Ilosvai Selymes Péter, Sokszor szóltunk a régi nagy időkről (RPHA 1288)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Sokszor szóltunk az régi nagy időkről,
Kiváltképen világbíró Sándorról,
Cirus királyról, Nebukadnezárról,
Ezek után meglött jeles dolgokról.

Emlékezzünk most egy régi időről,
Ptolomeus Philadelphus királyról,
Hetvenkét mester zsidó tolmácsokról,
Mojses törvényének tolmácslásáról.

Ptolomeus hetvenkét kérdéséről,
Az kérdésre hetvenkét feleletről,
Tanúságot vehettek urak ebből,
Ha meghallhatnátok az részegségtül.

Történék hogy Alexander meghala,
Birodalma ott négy királyra szálla,
Cassánder Macedóniát foglalá,
Antigonus kis Ázsiát választá.

Vevé Seleucus Syriát magának,
Ptolomeus lőn ura Egyiptomnak,
Ettől fogva királyit Egyiptomnak
Nevezik és mondják Ptolomeusnak.

Azért ez nagy hatalmas király vala,
Jeruzsálemet is megvötte vala,
Sok szántalan zsidót rabbá tött vala,
Első Ptolomeus király ez vala.

Gyakran király ezen bánkódik vala,
Felesége néki magtalan vala,
Végre királyt Isten javával látá,
Egy szép fiú magzattal őtet látá.

Igen örűle király kis fiának,
Nevezteté őtet Philadelphusnak,
Testamentomban hagyá országának,
Holta után hogy fiát választanák.

Negyven esztendeiglen bírta vala
Egyptomat, végre hogy megholt vala,
Philadelphus húsz esztendős még vala,
Mondhatatlan bölcs, eszes ifjú vala.

Tudós embereket ő szeret vala,
Jó könyveket szeret és kedvel vala,
Egy tudós, bölcs ember akkor él vala,
Phalereus Demeter neve vala.

Az királynak főtanácsa ez vala,
Gyermekségében doktora ez vala.
Király szántalan könyveket gyűjt vala,
Kiket az könyvtartóba rakat vala.

Dícsíretes lőn királynak szándéka,
Világszerte könyvekért elbocsáta.
Kiket akara rakni könyvtartóba,
Világon ne lenne már annak mása.

Urak ha nem bánnátok egyet szólnék,
Házatokban minap szélleltekinték,
Sohol én csak egy könyvet sem láthaték,
Pintes serleget, oxstáblát láthaték.

Oly igen féltek tü lám az papságtól,
Hogy nem tanultok ez pogán királytól,
Az vitézség meg lehet az pennától,
Bár ne félnétek így az Bibliától.

Vala egykor doktorral az tárházban,
Király kérdé: hány könyv az könyvtartóban?
Kétszázezert monda lenni tárházban,
Ötszázezer lenne rövid napokban.

Ezt mondá doktor ottan az királynak:
«Megbocsásson felséged nékem szolgádnak,
Drága könyveket értem az zsidóknak,
Élő Isten törvényének kit mondnak.

Róla gondja légyen te felségednek,
Tárházadban azok is itt légyenek!»
Mond a király: «Szükség hogy itt legyenek
Semmit ne kedvezz ebben én kéncsemnek.»

«Tanácsomat ha felséged béveszi,
– Doktor mondja, – zsidót nem minden érti,
Görögül szükség volna tolmácsolni,
Erről az főpapnak kellene írni.

Őtőle jeles tolmácsokat kérni,
Kiknek zsidóul, görögül kell tudni,
Az főpapnak ajándékot küldeni,
Így kell az Isten könyvét tőle kérni.»

Nagyon hallgatja király mindezeket,
Jóvá hagya minden jó beszédeket;
Eltökéllé, hogy ő az szent könyveket,
Kikéreti, meg tolmácsoltatja őket.

Túl másfelől királynak komornyikja
Aristeas, királynak ígyen szóla:
«Felségednek bizony jó kévánsága,
De egy dolog általáll ez dologban.

Vagyon az zsídóknak erős Istenek,
Ki az törvényt adta csak ő nékiek,
Kit nevezünk, hívunk mi Jupiternek,
Mert az mi eleinktől úgy értettük.

Oh, mely csudálatos az ember dolga!
Az jó szabadságot igen jovalja,
Az fogságot de halálig útálja,
Így vagyon, uram, az zsidóknak dolga.

Lám, jól tudod, uram, te országodban,
Szántalan sok zsidó vagyon rabságban,
Kiket atyád hozott ide fogságban,
Kikért vannak tudom zsidók bánatban.

Vélem semmi nem kél kívánságodban,
Uram, kegyelmes légy, szólok bíztomban,
Míg zsidók itt lésznek ez nagy fogságban,
Tekints szegényeket nyavalyájokban.

Megadd azért, uram, szabadságokat,
Az nagy Isten ád érte minden jókat;
Azután küldd bé bár orátoridat,
Bízván kérjed könyvet s az tolmácsokat.»

Igen hallgat király, kérdette vala
«Vajjon mennyi volna az foglyok száma?»
Az tanácsok közül egyik így szóla:
«Százezer fogolynak nem volna híjja.»

Nem tetszék, sok volna Ptolomeusnak,
Beszédét fogadá jó tanácsának,
Egy nagy lakodalmat ő szolgáinak
Szerze, szabadságot ada zsidóknak.

Az Magyarországban s ottben Erdélyben
Királynál, urunknál sok tanács vagyon,
Azért minden ember úgy tanácsoljon,
Tanácsával szegínt ne nyomorítson.

Csudálatos dolgot minap hallottam,
Egy úr tanácsátul megiszonyodtam,
Szóla: «Légy lator, míg ifjú vagy, uram,
Az másét te vedd el, bár mind én reám.»

Vajh, te gonosz tanács, ki az Istennek,
Ellensége vagy te az szegényeknek,
Nyomorítója vagy az özvegyeknek,
Téged Isten elveszt, higgy beszédemnek!

Végezé ezt király jó tanácsival,
Hogy minden jót tenne szegény zsidókval,
Nem sokat használna ő rabságokval,
Követeket külde parancsolattal.

[part "EDICTUM LIBERATIONIS JUDAEORUM."]

«Ittben Egyiptomban kik nagy fogságban,
Atyám mely zsidókat vetett rabságba,
Megszabaduljanak, hagyjuk parancsban,
Ki ezt nem fogadja esik haragba.

Nem lészen ebből senkinek nagy kára,
Húsz siklus lészen mindennek váltsága,
Minden ember azt is tűlünk megvárja,
Huszad napra jőjön fel tárházunkba!»

Csak ez azért az mi parancsolatunk,
Az ki ezt fogadja lészen barátunk
Az ki nem fogadja arra haragunk,
Különbet ezeknél mi sem akarunk.

Vagynak nagy örömben zsidók szegények,
Nagy hálákat adnak az Úristennek,
Kegyes voltán az jó fejedelemnek,
Csodálkoznak, okát kérdezik ennek.

Végre megérték az király szándékát,
Hogy kévánja az zsidók Bibliáját,
Sokan zsidók vövék az király zsoldját,
Egyiptomban tőnek zsidók maradást.

Egy sommája az raboknak árának,
Hatszázhatvanezer siklust osztának,
Hét egész nap ezeket megolvasák,
De semminek tetszék az jó királynak.

Mégis szóla király főtanácsával,
Ajándékot küldjön orátorokval,
Azt végezé, hogy egy drága asztallal,
Arany, ezüst csészét küldjön kannákval.

Ő az asztalt Salamon templomának,
Szent kenyerek hogy azon állanának,
Arany csészék, pohárok és az kannák,
Meregetni áldozatkor volnának.

Száz gíra ezüstöt az nagy főpapnak,
Király ajándékon Eleázárnak,
Ország szerint mindenüvé írának,
Jeles, híres ötvöseket hozának.

Igen hamar az mértéket kiadá,
Aranyat, ezüstöt bőven kiada,
Hosszúsága szélessége egy vala,
Magassága másfél singnyé vala.

Sőt, temérdeksége négy ujjné vala,
Liliom módra való lába vala,
Négy arany karika benne jár vala.
Két aranyas rúd abban általjár vala.

Gyakran köröskörnyül szép virágokval,
Az pártája ékes szép koronákkal,
Az koronák között nagy szép gyöngyekkel,
Megcsillagoztatá drágakövekkel.

Renddel az közepi szép síma vala,
Mint az acéltükör, tündöklő vala,
Abban ember képét meglátja vala,
Kárbunkulus szép színt az mutat vala.

Aranyból, ezüstből asztal áll vala,
Meander víz rajta metszetett vala,
Szép tekergésen rajta úgy foly vala,
Drága úniókból az partja vala.

Igen ékes asztal szép virágokkal,
Spikanárddal, nagy szép pálma ágakkal,
Szőlőgerezdekkel, olajágakkal,
Szép rózsákkal, nagy sok színő almákkal.

Vala király gyakran az művesekkel,
Harminc ezüst csészét szép ékességgel
Csináltata aranyból húszat szép renddel,
Öt szép arany kannát csuda szépségvel.

Mindezeket hetven gíra ezöstből,
Csináltata ötven gíra aranyból,
Böcsülhetetlen sok drágakövekből,
Királyságát megjelenté ezekből.

Felkészíté ezekkel két szolgáját,
Főtanácsát egyiket Aristeást,
Az másikat, ím, az komornik Andrást;
Imilyen levelet írata mindjárást:

[part "REX PTOLOMAEUS ELEAZARO SUMMO JUDAEORUM SACERDOTI S. P. D."]

«Írja köszönetit Eleázárnak,
Ptolomeus király az nagy főpapnak,
Magát ajánlja mint jó szomszédjának,
Jóval akar lenni mint barátjának.

Téged kérünk, mint bízott barátunkat,
Küldd minékünk az ti Bibliátokat,
És az mellett küldj oly bölcs fírfiakat,
Kik görögül tolmácsolják azokat.

Csak azért mi küldtük főtanácsunkat,
Kiktül küldtünk egy kevés ajándékat,
Egy ezüst, aranyból csinált szép asztalt,
Pohárt, csészéket, ez mellett kannákat.

Voltak zsidók foglyok itt Egyiptomban,
Kiket még atyám vetett volt rabságban,
Azokat megszabadítottuk mostan,
Soknak hópénzt osztottunk udvarunkban.»

Végezék, levelét király indítá,
Két orátorát ottan elbocsátá.
Szekerekre ajándékit rakatá,
Az levelet ezek kezibe nyujtá.

Oda huszonegyed napra jutának,
Az nagy papnak erről hogy hírt mondának,
Az követek ám bébocsáttatának,
Köszönének ezek Eleázárnak.

Drága ajándékát Ptolomeusnak,
Kiket küldett vala az szent templomnak,
Csodálá, igen örüle azoknak,
Mentül inkább zsidók szabadságának.

Felette szép beszédekkel kérdezé,
Követektől királt mind megkérdezé,
Másnap érte egy áldozatot szerze,
Nagy Istennek az királért könyörge.

Őket harmadnapig igen jól tartá,
Drága balzsamommal ajándékozá,
Az Isten templomát vélek eljárá,
Az Sion várát nékik megmutatá.

Jeruzsálem városát mind eljárá,
Templombéli csatornákat mutatá,
Az Isten ládáját nékik mutatá,
Vélek igen szép dolgokról traktála.

Tőn egy gyűlést az főpap negyednapon,
Az véneket mind bégyüjté az napon,
Hat-hat fírfiakat választa akkoron
Tizenkét nemzetből; szóla aznapon:

«Az Egyiptomnak kegyelmes királya
Az Isten törvínit tűlünk kévánja,
Mondhatatlan nagy hozzánk ő jóvolta,
Drágalátos néki szép ajándéka.

No, azért menjetek el hetvenketten,
Vigyétek el e szent könyvet nagy szépen,
Tolmácsoljátok meg tü görög nyelven,
Véletek lészen az nagy örök Isten!»

Tőlek jeles ajándékokat külde,
Király követivel együtt ereszté,
Íra egy levelet, királynak küldé,
Pap levelének ez vala az rende.

[part "ELEAZARUS PONTIFEX REGI PTOLOMAEO AMICO SPLENDIDISSIMO S. P. D."]

«Eleázár Ptolomeus királynak,
Egész Egyiptomnak ő királyának,
Köszönetit írja mint barátjának,
Éltét úgy kévánja, mint ő magának.

Szűvönk szerint könyörgöttünk Istennek,
Ábrahámnak, Izsáknak Isteninek,
Hogy adjon egészséget felségednek,
Arsenoenak, te feleségednek.

Oly nagy örömünk volt az nap minékünk,
Mikor leveledet adák minékünk,
Halhatatlan jókat töttél mivélünk,
Mert szabadon bocsáttad mi nemzetünk.

Láttuk drágalátos ajándékidat,
Kinél szem nem láthatott drágábbakat,
Arany, ezüst kövekből rakott asztalt,
Arany, ezüst csészéket, szép kannákat.

Véghetetlen jókkal szerettél minket,
De ezekért kévánod csak könyvönket,
És ez mellett tolmácsoló bölcseket,
Méltónak ítéltük te kérésedet.

Mi azonnal az te egészségedért,
Feleségedért, Arsenoe asszonyért,
Gyermekidért, az te jó szerencsédért,
Áldozatot töttünk mi mindezekért.

Ím, elküldtük néked az Isten könyvét,
És ez mellett hetvenkét tudós mestert,
Kik tanultak zsidót és görög nyelvet,
Ajánljuk oltalmad alá ezeket.

Lészen oly bizodalmunk felségedben,
Ha vég lészen ott az könyv fordításban,
Hazaereszted őket békességben,
Isten légyen véled, légy egészségben.»

Oly nagy örömmel ők elindulának
Egyiptom felé mikoron jutának,
Alexándriában már az királynak,
Híre vala hogy ők útban volnának.

Sőt, ím, az városba béjuttak vala,
Az két fő követet elébb hívatá,
Az nagy pap levelét elébb olvasá,
Azután az mestereket szólítá.

Vala az királynak ilyen szokása,
Követek hozzája hogy jőnek vala,
Harminc napig szálláson lesznek vala,
Azután királlyal beszélnek vala.

Azon csudálkozik egész udvara,
Miért változott meg király szokása,
Az hetvenkét mestert hozzá hívatá,
Semmi haladék nem lőn akkor abba.

Nagy szép arany bötűkkel vala írva
Az Isten törvínye fejér hártyára,
És az felett az nagy pap ajándéka,
Bémutaták királynak egy nagy házban.

Veté szemét király ott az bölcsekre,
Tőlek Isten könyvét elébb megkérdé,
Szép aranyas kapcsait ám felfejté,
Nagy álmélkodással király azt nézé.

Sőt, előtte hétszer király meghajla,
Örömében nagy sok könyvet hullata,
Királyhoz képest mind az ő udvara
Sírnak vala, bölcseknek király így szóla:

Igen köszönjük, fírfiak, tünéktek,
Munkátokért nagy hálákat tartozunk,
De feljebben Eleázár pispöknek,
Örök hálákkal az nagy Úristennek.

Nem illik tünéktek ezt csudálnotok,
Hogy előszer az szent Isten könyvinek
Tisztességet töttem tü előttetek,
Így kellett ennek lenni, jól értitek.

Kezeket király egyenként fogdosá,
Az napot örök innepnek ő mondá,
Antigonust mert az napon megbírta,
Melyen őket az Isten oda hozta.

Viteté könyvöket bé az tárházba,
Nagy sokakat hívata újudvarba,
Király vígan az bölcsekkel múlata,
Örvendetes lőn az király udvara.

Szerze Dorotheus hetvenkét szállást,
Mindenikben drága megvetett ágyat,
Kikbe szállítá ott az doktorokat,
Hozzá szerze egy-egy gyermek apródot.

Azok az mestereknek szolgálnának,
Minden órában ott jelen volnának,
Valaminémű ételt kévánnának,
Mestereknek azok adva volnának.

Lőn harmadnap az királynak tanácsa,
Tolmácsolásnak mi lenne az módja?
Phalereus Demeternek meghagyá,
Mestereknek csendesz helyet gondolna.

Felszél felé, az tenger szigetibe
Vala királynak igen szép vadkerte,
Egy drága szép palota közepette
Drága szép kárpitokval ékesítve.

Ez hetvenkét mester egy akarattal
Az szigetbe mennek Phalereussal,
Kezeket megmosván szép imádsággal
Dolgokat elkezdék Isten hírével.

Csudálatos nagy szorgalmatosságval,
Az igéket fordítják egy tanácsval,
Megíratják Phalereus doktorral,
Mondhatatlan egyesek ők egymással.

Ímé hetvenkét napig tolmácsolák,
A szent könyvöt görögül megfordíták,
Ptolomeus királynak bémutaták,
Hét egész nap előtte megolvasák.

Tudakozik király Phalereustul,
Mi oka hogy ez az bölcs poétáktul,
Eltitkoltatott világi bölcsektül?
Megfelele Phalereus azontúl:

«Az Isten törvíninek felséges volta
Oka ennek és az Isten tilalma,
Világi bölcsektül ő eltitkolta,
Senki ez igéket meg ne mocskolja.

Hallottam én – mégis doktor azt mondja –
Theopompus hogy megbolondult volna,
Álmában az néki megjelent volna,
Bolondságának mi volna az oka.

Isten azért őtet megverte volna,
Ez szent könyvből ígéket kivött volna,
Az községnek kikkel játszódott volna,
Theodoctus ezért megvakult volna!»

Ezeket hallván az király csudálja
Azért szorgalmatoson parancsolja,
Az szent könyveket senki ne mocskolja
Mint egy drága kéncset, ezt úgyan tartsa.

Szóla mégis Phalereus bölcseknek
Szokások szerint ők ez szent könyveknek
Rútolóira pecsétet vessenek,
Ez igékkel azért bépecsételék:

«Átkozott légyen mind földen és mennyen,
Átkozott légyen házában, kertében,
Ez igékhöz valaki többet tészen,
Vagy ezekben csak egy igét elvészen.

Átkozott az mind jártában, költiben,
Ne légyen nyomos ez földen éltében,
Ki ez könyvöt nem tartja böcsületben;
Az egész nép mondja: úgy légyen. Amen.»

Hogy ezeket szép renddel elvégezék,
Királytól egy újudvar hirdetteték,
Hét egész nap akkor minden jól lakjék,
Hegedősnek jó bor innya adassék.

Légyen vége első rész énekönkben,
Adjunk hálát az Istennek szűvünkben,
Ki segéllett ez versekre elménkben,
Dícsértessék szent neve e száz versben.

[part "Finis primae partis. // SEQUITUR SECUNDA PARS // de septuaginta duobus quaestionibus a Ptolomaeo propositis earundemque solutionibus."]

Ptolomeus egy újudvart tétete,
Urakot, vitézeket leülteté,
Az hetvenkét mestert rendbe ülteté,
Hetednapig király nagy vígan éle.

Elhívatá az királyné asszont is,
Egyetemben asszony háza népét is;
Hallván indúl, Arsenoe aszony is,
Szolgálának nagy sok királyfiak is.

Téteté ki király szép pohárszékit,
Fényesítteté sok aranyas palotáit,
Vígan hordatja étkeit, borait,
Fújtatá trombitáit és dobjait.

[part "CONVIVIUM PRIMI DIEI."]

Rendvel az hetvenkét mester ül vala,
Király egy-egy kérdést tőlek kérd vala,
Az elsőtül király kérdette vala:
«Országát mint békességben tarthassa?»

Úgymond az bölcs: «Az felséges Istenben
Szelígységet ha ki követ mindenben,
Jámborakat tartja nagy tisztességben,
Az oly ország maradhat békességben.»

Sőt ezután az másodiktul kérdé:
«Mint lehetne igaz cselekedete?»
Szóla az bölcs: «Király, ha te mindenben
Te magadot megtekinted éltedben,

Így lehet igaz az ember az földen,
Ha az Istent féli egész éltében,
És ő tőle tartja teljes szívében
Bölcsességét az embernek lelkiben.»

Lám az harmadikat király így kérdi:
«Vajon hogy lehet, hogy minden baráti,
Olyanok legyenek fele társai,
Mint ő maga?» – Bölcs erre ezt feleli:

«Olyan légy te, mint Isten őfelsége,
Ki mindennek életet ád mindenbe,
Ezt barátid megértik és mindenben
Követnek tégedet ez kegyességben.»

Sőt ezután kérdi az negyediket:
«Gonoszokat ha mikoron megbüntet,
Jámborokat igazságokban megment,
Mindeneknél hogy találhat hírt-nevet?»

«Vedd eszedbe, semmit se kevélségből,
– Az bölcs mondja – se hatalmas erőből
Ne cselekedjél bűnössel érdemből,
Hanem mindent kegyességes törésből.»

Az ötödiktől kérdi: «Hogy lehetne,
Viadalban hogy győzhetetlen lenne?»
Bölcs azt mondja, hogy imígyen lehetne:
«Ha nem bíznék semmit ő fegyverébe.

Ne bízzál – úgymond – hatalmasságodba,
Istent nézzed, mikor indúlsz az hadba,
Őtet híjjad elébb titokházadba,
Így lész bódog te minden viadalban!»

No ezután hatodiktól ezt kérdi:
«Hogyhogy féljenek tőle ellenségi?»
Az királynak az bölcs ímezt feleli:
«Hogyha lesznek Istenfélő vitézi,

Véle öszve sok hadi készületi,
Kikkel mindaddig sem kellene élni,
Míg nem az szükség kezdi megmutatni,
Istennek is ez volna természeti.»

Sokat nem késék, hetediket kérdé:
«Mi volna jobb az embernek éltében?»
Az királynak mester ígyen felele:
«Ha az ember imezt hiszi éltében,

Hogy csak Isten bírjon minden népeket,
Minden jóra csak ő vezeti őket».
Kérdé király ott az nyolcadik mestert:
«Hogy az ember, ím, az jámbor életet

Az ő holta után ő fiainak,
Hogy hagyhatja az ő maradékinak?»
Azt feleli mester erre királynak:
«Ha meghagyod, uram, te fiaidnak,

Soha ez világi hírben és névben
Ne kevélkedjenek, se kazdagságban;
Istenfélők légyenek ő dolgokban,
Ezt hadd néki, ím, az testamentomban!»

Sőt erre kérde az kilencediket:
«Mint kelljen az jó és gonosz hírnevet
Egyaránt elszenvednie ezeket?»
Megfelele, szóla, ilyen beszédet:

«Ez így lehet, ha gondolod szűvedben,
Hogy az Isten jót és gonoszt éltünkben
Közösleg adja embernek éltében,
Senki ezt el nem kerüli ez földön!»

Parancsola király az tizediknek,
Hogy megmondja mind ez egész vendégnek:
«Mi végre kell lenni az erősségnek?»
Feleleti azkor ez lőn az bölcsnek:

«Tudjad király, az mondatik erősnek,
Aki jó tanácsból végezésének
Végére mehet minden kezdésének;
Hálát adhat ez ily ember Istennek!»

Vannak az királlyal sok pogán bölcsek,
Csudálkoznak, hogy ez tudós mesterek
Hirtelen ily ékesen megfelelnek,
Az Istentől fondamentomot vetnek.

Az királlyal fejenkint vígadának,
Éjfélkorig lakodalmat nyújtának,
Több kérdések más napra haladjanak,
Ma az versszerzőnek innya adjanak.

[part "CONVIVIUM SECUNDI DIEI."]

Gyorsan másnap az ebéd elkészüle,
Király királné asszonnyal leüle,
Tizenegyedik mestertül ezt kérdé:
«Megtartani az marhát mint kellene?»

«Így lehet ez, úgymond, ha országodban
Méltatlan dolgokat birodalmadban
Nem cselekedel te tartományodban,
Pénzed ne költs híjábavalóságban!»

«No mondd meg, tizenkettődik, énnékem,
Az igazmondást én mint követhetem?»
Bölcs azt mondja: «Felségedet én kérem,
Meggondoljad e világon mely szemérem,

Tökélletlenség, hazugság emberben,
De kiváltképen az fejedelmekben,
Isten igazmondást szeret emberben,
Hazugságot gyűlöl minden nemzetben!»

Az tizenharmadot kéri megmondja:
«Fegyelemnek hogy micsoda az módja?»
«Bűnösöket szép szóval néha-néha
Megbüntetni, fenyítéknek ez módja.»

De az tizennegyediktől ezt kérdé:
«Világon kegyelmes hogyhogy lehetne?»
Bölcs azt mondja: «Kegyelmes így lehetne,
Ha az király meggondolná szűvébe,

Világra mely nehezen születtettünk,
Betegséggel, nyavalyával felnőttünk,
Istennek kegyelmes voltát tekintsük
Egymás ellen így nem kegyetlenkedünk.»

Ám az tizenötödiktől megtudá:
«Mi fő dolog minden birodalomban?»
Bölcs azt mondja: «Nem nézni ajándékra,
De Istennek ő szent igazságára.»

Szóla király ott az tizenhatodnak,
Kérdé tőle erejét jámborságnak,
Bölcs felele és szóla az királynak:
«Meg kell gondolni ezt minden jámbornak!

Csak az Isten, ki minden titkokat lát,
Setét tömlöcöt, veséket általlát,
Mindenekkel tészen ez minden jókat,
Ha ezt tészed, hínak igen jámbornak!»

Veté tizenhetedik eleiben:
«Módja az birodalomnak mi légyen?»
«Magad bírnod előszer szükség lészen,
Birodalmadban így jó módod lészen.»

«Vajon mi módon az jót az gonosztól,
Mint választhatom meg gonoszt az jótól?»
Király kérdi az tizennyolcadiktól.
Megfelele bölcs, így szóla azontól:

«Ez világon ha te az igazságról,
Elmélkedel csak az jó jámborságról,
Meggondolod, hogy az lelket az testtől
Elszakasztani nem lehet bűn nékül.»

«Sok röttenetes álmoktól altomban
Mint óhassam magam az én ágyamban?
Tizenkilenced, adjad most tudtomra,
Hogy nyughassam éjjel az én ágyamban?»

«Tudjad király, hogy az pokol álmoktól
Így menekedhetel undok látástól,
Ha Istenről gondolkodol és jókról,
Oltalmazod magad nappal hitságtól!»

Ímé, király huszadikat megkérdé:
«Méltatlanságot ne tenne éltébe,
Megmondaná ez miképen lehetne?»
Bölcs ő néki erre ígyen felele:

«Olyat cselekedjél, király, éltedben,
Ki te hozzád méltó légyen mindenben,
Ne légy éktelen cselekedetedben,
Istent kérjed, segéljen téged erre!»

Nagyon örül király minden népével,
Az bölcsekkel lakik jó venerékkel;
Hadd töltsenek bárcsak amaz serleggel
Hegedősek hadd lakjanak jó kedvvel.

[part "CONVIVIUM TERTII DIEI."]

Ezt akará Ptolomeus akkoron,
Minden ember jőjön bé harmadnapon,
Vígan lakjék királlyal újudvarban,
Udvarba lépék Arsenoe asszon.

Szóla király huszonegyedik mesternek:
«Légyen jó kezdője kérdés fejtésnek,
Mi nehezebb dolga fejedelemnek,
Mondja meg ezt bölcs az fejedelemnek?»

«Igen nehéz király magad megbírnod,
Nehéz néked magadon uralkodnod,
Életedben magad megmértékelned,
Lehetetlen dolgot nem kell kévánnod.»

No ezen kérdi huszonkettödiket,
«Hogy-hogy lehet senkire e föld felett
Ne irigykedhessem, mondd meg nékem ezt?»
Az királynak mester szóla ilyeket:

«Ha gondolod, hogy minden királyoknak,
Isten adja birodalmát azoknak,
Kazdagságot ő ád az kazdagoknak,
Az irégység semmit árthat azoknak!»

Ott megkérdé az huszonharmadikat:
«Ki útálhatja meg ő ellenségét?»
Bölcs azt mondja: «Ki nem válogat személt,
Mindenekkel tészen kegyelmességet.»

Nám megkérdé az huszonnegyediket:
«Dícsérete el ne vesszen, hogy lehet?»
Bölcs azt mondja: «Hogyha nagyot és kicsint
Egyaránt tiszteled gazdagot, szegént.»

Ott az huszonötödiket megkérdi:
«Kit kell néki kiváltképen tisztelni?»
«Irígyedet tiszteld – bölcs azt feleli –
Ezzel őtet jámborságra kell vinni!»

Rendvel huszonhatodiktól megkérdi:
«Kinek kell földen inkább kedveskedni?»
Bölcs azt mondja: «Szüleinket kell tisztelni,
Mindeneknél inkább kell kedvét lelni.»

E szók után az huszonhetediktől
Kérdi: «Micsoda drágább az szépségnél?»
Bölcs az mondja: «Az jámborság mindennél,
Drágalátosb és szebb minden szépségnél.»

Mégis huszonnyolcadiktól megkérdé:
«Hogyha hírét-nevét ő elvesztené,
Mint kellene viszontag meglelnie?»
Az királynak mester ígyen felele:

«Minden emberekhöz légy nagy kegyelmes,
– Az bölcs mondja – Istenedhöz figyelmes,
Az Istenhöz könyörgéseddel siess,
Mert Isten gyógyítja azt ki sérelmes!»

Az huszonkilencediktől megkérdé:
«Szomorúság nékül miként élhetne?»
Bölcs azt mondja: «Senkit meg ne sértene,
De mindennel életiben jól tenne.»

Gyorsan az harmincadiktul megkérdé:
«Micsoda fő, első az dicsőségben?»
Bölcs azt mondja: «Istent szűvből félnie,
Mindenben szent akaratját tennie.»

Nagy dícséretben az bölcsek valának,
Több kérdések más napra haladának.
Az királlyal akkor vígan lakának,
Szállásokra végre mind eloszlának.

[part "CONVIVIUM QUARTI DIEI."]

Idő akkor jól lakásnak áll vala,
Negyed napra gyűlének mind udvarba,
Király harmincegyediket szólítá,
Kéré mondja: «Mi légyen prudentia?»

«De az prudentia az az eszesség,
Nem egyéb, hanem az lelki ékesség,
Kivel ez világon, ím, az emberség
Jót gonosztól megválaszthat, oly szentség!»

Ezen kérdi az harminckettődiket:
«Mint óltalmazhassa meg egészségét?»
Bölcs mutatá királynak az eszességet,
Mellyel Isten szeretné embereket.

Ímé harmincharmadiktól megtudá:
«Szüleinek mivel hálát adhatna?»
Bölcs azt mondja, hogy: «Ha semmi dologban
Szüleit nem ejti szomorúságba!»

Ezen kérdi harmincnegyedik mestert:
«Örömest veszteg hallgató hogy lehet?»
Az bölcs szóla: «Király, gondold meg imezt,
Hallgatásból sokszor nagy hasznod lehet!»

Tudakozik az harmincötödiktől:
«Mint óhassa magát törvénytöréstől?»
Bölcs azt mondja: «Ha meggondolod szűből,
Isten cselekeszik az törvényekből!»

De az harmichatodiktól megtudá:
«Rokonságnak hogy micsoda az haszna?»
Bölcs azt mondja: «Mi nyomoruságinkban,
Azok lésznek társaink bánatinkban!»

Ott az harminchetediktől megkérdé:
«Félelem nékül miképen lehetne?»
Bölcs felele: «Ha lelked esmérete
Semmiben nem tíbolygana testedben!

Megkérdé az harmicnyolcadik bölcstől:
«Mint élhetne mindenkoron okosol?»
Bölcs azt mondja: «Ha gondolkodol arról,
Embernek élete nincs mindenkor jól!»

Immár harminckilencediket kérdé:
«Vajon s mint lehet, hogy soha restségbe,
Se világi nagy gyönyörő életben,
Ne esnéjék az restségnek vétkében?»

«Nagy könnyen ezt király elkerülheted,
Te tisztedet ha koroskint megnézed,
Mert országot adott kezedbe néked,
Viselj gondot arra s nem lesz restséged!»

Igen tetszik királynak az felelet;
Azután kérdi az negyvenediket:
«Mint ismerhessen meg csalárd szíveket,
Kik álnokok, hízelkedő népeket?»

«Nagy szorgalmatosan tartsad eszedben,
Ha mind köszönetben és mind tanácsban,
Egy szabadság lészen te barátidban,
Tudjad, nincsen álnokság az olyanban.»

Oly igen örül király udvarával,
Vígan tartja vendégeket jó borral,
Jó volna megkínálnia most azzal
Lantost, hegedőst az bornak javával.

[part "CONVIVIUM QUINTI DIEI."]

Sőt ezután fejenkint ötöd napra
Feljövének mindnyájan újudvarba,
Rend szerint az bölcsek előbbi módra
Leülének, vígan lakoznak vala.

Tőn ily kérdést az negyvenegyediktől:
«Micsoda legnagyobb restség embertől?»
Bölcs azt mondja: «Valaki gyermekitől
Vesszőt kémél, nincs nagyobb restség ennél.»

Rendvel az negyvenkettődiket kérdé:
«Hazájának mint szolgálni kellene?»
Bölcs felele: «Azki nem kéméllette
Hazájáért életét, elvesztette!»

Ím az negyvenharmadiktól megtudá:
«Önnönmagát mennyire kell szabnia
Feleségének ő kévánságára?»
Az bölcs erre királynak ígyen szóla:

«Ím jól látjuk, asszonynépek mely gyarlók,
Minden gonoszságra ők is mely hajlók,
Igen sokat kell ő nékik kedveznünk,
Mert nálok nékül mi el nem élhetünk!»

Ezt kérdé a negyvennegyedik bölcstől
«Mikínt ne csalassék meg emberektől?»
Az bölcs mondja: «Király, a csélcsapoktól,
Megóvd magad kétszájú emberektől!»

Sőt az negyvenötödiktől megkérdé:
«Miképpen haragos ő ne lehetne?»
Az bölcs mondja: «Istenre kell néznie,
Ki ok nékül nem haragszik emberre!»

Veté negyvenhatodik eleibe,
«Jó tanácsú hogy miképpen lehetne?»
Bölcs azt mondja: «Ez imígyen lehetne,
Jót és gonoszt ha meg tudja mérnie!»

Csak az negyvenhetediktől megkérdi:
«Világ szerint mint kelljen bölcselkedni?»
Bölcs így szóla: «Annak ímígy kell lenni,
Az jó okosságot illik követni.»

Hagyá negyvennyolcadik hogy megmondja:
«Kazdagságnak hogy mi volna jutalma?»
Bölcs azt mondja: «Isten annak házába,
Jövevénnek ki lészen jó gazdája!»

Rendvel negyvenkilencediktől kérdé:
«Vajon mely ház romlana el későbbre?»
Bölcs így szóla: «Az mely házat ingyenbe
Nem csináltak, az állana későbbre.»

Jóváhagyá, ötvenediktől kérdé:
«Bölcsességnek mi volna az gyümölcse?»
Bölcs azt mondja: «Léleknek csendessége.
Lelki öröm bölcsességnek gyümölcse!»

Szóla király vendéginek vígsággal:
«Minden ember lakjék vígan jó borral!»
Ne kerüld el az hegedőst most azzal,
Hadd üsse el az rozsdát az torkáról.

[part "CONVIVIUM SEXTI DIEI."]

Tőn hatod nap király nagy lakodalmat,
Béhívatá az Arsenoe asszonyt,
Leűlteté az hetvenkét tolmácsot,
És ezekkel urakot, úrfiakot.

Itt az ötvenegyediket szólítá,
Attól kérdé és bizonnyal megtudá:
«Kevélségtől hogyhogy magát óhassa?»
Az királynak az bölcs akkor így szóla:

«Az mely ember gyakran megemlékezik,
Hogy por, hamu; ki arról gondolkodik,
Kevély ember hogy Istentől gyűlöltetik,
Kevélségtől a megmenekedhetik!»

De az ötvenkettődiktől megkérdi:
«Kitől kellene tanácsot kérdeni?»
Bölcs felele: «Uram, jó meggondolni,
Mert nem minden ember jó tanács adni.

Illik uram járnod annak tanácsán,
Aki sokat forgódott jó dolgokban,
Nincs haszon mindenkor ifjú tanácsban,
Magok hasznát kik csak nézik dolgokban!»

Veté ötvenharmadik eleiben
«Az királynak mi legnagyobb szüksége?»
Bölcs azt mondja: «Szolgáinak szerelme,
Alatta valóknak hozzá jó kedve.»

Az ötvennegyediktől király megkérdi:
«Prókátornak hogy mi volna az tiszti?»
Bölcs azt mondja: «Igazat elhitetni,
Az hamisat igazán kimutatni.»

Nám az ötvenötödiket szólítván:
«Az mely országban sokféle nép vagyon,
Kérdi, hogy kell rendeket nagy igazán
Kedvét lelni s megtartani jó módon?»

«Tudjad király mindenféle nemzetnek
Így szolgáltasd igazságát mindennek, –
Ha nem nézed személyét te senkinek,
De folyását ím az igaz törvínnek.»

Ezután ötvenhatodiktól kérdé:
«Micsodán bánkódni inkább kellene?»
Bölcs felele: «Felebarátunknak esete,
Szomorúság ő gonosz szerencséje.»

Sőt az ötvenhetediktül megkérdi:
«Mint kellene hamar szégyent vallani?»
Bölcs azt mondja: «Kevélségbe kell esni,
Mert így könnyebb nagy kudarcot vallani.»

Parancsola az ötvennyolcadiknak,
Hogy megmondja: «Kire kell az királynak
Fejét bízni, várát avagy az úrnak?»
Megfelele az bölcs erre királynak:

«Illik király magad bíznod olyakra,
Ki tégedet semmi bosszuságában
El nem árul, sem pedig haragjában,
Az szükségkor nem néz csak jutalomra!»

Rendvel kérdé ötvenkilencediktől:
«Hogy maradhat az ország békességgel!»
Bölcs azt mondja: «Gondol nagy vigyázással,
Tisztartók ne éljenek szertelenséggel!»

Igy kérdezi hatvanadik mestert is:
«Mint lehessen kedves és tiszteletes?»
Azt feleli: «Király légy te jóságos,
Az latorság Istennél útálatos!»

Tovább kérdé az hatvanegyediket:
«Mint tarthasson hadban jó csendesz szívet?»
Bölcs felele: «Tarts jámbor vitézeket,
Kikre bízhasd fejedet és népedet.»

Végezék itt hatodik lakodalmat,
Mind fejenkint tésznek szép lakodalmat,
Az király vígan köszöni jó borát,
Nem felejti hegedősét, lantosát.

CONVIVIUM SEPTIMI VEL ULTIMI DIEI.

Sok jó lakás után hogy juttak vala
Heted napra, ki az végső nap vala,
Tizenegy doktor hátramaradt vala,
Sentenciát kik nem mondottak vala.

Azt hagyá akkor király ő sáfárinak,
Hétszer jobban főzzenek, forgódjanak,
Mert ez volna vége az új udvarnak;
Izene király királyné asszonnak.

Igen hamar ruhájában öltözék,
Arsenoe asszony akkor belépék;
Király szép ruhájában úgy felöltözék,
Mint az nap homályban, úgyan tündöklék.

Csudálatos lőn királynak ő dolga,
Mondhatatlan néki nagy jámborsága,
Az hatvankettődik bölcstől megtudá
«Mint lehetne igaz okoskodásban?»

«Te felséged magában meggondolja,
Az mit hall, azt magában jól meghányja,
Azt is meglásd az ki néked azt mondja,
Így tanolsz igazán okoskodnia!»

Ottan szóla hatvanharmadik bölcsnek:
Okát kérdi: «Miért, hogy sok embereknek
Jámborsághoz ím nincsen szerencséjek?»
Szóla az bölcs ott az fejedelemnek:

«Csudálatos, az embert az természet
Részegségre, fösvénységre készített,
Bujaságra adott nagyobb menetet,
Ezek tésznek latorrá nagy sok embert.»

Ott az hatvannegyediket megkérdé:
«Királynak mit kell követni éltébe?»
Mutat a bölcs az igaz törvényekre,
És azoknak igaz követésére.

Megkérdezé hatvanötödik mestert:
«Ki érdemlene fejedelemséget?»
Bölcs azt mondja: «Azki igazat szeret,
Törvény szerint álnokokat megbüntet.»

Mégis kérdi az hatvanhatodikat:
«Ki érdemlené az kapitánságot?»
Bölcs azt mondja: «Aki az emberhalált
Bűnnek tartja, és szeret igazságot.»

Parancsola az hatvanhetediknek,
Hogy megmondja: «Ím az fejedelemnek,
Kit kell tartani csudálatos embernek?»
Megfelele bölcs az fejedelemnek:

«Oly embert kell csudálnia mindennek,
Azkit látunk hatalmasnak, kazdagnak,
De nem esmérjük ezt lenni kevélnek,
Ez mondatik méltán csuda embernek.»

Szóla ottan az hatvannyolcadiknak:
Erre kérdi mondja meg: «Az királynak
Miben kell lennie foglalatosnak?»
Megfelele, ezt mondá az királynak:

«Vedd elő király honn veszteg ültödben
Az Isten könyvét, keressed meg ebben,
Mind alattad való nép országodban
Hogy igazán éljen minden dolgában.»

Juta király hatvankilencedikre,
Attól szorgalmatoson megkérdezé:
«Mit műveljen az ember dolga közben,
Önnön magát el ne unja restségben?»

«Tudjon ember gondolkodni magáról,
Életének igen gyarló voltáról.
Emlékezzék az elmúlt nagy dolgokról,
Ő életét jobbítsa meg azokból.»

Az hetvenediktől király megtudá:
«Mi módon kell néki vígan laknia,
És lakodalomban nem bánkodnia?»
Az királynak bölcs így kezde szólnia:

«Azkik históriákról tudnak szólni,
Nagy dolgokról meg tudnak emlékezni,
Annak szavát ott is meg kell hallgatni
Níha lantnak, hegedőnek zengeni!»

Hetvenegyediket király megkérdé:
«Fejedelmet királi nemzetből-e,
Avagy peniglen szegény rendből kell-e
Az ország oltalmára szentelnie?»

Azt felelé: «Természet megmutatja:
Ebben ember magát azmihöz tartsa.
Szegény rendből támadt király jól tudja,
Az községnek sokszor lészen farkasa!»

Ím az hetvenkettődiktől megtudá:
«Mi volna legdrágább és jobb országban?»
Bölcs ím az jó békésségre mutata,
Ki nagy ritka madár Magyarországban!

Nagy dícséretben az bölcsek valának,
Hogy hirtelen szépen felelni tudnak,
Az nagy Istent vetik fondamentomnak.
Egy jó kedve hogy juta az királynak,

Szép aranyas bokályát megtölteté,
Az első mesterre szépen köszöné,
Igyék mindenik abból rendről rendre,
Köszönésnek ím ez lőn az igéje:

«Mondhatatlan hasznos jelen voltotok
Lőn minékünk, tiszteletes mesterek,
Kiért tinéktek hálaadók lészünk
Valamíg ez világban mi élhetünk.

Az pohárt, kit most én kezemben tartok.
Egészségeért az Eleázárnek!
Köszönem én ezt mostan ti reátok;
Ezzel főre egyet-egyet igyatok!»

Hetvenkét inas apród szolgált néktek,
Mindazokat ez nap adom tinéktek.
Három-három gira ezüst tinéktek
Vegyétek jó néven noha tetszik kevésnek!»

Három-három inggel ajándékozá
Király az bölcseket, úgy kéri vala,
Hogy gyakorta jőnének őhozzája,
Barátságát nagy szép szókkal ajánlá.

Ideje hogy eltelék újudvarnak,
Az mesterek haza menni akarnak,
Szép ajándékot az Eleázárnak
Király külde tőlek ím az nagy papnak.

Tíz ezüstlábú szép zeccel székeket,
Ez mellett harminc gira ezüstököt,
Egy vég bársont, tíz selyem szép ingeket,
Szép koronát, bíborból szép ruhákat.

Drágalátos arany, ezüst csészéket,
Ajándékon küldé király ezeket,
Ezek mellett az papnak egy levelet,
Levelében ír az papnak ilyeket:

«Köszönjük tenéked barátságodat,
Eleázár ezen kérünk tégedet,
Ne tilts tőlünk ez ily jeles bölcseket,
Ha mikoron meglátogatnak minket!»

Őket király szépen elkésérteté,
Hazájokba tisztességgel megküldé,
Az királynak lőn jó híre és neve,
Világszerte megmarada jó híre.

Ptolomeus így cselekedett vala,
Ez világnak ő nagy hasznot tött vala,
Az szent könyvet megfordíttatta vala,
Nagy költségében királynak tölt vala.

Példa lehet ez az magyar uraknak,
Kik mindenkor csak magoknak vakarnak,
Isten tisztességére nem gondolnak,
Azmit arra költnek, alítják kárnak.

Vajon miért, hogy ily szoros markotok?
Én azt hiszem, hogy megszegényedtetek,
De ha az szegénység bánt tibennetek,
Torkotoknak, urak, azt köszönjétek!

Mondhatatlan híres néktek torkotok,
Csodálatos az ti bufa kortyotok,
Mikoron elfogy tinéktek borotok,
Farkas poenitentiát ti tartotok.

Engem rágalmazónak nem mondhattok,
Mert látjátok, hogy én igazat szólok,
Én csodálom mely hév a ti torkotok,
Hogy ennyi bort hamar felkortyanthattok.

Ha el nem hagyjátok erkölcsötöket,
Magyarországnak mondjatok jó éjet,
Napkeletre idején nézzetek helt, –
De jaj! nem vihetitek el az szőlőt.

Tudjátok-e mi légyen ennek oka,
Marhátoknak nincsen szaporasága;
Ptolomeus király erről jó példa,
Hova kellene, nem költitek oda.

Mert valamit elvisztek ti az hídon,
Meg kell adnotok bizonnyal az vámon,
Nincsen része Istennek oly marhában,
El kell annak kelnie csak heában.

Azért magyarok! kérek én titöket,
Esmerjétek meg az ti vétketeket,
Kövessétek meg az ti Istenteket,
Megbocsátja – higgyétek – bűnötöket.

Ez éneket rendelé bé versekbe,
Kinek neve írván vagyon versfőben,
Másfélezer felött írnak hetvenben,
Megtalálta Aristeás könyvében.

Szerzé el-benn sován Szilágyországban,
Kusalkőben, az egy havas oldalban,
Egy cellában azaz egy füstös házban,
Elvégezte el-fenn egy som-bokorban.