatnak valahol az országban,
Izrael földének az ő határában,
Az Jeroboámnak az ő birodalmában,
Ejted te magadat oly nagy nyomorúságban.

Azért, hogy megójjad magad Jeroboámtól,
Fuss Juda földébe, mert én féltelek attól,
Hogy még a kenyérben sem ehetöl te attól,
Többé prófétálni itt ne merj a királytól.

Szemeddel jól látod, hogy itt az országban,
Nem szenvedi senki az ő birtokában,
Amely predikátor vagyon ilyen vallásban,
Mit tekeregsz azért ebben a városban?

Igaz, hogy Istennek igaz prófétája vagy,
De mit tehetsz róla, hogyha kedves nem vagy,
Éhező, koplaló, ruhátlan és roncsos vagy,
Majd ennél is szegényebb lészesz, hogynem mint most vagy.

Ám Juda országa ilyen vallásúakkal,
Rakva van mindenütt ez hiten valókkal,
Királlyal, urakkal, nemesekkel, papokkal,
Ott egyél kenyeret azokkal a papokkal.”

Erre így felele Ámós próféta, mondván:
„Ha igaz próféta vagyok, amint mondál,
Miért ne predikáljam itt azt, amit mondál,
Hogy másuva vigyem innen, akit mondál.

Itt nem jó-e azon igazságot hirdetni,
Juda országában kit szabad hirdetni,
Álnokságod, ládd-e, honnan fog kitetszeni,
Világos angyalnak noha akarsz láttatni.

Eretnek peniglen, ha mondanád, hogy volnék,
Te ha nem küldenél, másuva nem mennék,
Én e tudományra másutt nem tanítanék,
És így énmiattam ott senki nem kárhoznék.

Rád kiáltson azért annak lelke pokolban,
Ki megbotránkozik ott tanításomban,
Mert ha én eretnek volnék én vallásomban,
Nem kellene engemet küldenek más országban.

Olvassuk, hogy régen a hamis tanítókat,
Az Illyés próféta ama Baal papokat,
Ama bálványozó köcölés kurvákat
Úgyan levágatá, mint eretnek latrokat.

Bizony, hát ha mi is hamis tanítók volnánk,
Bizonyságot róla többet is találnánk,
Hogy szörnyű halálra mi mind méltók volnánk,
Fejünket letenni azért mi készek volnánk.

Olyan eretnekek, hogy mi nem vagyunk, mint ti,
Olyan hízelkedők és csélcsapok, mint ti,
Olyan bálványozók, tökéletlenek, mint ti,
Kit lát mind e világ, nem hízelkedünk, mint ti.”

Amaziás monda erre a prófétának:
„Hadd el, azt ne mondjad az Jeroboámnak,
Az Istentől rendelt felséges királynak,
És az ő szentséges jámbor papjainak,

Mert amit a király javallott s jóváhagyott,
A szent és istenes gyűlésből kihozott,
Kin mind az ország is immár megnyugodott,
Szentségtörés annak ellene mondanod.

Inkább, én a tanács, hogy bizony jobb hallgatnod,
Jobb másfelé menned, másfelé tartanod,
Hogynem mint az Isten igéjét oltalmaznod,
Mert bizony miatta majd elveszted magadat.”

Ezt hallván az Ámós néki imígyen szóla:
„Nem valék próféta, sem próféta fia,
Mikor az Úristen engemet szólíta,
Hanem barompásztor valék Tekoába.

Te, látom, megszoktad a jó borsos étkeket,
Nem hagyhatod hasznos, jó jövedelmedet,
Kiért megtagadtad előbbi igaz hitedet,
Elárultad a te édes Istenedet.

Régen megszoktam én a szegény életet,
Csak én találhassak a jó kenyér helyett
Vad almát, vad körtvélyt, szedret a bor helyett,
Az igazság mellett maradok ahelyett.

Ennek okáért te, aki ezt mondád nékem,
Hogy innen énnékem el kellessék mennem,
És ne merjem nyilván az igazságot hirdetnem,
Tudod-e, jobb nekem az Istennek engednem.

Gyakran megbünteti az Isten efféléket,
Mint szokta megverni ő feleségeket,
És mind országostól a fejedelmeket,
Éntőlem tanuld meg, Amaziás, ezeket!

Néked, tudom, vagyon feleséged, gyermeked,
Akit az Úr adott: házad, örökséged,
Kurva legyen a szép gyenge feleséged,
És egyik jutalmad ez legyen tenéked.

Igen méltó büntetése ez az Istennek,
Hogy oly tanítása vagyon valakinek,
Kivel megszeplősül jegyese az Istennek,
Ő feleségek is megszeplősíttessenek.

Sőt, büntetést ilyet immár nem láttatok-é?
Avagy csak fülheggyel nem hallottatok-é?
Ha nem vakok vagytok, rosta által láttok-é?
De ti magatok is mint jártok, tudjátok-é?

Régen megmondta az az Istennek fia,
Mikor egyik vakot vezeti másika,
Mindkettőnek szakad a verembe nyaka,
Ihon azért immár országunk mint jára.

Ám Izráel fogva vitetik földéről,
Mind elpusztíttatik ő zsíros földéről,
Házuk, örökségük kiége mind tövéből,
Ez lőn országostól rajtunk büntetésül.

Ezennel még ennél ilyen több is leszen,
Egyébért pediglen, bizony most sem leszen,
Hanem mind efféle gonoszságért leszen,
Mert ilyen büntetés ilyen bűnért leszen.

Látjátok-e rajtunk, hogy mindaz a büntetés,
Kivel az Istentől lőn a fenyegetés,
Hát ez a mostani egyházi ember-kergetés,
Leszen magunknak is ezennel számkivetés.

Ím, nincsen pediglen, ki poenitentiát tartson,
Nincsen igazságot aki oltalmazzon,
Nincs Jeroboámnak aki szemébe szóljon,
Kiért velem összve no, minden ember sírjon.

Ti, uraim, akik ezen így dölyfösködtök,
Ti olyanok vagytok, mint ama gyermekök,
Kiknek így szólanak ama más gyermekök:
Halljátok, mit mondunk, gyermekek, tinéktök.

Ím, sípoltunk néktek, és nem táncolátok,
Siralmat mondottunk, és ti nem sírátok,
Poenitentiára úgyan nem indulátok,
Semmi intésünkkel semmit nem gondolátok.

Csak semmit is rajta úgyan nem adátok,
Kemény feddésünkkel szót nem fogadátok,
Sőt felyül reája ördöngösnek mondátok,
A kemény feddésért esztelennek mondátok.

Ím, az engedelmes szép beszédünkért is,
Engedelmes, kegyes jó intésünkért is,
Nám a bűnösökhöz vetétek ezért is,
Nem tudunk immáron szólni veletek is.

Jaj néked Korazim, jaj néked Betsajda,
Mert ha ez a csuda Tyrusban lett volna,
Vagy ha ezt Sidonban éneklették volna,
Jobb poenitentiát tartottanak volna.

Könnyebb lészen dolga Tyrusnak és Sidonnak,
Hogynem a mostani városnyi faluknak,
És sok vármegyéknek, nemeseknek, uraknak,
Kik az igazságnak helyt köztük nem adának.

És te Kapernaum, ki felmagasztaltattál,
Te sok városoknál dicsősségesb volnál,
Te tévelygésednél ha meg nem maradnál,
Mert az igazságban te többet hallottál.

Vallást teszek néked, mennynek és földnek ura,
Ki az igazságot eleitől fogva,
A kisdedektől s az csecsemőktől megválva,
Az bölcsektől s az eszesektől eltitkolta.

Úgy légyen felséges Isten, amint akartad,
Az te keresztedet mi vállunkra adtad,
Itt a mi életünk siralomra juttattad,
Úgy légyen, úgy légyen, valamint akartad.”

Ez éneket szerzénk Nádasdi jószágában,
Kik prédikátorok valánk jószágában,
De az igazságért valánk búcsúztatásban;
Isten hozzád immár, én jó Nádasdi uram!

Írnak vala ekkor kilencvenhatodikban,
Mikor mind e dolgok lőnek az országban,
Kin a keresztyének, kik vannak ez országban,
Vannak nagy keserves bánatban és sírásban.