Tinódi Sebestyén, Sírva veszékel most szegény Magyarország (RPHA 1239)

Sírva veszíköl mast szegín Magyarország,
Mert tőle távozék hangosság, vigaság,
Belőle kikele sok fénös gazdagság,
És fogságban esék egynéhány uraság.

Ezön örvend, vigad az terek császárság,
Hogy magyar urakban vagyon oly bolondság,
Hiszik, hogy őbenne vagyon oly jámborság,
Hogy fogadásában nem volna ravasság.

Bolondság tőletök fejenként magyarok,
Terek álnok hitit meg nem gondoljátok,
Maga csak tőlem es sokszor hallottátok,
Sok fejedelmeket mind csaltak, tudgyátok.

Az tereknek hiti erőssen aszt tartja,
Ha hittel, szép szóval kavort megcsalhattya,
Ajándokkal, vagy lopva elragadhattya,
Isten azért néki mennyországot adgya.

Sőt ugyan nagy parancsolat ez űkösztök,
Miként az szeretet parancsolat néktök,
Ha az szeretetöt ti jól tisztölnétök,
Az terek hitinek bizon nem hinnétök.

Tuggyátok, magyarok, hírösök valátok,
Míg nagy szeretettel egymást hallgatátok,
De mihelt kösztetök ti meghasonlátok,
Ottan országtokban, ím, mint pusztulátok.

Ím az terek császár mindezön öröle,
Ő álnok hálója ottan elteröle,
Jelös főhalakat véle megkeröle,
Kikkel gazdagságot, sok szépségöt lele.

Álnok hálójában egyször el-béejté
Az jó Príni Pétört mikort elviteté,
Hitit, fogadását császár elfelejté,
Az nemes úrfiat nagy fogságban veté.

Nagy somma kincsével magát ő megváltá,
De semmi lőn néki kincse oda-volta,
Csak fiátúl ne lészön vala megválta,
Kit, nem lőn mit tenni, császárnak hozata.

Vala nagy bánatja szép asszon társának,
Fiát, hogy megérté, vinnék az császárnak,
Erő szakaszkodék kezének, lábának,
Földhöz öté magát, ott sokan sírának.

Sokat szép fiának ő nem szólhat vala,
Mert nagy keserőség szívét folta vala,
Ölelgeti, sírva apolgatja vala,
Egy hintószekérben úgy öltette vala.

Lőn Príni Pétörnek így szabadulása,
És az ő fiának odamaradása,
Az magyar uraknak lőn példaadása,
Néki mind éltiglen nagy fohászkodása.

Ím minap Erdélyben császár béereszté
Kucsig Bali béköt, kinek aszt jelönté,
Hogy az Majlát Istvánt ő el-kihitetné,
Fogaras várából néki fogva vinné.

Tőn égetést, rablást Bali bék Erdélyben,
Majlátnak izene házában helyében,
Hitöt, fogadást tőn az császár képében,
Hogy királlyá tészi Erdélynek földében.

Édös beszédökkel őt hívattya vala,
De az Majlát néki ott nem hihet vala.
Az moldvai vajda: Pétör vajda vala,
Ki az Bali békkel akkoron ott vala.

Rejá gondolának, nem sokat szólának,
Három szegín bojért előhozatának,
Aranyas ruhákat reájok adának,
Szép patyolatokat fejökben rakának.

Az Majlátnak hamar ők ím eszt izenék:
Hogyha ő nem hiszön az császár hitinek,
Ím, három fővajdát küldünk kegyelmének,
Csak adgya ő magát egynéhán beszédnek.

Termetök jó vala, ruhájok szép, fénös,
Ebből Majlát nem lőn hozzájok kétségös,
Ottan el-kiméne, hogy légyön beszédös,
Kinek odamente lőn nagy kellemetös.

Vivék fogva őtet az terek császárnak,
Három szegín bojért hagyák Majlátnénak,
Örök siralom lőn az tisztös asszonnak,
És nagy emléközet egynéhán országnak.

Sőt mégis hallyátok császár hamis voltát,
Hogy jobban tudgyátok ónni magatokat,
Hogy hálóját veté császár Buda alatt,
Ott benne fogata jó jelös halakat.

Drága halat egyet közzülük választa,
Kinek serínsége többit feljülmúlta,
Aszt császár magának bárkájában tartá,
Az alábbvalókat ő mind elszalasztá.

Ez lőn Terek Bálint, ki jó vitéz vala,
Kinek terek császár sok hitöt ád vala,
Az basák, szancsákok hitöt adtak vala,
Szép ajándékokval őt elcsalták vala.

Terek Bálint, kiknek oly igen hitt vala,
Hívségét hercegnek úgy mutattya vala,
Mindeneknél feljebb némöttel vív vala,
Teste szakadását ő nem szánja vala.

Intése nem teccék az Príni Pétörnek,
Ki megmondta vala ez nemes vitéznek
Minden csalárdságát az császár hitinek,
De ő bátorsággal álla vitésségnek.

Nagy sokan terekek azon csudálának,
Hogy bátrobb vitézt ők soha nem láttanak,
De aszt őfelőle mondák bolondságnak,
Hogy il igön elhitt török szép szavának.

Óh, ez nemes vitéz mely igen csalaték,
Hiti az császárnak mind elfeletteték,
Mert ő megfogaték és aláviteték,
Minden szép javitúl ő megfosztattaték.

Duna mellett mongyák Nándorfejérvárba
Csak harmadmagával tartják nagy fogságba,
Mast es mondgyák, vagyon nagy bátorságába,
Mit tőle kívánnak, aszt nem fogattába.

Hallottam példába régen, hogy mondották,
Az jó acélt soha úgy nem paskolhattyák,
Tiszta vassá őtet hogy ellágyíthassák,
Hogy soha acélnak őtet ne mondhassák.

Fohászkodik mostan sok gyakor sírásval
Asszony-feleségöd az két szép fiadval,
Mert ők élnek mostan az nagy árvaságval
Nagy sok bosszúságval, gyámoltalanságval.

Örömök soholt nincs te jó szolgáidnak,
Kik szível szeretnek, gyakran fohászkodnak,
Egynéhán közzülök tétova búdosnak,
Ha megszabadulnál mégis sokan várnak.

Csuda mint ohítnak az te jó barátid,
Még azok is, hogy kik voltak ellenségid,
Lennének nagy somma kinccsel segétségid,
Csak kiválthatnának az te szeretőid.

Jól értitök immár hitit az tereknek,
Urak úgy higgyetök hitetlenségöknek,
Egymást szeressétök, jobb ti fejetöknek,
Úgy lészen romlása gonosz terök népnek.

Tanácsot sokáig, kérlek, ne tarcsatok,
Ha ez két víz között ti lakni akartok,
Mert ha csak hallgattok, szömben ti nem vívtok,
Félök, hogy sokáig itt nem uralkottok.

Ezörötszáznegyven és két esztendőben
Baronyában ki szörzé Szent György innepébe,
Nevét jelöntötte versnek kezdésében,
Ez urakról való megemlékösztében.

FINIS