Batizi András, Régen, nagy időben, a vízözön után (RPHA 1192)

Izsák pátriárkának szent házasságáról való szép história.

Gen. 24.

Régi nagy üdőben az vízözen után,
Mikor száznyolczvanhét esztendő elmúlt vala,
Vala egy szent atya, hogy kit az úristen:
Az nagy Ábrahámnak felneveztetett vala.

Ennek az úristen régen megeskövék,
Hogy az ő szent fiát ez földre lebocsátná,
Hogy kit Ábrahámnak ő nemzetségéből
Emberi nemzetért ő áldozatra adna.

Azt is felfogadá, hogy ő nemzetségét,
Megsokasítaná, mint az égnek csillagit,
És ő maradékit megszaporítaná,
Mikint az tengernek nagy sokságó fövenyit.

Azért isten ada egy fiúmagzatot
Ő feleségének a szép Sára asszonnak;
Sára mosolyodék, az gyermek szileték,
És felnevezteték az vígkedvő Izsáknak.

Isten felnevelé az gyermek Izsákot,
Ember-korba juta, Sára asszony meghala,
Ábrahám peniglen igen gazdag vala,
De idője szerént igen megvénhölt vala.

Im előhívatá egyik hív szolgáját,
Kinek neve vala a jámbor Eliézer,
Mondá: »igyól látod, hogy én megvénhedtem,
Azért eskedjél meg te jámbor Eliézer,

Hogy te feleséget én fiamnak nem vészesz,
Az pogán nemből, az kananeosok közől,
De te el-bésiess én laktam földemben
Fiamnak társot hozz az én nemzetem közől!«

Felele, a szolga: ,medgyek uram hogyha
Az leán nem akar én velem eljőnie?
Nem kell-e fiadat uramat Izsákot
Nemzetséged közé földébe bévinnie?‘

Szóla Ábrahám: »Isten elbocsátja
Az ő szent angyalát, ki elvezérljen téged,
Ha leány el nem jő, hütöd megmentetted,
De az én fiamat hátra soha ne vigyed!«

Szolga megeskövék ottan felkészüle,
Aranyból, ezüstből szép ajándékot szerze;
Tűz tevét választa kiket megterhele,
A szolga társaival szépen útra erede.

Kanaán földéből sietve megyen vala,
Ábrahám földébe Mesopotámiába,
Eléré az várast és az váras kívöl
Egy kúton tevéit estve mind megállatá.

Estve az várasból kezdének kijőni
Szűzek és virágok a kútra meríteni,
Eliézer látá, kezde ő szűvében
Ilyen módon akkor istenhez imádkozni:

,Mennybéli istenem! ki vagy én uramnak
Az nagy Ábrahámnak jóakaró Istene,
Jelentsed uramhoz irgalmasságodat,
És az én útamat tegyed jó szerencséssé.

Ime az várasból mostan el-kijőnek
A szűzek, virágok az kútra meríteni,
Kérlek méltaltassál mennybéli úristen,
Én imádságomat ez napon meghallgatnia!

Ha kinek azt mondom: adj innom szép lejány,
És ő azt mondandja: kész vagyok innod adnom,
Sőt annak felette (még) az tevéket is
Egyenként ingyen majd örömest megitatom;—

Azon én megtudom, hogy ez az leánzó,
Kit te megszerettél én uram gyermekének:
Ezért én megtudom, hogy jó istene vagy,
Az nagy Ábrahámnak és az ő gyermekének!‘

Azonközben juta Bátuel leánya
Kit neveznek vala Rebeka szép leánnak,
Vedret megmeríté, kezde hozzá menni,
Eliézer ottan monda a szép leánnak:

,Adj innom énnekem leány te vidredből!‘
Felele az leány: „kész vagyok innod adnom,
Sőt annak felette még az tevéket is
Egyenként ezentől örömest megitatom!"

Eliézer ivék, kezdé azonközben
Az leán szépségét csudálni és szemlélni
Monda: ,kérlek téged, ki leánya vagy te,
Vagyon-e atyádnak vendégfogadó helye?‘

Felele az leán: »vagyok Bátuelnek
Az ő szép leánya, Nákornak unokája,
És házunknál vagyon sok polva, sok széna,
Ott az tevéknek is lészen nagy jó szállása.«

Eliézer arczczal ottan leborúla,
Kezdé az úristent nagy szépen dícsírnie:
,Áldott légy úristen, hogy ki méltoltatál:
Én útomat ez nap jól megszerencsélnie!

Áldott légy ki ez nap engem vezérlettél,
Az nagy Ábrahámnak atyjafia házához,
Áldott légy úristen, hogy ki megjelentéd,
Irgalmasságodat uramhoz Ábrahámhoz.‘

Ezeket az leány mind hallgatja vala,
És az Eliézer oly igen örűl vala,
Ő nagy öremében az Rebeka leánt,
Nagy szép ajándékkal ott megajándékozá.

Kivőn egy szép násfát és az Rebekának
Szépen felfiggeszté leány homlokára,
Szép arany pereczet ő karjába ada,
Atyjának házához tisztességgel bocsátá.

Otthon az Rebeka kezdé mutogatni
Szép arany pereczét és aranyas násfáját;
Az mely beszédeket az ember szólt vala,
Szépen megbeszéllé szüléinek azokat.

Rebekának bátyja Lábán hogy ezt hallá,
Ottan el-kiméne az emberhez a kútra,
Monda: »Mit állasz itt istennek embere,
Jer bé az városba mü házunkhoz szállásra!«

Eliézer ottan szóla társaival,
Az embert követék, a városba menének,
Ott mind ő magoknak és mind az tevéiknek,
Lábokat megmosák, a házba bémenének.

Mikoron a házban letelepedének,
Hozának eledelt ő néki eleibe,
Monda Eliézer: ,addig én nem észem,
Míglen megbeszéllem az én követségemet.

Vagyok én szolgája a nagy Ábrahámnak,
Kit Isten megáldott temérdek gazdagsággal,
Aranyval, ezüstvel, juhokkal, barmokkal,
Nagy sok szolgálókkal, mindenféle jószággal.

Isten néki adott az ő vénségében.
Egy fiú magzatot a szép Sára asszontól,
Sára asszon megholt, Ábrahám megvénhölt,
Azért nem kémélli az ő kincsét fiától.

Engemet megeskete, hogy én feleséget
Fiának nem vészek az kananeos nemből,
De én el-béjövek ő lakta földébe,
Innét leánt kérek az ő nemzetségéből.

Akkor én azt mondám: medgyek uram hogyha,
Az leán nem akar én velem eljőnie,
Illik-e fiadat, uramat Izsákot,
Nemzetséged közé földébe bévinnie?

Felele Ábrahám: Isten elbocsátja,
Az ő szent angyalát, ki elvezérel téged,
Ha leány el nem jő, hited megmentetted,
De az én fiamat soha hátra ne vigyed!‘

Ezeknek utána szolga megbeszéllé,
Miképen urától Ábrahámtól elindúlt,
Azt is megbeszéllé, miképen eljutott,
Mimódon a kúton Rebekával szólott.

Végezetre mondá: ,azért megmondjátok,
Hogyha jót akartok én uram gyermekének;
Azt is megmondjátok ha nem akarjátok,
Hogy én vagy jobb kézre, vagy bal kézre megtérjek!‘

Felele Bátuel: »az beszéd istené,
Ellent nem tarthatunk az ő akaratjának,
Im előtted vagyon a mi szép leányunk,
Légyen felesége az vígkedvő Izsáknak!«

A szolga ezt hallá, igen megörűle,
Mennybéli istennek rajta nagy hálát ada,
Aranyas kupákat, ezüst poharokat,
És drága ruhákat a Rebekának ada.

És annak felette az ő atyját, anyját,
És az ő bátyjait mind megajándékozá;
Egy szép lakodalmat az estve kezdének,
És mind az háznépe akkoron vígadoza.

Holdá kelve monda a szolga nékiek:
,Kérlek bocsássatok immár engem el haza!‘
Mondának: »hadd légyen mü vélünk a leány,
Bátor csak tűz napig, azután vidd el haza!«

Felele a szolga: ,meg ne késleljetek,
Mert isten vezérli — látjátok — én útamat,
Azért bocsássatok békével engemet,
Illik már meglátnom nékem az én uramat!‘

Mondának ő néki: »jertek híjjuk elő,
Kérdjük meg az leánt, ha el akar mennie?«
Felele az leán: ,kész vagyok elmenni!‘
Azért nem akarák őtet megkéslelnie.

Jó atyjafiai őt megszerencsézék,
Nagy szép beszédekkel ő nékie ezt mondák:
»Isten felneveljen és megszaporítson,
Nagy sok nemzetségek te tőled származzanak!«

Az ő dajkáját is az Delbora asszont,
Nagy szép leányokkal véle szépen készíték;
Kanaán földébe az vén Ábrahámhoz,
És az ő fiához nagy vígan eredének.

Akkor estve felé ő házától Izsák,
Múlatni indúla egy úton, egy kút felé,
Gondolkodik vala, szemeit felemelé,
Hat nagy távol földön tűz tevék jőnek elő.

Mihelt az Rebeka Izsákot meglátá,
Tevéről leszálla és monda a szolgának:
»Kicsoda az ember az ki előnkbe jő?«
Felele a szolga: ,ez az én uram Izsák!‘

Rebeka palástját ottan reá vevé,
Eleibe méne ő úrának Izsáknak;
A szolga peniglen minden ő járását,
Szépen megbeszéllé ő urának Izsáknak.

Izsák el-bévivé Rebekát házába,
Örök feleségűl őtet magának vevé,
Oly igen szereté, hogy elfeletkeznék
Anyja haláláról az ő nagy örömében.

Ő házasságokat úristen megáldá,
Mert tőlük származék az Jákob pátriárkha;
Jákobtól peniglen szépen származának,
Tizenhét próféták, tizenhét pátriárkhák.

Ezekből megértjük, hogy isten szerzője
A szent házasságnak és ő megszentelője,
Három okért szerzé ő a házasságot,
És áldomásával őket megkörnyűkezé.

Először egymásnak nagy segedelmére,
Emberi nemzetnek elszaporodására,
Angyali romlásnak megépűlésére,
És paráznaságnak eltávoztatására.

Akarja az isten az ő szentegyházát
A szent házasságból szépen megépűteni,
Ezekből peniglen az angyali romlást,
Kiktől akar mennyben örökké tiszteltetni.

Úristen megáldja ő házasságokat,
Tegye gyümölcsessé szép fiú magzatokkal,
Szeressen tüteket nagy birodalommal,
Aranyval, ezüstvel, mindenféle jószággal.

Úristen éltessen az ő szent fiáért,
Tüteket megtartson hitben és szeretetben,
Tüteket őrizzen ő szent ígéjében,
És megkoronázzon az örök dücsősségben.

Ezt énekbe szerzé az Batízi András,
Ezerötszáz negyvenhatodik esztendében,
Kiből dűcsírtessék az egy örök isten,
Az atya és fiú és szent lélek úristen.