Emlékezem mostan régi dolgokról (RPHA 1500)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

[part]

Emlékezem mostan régi dolgokrúl,
Negyedik Béla király idejérűl,
Az időben magyarok romlásáról,
Az tatárok miatt nagy rablásokról.

Vala akkoron is az nagy tévelygés,
Isten ellen való pápai szerzés,
Az megholt szenteknek való könyörgés,
Kit ím, nemrégenten hagyánk el mü is.

Az Béla király is ez hütben vala,
Sőt pogányokat is erre hítt vala,
Nagy igyekezete néki ez vala,
Hogy Istennek kedves, azt véli vala.

Lám ű idejében ez is támada,
Magát az község ostorozza vala,
Kínzódván alá s fel úgy járnak vala,
Idvösségekért ezt művelik vala.

De Istennek nem volt kedves tisztelet,
Mert nem így rendelé idvösségünket,
Hogy ily hütben vetnők reménségünket,
Kivel csak bosszontatták Istenünket.

Ezzel az Krisztus Jézusnak érdemit,
Ki már régen kiontotta szent vérét,
És áldozatt az keresztfán bűnünkért,
Semmivé tötték volt kínszenvedését.

Ilyen pogányságban való léteket,
Nem tűrheté Isten tovább vétkeket,
De megbünteté oly erősen űket,
Mint ím, előszámlálom én teneked.

De lásd meg az Istennek bölcsességét,
Mint találá benne az ő eszközit,
Megesmér éltében csudatételit,
Mint kezdte el ezeken büntetését.

Mikor írnak vala kétszáz esztendőben,
Születís után és negyvenkettőben,
Magyarország vala nagy békességben,
Mindenfelől vala nagy csendességben.

De hirtelen támada nagy babonaság,
Király és ország közt nagy visszavonás,
Ötrendbeli dolgokért pártolkodás,
Kirűl rendenként megtanít az írás.

[part "Quomodo Rex Béla introduxit Regem Cumanorum"]

Ugyanaz felyül megmondott időben,
Történék ez akkor az időközben,
Hogy az kunoknak királya, az Kuthen
Béla királynak izene azképpen.

Sok időtűl fogván az tatárokkal,
Hadakoztam immár én azokkal,
Kétszer meggyőztem őket hatalmommal,
De harmadszor járok ilyen csalárdsággal.

Nagy hirtelen titkon reám ütinek,
Mert értették volt űk az én népemet,
Készületlen voltát az én őrömnek,
Azért hátat kelle nekiek adnom.

Ezképpen nagyubb részét országomnak,
Népit mind levágák, elpusztítának,
Azért azt izenem Béla királynak,
Magyarországnak az ű királyának,

Ha béfogad országában engemet,
Szabadságban tartja az én népemet,
Oltalma alá hajtom az én fejemet,
És úgy tisztelem, mint fejedelmemet.

Atyámfiánál és barátomnál,
Minden mi ingó-bingó marháinkkal,
Magyarországban bémegyünk azokkal,
Eggyé leszünk vele az hüt dolgaival.

Oly nagy öröme az királynak vala,
Hogy ily fejedelem űhozzá hajla,
Ki őhozzá majd hasomlatos volna,
De főképpen ű ezen örül vala,

Hogy az követségből ű ezt megérté,
Hogy űk lésznek mindjárt keresztyénekké,
Jó válasszal követeket ereszté,
Kikkel űnnön prédikátorit ereszté, küldé.

Lám az Béla király küldte követit,
Nagy örömmel fogada izenetit,
Ajándékozza az ű küldte követit,
És őnéki izene köszönetit.

Kész vagyok, úgymond, az királyt bévennem,
Országomban űtet béeresztenem,
Mint hívemmel, véle úgy cselekedem,
Jöjjenek el, mind kedvek szerént lészen.

Mindaddig járának köztök az követek,
Hogy ketten királlyal felkészülének,
Kunok ez országban el-béjövének.
Mikor immár az határban érének,

Csudálatos szép haddal az Béla király,
Országában vala fű-fű urakkal,
Elejébön ű udvarnépeivel.
Mikor szemben lött volna az kunokkal,

Rúla bizonnyal így szól az krónika,
Hogy ily tisztességgel űket fogada,
Hogy emlékezetben olyan nem volna,
Kit az község oly igen csudál vala.

Király akaratjából béjövének,
Ez országban űk letelepedének,
De magyarokkal öszve nem férének,
Mert valának igen engedetlenek.

Felette igen kemény nép ez vala,
Mert igánok nyakok nem szokott vala.
Hogy magyarokkal egymást ne bolygatnák,
Rajta király, ím, ez módot gondola.

Ereszte űvélek egy fűhadnagyát,
Ki űnékik igazgatná utokat,
Mindenütt jól viselné ű gondjokat,
Meg ne hadná fogyatkozni azokat.

Valának mint negyvenezeren ezek,
Azon kívül feleségek gyermekek,
Immár halld meg, mint járának űvélek,
Mit használa az ő béjövetelek.

[part "Sequitur de odiis inter Regem et Hungaros et primo de Causa odii Prima"]

Mikor immár ketten mind az kunokkal,
Ő nemesivel és ő parasztival,
És az ű szántalan nagy sok barmokkal,
Magyarok közt bujdosnának azokkal,

Merthogy nékik szántalan barmok vala,
Sok kárt magyaroknak űk tésznek vala,
Rétben és vetésben kár lészen vala,
Magyarok igen megbántatnak vala.

De még ezek mind tűrhetők volnának,
Kunok, mint vadak, olyanok valának,
Valahul leányokat kaphatának,
Sok szüzeket mind megrontának.

Rettenetesen emlékeznek vala,
Erővel gyermekeket elvisznek vala,
Mely az magyaroknak szokatlan vala,
És igen nehezen szenvedik vala.

Sőt, még fű embereknek is ágyokat,
Ferteztetik vala házastársokat,
Erővel megbántják vala azokat.
Ha magyar megbántja vala kunokat,

Mindjárt arrúl igazat tésznek vala,
És azt oly igen megbüntetnék vala,
Hogy az kunoknak vétni nem mérnek vala.
De ha kun az magyart megbántja vala,

Ugyan semmi nélkül elmúlik vala,
Sohul senki arrúl nem tészen vala,
Csak panaszért is igen verik vala,
És egy királyára gyűlölség támada.

[part "Secunda odii Causa inter Regem Bélam et Hungaros"]

Kérlek, hogy jól eszetekben vegyétek,
Mi légyen oka az gyűlölségnek, nagy
Fűfundamentomát jól megértsétek,
Az nagy romlás reájok honnét terjedt.

Mikor másik András, Béla atyja,
Az ű betegségében meghala,
Hirtelen Béla urakkal indula,
Székesfejérvárban mikor béjuta,

Ott magyarok királyává téteték,
Uraktúl ű ott megkoronáztaték,
Országátúl mint király tisztelteték,
De urakkal, íme, mint cselekedék.

Sokat urak közül ám megfogata,
Kik régen ellene támadtak vala,
Némelyet pedig számkivetettek vala,
Sokat ugyanott levágatott vala.

Vala akkor egy úr Magyarországban,
Kinek neve Dienes nándorispán,
Két szemét kitolatá haragjában,
Sokat megröttente ezzel urakban.

Sok dolgokrúl ott az király végeze,
Főképpen latrokat hogy megbüntesse,
Minden gonosztévőket hogy megölesse,
Kit széjjel országában meghirdettete.

Ezt is végezé király országában,
Hogy ha valahul, ű jelenvoltában
Leülne valamelyik az urakban,
Mindjárt esnék királynak haragjában.

Ezt érdeme szerént megbüntetnéje,
Csak főhadnagyának azt megengedné,
Érsekeknek, püspököknek engedé,
Talám kevélységből ű azt mívelé.

Valahul urak székit találtata,
Azokat mindjárást felforgattatá,
Mindenestül az tűzre hányattatá,
Annál inkább urakat felindítá.

Ez dolgon az számkivetett rokoni,
És fogoly uraknak ű jó baráti,
Megröttenvén igen kezdének félni,
Hogy kezd űreájok ez következni.

[part "Tertia causa odii sequitur"]

Ez is tetszik vala nékik nehéznek,
Kin igen zúgódának az nemesek,
Mikor ellenség ellen küldettetnek,
Régi királyoktúl az ű nemzetek,

Némelyek közülök odavesztenek,
Sokan penig nagy fogságban esének,
De ha idővel onnan megjöttenek,
Királytúl sok ajándékot vöttenek.

Sok jószágot király azoknak adott,
Örökséget nékik osztagattatott,
Fiúrúl-fiúra nékiek adott.
Az ki penig köztök soha meg nem jött,

Még annak is az ű maradékinak,
Ha gyermeki nem volt, rokonságinak,
Az királyok jószágokat adtanak,
Kihez képest örömest szolgáltanak.

De Béla nem hogy nékik adott volna,
Szolgálatokrúl megfizetett volna,
De kit régi királyok adtak vala,
Soktúl ű jószágát elvíszi vala.

Igen nehezen ezt szenvedik vala,
Szűvököt, mint egy tőr meghatta vala,
Mert ki gazdag úr, sok szolgája vala,
Magokat csak alig táplálják vala.

[part "Quarta odii causa inter Regem Belam et Hungaros"]

Ezen is igen panaszolkodának,
Hogy királyt ellene ő országának,
Ő ellene országa szokásának,
Mint akarta, úgy vígezett ő magának,

Hogy akármely fű, jeles ember lenne,
Az királlyal szemben nem beszélhetne,
De supplikatiója neki lenne,
Kit cancellarius királynak vinne.

Cancellariustúl választ várnának,
De sokan ebben megfogyatkozának,
Mert kevesért űk annyira várának,
Elkél vala jobb része marhájának.

Elkél vala nekik lovak, marhájok,
Örökségek, az felett is jószágok,
Mégsem lészen vala semmi válaszok,
Mert kedvén járnak cancelláriusok.

Valakinek azok akarják vala,
Annak hamar válasza lészen vala,
De kik köztök szegény nyomorult vala,
Mint most nékünk, annak úgy vala dolga.

Annyira elhittík vala űmagokat,
Merthogy nékik vala ily méltóságok,
Hogy királynak szólhatnának csak általok,
És űtűlök lesz mindennek válaszok.

Önnön az község azt mondja vala,
Hogy királyok cancellariusok volna,
És egyéb királyok nekik nem volna,
Mert dolgokat azokkal szerzik vala.

[part "Quinta odii Causa ex hinc orta est"]

Mindeneknél ezt inkább bánják vala,
Ezen ugyan elkeseredtek vala,
Hogy ű romlásakra béhoztak vala,
Bosszújokra kunokat tartják vala.

Mert előbb is amaz kitetszik vala,
Hogy mikor ők királyhoz mennek vala,
Akármely főember köztök ez vala,
Királlyal ingyen sem beszélhet vala.

Sőt, királyhoz közel sem mehet vala,
Távol földön űtet csak látják vala,
Kunok közül kisebbik hogy jött vala,
Királyhoz mindjárást bébocsátják vala.

Mindenekben feljebb becsülik vala,
Magyaroknál inkább szereti vala,
Mindenkor csak kunokkal, trákkal vala,
Ezen magyarok bosszonkodnak vala.

Ezért jó szívvel királyhoz nem valának,
Semmi jót űhozzája nem gondolának,
Királyra támadni készek valának,
Mert ezeken csaknem megfojtatának.

De azkik királynak valának hívek,
Királyt oltalmazni erőlködinek,
Igazgatni ők igyekezének,
Rendenként ezekre ily választ tőnek.

[part "Responsio ad primam odii causam"]

Nám hogy királynak tudtára adák,
Hogy az magyarokat kunok megbántják,
Kövi monostorhoz gyűjte táborát,
Országával együtt mind az kunokat.

Tisza mellett monostornál hogy lőnek,
Király főhadnagyi ám bégyűlének,
Nagyságosok, ispánok béjövének,
Kunok felől akkor így végezének,

Hogy az kunok mind együtt ne lennének,
Külömb-külömb helyekre vitetnének,
Hogy mikor kevesen együtt lennének,
Magyaroknak ártani nem mernének.

Így, ha egyik másiktúl megbántatnék,
Arra ispánoktúl törvény tétetnék,
Ispánoknak erősen meghagyaték,
Hogy az bűnöst mindjárt megbüntessék.

Jóllehet kunoknak ellene vala,
Hogy egymástól elválasztattak vala,
De így mégis békével laknak vala,
Magyaroknak vétni nem mernek vala.

Bántás nélkül immár bujdosnak vala,
Sátorokkal széjjel így járnak vala,
Barmokkal, juhokkal így élnek vala,
Magyaroknak közülök sok szolgál vala.

Ezképpen immáron alkalmasb vala,
Sőt sokaknak ez nagy hasznára vala,
Merthogy köztök igen szegény sok vala,
Majd többire ingyen szolgálnak vala.

[part "Responsio ad secundam odii causam"]

Ha király az urakban levágatott,
Nem kell néktek ezen csudálkoznotok,
Mert király és atyja közt, jól tudjátok,
Sokszor voltak háborúságindítók.

Úgyannyira, hogy ha nem lettek volna,
Kik két félnek javát nem kívánták volna,
Azok által meg nem békéltek volna,
Mindkét felől nagy vérontás lött volna.

Másik oka az fő levágásának,
Ha jó vala udvarában atyjának,
Semmi tisztességgel ők nem volnának,
Sőt királynak ártani akarnának.

Ez országgal köztök megosztaták vala,
Önnön köztök azt ők elvégezték vala,
Királyt atyjával ölni akarják vala,
De hogy űk ezt végre nem vihették vala,

Kedvek szerént hogy nem cselekedhettek,
Ausztriai herceghez küldtek volt,
Kik ők ebben bizonyossá töttenek,
Hogy római császárnak hívek lésznek.

Fridesnek, az római császárnak,
Bizonnyal ily dolgot ők fogadtanak,
Koronát országgal keziben adnak,
Ily levéllel követeket megfogák.

Merthogy penig király most ezt végezte,
Hogy latrokat országában megbüntesse,
Mi vétke az királynak mindezekbe,
Nem de nem így kell-e ennek így lennie?

Hogy penig urak székit megégette,
Ebben sincsen királynak semmi vétke,
Mert nem illik, hogy ő hasomló lenne
Szolgájához és mindenben társ lenne.

[part "Responsio ad tertia odii causam"]

Harmadik okárúl az gyűlölségnek
Béla királyt igen mentik az hívek,
Vagyon tudtokra mind néktek,
Hogy voltanak itt hetvenkét vármegyék.

Ezekben király Magyarországnak,
Mindennek érdeme szerint adtanak,
Ismét elvöttenek, mikor akartanak,
Semmit ezzel meg nem bosszontattanak.

Jövedelmiből ezeknek királyok,
Régen voltanak mindenkor gazdagok,
És azokbúl voltunk hatalmasok,
Mindenektűl vala nagy becsületök.

Némely királyok olyak is voltanak,
Sok vármegyékből elszakasztattanak,
Személyválogatás nélkül osztoztak,
Igen bűvön soknak ajándékoztak.

Ez okon királyoknak jövedelmek,
Úgyannyira immár megkevesedtek,
Hogy nem vala nékiek semmi népek,
Az urakkal valának egyenlők.

Urak közt kik hatalmasbak valának,
Úgymint az komornik és az asztalnak,
Lovászmester és az pohárnak,
Királyokkal semmit nem gondolának.

Megtekéntvén király az ő országát,
Országának régi ű állapatját,
Akará építeni a koronát,
Kinek már elvötték vala hatalmát.

Noha ez sokaknak nem tetszik vala,
De kik elidegenültettek vala,
Gonoszul eltulajdonítattak vala,
Az vármegyékhez visszaadják vala.

Lám, az kik jámborul szolgálnak vala,
És érdemek szerint megfizet vala,
Király szabad jószága az ki vala,
Nem sokaknak az király abban ada.

[part "Responsio ad tam odii causam"]

Merthogy az maga külömb-külömb szokástul,
És nagy sok szántalan kárvallásoktúl,
Magyarország elszakadt törvényétűl,
Ő törvényében való szertartástúl.

Hogy ismég király helyére hozassa,
Minden rendiben helyében állassa,
Minden erejéből ű igen vala,
És nagy igyekezeti ezen vala.

De hogy fölettébb magát ne terhelje,
Mindeneknek hamarébb válasza lenne,
Rajta könnyebbségért király ezt lelte,
Római udvar módjára, hogy lenne.

Nagyubb dolgok között az, ki készebb lenne,
Cancellariusok dolga az lenne,
Csak azokrúl űtűlök válasz lenne,
Az mennyire űtűlök meglehetne.

Az ki penig nehezebb dolog lenne,
Ugyanarrúl önnönmaga végezne,
Ezt penig király azért művelte,
Minden dolgának hamarébb vége lenne.

Nyomorultaknak király ű javokra,
Az kit szeretett vala, nékik hasznokra,
Cancellariusok fordítják másra,
Ez dolognak király nem volna oka.

[part "Responsio ad tam odii causam"]

Teljességgel hamisnak mondják vala,
Hogy király kunokat béhozta vala,
Mert magyarok igen gyűlölik vala,
Arrúl nékik ilyen válaszok vala:

Íme, király ezt csak azért művelte,
Hogy Istennek neve dicsíretire
Való nép szaparodnék idejében,
És ha menni kellene ellenségre,

Annyival nagyubb volna ű serege,
Kikkel inkább lehetne győzedelme,
Bátrabban mehetne ellenségre,
Oka ez, hogy király űket szerette.

Hogy penig inkább magyaroknál tisztelte,
Avagy, hogy nagyubbaknak űket becsülte,
Nem kelt volt ezt nehéz néven vennie,
Ezért nem kelt volt nékik zúgódnia.

Királynak méltósága ezt mutatta,
Hogy ily vendégét becsületben tartja,
Kiket ű maga hozott országába,
Kin űnékik ugyan megesküdt vala.

És hogy az magyarok gyűlölik vala,
Királynál ebben oltalmok nem vala,
Ezért nékik király is kedvez vala,
Hogy királyokat ő keresztelte vala.

Az köztök való több fő népeket,
Megkeresztelték urak és nemesek,
Az házasságban is valának egyek,
Gyermekeket adják vala nekiek.

Ez volt oka, hogy nekiek kedvezett,
Mert külömben elűzte volna űket.
Okát, ím hallották az gyűlölségnek,
Ítéld meg már magadban az mentséget.

[part "Secunda pars de Vulgari Hungarum opinione"]

De az üdő, hogy ebben forgott vala,
Nem jó szívvel az Magyarország vala,
Király ellen gonoszt gondolnak vala.
Azonközben ilyen új hírek juta,

Hogy határában az Magyarországnak,
És annak felette az Oroszországnak,
Törökök immár hogy igen dúlnának,
És röttenetesen űk rablanának.

Béla király ebben bizonyos vala,
Mindjárt Magyarországnak kapujára,
Melyen űk béjönni akarnak vala,
Nándorispánját nagy haddal bocsátja.

Gyorsággal király megkiáltata,
Akár nemes, akár király szolgája,
Vagy várbéli tiszttartója volna,
Készülnének űk mindjárást az hadban.

Hogy mikor király nekiek izene,
Minden ember akkoron készen lenne,
Hadhoz mindenképpen jószerrel lenne,
Késedelem nélkül mindjárt jöhetne.

De hogy már ezt széjjel kiáltották vala,
Magyarországban ez elhírhüdt vala,
Egész Magyarország örömben vala,
Örömökben ezt űk nem tészik vala.

Ilyenképpen űk erről szólnak vala,
Tatárokrúl ilyen hír volt volna,
Azért ugyan semmit nem láttak volna.
Némelyek pedig ezt mondják vala,

Hogy az kunok öszvetanácskoztanak,
Az oroszokkal egy értelmen vannak,
Hogy az magyarok ellen támadjanak,
Kik miatt sokszor sok kárt vallattanak.

Ez csak azért jött, Kutten az országban,
Hogy az földnek színét ű megláthassa,
Utat, ösvényét mind megtudhassa,
Az magyar nyelvet is megtanulhassa.

Hogy mikor az oroszok indulnának,
Ezek is itt benn mind feltámadnának,
Magyarország kapujára rohannának,
Ezenképpen inkább rabolhatnának.

Ilyenképpen kétségesek valának,
De mikoron húsvét felé jutának,
Ezen inkább megbizonyosulának,
Láták, nem kell alítani tréfának.

[part "De consilio Régis Contra Tartaros"]

Mindjárást király Budára indula,
Ki még akkoron csak egy falu vala,
És miért hogy az közönségesb vala,
Húsvét napját király ott üli vala.

Érsekeket, püspökököt hívatá,
Országabéli fűurakkal szóla,
Tanácskozik vala vélek gyakorta,
Ellenségnek mint ellene állhatna.

Igen inti vala király azokat,
Hogy készen tartanák ű zsoldosokat.
Kuttent pedig, az kunoknak királyát,
És közöttök való több fűurakat,

Feleségestűl, gyermekestűl hívák,
Budára királyhoz azokat hozák,
Kétségesek mert hozzájok valának,
Azért űket őrizet alá adák.

[part "Quid facit Rex Bela cum per Palatinum De ingressu Tartarorus Certificatus fuit"]

Húsvét napja már mikor közel vala,
Nándorispánnak egy szolgája juta,
Ki királyhoz gyorsággal jött vala,
Tőle királynak ezt izente vala.

Hogy az ellenség immár közel volna,
Oroszországnak kapujánál volna,
És az tájban széjjel igen rablana,
És ha segétséget néki nem adna,

Csak azokkal, aki ővéle volna,
Nándorispán ellene nem állhatna,
Mert az ellenség szántalan sok volna.
De hogy király ezt ingyen sem gondolta,

Ily hirtelen hogy jönnének, nem vélte,
Készen is nem vala még semmi nípe,
Azért király esék nagy félelembe.
Negyednappal azután azonközbe,

Nándorispán is királyhoz eljuta,
Ki éjjel és nappal egyaránt jött vala,
Tatárok hogy megverték, ű megmonda,
Ő maga is csak nehezen szalada.

Annál is inkább az király röttene,
Mindazáltal mindeneket elereszté,
Ő házakhoz mindent készülni küldé,
És nékik erősen megparancsola,

Mindenik ű népével jötten jönne,
Mentűl hamarább tűlök meglehetne,
Késedelem ebben semmi ne lenne,
Mint az dolognak kívánja szüksége.

Az váci ispán pükpököt szólíta,
Váradi, csanádi prépostnak hagya,
Királyné asszonyhoz űket bocsáta,
Ausztria felé űket elindíta.

Ausztriai hercegnek is izene,
Kéreté, hogy hozzá jönne, sietne,
Kunoknak is széjjel mind elizene,
Hogy ű seregek is hozzá sietne.

Esztergombúl, Fejérvárból űmaga,
Az népet felvive, az ki ott vala,
Azokkal Dunán által hamar kele,
Az német faluban, Pestre bémene.

Pest akkor egy nagy, gazdag falu vala,
Dunán által Buda ellenben vala,
Sokat az király ott mulatott vala,
Országát nagy haddal ott várja vala.

[part "Nomina Regum Tartarorum in Hungariam intrantium"]

Tatár királyoknak nevek ez vala,
Királyoknak királya Batthen vala,
Mindeneknél mert hatalmasb ez vala,
Seregében hadnagy Bodetor vala.

Másik királynak neve Kadan vala,
Az Kadan az többinél jámborb vala,
Locton, Scikan, Réta és Herment vala,
Ezek között Czeb, Okadar es ott vala.

Jóllehet ezen kívülek is valának
Ennél több királyok az tatároknak,
Mindenestül ötszázezeren valának,
Kik Magyarországra béindulának.

[part "Quomodo Tartari Rustiam et Comaniam destrugerunt"]

Mikor ezek mind elrablatták volna,
Orosz- és Kunországot eldúltak volna,
Öt magyar milföldig visszatértenek vala,
Magyarországot épen hadták vala.

Lám oly okoson űk cselekedének,
Ez ország mellett békével mennének,
Hogy mikor élést egyebütt nem lelnének,
Megtértekben osztán itt lehetnének.

Íme Batthus hadával elindula,
Az rabokat együtt meghadta vala,
Oroszország kapujára hogy juta,
Nándorispánt ű ott megverte vala.

Könnyebben így immár bemehet vala,
Az hul Béla király gyűl vala,
Egyenesen Batthus arra indula,
Béla király mene Lengyelországba.

Lengyel hercegekben egyet levágata,
Vratislavia várost elronta,
Szertelenül Lengyelországot rablá,
Onnan méne mindjárt Morvára.

Ott is rettenetesen rablatt vala,
Magyarországra onnét siet vala,
Kádán király az erdőkön jár vala,
Oroszok és kunok közt rabol vala.

Három napi járóföldön ment vala,
Kádán az nagy hegyek közt talála
Egy nagy falut, kinek neve Kindána,
Szántalan sok német azt lakja vala.

Ezek királynak bányászi valának,
Jeles hadakozó népek valának,
Hegyeken, erdőkön kiindulának,
Tatároknak elejében állának.

Kádán látá az népnek sokságát,
Hátratéríté mindjárást ű hadát,
Azt tudák, hogy megverték hadát,
Mindjárt boritalnak adák magokat.

De hirtelen tatárok megtérínek,
És hogy nem vala semmi erősségek,
Sokfelől a falut ám környülvevék,
Mindkétfelől hullának és veszének.

Látá az nép, hogy nem állhat ellene,
Mindjárást állának az tatár hütre,
De hogy lűn a falu Kádán keziben,
Aristadust víve ő szerelmében.

Aristaldus vala ispán a faluban,
Hatszáz fegyverest a faluból választa,
Kikkel Kádán ismét visszaindula,
Az többihez sietve megyen vala.

Bochetor az Szeret vizen általkele,
Több királyokkal Kunországra méne,
Juta az kun püspöknek földébe,
Holott sok nép támada elejében.

De azokat igen hamar megverék,
Teljességgel mind lepusztíták földit,
Pest felé tére onnat ű nípével,
Mert ott hallja vala Bélának hírit.

[part "Qualiter Processerunt postquam Portam Habuerunt"]

Mikor Batarussal kaput az tatárok
Megvívék, mint felyül ám meghallottátok,
Mindenfelől égetik az falukat,
Senkitűl nem kímílik szablyájokat.

Aggság, ifjúság senkit nem menthet vala,
Asszonyt, férfiat egyaránt vágják vala,
Király felé igen sietnek vala.
Mikor Pesthez közel jutattak vala,

Pesthez félnapi járóföld jutának,
Előtte vala pénteken húsvétnak,
Mindjárást közülök elválasztának,
Kik Pestig égetnének, rablanának.

Másodnapon ismét mást választának,
Kik azon kegyetlenséggel valának,
Mert népekben valakit hul kaphatának,
Mindent rútul vágának, koncolának.

Senkit király rájok nem bocsát vala,
És mikor elmenteket vílik vala,
Lám akkoron ismég térnek vala,
Minden napon csak azt művelik vala.

Mikor vasárnap is azt művelnéjek,
Ezen felette igen megkeseredék,
Hogy tatárok mindennap ezt művelnék,
Ugolinus, az kalocsai érsek.

Király parancsolatjának ellene,
Csak kevesedmagával ű kiméne,
Tatárok megindulának előtte,
Érsek láta, kezdé űket űznie.

Egy sáron tatárok elugratának,
Kit érsek szolgái, lám, nem tudtának,
Hogy fegyver mia nehezen voltanak,
Mind lovastúl az sárban béomlának.

Hamar tatárok nekiek térének,
Esőképpen sok nyilat rájok lövének,
Kiket az sárban ott környülvevének,
Mindenestől fogván ők ott veszének.

Csak alig érsek űmaga szalada,
Harmad vagy negyed magával táborba,
Igen haragszik vala király reája,
Hogy nem tudta, mert megsegített volna.

[part "Quomodo fuit destricta Civitas Vaciensis"]

Húsvét napján Batthusnak egy rész hada,
Az Duna partján Vácra rohana,
Az várost megvevé, földig leronta.
Szentegyháza annak oly erős vala,

Városbéli nép abban szorult vala,
Külföldről is szántalan nép ott vala,
Mindenfelől abban sok nép gyűlt vala,
Kit nehezen a tatár megvött vala.

Szántalan kincset abban találának,
Kik mind az egyházban valók valának,
Kit közöttök rútul eltékozlának,
Sok egyházi rendet ott levágának.

Asszonynépet, leánt, kit ott lelének,
Az kiket fegyverrel meg nem ölinek,
Rettenetes tűzzel azt ígettetik,
Húsvét napján azok úgy szenvedének.

[part "Quando Dux Austriae insultam fecit in Tartaros"]

Lám az ausztriai herceg ott vala,
Ki király kértére odajött vala,
Tatárokrúl semmi hírt nem hallott vala,
Azért fegyveretlen kevés nép vala.

Ismét azonképpen cselekedének,
Mint azelőtt sokszor, megkésértének,
Tatárok táborhoz közel jövének,
Kit hercegeknek hamar hírré tevének.

Herceg szolgáival lúra ülének,
Igen hamar ám felfegyverkedének,
Az táborbúl reájok menének,
Kiket herceggel szolgái elérének.

Az ű szokások szerént az tatárok
Megfutamának mindjárást előttök,
Az herceg erősen mégyen utánok,
Egyet ám hamar eléri ű bennek.

Lúrúl kapjával azt leöklelék,
Az tatáron kopjáját letöré,
Közülök megtére egy segítségre,
Kezde erősen jünni az hercegre.

Szablyáját az herceg hamar kirántá,
Egy csapással annak kezét elvágá,
Lúrúl az leesék, ottan meghala,
Az földön valót herceg ám megfogá.

Az többi mindjárást megfutamának,
Két lovat tatárral ők béhozának,
Herceggel szolgái vígan valának,
Az táborban lassan béballagának.

Ezt látván magyarok kezdék alázni,
Az ű királyokat azért csúfolni,
Az herceget pedig felmagasztalni,
Jó vitéznek űtet igen dicsérni.

[part "Quomodo Rex Comanorem Cutten extitit inter fectus"]

Még azon fogságban tartatik vala,
Kutten az kunoknak az ő királyok,
Mert hozzá igen nagy kétség vala,
Mint felyül is bűvön meg vagyon írva.

És az ellenségét, kit látnak vala,
Nem hiszik vala, hogy még tatár volna,
De kunoknak mindnyájan vélik vala,
Azért Kuttenre ilyen kiáltás vala.

Meghaljon, meghaljon, az község mondja,
Mert ez veszedelemnek mind ő oka,
Magyarországra ez romlást ű hozza.
Béla királyra is így szólnak vala,

Bosszúbeszédekkel kiáltják vala,
Víjon az mi királyunk, ki béhozta
Az kunokat nagy nyomorúságunkra.
Némelyek pedig azt kiáltják vala,

Víjon király azokkal tatárokra,
Kinek örökségünköt osztotta vala.
Béla király ezt gyakran hallja vala,
Azért mindjárt Kuttenért küldött vala.

Király Kuttent hozzá hívatta vala,
De Kutten azért menni nem mer vala,
Mert népének kiáltását hallja vala,
Hogy megölik, azon igen fél vala.

De viszontag királynak ezt izene,
Hanem ha oly embert érte küldene,
Ki az nép között békével vihetné,
És űtűlök, haláltúl megmenthetné.

Mikor királynak ezt megmondották volna,
Nagy kiáltás az nép között támada,
Meghaljon, meghaljon, azt mondják vala,
Sok fegyveres egyszersmind reá indula.

Sok magyar és német fegyveres vala,
Kik az palotára rohantak vala,
Erővel menni reája akarnak vala,
Mellyel Kutten az többivel fogva vala.

De Kutten társival követ ragadának,
Hozzájok menni senkit nem hagyának,
De végre magyarok többen jutának,
Őket ám mindnyájan ők megfogának.

Ugyanottan ám ott fejeket elszedték,
Nép közében palotából kiveték,
Bűntelen nyavalyásokat így veszték,
Még űmagok is azután megérték.

Mondják, hogy az herceg volt volna oka,
Az ő halálának fő indítója,
Némelyek, hogy az király hadta volna.
De miket bizonnyal megtudtak volna,

Hogy Kutten az dologban ártatlan volt,
Kiért az néptűl reá kiáltás volt,
Nem kell hinni, hogy király akaratja volt,
Hogy űket ily szertelen vesztették volt.

[part "Quid fecerunt Comani audita morte Régis Hippomorum et qualiter Rex Bela Contra Tartaros Processit // Tertia Pars"]

Íme mégis tatárok megszűnnek,
Tábor körül mindenfelől égetnek,
Azon kegyetlenséggel cselekednek.
Királyt ingerli az kalocsai érsek,

Hogy indítaná tatárokra hadát,
Ausztriai herceg hazatért vala,
Mert többire az ország bégyűlt vala,
Azért lassan király rájok indula.

Kunok az király parancsolatjára,
Mindenfelől már ez bégyűltek vala,
Király mellé már igen sietnek vala,
De Kutten mint járt, hallották volna.

Uruknak halálán megbúsulának,
Medgyenek, immár azon búsulának,
De hogy hír lűn ebben egész országnak,
A parasztság ellenek támadának.

Anélkül is igen gyűlölik vala,
Azért űket az hul kaphatják vala,
Kíméletlen fogják és vágják vala,
Kegyetlenül őket üldözik vala.

Kik mikor ezt eszekben vötték volna,
Nem csak magok kezdék azt oltalmaznia,
De mindenütt égetni kezdtek vala,
Sok parasztnépet ők is ölnek vala.

[part "Quomodo Evasit Czanadiensis Episcopus Manus Comanorum"]

De mikor Balsu az Csanádi püspök,
Miklós, Borc fiával sok nemesek,
És űvélek feleségek, gyermekek,
A felföldre erősen sietnének,

Hogy otthagyván házok nípit, megtérnínek,
Sietséggel király mellé menének,
De kunokkal, ím, egybebékélnének,
Kikkel mindjárást szemben ütközinek.

De kunoktúl űk igen veretének,
Fegyverek mia megemesztetének,
Püspökökkel kevesen menekedének,
Kit üzönnyen csak ő betegségének.

Mert püspököt szekéren viszik vala,
Kit viadalkor távul néznek vala,
Ez képpen kevesedmagával szalada,
Kunok széjjel igen rabolnak vala.

Egybenkelvén Dunán általkelének,
Tatárokkal mindjárást eggyé lőnek,
Azonképpen űk is kegyetlenkedének,
Így pusztítván Marczay felé menének.

Marcából sokan feltámadának,
A kunokkal kegyetlenül vívának,
De kunok előtt, ím, megfutamának,
Kiket Marczáig igen hajtának.

Az Marchát megvivék ilyenképpen,
Urok bosszút állának erősen,
Azt mondják vala nekik ülvén,
„Ez ölís az Kuttenért néked légyen”.

Jeles falukat űk mind feldúlának,
Kikből sok pénzt maguknak takarának,
Sok lovakat és barmokat hajtának,
Bolgárországban eképpen jutának.

[part "Quomodo Varadiensis Episcope Per Tartaros extitit decepto"]

Benedek, ki Váradon püspök vala,
Akkoron sok szolgát fogadott vala,
Mert királytól megparancsolva vala,
Kikkel királyhoz menni akar vala.

Azonközben neki ily híre juta,
Hogy tatár egész várost meggyújtotta,
Benn is való népet hogy mind levágta,
Szentegyházból az marhát mind eldúlták.

Ez előtt az püspök egynehány néppel,
Megvítt vala egynéhány tatárral,
Kiket meggyőzött vala szolgáival,
Azért vala egy igen nagy bátorságban.

Ehhez képest elindula az püspök,
Szolgáival igen megyen utánuk,
De hogy eszekben vennék az tatárok,
Hamar gondolának ily álnokságot,

Sok vezetéklovuk őnekik vala,
Egy kevéssé félreállották vala,
Sok vázt ember módra csináltak vala,
Hamar az lovakra alkottak vala.

Egy hegyecske alá állották vala,
Mint ha ember volna, mind úgy áll vala,
Egynéhány tatárt véle hadtak vala,
Az többi egy enyhelyben vala.

Mikor magyarok elérkeztek volna,
Mindjárt velük szemben ütköztek vala,
De hogy magyar az tatárnál kevesb vala,
Magyar előtt futamást tettek vala.

Hegyecske felé tatárok futnak vala,
Az hegy alól vassal kijöttek vala,
Magyarok látván megrettentek vala,
Tatár előtt ám megfutamtak vala.

Kegyetlenül tatárok vágják vala,
Magyarokban az kit érhetnek vala,
Ilyen csalárdsággal jártanak vala,
Csak kevéssel püspök haza szalada.

Nem sokat püspök Váradon mulata,
Egynehány nap után onnan indula,
De csak egy kevesed magával vala,
Tatár előtt Dunán általkel vala.

[part "De Infelici Bello Regis, Cum Tartaris Comissio"]

Meghallották, mint indítá hadát,
Pestről királyi derék szerént hadát,
Tatárokra fegyveres sokaságát,
Immár halljátok meg ő viadalját.

Sokfelé tatárok oszlottak vala,
Mindenfelé égetnek, dúlnak vala,
De hogy érték, hogy király indult volna,
Megtérvén magyart összegyűltek vala.

Az mely úton ők bejöttenek vala,
Azon úton ismét megtértek vala,
Mint király hada lassan mégyen vala,
Ők is csak úgy előttük mégyen vala.

Mikor közel jutának az Sajóhoz,
Ki nem messze vagyon Eger várához,
Ugyanottan beszakad az Tiszához,
Általkelének az túlsó partjához.

Sajón egy hídon mind általkelének,
Tábort járván ott letelepedének,
Sokat bennük hídőrizni vetének,
Ki mind éjjel-nappal strázsák lennének.

Ez rész hogy igen sok sebes vala,
Király és magyarok azt hiszik vala,
Hogy sehol ily rév az vízen nem volna,
Hogy kin tatár híd nélkül elkelhetne.

Béla király igen szól ő népének,
Biztatja, hogy mind emberek lennének,
Az viadalhoz igen készülnének,
Az tatártól hogy semmit ne félnének.

Önnön kezével király osztja vala,
Fő népének mind zászlókat ad vala,
De magyarok ezt mind nevetik vala,
Mert az sokaságban ők bíznak vala.

Viadalhoz engedelmesek sem valának,
Kedvvel az felül megmondott okokért,
Jó szívvel mindnyájan ezt kívánák,
Ő királyok őket el se veszesse.

Hogy annak utána ők az királynak,
Kedvesbek lennének az ő uroknak,
Mert nem hiszik vala hogy magyaroknak,
Veszedelme legyen egész országnak.

Mint sokszor az előtt is történt vala,
Az kunok hirtelen beütnek vala,
Egy rész földet ők elrabolnak vala,
Míg az magyarok összegyűlnek vala.

Ismét igen gyorsan megtérnek vala,
Viszontag magyarok így tesznek vala,
Hogy így lészen most is azt hiszik vala,
De reménység őket megcsalta vala.

Strázsára azért minden éjjel vetének,
Kik mindenkor tábor körül lennének,
Tatárok az vízen révet lelének,
Kin egy éjjel mindnyájan elkelének.

Magyarokat hajnalban körülvevék,
Rettenetesen az tábort megüték,
Mintha az kőeső erősen esnék,
Magyarokra az sok nyilat úgy lövék.

Miért hogy így körülvetettetének,
Valamikor ők lóra már felülnek,
Az úr szolgáját nem lelhetik vala,
Az szolga is urát nem lelheti vala.

Ezenképpen mikor harcon menének,
Igen félve és nagy reszketve menének,
Mert oly sűrűn őrájuk nyilat lőnek,
Hogy mind ugyan árnyékot tart nekiek.

Nyilak az égben rendenként mint úgy mennek,
Mint hogy rétenként az sáskák repülnek,
Kit magyar vitézek nem szenvedhetének,
Sereg közé ismét gyorsan térének.

Akkor mennyi ezer rájuk mennek vala,
Tatárok nyilakkal rájuk lőnek vala,
Az sok nyíllal őket meggyőzik vala,
Erősen őket hátra űzik vala.

Ezenközben az nagy hévségnek miatta,
Köztük való szorosságnak miatta,
Az nép teljességgel ám elfárada,
Fáradtságnak miatta eltikkada.

Úgyannyira, hogy király és az érsek,
Noha ők is oly erősen rettegnek,
Mindazáltal vínia igyekeznek,
De senkit viadalra nem vehetnek.

Béla király kalocsai érsekkel,
Viadalra népét hízelkedéssel,
Intik erősen és fenyegetéssel,
De lám semmit nem használnak ezekkel.

Hajnaltól fogva délig így vesződének,
Addig mind ilyenképpen gyötrettetének,
Mert tatároktól körülvettetének,
Sehol tőlük egy felé sem mehetnek.

De hogy teljességgel elfogyatkoznak,
Kálmán herceg, atyjafia királynak,
És ő népe kik ővéle valának,
Egyfelől erős viadalt tartának.

Az egész nap inkább mind víttak vala,
Hogy megsegíttetnének, vélik vala,
De reménység őket megcsalta vala,
Mert senki meg nem segítette vala.

Mert mikor másfelől indulnak vala,
Hogy már viadalra ők mennek vala,
Tatárok előlük elállnak vala,
Magyaroknak utat ők adnak vala.

Békével közöttük bocsátják vala,
Egy nyilat is rájuk nem lőnek vala,
Azt látván magyarok menten mennek vala,
Ekképpen ők eloszolnak vala.

Mennél inkább így szaladozának,
Annál szélesb utat nekik adának,
Tatároktól békével bocsáttatának,
Többen-többen ekképpen így futának.

Sőt mikoron Béla király ezt vélné,
Hogy ő népe az ütközetre menne,
Sokkal több akkor futni mene,
De ebben nem vala királynak híre.

Az tatárok erősen várják vala,
Hogy király népével rájuk indulna.
Ehhez képest egy helyben állának,
Sehova onnan nem mozdulának.

De mely okosságot ők gondolának,
Sokfelől magyarnak utat hagyának,
Ezen magyarok oly igen kapának,
Hogy táborban kevesen maradának.

Látá király, hogy népe igen fog kevesedni,
Egy erdő felé csak kevéssel indula,
Mert tatárok meg nem ismerik vala,
Azért közülük ő is elszalada.

Másfelől az herceg is megfutamék,
Sokadmagával őtet igen űzék,
De lám Pestig őket el nem érhettek,
Út nélkül Dunáig sokat bújdosnék.

Jóllehet pestiek igen kérik vala,
Hogy egy kevéssé őket megvárnája,
Míg feleségekkel elkelnek vala,
De herceg őket meg nem várta vala.

Herceg nekik akkor ilyenképpen szóla,
„Hogy minden ember magáról gondolna”,
Mert ott érnek, attól igen fél vala,
Azért csak egyedül Dunán elkele.

És noha az pestiek sietnek,
Hogy az ellenség előtt elkelnének,
De tatárok ám reájuk jövének,
Kiket mindenestül ám ott lepének.

Az kik Dunában el nem merülének,
Azért fegyver miatt mind ott veszének,
Kegyetlenül tőlük megöletének,
Asszonyokkal rútul cselekedének.

[part "De fuga episcopi quinque-ecclesiensis"]

De hogy látá pécsi Bertalan püspök,
Hogy az tatárok között ők így vesznének,
És hogy az tatárok táborra ütének,
És hogy az táborban sokat megégeték.

Ő sem az igaz úton azonképpen,
De sok vitézekkel ám messze megyen.
Így űzik tatárok egy kövessen,
László ispán, lám juta azonképpen.

Királyhoz az László ispán jó vala,
Ki sok zászlóját lobogtatja vala,
Király segítségére ő jött vala,
Semmit ez dologban még nem tud vala.

Magyar zászlókat püspök megismeré,
Mindjárt vitézeket odatéríté,
Sokságokat tatár eszében vevé,
Tovább az tatár azokat nem űzé.

Onnan hamar tatárok megtérének
Egyebeket űznie eredének,
Ekképpen László ispán és az püspök,
Az tatároktól megmenekedének.

[part "De Episcopis et aliis Illiricis in dicto Bello Inter fectis"]

Azkik pedig Pest felé mennek vala,
Országútján erősen futnak vala,
Az kik még táborban maradtak vala,
Ezeken oly veszedelem lött vala,

Annyi ezer ember akkor ott vesze,
Hogy soha ne lehetne becsülése
Sem módoknak ez dolognak felőle,
Senkitől nem lenne kemény levele.

Kik nagyobbak lűnek egyházi rendek,
Sokan azok közül is elesének,
Főképpen esztergomi Mátyás érsek,
Kit király is felyül becsül többinél.

Hogy mert együtt nevekedtek vala,
És hogy királynak nagy hűséggel vala,
Az többinél inkább szereti vala,
Szükségkoron tanácsával ő vala.

Kalocsai érsek ott veszett vala,
Jeles nemzetből ez származott vala,
Ehhez egész ország igen bízik vala,
Mindenektől nagy tisztességben vala.

Győri Gergely püspök akkor ott vesze,
Deák tudományban bölcsessége,
Valaki őnéki igen jó erkölcse.
Kevüldus erdélyi püspök ott vesze,

Szebeni Miklós prépost ott veszett vala,
Királynak öccse, kancelláriusa,
Kit minek előtte megöltek volna,
Egy fő tatárt ő is levágott vala.

Ez felendek többen is halának,
Kiknek testek oly rútul taglatának,
Hogy tatárok onnan eltávozának,
Soha meg nem találtathatának.

Kit penig tűznél megégetének,
És kik fegyver miatt megöletének,
Tókban, vizekben is annyian veszének,
Hogy számokról bizonyosok nem lehetnek.

Úton és mezőkön az embertestek,
Fő nélkül sokan közöttök feküsznek,
Darabonként széjjel vannak némelyek,
Falukban, egyházakban is hevernek.

Ez nagy öldöklés és nagy veszedelem,
Tartott vala kétnapi járóföldön,
Az egész föld tetszik vala pirosan.
Az embertest úgy hevernek az földön,

Mint az juhok, kik mezőn legelnek,
Mely sűrűn ők az mezőn megtetszének,
Azonképpen embertest heverének,
Kétnapi járóföldön úgy feküsznek.

Az mely emberek vízben veszének,
Azok halak miatt emésztetének,
Az kik penig fegyver miatt veszének,
Vadak, madaraktól emésztetének.

Falukban, egyházakban az kik veszének,
Azok tűz miatt megemésztetének,
Mert oly szörnyen sok helyeken égetnek,
Község megoltja lángját az tűznek.

Negyedikképpen ilyenképpen vesznek,
Sok testektűl egek megdögletinek,
Kik széjjel holt elevenen feküsznek,
Kik seb miatt még többet élhetnének.

Az egeknek döglelésétől,
Azok is kimúlának ez világból,
Es azképpen az ég is rezessé lőn,
Ennyi sok léteknek veszedelméből.

Ezüstről, aranyról és fegyverekről
Azoknak, kik veszének, marhájokrúl
Mit kell szólani, és ő jó lovakrúl,
Nem tud senki szólni az ő számokrúl.

Lovak fékestűl, nyergestől futosnak,
Széjjel az puszta mezőn nyargalódznak,
Kik immár annyira elvadultak,
Hogy az vadság miatt fenek valának.

Arany, ezüst edények, selyemruhák,
Mezőkön, erdőkön elhányattának,
Hogy könnyebben ők elszaladhatnának,
De ellenek vala tatároknak.

Csak ebben valának foglalatosak,
Valahol magyarokat kaphatának,
Örömösben azokat vágának,
De prédára semmit nem gondolának.

[part "Quomodo Tartari Habita victoria Spolia diviserunt et quomodo invento Regis Sigillo fictitias Literas Scripserunt"]

De hogy ilyen nyereséggel járának,
Sok szántalan prédát összehordának,
Sok rezes ruhákat összehányának,
Kikből ugyan nagy halmokat rakának.

Ehhez főnépeket ők választának,
Kiktől prédák köztök elosztatának,
De az kik ez országban nem valának,
Rend szerént mindennek részt hagyának.

Csak Batthus még ez országban jött vala,
Az többi másutt dúlnak vala,
Azért Batthus utánuk küldött vala.
Követek által megizente vala,

Sereggel hogy azok is bejönnének,
Mert nincs immár, ki állana ellenek,
Az földet is immár tartsák övéknek.
Csak ez dolgon vala nekik félelmek,

Hogy ha hír lenne ebben magyaroknak,
Hogy megverték hadát Béla királynak,
Minden felől ők is megfutamának,
És hogy senkit így meg nem kaphatának.

Kérlek, vedd eszedben álnokságát,
Miképpen csalták meg az magyarokat,
Hogy így nem történék mint lelték módját,
Mert soha nem hallottad ennek mását.

Lám azelőtt régen az viadalban,
Az kancelláriust levágták vala,
Király pecsétit nála lelték vala,
Deákokat hamar kerestek vala.

Deákokkal leveleket írattak vala,
Őköztök sok magyarok valának,
Kik az előtt tatár hitre állának,
Azokban levéllel elbocsátának.

Sokfele levelet elhordozának,
Béla király nevével magyaroknak,
Mely levelek írva igyen valának,
Hogy házokban bátran megmaradnának.

De segítségével az Úristennek,
Rövid napon haddal megyünk ellenek,
Azért csak könyörögjetek Istennek,
Adjon győzedelmet keresztyéneknek.

Király pecsétével megpecsételék,
Az országban széjjel ezt meghirdeték,
És az szegény magyarok ezt úgy hívék,
Hogy mindnyájan őket házoknál lepék.

Minden napon látják vala emberek,
Hogy széjjel rabolnak gonosz tatárok,
De az hírben vala nagy bizodalmok,
Hogy nekik ezt izente ő királyok.

Ehhez képest házaknál maradának,
Szertelenül tatároktúl raboltatnak,
Mert hirtelen meg nem futamhattanak,
Semmit ez országban épen nem hagyának.

[part "Quid fecit Rex Bela Post debellationem sui exercitus et Qualiter Per ducem Austriae captus fuit Pariter et Spoliatus. // Quarta Pars"]

Térjünk ismét Béla király hadára,
Futamása után ő fogságára,
Az ausztriai herceg megcsalta,
És néhány summa pénzt mint vött őrajta.

Csak kevesen király hadból szalada,
Éjjel nappal sietvén megyen vala,
Lengyelország határára megyen vala,
Onnan egyenesen Ausztriára tarta.

Hogy az királynéasszonyhoz juthatna,
Ki Ausztria tartományában vala,
Herceg király jövetelit hogy hallá,
Ilyen gonoszt ő szüvében gondola.

Tettetés szín alatt hozzá indula,
Hogy már ott mint barátját, úgy fogadná,
Király Duna mellett hogy szállott vala,
Ő fegyveréből levetkezett vala.

Mert hogy ily szerencséken járt vala,
Ennyi fegyver közül elszállat vala,
Mind ily fáradt ember elnyugodt vala,
Aközben ebédet készítnek vala.

De hogy király álmából felserkene,
Herceg jelenvoltát igen örülé,
Herceg királyt kéré, hogy általkelne,
Dunán túl egy várban vele bemenne,

Mert ott királyt inkább tisztelhetnéje.
Király hallá, örömest megengede,
Herceg hogy jó szűvvel hívná, elhivé,
Nem vala király kétséges őbenne.

Királyon megesék, mitűl fél vala,
Klodeszt kerülvén gonoszba juta,
Mert az herceg kezében akada,
Erős fogságba őtet tartja vala.

Így herceg királyhoz talált vala,
Hogy régen őrajta sok pénzt vött vala,
Azt kívánja, hogy néki visszaadja,
Mert addig őtet el nem bocsátja.

Soha király ki nem szabadulhata,
Mígnem az mit kíván, néki meg adná,
Egy részéért arany-, ezüstedényt ada,
Más részét pénzzel fizette vala.

De még mind avval is nem érte vala,
Mert az ezüst, marha az mit ér vala,
Azért az herceg el nem vötte vala,
Kétezer giráért csak vötte vala.

Három vármegyét egy részéért ada,
Ki herceg országához közel vala,
Személy szerént herceg azt elfoglalá,
Kastélyában azoknak beleszálla.

Önnön költségével azt megépíte,
Tatár ellen herceg azt megépíte,
Béla királyt ekképpen elveszté,
Erős hüttel is őtet megeskete.

Királynéasszonyhoz ismét indula,
Ki már oda nemigen messze vala,
Mihelyten király oda jutott volna,
Váci István püspököt elkelte vala.

Római udvarban hogy elsietne,
Onnan őnéki segítséget kérne,
Azonközben király Segesdre mene,
Az kikkel lehete, mind odagyűle.

[part "Quomodo Dux Austriae Spoliavit Fugitivos Hungaros et de insultu Germanorum in Hungariam facta."]

Látván herceg, hogy az magyar mind futna,
Nagy hadát ő is ellenek bocsátá,
Dunán túl tatár éget rabolván,
Innét az németek égetnek vala.

Amint lehet, ők is oly igen dúlnak,
Falukat dúlatnak, mindent levágnak,
Győrnek városát megvívék magoknak,
De sokfelől ellenek tamadának.

Magyarok ott az tájban kik valának,
Az városban reájok rohanának.
Németek ellen nem állhatának,
Mindenestől tűz mia ott halának.

Szertelen herceg ezen megbúsula,
Magyarokra igen haragszik vala.
Sok magyar vala immár Ausztriában,
Tatár előtt ki odafutott vala,

Ezeknek hütire fogadott vala,
De ű ezekhez is bűnt talált vala,
Mert avval meg nem elégedett vala,
Kit még régen királyon művelt vala.

Az kastélyok, az várasok őrizni,
Kezde egy nagy summa pínzt tűlök kérni,
Mindeneket elkezde tűlök venni,
Teljességgel pusztán kezde űket hadni.

Példa volna bizony most ez minékünk,
Mert azt tudjuk, hogy jól vagyon dolgunk,
De bizony az ágon csak alig ülünk,
Mert ha idegen földre kell folyamnunk,

Ha az Isten nem könyörüle rajtunk,
Az ágot bizony elcsapja alúlunk,
De meg köllene már bűnönkbűl térnünk,
Mert ha idegen földre kell folyamnunk,

Ott is mindenektűl megutáltatunk,
Mint Mózesnél errűl irányt találunk,
De ha futunk, sem tudom, mint futhatunk,
Mert körül üt minket mi ellenségünk.

Szólunk immár ismég az tatárokrúl,
Ennél is rettenetesb romlásokrúl,
Szegény magyaroknak nagy inségekrűl,
Hires-neves Váradnak romlásárúl.

Meghallónk, azelőtt, mint jára Kadan,
Az Rudna nevű bányász faluban,
Vele vagyon már Aristaldus ispán,
Vele a faluból vannak hatszázan.

Kadan Váradra ezekkel indula,
Aristaldus mindenütt kalauza,
Erdőkön és ösvényeken hordozza,
Mert az utat mindenütt ű jól tudja.

Váradhoz azonközben tatár juta,
Merthogy az Várad harctér vala,
Mindenfelől oda sok nép gyűlt vala,
Sok nemes asszony és paraszt ott vala.

Noha az püspök onnét elment vala,
Sok papi rend azért ott maradt vala,
Az levélhez nekik bizodalmok vala,
Kit király nevével hordoznak vala.

Az több papi rend közül egy ott vala,
Rogerius Mesternek híják vala,
Az többi közt ez is ott maradt vala,
Ki, mint meghalljuk, sok szerczen forgha.

Hiszem, hogy csak Isten azért megtartá,
Hogy minékünk ezt például megírá,
Emlékezetül mindéltig maradna
Köztünk Istennek ilyen ostora.

Egy oldala az Várad kastélyának,
Földig letört vala, de megcsinálák,
Egy temérdek kőfalt odarakának,
Hogyha várost meg nem oltalmazhatnák.

Hát az kastélyban elöttök futnának,
De sokan még ahhoz sem bízhatának,
Rogeriussal erdőre futának,
Sokáig az erdőkön lappangának.

Azonközben tatárok eljutának,
Várost mindenfelől környül fogának,
Megvevén benne semmit nem hagyának,
Rettenetesen benne mindent vágának.

Férfiat, asszonyokat megölének,
Oly igen örülnek az nyereségnek,
Öt mélyföldre Váradtúl elmenének,
Sokáig város felé nem lövének.

Városbeliek igen örülnek ezen,
Biznak vala az vár erősségében,
Árkokkal, fatornyokkal azonképpen,
Meg vala csinálva igen erősen.

Erőst őrizik fegyveres vitézek,
Mikor tatárok az várnízni menének,
Várból hirtelen reájok ütinek,
Sok tatárt vitézek onnan elűzének.

De mikor immár sok üdőtűl fogva,
Egy tatárt is sohul nem láthatnának,
Azt hiszik, hogy ugyan elmentek volna,
Tatárok álnokul cselekedtek vala.

Egy hajnalban tatárok megjutának,
Az városban ismét berohanának,
Elevenen csak azok maradának,
Kik az várban gyorsan szaladtak vala,

Az várat is tatár mindjárt megszálla,
Az új falnak hét ágyút igazíta,
Kikből sok köveket várhoz szórának,
Éjjel-nappal mely az új fal leomla.

Hogy tornyokat, kűfalt lerontatának,
Ostromnak űk mindgyárt indulának,
Várbeliek sokan megtolatának,
Nagy erővel az várban béhágának.

Szörnyű dolgokat várban cselekesznek,
Rút halállal mindeneket megölnek,
Vitézeket, papokat úgy kergetnek,
Sokan szentegyházban rekeszkedének.

Nemes asszonyok és nagy szép leányok,
Monostorban szorulának elöttök,
Hirtelen meg nem vehettek ű tűlök,
Azért kívül reájok gyújták tatárok.

Azok mind az monostorban veszének,
Minden marhájokkal odaveszének,
Csak egy is meg nem maradna ű tűlök,
Vitézektűl ám ott fegyvert kérének.

Fegyverrel papokat erősen kínzák,
Mindeneket vélek előhozaták,
Marhájokat ű torkokból kivonák,
Egyenként azután űket levágák.

Sok egyéb szentegyházban is ezek,
Asszonynépekkel mint cselekedtenek,
Szemérem dolog hallani embereknek,
Mely igen álnokul vélek éltenek.

Tisztesség adassék minden személynek,
Asszonynépeket felfelé vivének,
Minekutánok vélek rútul élnek,
Mindjárt azután mindent megöltenek.

Férfiakkal ugyanazt cselekedtek,
Asszonyember módra vélek éltenek,
Város kűvül nemeseket, vitézeket,
Polgárok, papokat mind megöltek.

Koporsóit régi szent jámboraknak,
Jó Magyarországbéli királyoknak,
Mindeneket rútul felforgatának,
Sok szentegyház marháját elhordának.

Mint régen pápa törvényében voltak,
Aranytemjénezők köztük voltanak,
Szépen csinált aranyas kelyhek voltak,
Kiket tatárok mind öszvetörtenek.

De hogy immár mindent felforgatának,
Az nagy bűzben meg nem maradhatának,
Mert nagy bűzi vala az holt tagoknak,
Várost pusztán hagyák, elindulának.

Széjjel az erdőkön az kik valának,
Éhség mia már annyira jutának,
Nagy félve az városra béfutánák,
Ennekvalót hogyha találhatnának.

Holttesteket hogy forgatják szegények,
Tatárok ismét nagy gyorsan megtérének,
Kit kaphatának, ismét mindent megölének,
Mint addig minden napon cselekesznek.

Megláták, hogy senkit nem kaphatnak,
Mert immáron teljességgel elfogytak,
Azután az várost űk pusztán hagyák,
Mindenestűl onnan elindulának.

Az kik penig erdőkön lappangának,
Rogerius Mesterrel indulának,
Tamáshidára mikoron jutának,
Az hídon által nem bocsáttatának.

Sőt inkább űket azon intik vala,
Hogy ott maradnának ű falujokban,
Rogeriusnak az nem tetszik vala.
Közel más szigetben tértenek vala,

Mely szigetet az falubeliek,
Tatárok ellen erősen építinek,
Gyiróti vajda is ott vala vélek,
Egyebek is sokan környékbeliek.

Annál tovább mennie nem merének,
Tetszék az hely és megtelepedének,
Az szigetben csak egy úton mehetének,
Háromtornyos kapuja vala ennek.

Egynehány nap azért ott maradának,
Kinek által megbizonyosulának,
Hogy tatárok közelben jutának,
Onnat is kiszökének, indulának.

Egy hajnalban Csanád fele érének,
Az Maroson által nem mehetének,
Mert tatárok túlhát igen égetnek,
Szegényülve ismét visszatérének.

Esmét az szigetben el-bémenének,
Rogerius szolgái elszökének,
Onnat ruháját, költségét szegénynek,
Mezítelen hagyák, mindent elvövék.

Tatároktúl útban találtatának,
Érdemek szerént mindent levágattatának,
Egy nap szigetben ilyen hírt hozának,
Tamáshidán, hogy népet levágtanak.

Azt hallván kezdének igen rettegni,
Félelem mia oly igen reszketni,
Nem kezdének űk nyelvekkel szólhatni,
Kezde az halóveritík rajtok kiütni.

Félelem miatt elszakaszkodának,
Ugyan holt-elevenen mert valának,
Kezekkel, lábokkal nem bírhatának,
Hogy az ellenségnek fegyvert fognának.

Rogerius ismét kiereszkedék,
Tatár azonközben odaérkezék,
Az szigetet mindgyárást környülvövék,
Bennevalók fegyvert nem foghatának.

Másfelől kapukra rárohanának,
Az szigetben tatárok béhágának,
Kőrös vize felől vinnék tettetek,
Mert félelem mia elszakadának.

Oh, mely rút dolgokat cselekedének,
Embereken mint cselekedének,
Nem hogy az kik látnák, nem rettegnének,
De hallani is iszonyat embereknek.

Prédát onnat mind feltakarítának,
Asszonynépet, férfiat megfosztának,
Sok testet ám mezítelen hagyának,
Kiket széjjel darabra vagdalának.

Immár ennek harmadnapja elmúlék,
Sokan, hogy elmentek, azt vélek népek,
Erdőrül sok nép szigetben takarodék,
Holttestek közt ételért kereskedék.

Tatárok ismét űket környülvövék,
Rettenetesen szegényeket ölék,
Csak igen kevés tűlök menekedék,
Holttestek köziben ki rejtezheték.

Az erdőn Rogerius kuldul vala,
Kinek azelőtt sokat adott vala,
Alig egy falattal segítik vala,
Szigetben menni kénszeríttetik vala.

Huszad nap felé immár elmúlt vala,
Hogy az nagy veszedelem történt vala,
Rogerius szigetben bément vala,
Mert éhség, szomjúság rajta nagy.

Oh, mely keserves életre szorula,
Kit meggondolhatsz, ember, te magadban,
Enni kevés, szegény nagy siralmában
Forgatja az holttesteket egymásra.

Az holttestnek mely nagy doha vala,
Mely igen nagy félelemmel jár vala,
Az mit ennivalót találhat vala,
Nagy messze az erdőre viszi vala.

Nagy barlangot az erdőn hul lel vala,
Nyavalyásnak abban búni kell vala,
Vagy nagy vermet ű maga csinál vala,
Avagy nagy odvas fában bújik vala.

Mert senki rejtekhelyen nem marad vala,
Kit eb módra mind fel nem búnak vala,
Szerencsére csak ki maradhat vala,
Az nagy Isten kit inkább megtart vala.

Ott az környülvaló erdőkben,
Egy holnapig járának teljességgel,
De hogy elfáradának kereséssel,
Hogy el nem fogyhatak teljességgel.

[part "Quomodo Tartari, in Silvis qui illos Abscondiderunt, deceperunt"]

Új álnokságot hamar gondolának,
Erdőkön lappangókat megfogának,
Kiket ilyen móddal elbocsátának,
Hogy erdőkrül mindent hazahoznának.

Váratsággal jönnének, ne félnének,
Tulajdon helyekre telepednének,
És ha tatár hitre űk megtérnének,
Senkinek csak ellene sem vetnének.

Könnyen hiteték szegényeket,
Mert elülttette keserűség szíveket,
Elepesztette éhség ő szíveket,
Szerencsére vötték az ő fejeket.

Sokfelől házokhoz takarodnának,
Azért erdőn is sokan maradának,
De az kik házokhoz hazaszállának,
Külömb-külömb mind királyt választának.

Minden falut, az kit űk kívánnak,
Immár üdő vala aratásnak,
Azért gabonát bétakarítnak vala,
Szalmát, szénát minden csűrben hordának.

Tatár, kun is magyar között lakasláng lakik,
Sok atya szép leányin megváltozzék,
Haláltúl sok báttya húgán változik,
Mégis ugyan nekik örömök tetszik.

Férje előtt feleségét lenyomák,
Atya előtt szép leányát rútolják,
Az falukat mind tiszttartókra oszták,
Tiszttartókat kanosisnak híják.

Efféle tiszttartók köztök száz vala,
Hol szép leányok lelhetnek vala,
Mindeniknek azoknak hordják vala,
Lovat, ökröt, juhot sokat hoznak vala.

Minden helyen tiszttartók öszvegyűlének,
Egynihány falut egyszerben hirdetinek,
Ajándékokkal hogy hozzájok jönnének,
Feleségestől, gyermekestől jönnének.

Ez hírt mire vílni nem tudják vala,
Rogerius hogy meghallotta vala,
Kétség alatt faluban nem marada,
Egy magyarból lött tatárhoz ment vala.

Szántalan falukból mind bégyűlének,
Tiszttartókhoz ajándékkal jövének,
Kiket mind el-bé így nagy völgyben vövék,
Ajándékokat tűlök mind elszedének.

Őmagokat azután megfoszták,
Ő testeket ám mind szabjára hányák,
Mindenestől fogva ők levágák,
Szertelenül idestova darablák.

Sokfelől kezdének azomban jönni,
Tatárok és kunok bétakarodni,
Hun volna Rogerius, kérdezi,
Onnat magát elszedé, mert Isten őrizi.

Szántalan falut feldúlának,
És az bennevaló népet levágák,
Minden barmokat nekik elhajtották,
Az egész tartományt mind pusztán hadták.

Házakat azért meg nem égetének,
Semmi gabonát el nem vesztinek,
Evvel jelenték, hogy űk ott telelnek,
Kit végre ugyan mégis művelének.

Lám az községet azért nem bánták,
Minden az gabonát mind bétakarák,
Bort bészűrék, azután mind levágák,
Hogy az élést magoknak maraszthassák.

[part "De Destructione nova villa Et monesteri de Egre"]

Onnét előbb táborral indulának,
Csanád és Arad felé indulának,
Újfalunak köztök békét hagyának,
Mely falut azelőtt Pergnek hívának.

Mondhatatlan sok nép odagyűlt vala,
Hetven faluból való nép ott vala,
Egresi monostort hagyák vala,
Vidéket mind elpusztították vala.

Egresben sok jámbor vitéz gyűlt vala,
Sok nemes asszony is ott szorult vala,
Mikor tatárok azfelé jönnek vala,
Nagy messze vitézek elűzik vala.

Hatalmasságokban igen bízának,
Hogy tatároktúl ott megmaradhatának,
De mikor nagy földet elpusztítának,
Újfalura mindjárást indulának.

Kegyetlen pogányok az magyarokat,
Viadalra hajták szegény foglyokat,
Egy kevés tatárral elíg rabokat,
Szegényeket mind ott veszték azokat.

Orosszal, kunokkal medgyett indíták,
Izmaeletákkal az viadalnak,
Az tatárok ű hátok megett állnok,
Az ű veszedelmeken úgy kacagnak.

Vajha errűl ugyan jól gondolkodnánk,
Bizony szegényekrűl mi gondolhatnának,
Bűneinkrűl penitenciát tarthatnánk,
Hogy valamint mi is arra nem juthatnánk.

Magyart magyarra ám erővel hajták,
Ha ki visszatér, azonnal levágják,
Éjjel-nappal egy hétig mind vítaták,
Sok magyar veszedelemmel meghagyák.

Vitézeket az várból mind kihozák,
Nemes aszonyokkal öszveállották,
Parasztságot tűlök külön választák,
Két felől seregben űket állották.

Teljességgel szegényeket megfoszták,
Szablyájokkal, fegyverekkel levágák,
Szép két leány vala csak, azt meghagyák,
Szüzességekben azokat megronták.

Ezek közül csak azok maradának,
Kik hirtelen földre leborulának,
Az holttestek közében búhatának,
Monostorra tatárok indulának.

Sok álgyút monostornak igazítának,
De ellene semmit nem állhatának,
Egynehány barátot eleresztének,
Kit ugyan jó kieken művelének.

De azok is mit cselekedének,
Senkik tűlök nem menekedhetenek,
Egynéhány barátot eleresztének,
Kit ugyan jó kieken művelének.

Egynehány nemes aszonyt is elvövék,
Kikkel pogány módra cselekedének,
Gyengeségeken nem könyörülének,
Egynehány szép leányokat űvélek.

Hiszem rettenetes dolgok voltának,
De még ezek is summa szerént vadnak,
De ha mind előttöd írva volnának,
Az te szemeid csudát láthatának.

Nem volt soha oly neme büntetésnek,
Hogy kik akkor rajtok meg nem estenek,
Isten ostora bátor kik ültenek,
Jaj minékünk, ha reánk következnek.

Az egy nyáron rablának messze földig,
Ausztriáig és az Horvátországig,
Murva, Slesia és az Lengyelországig,
Kunországig és az egész Dunáig.

[part "De Austria Tatarorum ad Transeundum Danubium exquisita"]

Nagy híre vala köztök Esztergomnak,
Magyar városok közt legjobbnak,
Mondhatatlan űk igen gondolkodnak,
Esztergomhoz Dunátúl mint jussanak.

Az tél immár reájok ért vala,
Oly hirtelenséggel Duna béfogya,
Sok időtűl fogva nem történt vala,
Várbéliek mindennap vágják vala.

Őrizőt az jégre vetettek vala,
Tatárokkal mindennap harcolnak vala,
De oly kegyetlen hideg üdő tarta,
Hogy az Duna bizonyába béfogya.

Soha nem merének rákésérteni,
Tatárok hogyha jégen elkelhetni,
Jól végére akarának űk menni,
Hogyha fejenként reá merjenek menni.

Ilyen álnokságot űk gondolának,
Szántalan barmot az partra hajták,
Senkit oda menni nem hagyának,
Három nap senkit oda nem bocsátának.

Magyarok, hogy tatár elment, azt tudják,
És az víznek hogy szokását űk tudják,
Az vízen barmot mind általragadák.
Íme az tatárok hogy ezt megláták,

Bátorsággal űk is odamenének,
Szántalan tatárok általkelének,
Nagy messze földet űk mind ellepének,
Kegyetlenül mindenütt égeténék.

Kadan király Béla után indula,
Sokadmagával űtet űzi vala,
De hogy látá, hogy őtet nem kaphatja,
Ment Bosznára és Bolgárországra.

Az többi Esztergom felé menének,
Harminc álgyút alája készítének,
Esztergomiak is építínek,
Mindenképpen várat erősítének.

Szántalan nép kint az várasban vala,
Gazdag polgárok benne laknak vala,
Sok nemes vitéz oda bégyűlt vala,
Sok nemes asszony is közöttök vala.

Oly igen nagy kevélységben valának,
Azt gondolják ellenek állhatnának,
Mely erős az város, mindez világnak,
Egy nap tatárok környüle szállának.

Szegény rabokat erővel reá hajtják,
Nyalábfákkal árkot rakva hordatták,
Felyül haladják árkot az rakás fák,
Megéje az harminc álgyút állatták.

Az küszállt küveket igen lűtteték,
Város környül fatornyokat letörék,
Benne az népet oly igen rettenték,
Városban nagy boldulások történek.

Annyira eszek vesze szegényeknek,
Hogy soha nem tudják, immár medgyenek,
Megmaradásra nincsen reménségek,
Mint vakok, bolondok, úgy tévelyegnek.

De mikor tornyokat letörtenek volna,
Sok zsákot földdel töltetének vala,
Az árokban álgyúkból lövik vala,
Az árkokat azzal megtöltik vala.

Városbeliek közül az fokokra,
Senki nem mehet vala oltalmára,
Mert sok küvet reájok lűnek vala,
Sok nyíllal is őket tökíllik vala.

Az városban vannak nem csak magyarok,
Fránkusok is vannak, és Lombardusok,
Láták, hogy elkölt ű megmaradások,
Azért megégették minden marhájokat.

Megégeték az városnak hostátját,
És városban igen sok faházokat,
Házokban temérdek marhájokat,
Pasztojokat, ruhájokat, lovakat.

Földben ássák ezüstöt, aranyokat,
Mindennemű drágább, jobb marhájokat,
Palotában rejtetik magokat.
Tatárok hogy meghallák ez dolgokat,

Mondhatatlanul igen megbúsulának,
Reménségekben megcsalatkozának,
Vélik vala, hogy meggazdagulnának.
Viadalra városnak rohanának,

Mindenfelől az várost környülfogák,
Bennevalókat el ne szalasztanák,
Sőt inkább mind egyig űket levágnák,
Az várost azért űk hamar meghágák.

Búsultakban sok népet levágának,
Torkig innia adának fegyvereknek,
Disznó módra sok embert megölének,
Csak tizenötön megmenekedének.

Nagyságos asszonyok szép öltözetben,
Mennél szebben valának öltöztötvén,
Egy palotában vadnak elrejtezve.
Kiket hogy meg akarának ölnie,

Íme nyavalyások mint könyörögnek,
Király elejében hogy vitetnének,
Kiket tatár királynak kivivínek,
Mindenestöl háromszázan levének.

Tatár királynak könyörögnek vala,
Hogy élettel űket megajándékozná,
Birodaloma alá űket tartaná,
De király űket lám, meg nem hallgatá.

Hagyá haragjában, hogy megfosztanák,
És mind egyig űket szablyára hánnák,
Miért, hogy várban semmit nem kaphaták,
Kiben hamar tatárok eljárának.

Keserves halállal űket megölék,
Esztergomnak várát meg nem vehették,
Simon ispán ott benne forgódék,
Sok számszeríjasokkal megőrizik.

Székesfejérvárra indultak vala,
Igen semlinges hely vár környül vala,
Az jég is megindult vala immáron,
Azért azt is meg nem vehették vala.

Szent Márton kastélyára indulának,
De semmit annak is nem árthatának,
Apát úrral mert az kik benne valának,
Igen emberül véle forgódának.

Tatárokat Dunán elhajtják vala,
Csak az három hely az tájban marad,
Duna kétfelé mind kezekben vala,
De túl nem foly, igen elpusztult vala.

Az puszta földön visszaindulának,
Szántalan barmot, rabot vélek hajtának,
Sok terhes szekerek űvélek vadnak,
Erdőkön mentekben mindent felbánnak.

Hogy az kit bémenne, nem találtanak,
Visszamenőben is rabolhatnának,
Lassan menve erdőkön eljutának,
Holott szántalan népet találának.

Egynehány kastélyt azok csinálták vala,
Még mikor tatárok bémentek vala,
De csak egynehányában maradtak vala,
Egész az földet pusztán hadták vala.

Magyarországból el ki már jutának,
Kunországban mikoron űk valának,
Olyan kíméletlen rontják rabokat,
Mint azelőtt tatárok nem vágának.

Belit, lábát, fejét csak adják vala,
Ugyan bizonyában azt mondják vala,
Hogy csak kevéssel tatár elébb jutna,
Az rabokban még csak egyet sem hadna.

Rogeriust lássuk immár, mint jára,
Teljességgel kétségben esett vala,
Magában azt eltökéllette vala,
Hogy elszöknék, hogy ha módját találna.

Fél felé tartá, hogy már szükségére,
Egy igen sűrű helyre futna, méne,
Egy szolgácskája vagyon csak űvéle,
Elrejtezék egy vízfolyás helyre.

Falevéllel magát bétakartatá,
Az szolgáját tűle távulb bútatá,
Hogy tatár űket együtt ne találná,
Véletlen veszély űket szomorítá.

Két napestig mind ott heverének,
Csak fejeket emelni sem mernének,
Mint holt koporsóban, ugyan feküsznek,
Szántalan tatár elmégyen mellettek.

Tovább az éhséget nem szenvedheték,
Kígyó módra mászván egymást keresék,
De hogy szolgájával egymást meglelék,
Mindenik éhségrűl panaszolkodék.

Sokáig az erdőn űk bújdosának,
Több társaságra is űk találának,
Végre hogy az erdőrül kijutának,
Sok puszta földön általbújdosának.

Faluhelyeken csak tornyok maradtak,
Arra tartnak, az melyre tornyot látnak,
Mert burján vötte helyét útnak, falunak,
Nyolcadnapra Fejérvárra jutának.

Semmit az puszta várban nem lelének,
Egyebet csontoknál, fejeknél embereknek,
Nagy fohászkodással mellettek elmennek,
Vérrel burult küveket sírva níznek.

Fráta nevő faluban űk menének,
Fejérvárhoz kit tartnak tíz mélföldnek,
Nagy hegy vagyon közepin egy erdőnek,
Kit Fratához tartnak négy mélföldnek.

Hegyet mondják igen csuda magasnak,
Egy kősziklát mondnak tetejin annak,
Tatár előtt sokan arra futának,
Rogeriussal odatalálának.

Fekete kenyeret adának nekiek,
Kit lisztből, czerfa hájból sütének vala,
De sokkal jobbnak tetszék az nekiek,
Szép személyénél kit valóban öttenek.

Egy holnapig mind az hegyen levének,
Soha alá jönni nem merének,
Gyakorta alá kímeket eresztének,
Félnek, hogy tatárok ismét megtérnek.

Nagy örömmel sírva űket fogadák,
Nyomorúságokat úgy hadakozák,
Kevés beszéddel nékik meg nem mondhaták,
Véghe nekik renddel előszámlálák.

Gyakorta eleségért alájönnek vala,
De aláköltöznie nem mernek vala,
Míg Bélának hírt magyarok nem tőnek,
Hogy tatárok ez országból kimentek.

Rhod szigetben Béla király vala,
Sok keresztesekkel elindult vala,
Olaszok is megsegítik vala,
Országokban azokkal bément vala.

Ezerötszázban írnak az hetvenben,
Mikor ez éneket szerzék versekben,
Keresztelő Szent János innepiben,
Isten ostorátúl minden rettenjen.