Melius Juhász Péter, Sokszor kellene erről emlékeznünk (RPHA 1290)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Sokszor kellene erről emlékeznünk,
Mint legyen kedve az istennek hozzánk,
Honnan tessék meg szerelme mikozzánk,
Jó volta mibennünk.

Oly igen nagy sok, jóllehet, jótéte,
Hogy semmi ember még meg nem érthette,
Sem gondolattal az emberi elme
Véghez nem vihette.

Mint az írásban ezt elénkben adta,
Úgy kell minekünk tudakoznunk rajta,
Az mi szükségünk nagyságát is lássa,
És világ is vallja.

Ó mely nagy kedve és jóakaratja,
Ebben tetszik, hogy életre választa,
Még mikor semmik volnánk mi nagunkba,
Fiában megálda.

Gazdag szerelme és irgalmassága,
Ez az Atyának áldott fiajiban,
Mert csak magában életre választa
Szerető fiában.

Isten haragja vala az fiakon,
Sárrá, ganéjjá lőnek mind Ádámban,
Kárhozat, átok és bűn az fiakon
Esének vétkezvén.

Pokolra ítélt rabok az törvénytől,
Zsoldja bűnöknek csak az örök halál,
Érdemek nincsen életre istennél,
Erejek bűntétel.

Elveszettségét az emberi nemnek,
Nem nézé isten bűneit népének,
Csak jó voltából fiában életünk,
Okait végezé.

Titkos tanácsa jóllehet istennek,
Hogy ez világnak ő teremtésének
Előtte rendelé az örök idõknek,
Rendét életünknek.

Ez elválasztás csak istennél vala,
Még mikor ember, sem az bűn nem vala,
De az istennél esmeredben vala
Jövendő bűn volta.

Romlandó ember bűneire néze,
Hogy követköznek, bizonnyal jól érte,
Lőn az választás az bűnbõl életre,
Krisztus érdemében.

Mutatni isten kegyelmét, jó voltát,
Akará látni szent fia érdemét,
Hogy bűn sarából tisztesség edénit,
Formálá fiajit.

Ebben haragját, hatalmát bűn ellen,
Nekünk mutatá az harag edénin,
Hogy ő bűnünkért az bûnnek sarából
Halálra formála.

Senkit az bűnre és gonosz életre,
Nem választ isten bűn nélkül vesztésre,
Sem ártatlanságkól nincs elvégezése,
Senkinek vesztére.

Teremtés előtt ezt régen megérte,
Hogy istennek ember ellene veténe,
Meg sem maradna az ő szentségébe,
De ördögnek hinne.

Az embernek életét ő látá,
És erre képest lőn õ választása,
Az kiket akart csak ő jó voltából életre,
Csak Krisztusra nézve.

Az teremtésben tetszik másszor kedve,
Mert az sikeres sárbór feléppíté,
Saját erejéből lelköt mi testünbe,
Formálna képére.

Szabad akaratban minket ő termete,
Mert ezt kéváná jószági közlése,
Ha ő magából jószágit közölné,
Formálná képére.

Úgy kelle lenni mi teremtésünknek,
Mint az isten természetit látjuk,
Szabadságos isten és élet, azt tudjunk,
Így kelle hát lennünk.

Rendelé az embert Isten tiszteletre,
Hát teremteni az emebrt úgy kelle,
Szabad akaradban istennét tisztelné,
Nem rabi kötélbe.

Vete Ádámnak eleiben két fát,
Életnek fáját és bűn tudó fáját,
Tüzet és vizet, halált és életet,
Hogy tenne választást.

Az életet ha ő követni akarná,
Szabad akaratja neki erre volna,
Ha kedég az halált inkább választaná,
Volna szabadsága.

Csak az Ádámban ez szabadság vala,
Törvény szegéssel szabadságát rontá,
Mind ő magában, mind az õ magvában
Csak bűn mar magában.

Secunda pars

Szakadáza lőn az emberi nemnek,
Isten javaitól szintén megfosztaték,
Ördög rútságában ember részelteték,
Bűnben kötözteték.

Isten képéről ember elfosztaték,
Ördög képében, rútságban öltözék,
Isten haragja, átka az törvénnek
Szálla mireánk.

Országát isten mitőlünk elvövé,
Kizárla minke, magátúl elveté,
Isten rabjaji volnánk, azt ítélé,
Az bűn ezt érdemlé.

Rettente isten igazsága szerint,
Fejünkre hozván adóslevelinket,
Csak kárhozatea tartana már minket,
Mert az bűn megrontott.

Az lélek, az test, mindenféle tagunk,
Haszontalanná lőnek, megromlanak,
Semmi jól immár mi es nem tehetünk,
Mert szinte elvesztünk.

Isten jószági tőlünk elvetetvén,
Ördög és az bűn minket megkötözvén,
Mint egy tömlöcben az hóhér bevetvén
Tart bűn kötelében.

Az mi lelkünket tagunkat testönket,
Kötélben tartván az sátán, mint rabit,
Csak bűnről bûnre vonsza már tagokat,
Halálra tart minket.

Jajgatnak, sírnak az veszedelemben,
Törvény rabjaji semmi nincs szívekben,
Nincsen erejek az ő életekre,
De vannak veszésben.

Romlott ez világ ember bűneiért,
Semmi teremtőt állat már az embert
Nem segítheté, mert végetlen dolgot
Ő válsága kívánt.

Látá ez isten ez ily nagy esetét,
Irgalmasságát indétá, szerelmét,
Nem hagyja veszni tisztességre rendelt
Drága edényit.

Semmi teremtött állat segétségét,
Sem az embernek valami erejét,
Az idvösségben látá, hogy nem lehet,
Végezé azért ezt.

Hogy ő magában csak õ jó kedvébõl,
Krisztus érdeméjrt isten munkájából,
Lenne váltsága isten szerelméből
Mind ez világnak.

Mint választa es ő teremtése,
Az embereknek lőn csak az istenben,
Így az idvesség lenne csak istenben,
Isten erejében.

De hogy meghalni isten igazsága,
Készeríté embert az bűnért halálra,
Az idvözítés hogy lenne váltságban,
Isten ezt kéváná.

Az váltság penig ezt kévánja val,
Hogy halál, vérontás lenne az váltságba,
Ördöggel együtt kárhozat romolna,
Ez világ újulna.

Az közbenjáró isten s ember lenne,
Örök igazság, örök élet lenne,
Az bűnért halhatna, igazsága élne,
Az váltság így lenne.

Az szent háromság azért ezt végzé,
Hogy Fiúisten elég váltság lenne,
Mint az választás teremtés lött benne,
Váltó is ő lenne.

Az szóló fiú az testet felvövé,
Hogy közbejáró megváltó lehetne,
Az isten s embert hozná egyességben,
Fizetést tehetne.

Igazságával az bűnt ő elrontá,
Örök életével örök halált rontá,
Vérontásával bűnünket elmosá,
Ez lőn bűn zsoldja.

Az testben hala, végtelen ként láta,
Mert istenségnek telljessége vala,
Végtelen isten egy szempillantásban
Lőn vlátságunk arra.

Oly nagy szerelme lőn az Úristennek,
Az bűnös ember hogy megéleszthessék,
Ő nagy kegyelmét ígéré embernek,
Fiát adá értek.

Az Úristennek ez nagyobb szerelme,
Hogy ellenségit estekben szeretné,
Ő szent fiának nem kedveze,
Étünk őtet külde.

Testünkben öltözvén cseréle mivelünk,
Ő jó kedvéből ajánla minekük,
Minden javaji, kincsét országának,
Magát adá nekünk.

Az mi terhünket magára felvövé,
Isten ítéleti alá magát veté,
Bocsátá magát az törvény kezében,
És minden ínségben.

Isten kegyelme szerelme s követi
Lőn ez világhoz öröm izeneti,
Megbékélt velünk, fiában hirdeti,
Krisztus ez jelenti.

Ígéreteket erről tõn embernek,
Hogy szerelméből tenne õ jól velünk,
Szent fia kedvéjért lenne mi életünk,
Örök szabadságunk.

Tertia pars de sacramentis
Ad notam: Bódog az ember, ő az nagy Úristen[miss "..."]

Beszéde mellé szerzé szent jegyeket,
Kik bizonyíták istennek jó kedvét,
Hogy erősítenék istennek ígéretit,
Lelkünkben az hitet.

Miként az Krisztus pecsétle lekünkben,
Szentlélek által szent ígéretiben,
Mennyei kenyért hittel egyetemben,
És a szent igében.

Így az látható igaz jegyek által
Ezt bizonyítja és pecsétli hittel,
Mint az jegyeket közli mi testünkkel,
Így magát lelkünkkel.

Az keresztségben ezt hirdeti nekünk,
Hogy bűneinkből kitisztult mi lelkünk,
Haláltól, pokoltól, ördögtől életünk,
Megszabadult lelkünk.

Kiszabadultunk törvénnek átkából,
És kihozattunk ördög rabságából,
Krisztus országába vagyonk az istennél
Örök békességgel.

Miként testünket az szűztől felvevén,
Újjá tött minket onnan fellöl szülvén,
Örök feleségül magának gyűrözvén
Országában viszen.

Frigye kötése ez istennek velünk,
Hogy el nem válik soha ő mitõlünk,
Méhében hordoz Krisztusban mi Atyánk,
Örök életadónk.

Az vacsorában ezt jelenti nekünk,
Hogy elég váltság lenne miérettünk,
Testét halálra, vérét mi érettünk
Ontá, hogyélhessünk.

Így temette és mosta, elrontotta
Mi bűneinket, átkunkat lenyomta
És életünket magában meghozta
És feltámasztotta.

Testamentomba jószágit ajánlá,
Nekünk ő magát, javait is adta,
Hogy fejünk lévén, életet ő adná,
Lelkünket táplálná.

Két részből szerzé õ szent vocsoráját,
Testéből, lelkébõl szerzé ez szent igéjét,
Mert az embernek látá testét, lelkét,
Kettőbõl lételét.

Testének nevét az kenyetre adá,
Vérének nevét az borra is adá,
Új testamentomnak az pohárt is mondá,
Ezzel azt példázza.

Mint az jegyekre nevét jegyzendőknek,
És mint pecsétit adja mi testünknek,
Ekképpen testét-vérét mi lelkünknek,
Adja híveinek.

Nem teste állatját, sem vére állatját,
Az mi testünknek nem adta rágását,
Hogy fogainkkal rontjuk ő szent testét,
Szájunkkal ő vérét.

Két különb dolgot ád az vacsorában,
Lelkit lelkünknek ad az ígéretben,
Szentlélek által és az igaz hitben,
Adja igéjében.

Az testi kenyért, bort testünknek adja,
Az tanító által azt minekünk nyojtja,
Hogy mindenképpen lelkünket bíztassa,
És bátorítja.

Két kézzel szükség nekünk hittel vennünk,
Az testit szánkkal, kezünkkel kell vennünk,
Az lelkieket lelki kézzel vegyük,
Igaz hittel együk.

Az Krisztus teste atyja jobbján vagyon,
Az mennyben felment emberi testében,
És csak egy helyen teste az mennyekben,
Nyugszik bódogságban.

Ígéretiben, mint egy csatornában,
Az mi lelkünknek testét, vérét adván
Jelenvaló javait hitünkben,
Teszi szívünkben.

Bizony drága jegy ez az mi lelkünknek,
Mert jelenvolta ő istenségének,
Bizonnyal adja javait hitünknek,
Minden választottnak.

Ha Krisztus testét és minden javait
Lelkünknek adja mennyei mód szerint.
Ígéretben adja igaz hittel testét,
Nem testnek test szerint.

Meg az hittel is hát Krisztusnak testét,
Nem az kenyérben mellette sem veszed,
Mert ott nem adják, hogy rágjad az testet,
Fogd hát ígéretit.

Az idvösséget és az lelki jókat,
Kérlek, az jegyben ne keresd életet,
De az jegyekhez kötött ígéretét
Hiteddel megfogjad.

Az mely ígéretben hittel az szent atyák,
Az választottak Krisztus testét ötték,
Azon ígéretben Krisztus testét lelkünk,
Hittel mi es együk.

Az hit jótleiet Krisztus testét, vérét,
Az ígéretben fogja meg állatját,
De ammi lelki, az testben veszi azt,
Hittel ammi lelkünk.

Az igazsággal, Krisztus javaival,
Kik Krisztus testében vannak nagy bévséggel,
Lélek szerint lelkünk azokkal egyesül
És lelkiekkel.

Az hitetlenek puszta jegyet vesznek,
Mert csonka kézzel ez szent jeggyel élnek,
Próbálás nélkül járulnak,
Méltatlanul élnek.

Nem veszik, az mit jegyek mutatnak,
Sőt, megutálják javait Krisztusnak,
Az pecsétvétellel istent megcsúfolják,
Kárhozatot vesznek.

Nem puszta jegyet keresztyének vesznek,
De mint az jegyeket veszik az ő testek,
Így válogassál ígéretben lelkek,
Lelki jókat vesznek.

Isten magához ez jegyekkel csatol,
És mint sajátit az életre foglal,
Minden jószágát, mint erős pecséttel,
Közli az hívekkel.

Tiszteletire jegyez ő magának,
Hogy mi több istent, segítőt ne híjunk,
Csak érdemével az ő szent fiának
Mij megelégedjük.

Mi is Krisztusban az Szentlélek által,
Nekünk adván isten Krisztust javaival,
Erre magunkat kötözzük ez jeggyel,
Mint adóslevéllel.

Több idvösséget az egy Krisztus kívöl,
És több istent mi az egy isten kívöl,
Hogy nem tisztelünk avagy segétségül,
Nem híjuk atyájul.

Minden haragot igaz hitben élvén
Már hátra vetünk, bűnnek nem szolgálván,
Sőt az Szentlélek lekünket vezetvén
Élünk szent életben.

Igaz értelemben hittel, jó élettel,
Ez vacsorához járuljunk két kézzel,
Az kétféle jókat elvesszük istentől,
Mint édes atyánktúl.

Minemő legyen az kenyér formája,
Avagy állatja az bornak formája,
Minemő asztal, szék, kõ legyen vagy fa,
Hitünk nem forgatja.

Az vacsorának hasznát, végét nézzük,
Mint életünknek és igazságunknak,
Legyen szent jegye egyezülésünknek,
Hittel ezt forgatjuk.

Miként egyesül az fő az tagokkal,
Mint az szőlõtű az szõlõvesszõkkel,
Szinte így Krisztus egyesül lelkünkkel,
Lelke miatt hittel.

Az jegyvétel előtt Krisztus testét esszük,
Minden órában javait mi vesszük,
Az vocsorában csak ezt bizonítjuk,
Hogy mivel él lekünk.

Miként az Krisztus élő kenyér mennybõl,
Így élve veszi lelkünk Krisztust hittel,
Nem halva vesszük testet mi szájunkkal,
Nem rontjuk fogunkkal.

Mert így lelkünknek haszontalan lenne,
Az Krisztus testét halva ha ki venné,
Mert megromlana gyomrunkban ő teste,
Így élet nem lenne.

Isten tárháza az Krisztusnak teste,
Minden jószágnak Krisztus csak kútfeje,
Hittel az jókat keressed csak benne,
Ő ígéretiben.

Romlandó állat nem adhat életet,
Mert romolhatatlan váltság ad életet,
Hát veszendőben nincsen igazságot
És nincs bódogságod.

Az Krisztus teste, vére az jegyekkel
Nem úgy egyesül, mint a vas ezüsttel,
Hogy együtt száddal az testet kenyérrel,
Vennéd a bort vérrel.

Csak ígérettel isten szerzásável,
Öszvekötöttek jegyek jegyzendekkel,
Nem egy állatok eggyé lételével,
Az jegy jegyzendőkkel.

Mert az Szentlélek az ígéretekben,
Az jegyzendőkkel lelkünk az hitben,
Részelteti öszve Krisztus érdemében,
Isten kegyelmében.

Hát ez az ige: hoc est corpus meum,
Szerzi Krisztusnak testét te lelkedben,
Krisztus testét eggyé teszi te lelkeddel,
És nem az kenyérrel.

Dicséret legyen az Úristennek,
Atyának, Fiúnak és az Szentléleknek,
Tartson meg minket, hogy benne hihessünk,
Lelkét tartsa bennünk.