Erdélyi Máté, Szent Istvánnak halálát jelentem (RPHA 1315)

SZENT ISTVÁN HALÁLÁRÓL VALÓ ÉNEK.

Szent Istvánnak halálát jelöntöm,
Martíromságáról emléközöm,
Esküvését mostan beszélöm,
Erős hitit Krisztusban hirdetem.

Zendűlés zsidóságban támada,
Az hit dolgában sok megbódula,
Isten ígéje nevelködik vala,
Számtalan nép Krisztushoz tért vala.

Az szent István Isten szolgája vala,
Krisztus hitit predikálja vala,
Nagy sokaság hozzá hajlott vala,
Mert szent lélök belőle szól vala.

Nagy csodákat es ű tészen vala,
Kiért sok nép űt hallgatja vala,
Kin az zsidók bosszonkodnak vala,
Megölnie igyeköznek vala.

Támadának sok gonosz férfiak,
Az gyüleközetben kik valának,
Nagy sokan egyben szóllakozának,
Szent Istvánra rátanácskozának.

Hogy űvéle megvereködnének,
Ha dolgában konkót láthatnának,
Mely ellene volna szörzésöknek,
Hát azonnal Istvánra gyűlnének.

Gyüleközetben fogva behoznáják,
Papok előtt őtet vádolnáják,
És előttök elkárhoztatnáják,
Végre szörnyű halálnak adnáják.

Reá azért sokan indulának,
Szent Istvánnal űk disputálának,
De ellene hogy nem állhatának,
Azért reá mind agyarkodának.

Az szent lélök belőle szól vala,
Ki ellen zsidók nem állhatnak vala,
Hamis tanókat támasztottak vala,
Kik Istvánra hamisat szólnak vala.

Támaszták rá ezzel az községöt,
Városbéli sok gyülvész népeket,
Fű papokat és vén emböröket,
Megragadák azért mindjárt őtet.

Jeruzsálem gyüleközetiben
Elővonják papok eleiben,
Hamis tanók állatnak előben,
Kik ezt kezdik mondani felőle:

Az nagy Istent ez megkáromlotta,
Moises törvényét hamissolta,
És az szent helyet rútul szidalmazta,
Tűle hallottok, hogy ezt is mondotta:

Názáretbeli Jézus ez szent helyet,
Mind elrontja ez gyüleközetöt,
Moisestől adatott törvényök,
Ilyen káromlást es beszéllött.

Sok tanóknak ha ű mondások,
Ugy volna-e bizonynyal vallások,
Mert ezért lött embörök halálok,
Kiktül hallatnak ily káromlások.

Teljes vala István szent lélökkel,
Felele nékiek nagy bátor szívvel:
«Vajjon kit nem fenyegettök ölessel,
Isten hívei közt öldökléssel.

Régi profétákat ti atyáitok
Megölték, letaglották mindazok,
Ti is azok maradéki vagytok,
Kik Istennek ellene állotok.

Az ti atyáitok Istent kergeték,
Jámbor hű profétáit megölték,
Kik Krisztusnak jüvését hirdették,
Mindazokat ők megemésztötték.

Názáretbeli Jézus hóhéri,
Ti is vagytok annak poroszlói,
Az Krisztusnak vagytok árúlói,
Drága szent vérének kiontói!»

Szívökben papok hasagattatnak vala,
Hogy szent István ezt beszéli vala,
Fogokat rácsikorgatják vala,
Az fűpapok agyarkodnak vala.

Teljes vala István szent lélökkel,
Feltekinte az égre nagy örömmel,
Jézust látá az élő Istennel,
Fölkiálta nagy buzgó örömmel.

Ugymond «láttam megnyiltnak az egeket,
És állani jobbjáról az Krisztust,
Az atya Istennél az szép Jézust!»
Ezt hogy hallják, bédugák fülöket.

Legottan űk el-felkiáltának,
Sikoltással reá rohanának,
Véle gyorsan kiigazodának,
Szántalan küvet ragadozának.

Egyszörre mind szegént verni kezdik vala,
Agyban-fűben legottan leverék,
Jeruzsálem kűvül sebhetötték vala,
Ottan szegény földre esött vala.

Rikoltással űt kövezik vala,
Semmi épség testében nem vala,
Feje, teste mind elromlott vala,
Mégis szegény így könyörög vala:

«Az én lelkömet Uram Jézus vödd hozzád,
Mindezöknek bűnöket megbocsádd,
Bűnnek nékik ne tulajdonítsad,
Erre kegyelmességedet mutassad!»

Többet szegény nem szólhatott vala,
Verés miatt megsephetött vala,
Ez szók után földre borult vala,
Úr Istenben és elnyugodt vala.

Testét néki szépen eltemeték,
Sok istenfélő népek kesergék,
Lelke dicsőségben viteték,
Mennyei boldogságban részelteték.

Melyben mi is hogy el-bémehessünk,
Fölségös Istennek könyörögjünk,
Kétség nélkül ha benne hiendünk,
Örök dicsőségben véle leszünk.