Olvastunk már sokféle írásokat (RPHA 4019)

CLITOPHON ÉS LEUCIPPE

LIBER PRIMUS

Olvastunk már sokféle írásokat,
Hadakozásokról írt bő krónikákat,
És szerelmesek közt történt példákat,
Sokképpen sokakra folyt s ment nyavalyákat.

Meggyőz mindent, mint mondják, az szerelem,
Nincs mert ellőtt nyilában engedelem,
Rabjává lész mind szegény s fejedelem,
Ellent nem áll néki ész, sem értelem.

Erőt, eszet, elmét mert mind felyülmúl,
Valakikben mérge hevének indul,
Éget ő tüzével, kímíletlen dúl,
Mint vitéz, tőrében bölcs azképpen hull.

Sok uta és módja vagyon rendében,
Kit mint s mikor bántson meg életében,
Mérges, titkos nyilat visel tegzében,
Kit meglőhet, bolgást szerez ezekben.

Ítíletet azért akárki tehet,
Hogy rossz embert szerelem nem illethet,
Egyebet mert nem is gyönyörködtethet,
Hanem csak azt, ki eszével bővölködhet.

Sok jószágval kell bírni, bővelkedni,
Az szerelmet ki akarja követni,
Jó ízivel hogyha akar megtelni,
Móddal kezdött dolgának megfelelni.

Tökélletes hívség s állhatatosság,
Igaz szű, vigyázás, szorgalmatosság,
Józan elme, félelem közt bátorság,
Használ ebbe gyakor rövid álnokság.

Ezt Clytophon görög ifjú példája,
Ez énekben minekünk megmutatja,
Szerelemnek hogy jó módját előszámlálja,
Kinek rendit Tatius ímígy írja:

Az Assyria-beli tenger mellett,
Phaeniciának ő várasa között,
Sydon váras legszebben épéttetett,
Adott thébánusoknak eredetet.

Két szép kikelő rév vagyon mellette,
Kiben mindenkor tenger csendessége,
Télben, nyárban hajóknak kimenése,
Vagyon nagy békességes kikelése.

Ott az víz magát kétfelé szakasztja,
Mely várasnak réveit megmutatja,
Kiknek nem különben vagyon állása,
Mintha közel lött volna alkutása.

Rajta sokat haboktúl hányattatván,
Az tengeren igen sokat bujdosván,
Az szelektűl váras alá hányatván,
Aster istenasszonynak es áldozván.

Phaeniciaiak ez istenasszonynak
Gyakor áldozatokot szolgáltatnak,
Én is, hogy már mentségem lött magamnak,
Könyörgék, szolgálván az áldozatnak.

Véget vetvén ott az tiszteletöknek,
Az város szépségét nézni kimenék,
Nagy sok szép ajándékokra találék,
Kiket Aster istennek vinni láték.

Találék mentemben egy írt táblára,
Kin az földnek megtetszék ő állása,
Körülle az tengernek is folyása,
Ilyen volt az táblának fonnálása:

Európa az táblán vala kifestve,
Phaeniciai tenger őmellette,
Sydon városnak is ő ékessége,
Egy nagy rétség mellette kijegyezve.

Nagy sok leánzó az rétön vala,
Az tengerben egy bika látszik vala,
Bika hátán egy szép leány ül vala,
Creta felé bika leánnyal úsz vala.

Sok jó szagú virág az rétön vala,
Közte penig nagy sok plántált fa vala,
Ezeknek oly szép sűrűsége vala,
Egyik ága az mást béfödi vala.

Ez mellett fák alatt szép árnyék tetszik,
Napnak fényessége köztök tündöklik,
Sok fa sűrő levelekkel zöldellik,
Kin képíró mestersége megtetszik.

Szép kőfallal az rétöt kerítette,
Az fák alját füvekkel beültette,
Rózsát, mirtuszt, ivolyát helyheztette,
Sok négyszegű táblákban ezt szerzette.

Szintén az közepin szép víz fut vala,
Ki magától az földből fakad vala,
Annak penig ím, ilyen haszna vala:
Füvek, fák véle öttöztetnek vala.

Táblán az kertész is meglátszik vala,
Annak kezében egy kis kappa vala,
Kivel kertész az földet ássa vala,
Folyó víznek folyását nyitja vala.

Az tenger felől az rétnek végében
Írattatnak szép leányok egy seregben,
Kik láttatnak néha lenni örömben,
Néha penig keserves félelömben.

Ő fejeket koszorókkal megrakták,
Hajokat is az szélnek bocsátották,
Övig mezítelen testöket hatták,
Kiáltván az tenger felé fordultak.

Szintén térdig az tengerben beléptek,
Bika után ők mindnyájan eredtek,
Tenger mélységétől ők megijedtek,
Beljebb menésben ők véget vetettek.

Nagy sok szép színt az víznek jegyzett vala:
Kéket, zöldet, vöröst, sárgát írt vala,
Közte kősziklákat is jegyzett vala,
Víz azokra folyván tajtékzik vala.

Szörnyen alá és fel bika úsz vala,
Lábaival nagy habokat ver vala,
Ennek hátán az szép leány ül vala,
Bal szarván mint féken hordozza vala.

Bikán az leány keresztül írva vala,
Övig vékony ruha őrajta vala,
Teste fejér, bársony berhéje vala,
Övéhez ruháját foglalta vala.

Inge lobog és fején ékessége,
Szép testének tündöklék fejérsége,
Arra vagyon bikának ő menése,
Valamelyre szép leány térítése.

Írt előtte képíró delphineket,
Környül penig leánnak szerelmeket,
És az tegzös Cupido kis gyermeket,
Fél kezében íjat, másban írt tüzet.

Kis Cupido kiterjedt szárnyaival,
Bikát szarvon vezeti jobb karjával,
Jupiterre néz nagy mosolygásával,
Hogy ökré tűnt szerelme hatalmával.

És mint szerelemtűl körülfogatott,
Nézem szerelemben az nagy hatalmat,
Cupidónak adatott birodalmot,
Földet, nem néz tengert, mely körülfogott.

Ez közben az táblát hogy én csudálnám,
Képírónak mesterségét jovallnám,
Egy ifjúnak hozzám jövését látám,
És őnéki ilyen szólását hallám:

„Ez kép ábrázatja az szerelömnek,
Ki nem kedvez sem nagy, sem kicsin rendnek,
Árad s terjed habja, mint egy tengernek,
Úszni kell itt égi s földi nemeknek.

Bővebb természetét is számlálhatnám,
Ha szívem keservét távoztathatnám,
Kínt viselt, sérült elmémet óhatnám,
Régi égő lángomat megolthatnám.

Kell de keservemet megújítanom,
Szerelmemnek rendit előszámlálnom,
Vagy sőt talám személyöd megbántanom,
Ha szóm végét veled soká vártatom.“

Végre őtet az nagy élő Istenre,
Kénszerítém dolgának kezdésére,
El- bévivém azért egy szép berekbe,
Leültetém egy nagy magas tőkére.

Az berekben nagy sok sűrű fa vala,
Egy folyóvíz is mellette foly vala,
Az hóvízzel mely megáradott vala,
Mindenfelől köztünk csendesség vala.

Fohászkodván rámfüggeszté két szemét,
Jövendölvén sebhült szíve szerelmét,
Ellenemben választá ülőhelyét,
S így kezdé el dolgát, rendit, beszédét:

„Én - úgymond - Phoenicia-beli vagyok,
Tyrus váras azhonnan való vagyok,
Nevem penig, hogyha kérded, ki vagyok,
Clytophonnak neveztek volt az papok.

Az én atyám Hyppiasnak hivattatott,
Annak bátyja Sostratesnek mondatott,
Attyul egyek, annyul különbek voltak,
Mind az ketten elég gazdagok voltak.

Sostratesnek anyja Bizanciomban,
Én atyámé volt az Tyrus várasában,
Atyám bátyja lakott Bizanciomban,
Ő anyjától maradt szép jószágában.

Az én atyám penig Tyrus városban,
Lakozott mindeddig ő hazájában,
Anyám megholt nékem kicsin koromban,
Marasztván magától árva voltomban.

Én atyám újobban megházasodék,
Tőle húgom, Caligo születteték,
Atyámtúl én számomra neveszteték,
Feleségül hogy nékem jegyzettetnék.

De miért hogy Istennek akaratja,
Eltávozhatatlan ő bölcs tanácsa,
Azt nem tudtam, volt kegyes akaratja,
Lenne más jegyesem, azkit ő adna.

Sőt, még álmunk is gyakran megjelenti,
Az mi dolog életünket követi,
Nem azért, hogy tudnók azt elkerülni,
Mert Isten végezte, s úgy kell történni.

De hogy midőn eljő annak ideje,
És embernek elforog szerencséje,
Megjövendölt gonosznak tűrésére,
Legyen bátrabb az elszenvedésére.

Mert ha embert véletlen gonosz éri,
Sokkal hamarébb is az megröttenti,
De az, akit immár reá tud várni,
Ha nehézb is, könnyebb azt elszenvedni.

Hogy már tizenkilenc esztendős valék,
Atyám menyegzőre szorgalmaskodék,
Hogy egy esztendőre véghezvitessék,
Nézd, ott az szerencse mit cselekednék.

Egy éjjel láték egy álmot fektömbe,
Övemön alól láttatom kötözve,
Egy szép szűz leány fekszik az én ölembe,
Teste vagyon tűlem különrekesztve.

Másfelől látok egy asszont előttem,
Égő fáklyát, égő tőrt tart mellettem,
Nagy haragos tekintete mindenben,
Látván őtet én igen megröttentem.

Vérrel szemei fölfordultak vala,
Haja hosszú s az megborzadott vala,
Oldalamat tőrrel vagdalja vala,
Az szép leánt tőlem választja vala.

Felserkenvén álmomból felijedtem,
De ezt én senkinek sem beszéllettem,
Mi teljék rám, elmém hántam-vetettem,
De értelmét soha fel nem lelhettem.

Történék azonban, hogy Sostratestől,
Azkit mondék, én atyámnak bátyjától,
Követek jövének Bizanciumból,
Akaratját így értők írásából:

»Köszönetit Sostrates Hyppiasnak,
Írja mint szerelmes atyjafiának,
Kíván minden jót ő teljes házának,
Egészséget magának, mint bátyjának.

Tráciaiaknak ellenünk hada,
Néminemű okból reánk támada,
Ki hazánkot miért hogy elfolyatta,
Hozzád folyamodnom most szükség adta.

Küldöm hozzád leányomat, Leucippét,
Panthiát, szerelmes feleségemet,
Míg véghözvihetjük békességünket,
Viseld gondját, kérlek, vödd fel ügyünket.«

Hogy az levelet atyám elolvasá,
Az tengerhöz méne, ott nem múlata,
Nagy sok leánt, szolgát házához hoza,
Kit Sostrates leányával küldött vala.

Asszonyok közt egy nagy szép asszont láték,
Ruhájában frissnek, gazdagnak látszék,
Mellette egy igen szép szüzet láték,
Kinek ő szépsége szívemben ötlék.

Annak kemény, de nyájas tekintete,
Haja sárga, fekete szemöldöke,
Teste fejér, bársony színő szép képe
Piroslik úgy, mintha volna megfestve.

Mihent láttam, én ottan elájulék,
Szépsége tükörnél ékesbbnek tetszék,
Szemei miatt lelkem megsebheték,
Mint egy égő tűztűl, úgy felgerjedék.

Reszket szívem reá való néztemben,
Szégyenlem, hogy estem már szerelemben,
Nem jelentem, titkolom ezt szívemben,
Szemeim másra fordítom néztemben.

De hogy reánézni nem igyekezém,
Szemeimben szépségétűl győzetém,
Őt szemlélni gyakran kénszeríttetém,
Hatalmával rabképpen kötöztetém.

Mert mint egy lánc, az szépségnek hatalma,
Az embert magához kapcsolja, hajtja,
Elméjét és szűvét úgy általhatja,
Minden fölött hogy csak magát óhajtja.

Az partról asszonyok hogy bejövének,
Szállások atyámtúl szerzettetnek,
Fele házunk nékik engedtettenek,
Végre vacsorálnia bejövének.

Kettőt közülönk atyám elröndöle,
Engem asztal középben helyheztete,
Az két asszont bal felől helyheztette,
Az leányokat ellenben telepíté.

Ez rendtartást ott én igen javallám,
Atyámot érte csókolni akarám,
Örömemben ölelgetni kívánám,
Hogy az szép leánt ellenben ülni látám.

Bizonságul én ebben Istent vetem,
Hogy nem tudom, vacsorán ott mit öttem,
Csak álmomban mindent mívelni véltem,
Fejem hajtván titkon az leánt szömléltem.

Az vacsora tűlönk hogy végezteték,
Egy ifjú egy lanttal közénkben lépék,
Tőle mindenikünk vigasztaltaték,
Végre tőle egy szép ének kezdeték.

Apollo Daphnét miképpen siratta,
Hogy futtában laurussá tűnni látta,
Kergetésével kit soká fáraszta,
Szerelmére de föl nem gyullaszthatta.

Az elváltozott laurust végre fogá,
Annak gyönge ágait levagdalá,
Koszorút magának abból csinála,
Vigasztalásra fejében nyomá.

Fel [? sor]