Tinódi Sebestyén, Ím, megmondom Zsigmond király csudáját (RPHA 0867)

Ím m e g m o n d o m Zsigmond király csudáját,
Krónikáját és n a g y kegyetlen voltát,
Idegen n e m z e t t e l hadakozását,
Országában m i n t veszte nagy u r a k a t .
N á m jó Lajos király hogy megholt vala,
Úr születése u t á n í r n a k vala,
Ezer háromszáz nyolczvankettő vala,
Negyven esztendőt, egy h o l n a p o t élt vala.
Csak két szép leánya m a r a d o t t vala,
Örögbiknek neve Mária vala,
Az m á s i k n a k neve Adviga vala,
Az Mária m é g igen gyermek vala.
Jegyesül adák egy gyermek morkolábnak,
Az r ó m a i cseh császárnak fiának,
Burgundiabéli gyermek Zsigmondnak,
Hogy királya l e n n e az m a g y a r o k n a k .
P a r a n c s o l a az magyari u r a k n a k ,
Hogy Máriát előszer k o r o n á z n á k ;
Jóvá hagyák, hogy m i n d őtet h a l l g a t n á k
Mert Lajos királynak hívek valának.
Igen h a m a r Máriát koronázák,
U g y a n jegyben őtet szépen asszonylák,
Anyját E r z s é b e t asszonyt ők választák,
Hogy gondját viselné ő leányának.
T á m a d a u r a k közt n a g y visszavonás
Mert kétfelé lőn köztek az h a s o n l á s ,
Kiknek n e m tetszik asszonnak udvarlás,
Kitől n e m lehet ország-oltalmazás.
P a r a n c s o l ó nagy sok kazdag úr vala,
Kiket Lajos király úrrá tött vala.
Asszony híve G a r a i Miklós vala,
Kit Lajos király nádorispánná tött vala.
Röttenetes veszedelmet ez szerze,
Mert királyné asszont ő azon kéré,
Az uraktul tisztöket ő elvegye,
Hogy tőlek semmi félelme ne lenne.
Ezen urak igen búsultak vala,
Zábrági pispek az Olasz Pál vala;
Döbröközi Laczknak két fia vala,
Egyik István, erdéli vajda vala.
Főispán másik Laczkfi András vala,
Simontornyában az István úr vala,
Horváti János bán, János piriel vala,
Mindenik hatalmas kazdag úr vala.
Asszony ellen ezek tanácskozának,
Hogy más királt ez országba hoznának,
András királ fia mellé támadnának,
Az Kis Károlt jó Budába béhoznák.
Az Siciliábul indultak vala;
Zsigmond morkoláb ezt hallotta vala,
Jó Budában Máriával ott vala,
Míg ő országába el-bément vala.
Káról királt Zábrágba el-béhozák,
Zábrágból jó Budába őt béhozák;
Az asszonyok oly nagy vígan fogadák,
Az nagy álnokságot, mert ezt nem tudták.
Ím hamar bánatra öröm fordúla,
Mert királ magát megkoronáztatá,
Minden jóktul asszonyokat megfosztá,
Az két asszony magát igen siratá.
Ott Buda várában kőházban tartá,
Hatalmoktul mert Káról megfosztatá,
Éjjel nappal sírva ohajtnak vala,
Csak Garai Miklós hívséggel vala.
Ím megmondom Károlynak veszedelmét,
Lajos királynénak eszes elméjét :
Titkos t a n á c s á t szóllítá, jó hivét,
Garaival ott nyújtá sok beszédét.
Nám ott Károly halálát elvégezék,
Vitéz Forgács Balázszsal dolgot közlék;
Ott ő néki Gémes várát igérék,
Ha Károly király tőle levágatnék.
Csoda b á t o r szűve Forgács Balázsnak,
Megesküvék az királyné asszonynak ;
Nem sok ü d ő r e ők rá gondolának,
Mint lehetne halála az királynak ?
Hamar Garai zsoldot hirdettete,
Sok jó vitézeket ő bégyűjtete,
Menyegzőre készüle, azt tetteté,
Egy hajadon lányát haza vitetné.
Róla Erzsébet asszonynak így szólla:
Károly királyt házában lehívatná,
Hogy Zsigmondnak levelét megmutatná,
Arról néki nagy sok tanácsa volna.
Ottan asszony királyt aláhívatá ;
Király asszony házába hamar juta,
Mert az szerzett álnokságot nem tudá,
Az órára Garai Miklós béjuta.
Nagy sok vitézlő n é p u t á n a vala,
Kik az várasban m a r a d o z t a k vala,
Ki kapu közt, ki p a l o t á b a n vala,
Forgács Balázs fegyverközve ott vala.
I n d ú l a bé királyhoz és asszonyhoz,
Hogy búcsút végyen, m e n n e leányához,
Leányát bocsátná h á z a s t á r s á h o z ;
Senki nem kétes Garai Miklóshoz.
Csak m a g o k a t olasz vitézek hagyják,
Szokás szerént ketten-ketten m ó r á l n a k ;
E s m e r é k üdejét szerzett dolgoknak,
Forgács Balázsnak szömmel hunyorétának.
Az vitéz hogy látá, fegyverét rántá,
Szegény Károly királyt ott agyon vágá,
Az szóméig nagy sebet rajta nyita,
Olaszok közt Balázs kétfelé csapa.
Mikor hír lőn ebben az olaszoknak,
Fegyverközve tétova ők bolyognak.
Az m a g y a r o k viadalnak állának,
K a p u közt és p a l o t á b a n vívának.
S e b miá Károly el n e m esett vala,
Ő székiből el-felszédelgett vala,
Ő addig házába el-felment vala,
Az ő ú t á t vér béfertezte vala.
Ijedtében asszony elesett vala :
Az G a r a i lött dolgon örűl vala,
Az vár erőssége m á r n á l a vala,
Az k a p u k a t magyarok állják vala.
Grondjok esék ebből az olaszoknak,
Fejedelem nélkül igen búdosnak,
El, szállásra vár kapuján kifutnak,
Váras szerte segítséget kiáltnak.
Immár az nap igen elnyúgodt vala,
Várba bérohanni akarnak vala,
Az olaszok felfegyverköztek vala,
De csak héjába zörgelődnek vala.
Sokat bennek magyarok levágának,
Szombat-kapun ők el kiszaladának,
Olaszország felé igen futának,
Minden kazdagságot Budán hagyának.
Magyarokkal az Garai készüle,
Károly király ajtaját bétöreté,
Egy mély toromba őtet bévetteté,
Azon sebben őtet ott gyötretteté.
Vitézek, kik asszony párti valának,
A kik az várasban szélyel valának,
Alig várják ők hogy megvirradnának,
Mert örűlnek vala kazdag prédának.
Nám mikoron szépen megvirradának,
Az vidékről sokan bérohanának,
Az pártokkal viadalnak állának,
Sokat bennek várasban levágának.
Dúlák igen az olaszok szállását,
Ragadozák ő nagy kazdagságokat.
Ott megölik vala Horváti J á n o s b á n t :
Sok h o r v á t t a l kapá szombat-kapuját.
Igen nagy vérontás lőn az k a p u b a n ,
Nehezen szalada H o r v á t o r s z á g b a n .
Károly királyt vivék el Visegrádban;
Nagy seb m i a t t m e g h a l a az fogságban.
I m e m i n d e n róla vehet n a g y példát,
Mikor hogy kazdagon bírá országát,
Megnyomorítá az asszony árvákat,
Szegénységgel temeték el az királyt.
Röttenetes a szerencse magában
Mely hamar ő fordúl jóból gonoszban,
Kevélyködni kár az jó szerencsében,
Mert hamar veti nagy alázatosságban.
Ez Károlynak veszedelmét hallátok,
Esmét lőnek asszonyok hatalmasok,
Nagy kazdagon mint királynak lakások,
De meg hamar lőn gonosz szerencséjek.
Gondolkodnak asszonyok ő magokban,
Sok ellenségi vannak országokban,
Kik bánják Károly halálát valóban,
Akarják megtorlani haragokban.
Immár vannak asszonyok nagy búakban,
Nem bízhatnak ők az Budavárában,
Akarnak menni ők egy erős kővárban,
Hogy senkitől ne féljenek házokban!
Sokan szoktátok e példát mondani:
Kit isten akar e földen veszteni,
Legelőszer eszét a n n a k elveszi,
Úgy ő m a g á t világ szerént veszteni.
Erzsébet asszony Garaival szóllának,
Csak udvarok népével t á m a d á n a k ,
Az alföldet akarják hogy meglátnák,
H o l szeretnék, a b b a n m e g m a r a d n á n a k .
T artományába Diákónak jutának,
Szertelen veszedelembe j u t á n a k ,
H i r lőn ebben Horváti J á n o s b á n n a k ,
Hogy királyné asszonyok b ú d o s n á n a k .
Igen h a m a r szép sereggel indúla,
Hogy az Károly halálát m e g t o r l a n á ;
Asszonyoknak ő ú t o k a t megállá,
Udvar népével viadalnak állának.
Mindkét félbe nagy sokan elhullának,
Mert erős viadalt ők ott t a r t á n a k ,
Udvarnépe igen megfáradának,
Kik fenállnak, azok megfutamának.
P a r a n c s o l a a b á n az vitézeknek,
A szekérhöz ők h a m a r sietnének ;
Szekér környűl n a g y viadalt szörzének,
Nagy vérontást szekér környűl tevének.
Erősen vív az Forgács vitéz Balázs,
Ő környüle vagyon sok horvát-hullás,
Szekerekben vagyon nagy sívás-rívás,
Mindkét félben nagy seb m i a t t ohajtás.
R ö t t e n e t e s k é p e n vitézek vesznek,
Forgács Balázst lováról leöklelék,
Ott az asszonyok előtt fejét vevék,
Garai Miklós lováról leszekellék.
A szekér mellett viadalt t a r t vala,
Asszonyokat ő oltalmazza vala,
De s e m m i t az néki n e m használ vala,
Mert környűle nagy sok ellenség vala.
Tőrrel, nyíllal igen tekítik vala,
S e m m i k é p e n el n e m ejthetik vala,
Szekér alól lábát rággatták vala,
F ö l d r e esék, ott fejét vötték vala.
Oly kegyetlenek horvátok dolgokban,
Szekereket felforgaták útokban,
Tisztesség semmi nincs ott ő dolgokban,
Asszonyokat, leányokat kapdosásban.
Rút szitkokkal asszonyokat illeték,
Az bán eleibe őket bévivék;
Az bán látá, igen megkeseredék
Nagy veszésén nagy sok fejedelmeknek.
Igen bosszonkodik bán asszonyoknak,
Erőssen könyörög asszony az bánnak,
Jusson eszébe jótéte Lajosnak,
Kegyetlenség ne lönne leányának.
Sirva beszélli ezt az J á n o s b á n n a k :
«Én vagyok oka Károly halálának,
Köszönhetem Garai tanácsomnak,
Azért ma lőn halála G a r a i n a k ! »
Sőt nem hagya ebbe többet szóllani,
Asszony elől az bán kezde kimenni,
Azonközben kezde elsötétülni,
Az Lajos királynét kezdé elvinni.
Igen h a m a r felájazák az ő száját,
Boszna vizébe béveték ő magát,
Ragadák ott szép karcsú leányát,
Leányinak mérék hosszúságokat.
Megviradva sokat n e m múlatának,
Horvátországba ők bészaladának,
Mária királyt fogva vélek béhozák,
Mert jövendő veszedelmet gondolák.
Vala Mária király nagy ohajtásban
Bán kezében Kruppában nagy fogságban,
Anyja Garaival szörnyű halálban,
Károly halála így lőn megtorlásban.
Lám az Károly király mikor meghala,
Erzsébet Zsigmondnak ottan megírá,
Gyorsan Budába béjőne — unszolá,
Királyságot ő magának foglalná.
Csoda-hamar Zsigmond felkészült vala,
Asszonnak halálát nem tudja vala,
Mátkájának fogságát nem hallotta,
Ugyanakkor Zsigmond hadat támaszta.
Vala Zsigmond igen nagy vígasságban,
Bébocsáták az jó Buda várába,
Akkor Mária vala Kruppa várában,
Horváti János bán nagy fogságában.
Mikor bán Zsigmondot Budában hallá,
És hogy néki minden úr udvarlana,
Bánnak szűve esék oly nagy bánatba,
Méne Máriához szépen így szólla:
«Csoda veszedelembe tü esétek,
Jóllehet nagy méltán ezt szenvedétek,
Kiből nagy bánatba engemet ejtétek,
Akaratom vala — megölesselek.
Ezt jól t u d o m hogy te a te u r a d d a l
E z t m e g t o r l o d te az én h a l á l o m m a l ,
De én éltem a t y á d ajándékával,
N e m fertezem véredbe h a l á l o d d a l .
Tekéllettem m o s t ezt az én szüvemben,
Felfogadjad é n n e k e m te h i t e d b e n ,
Hogy rajtam bosszút nem állasz éltemben :
Elbocsátlak békével te földedben.
Ezt nem tészed, tégedet megöletlek,
Ha annak kell jobbnak lenni, elvesztlek.»
Bán kiméne, asszony bánatba esék,
Leborúlván sírva ő gondolkodék.
Rágondolván könyveit megszárasztá,
Az János bánt hamar hozzá hívatá
Ereklyéken ott néki hitet ada,
A felett hites atyjává fogadá.
Igen hamar szekereket készíte,
Jó Budába Máriát felviteté,
Az Mária lőn Budában örömben,
Mert Zsigmondot látá nagy örömében.
Zsigmond morkolábnak koronázását
És ő néki mondom hadakozását,
Sok uraknak előtte búdosását,
Kiknek tű meghalljátok halálokat.
Ezer háromszázban írtak hatvanhatban,
Koronázák Zsigmondot Fejérvárban:
Lajos király holta után bolygásban,
Sok zűrzavar lőn akkor ez országban.
János bán fogságából szabadúla
Mária király. Mikor juta Budába,
Zsigmond vala már feltámadásában,
János bánra mégyen nagy haragjában.
Vídula meg Zsigmond hogy ez hírt hallá,
Máriának eleibe kiszálla ;
Kezét fogá, néki szép szókat szólla,
K i n Mária népével megvídula.
Söt nagy örömekbe ők ott sírának,
Végzetre egymásnak új hírt m o n d á n a k ,
Előszer m i n t lett dolga kis Károlynak,
Azután m i n t lött halála anyjának.
De nagy hálát a d á n a k az istennek,
Ki h a m a r véget t ö t t veszedelmeknek,
Mikor végre erről megemléköznének,
Nyavalyájok öröm lészen szűveknek.
Örűl, vígad Zsigmond Mária királylyal,
B u d á b a menének zöngés-bongással,
Magyarokkal, csehökkel vígassággal,
I s t e n t dicsérék nagy hálaadással.
Mária király egy nagy gyűlést tétete,
Fejérvárba, országába bémene,
Koronáját fejébe ő téteté,
Királi istápját kezébe vévé.
Gyakor könyvhullatással m a g á t bántá,
Férjét Zsigmondot melléje állatá,
A n n a k u t á n a országát szólítá,
Bölcs beszéddel akkor ő imezt m o n d á :
«Én u r a i m ! tü ezt meghallgassátok,
Ez gyűlésnek okát ti megtudjátok,
Kiknek volt én atyám jól-tött uratok,
Arra nézvén nékem hivek voltatok.
Sok hálákat adok arról tünéktek,
Az elmúlt sok veszedelmet értitek,
Vélem öszve sok nyavalyát türtek,
Mint estem fogva, azt is jól értitek.
Tü ez ország veszedelmét értitek,
Község javáról tü jót végezzetek,
Előbbi veszedelmbe ne essetek,
Tü köztetek tü megegyesűljetek.
Jól tudjátok, mely ország meghasonlik,
Vendég néptől csak h a m a r megrontatik,
De mely ország m a g á b a n igazodik,
Vendég országok ezt igen röttegik.
Zsigmond u r a m a t , férjemet látjátok,
Kit atyám Lajos király, jól tudjátok,
Hagya, h o l t a u t á n hogy uraljátok,
Vélem öszve őtet koronázzátok.
Akkor ezt jó keddvel felfogadtátok,
Szeretettel kit ajándékoztatok,
Hogy lönne királytok kiáltottátok,
Szeretettel ma is felkiáltsátok.
Vagyon köztetek — értem — oly tanácstok,
Asszony miá pusztításban országtok ;
Lesztek veszedelmbe kit én is hallok,
Azért lehet ez néktek oltalmatok.
Töttetek arany koronát fejembe,
Ugyanazont teszek Zsigmond fejébe,
Fejenként legyetek hozzá hívségbe,
Néki hívek legyetek ő éltébe.
Oly nagy örömmel mind felkiáltának,
Szeretettel kit megkoronázának,
Az istennek mind nagy hálát adának,
Vígadának, jó Budába szállának.
Rágondola Zsigmond király dolgára,
Országába köz nép szabadságára,
Ellenségnek eltávoztatására,
Hitetleneknek lönne tanúságára.
Zsigmond királyt felesége igazgatja,
Gyakor sírásokkal szorgalmaztatja,
Nagy nyomorúságát hogy megtorolja,
János bánon bosszúját hogy megállja.
Ez üdőközt János bán Pozsga várban
Lakik vala fejének oltalmában.
Zsigmond király támada nagy haragban,
Duna mellett mégyen nagy hatalmában.
Bolgárországba menetit tetteté,
Pozsga várát hertelen megkörnyékezé,
Az János bánt ott az várba rekeszté,
Erőssen vítatá, igen lőteté.
Az János bán hamar kétségbe esék,
Egy éjjel az várból ő el-kiszekék,
Bosznaságban Dobro várba érkezék,
És az Száván gyorsan által költezék.
Sok urakat talála ott Dobróban,
Bosznaiak Dalmáciak ott az várban,
Kik mind társok valának ő dolgában,
Horvát urak ott vannak nagy búokban.
Támadtanak ellenek magyaroknak,
Ez országban égettenek, dúltanak,
Ki búára vagyon Zsigmond királynak,
Hogy megérté, indúla az Szávának.
Igen hamar ő Bosznába bészálla,
Dobro várát nagy erővel megszállá,
Az János bán még idején meghallá,
Az urakkal kiszökék, elszalada.
Az hegyekben vélek búdosik vala,
De az futás néki nem használt vala,
Mert lest király sokfelé vettet vala,
Kiktől a bán megfogattatott vala.
Nám királynak Dobro vár kezében lőn,
Boszna, Dalmácia hatalmában lőn,
Horvátország u r a k k a l kezében l ő n
Országába b é m é n e , ö r ö m b e n lőn.
V a l a vígan pécsi várba h o g y j u t a ,
Az J á n o s b á n t lófarkon hordoztatá,
Tüzes fogókkal őtet fogdostatá,
Négygyé vágatá, négy k a p u r a hányatá.
Sok u r a k a t a király megölete,
Az Pál pispeket ott meg n e m öleté,
De ő tisztit soha meg n e m engedé,
Mária bánatját így engesztelé.
Lám az idő ebben hogy forgott vala,
Asszony vezér Magyarországnak vala,
Moldova, Havaselföldhöz hajlott vala,
Zsigmond királynak meg n e m holdolt vala.
Igen h a m a r király rájok indúla.
Akkor Molduát István vajda bírja vala,
Minden népét felindította vala,
Király útát környül állatta vala.
Tudására királynak ez nem vala,
Egy havasnak kebelébe bészálla,
Az o l á h o k ott fen f u t o s n a k vala,
M a g y a r o k a t nyillal tekítik vala.
Esnek, h u l l n a k sok jó lovak, magyarok,
Mind gyalog szökdesnek o t t az lovagok;
E l ő t t e k m e g f u t a m á n a k oláhok
Sokat bennek őlének az m a g y a r o k .
Röttene meg István vajda népével,
Szerencsére veté fejét eszivel,
B o r o k k a l m é n e ő főfő népével,
Király eleibe nagy félelemmel.
Az király előtt ott földre leborúla,
Es ő m a g á t oly n a g y b ű n e s n e k vallá,
Nagy engedelmességet m u t a t vala,
Könyöregvén ő kegyelmet kért vala.
T ő n kegyelmet király az ő fejének,
Országának, b e n n e való népének,
Mert ő hitt vala az vajda h i t i n e k ;
Vajda megköszené ő felségének.
Visszatére király ő országába,
Esztendeig lakék B u d a várában,
H a d h o z igen szerződék a l a t t o m b a n ,
Havaselföldébe lőn i n d u l á s b a n .
S o k töröket oláhok h í t t a k vala
Segítségűl, m e r t n e m b í z h a t n a k vala.
Z s i g m o n d király m i k o r béjutott vala,
Oláhokkal ütközni a k a r vala.
D e hogy törökek m a g y a r o k a t megláták,
Sok fényes fegyvereket hogy saldíták :
M a g o k a t n e m bízák, elfutamának,
S o k a t b e n n e k magyarok levágának.
Ez meglévén táborát elindítá,
Nikápolyt az király megszállítá,
Lőteté, rontatá, ostromlattatá,
Benne valókat ő mind levágatá.
Tön Magyar tisztartókat Nikápolyba,
Az országot hajtá birodalmába,
Győzedelemmel jöve országába :
Hát Mária király megholt Budában !
Igen nagy gondja esék az királynak,
Mert Advíga öcscse az Máriának,
Felesége vala lengyel királynak,
Ura akar lönni Magyarországnak.
Nagy hadat az lengyel király indíta,
Zsigmond király még meg nem jutott vala,
Kanizsai János esztergomi érsek vala,
Lengyeleket bé n e m bocsátta vala.
Oly igen elbízá magát dolgában
Zsigmond király, hogy járt jól ő útában.
Ki akar szégyent vallani magában,
Higyje el magát az m i n d e n dolgában.
Dúl-fúl vala király nagy haragjában,
Egy-nyihány u r a t halla országában,
Kik részesek az asszonyok dolgában,
Nem a k a r n a k udvarlani Budában.
Legottan király róla így g o n d o l a :
Vagy azokat kegyelmére hívatná,
Avagy megfogatná és levágatna,
Abba okot, útat h a m a r talála.
Vitézek ott h a r m i n c z k e t t e n valának,
Kiket sokszor hegedősek csácsogtak.
Ezek szélyel az alfölden lappagtak.
Udvarlani királynak nem akartak.
Télen, nyáron, erdőt, mezőt jártak vala,
A királytól oly igen félnek vala,
Egymás között ők megesküdtek vala,
Hédervári Kont István ott fő vala.
Jó vitéz és jeles nemzet ez vala,
Vakmerő és bátorszűvű ez vala,
Az Száva mellyékén búdosnak vala,
Ki az királynak mind tudtára vala.
Nám h a m a r egy hívit előszóllítá,
Az Vajdafi Györgyőt ő elbocsátá,
Nagy erővel vitézeket megfogná,
Vagy megcsalná, néki fogva béhozná.
Igen siet Vajdafi hogy ezt hallá,
Száva mellett vitézekre talála,
Egy hajnalban igen alusznak vala,
Jó Korpádi János csak vigyáz vala.
Sivalkodva ő reájok ütének,
Az vitézek h a m a r felszökdesének,
Mind egyiglen ők fegyverre kelének,
Hogy halálig vélek ügyeköznének.
Tartóztatá népét Vajdafi hogy látá
Elevenen őket meg nem foghatná ;
Király képében hitet nékik ada,
Hogy kegyelmét király nékik ajánlja.
Az vitézek az hitnek meghivének,
Mert azoknak nem állhatnak ellenek ;
Jó Káromba szépen el-bémenének,
Csalárdsággal ők megkötöztetének.
Csalárdságon csak elfeletkezének,
Hogy ők hittek az áruló hitének,
Ő magokba sokat törekedének,
Szekerekben Budára vitetének.
Az vitézek menteket így röndelék,
Király eleibe hogy vitetnének,
Az királynak ingyen sem köszennének,
Térd-főhajtván senkit sem tisztelnének.
Zsigmond király eleibe jutának,
Mit fogadtak abba megmaradának,
Kin az urak csak elálmélkodának,
Király környül a kik akkor valának.
Zsigmond haragjában hagyá, elvinnék,
Szent György piaczán fejeket elvönnék,
Minden bűneket ott ők megfüzetnék,
Hogy minden gonosznak példák lönnének.
Hédervári Kont Istvánnak ott vala
Bátor szűve minden ügyében vala,
Mondják, fejét elől vétette volna,
Hogy halálát szömével látta volna.
Vitézeket harminczegynek mondják hogy volt,
Az harminczkettödik egy apródja volt,
A kis Csóka ő urát siratja volt,
Kihez képest egész község sírnak volt.
Őtet az király elejbe hívatá,
Úrrá tönné néki azt felfogadá,
Csóka bátron az királynak ezt mondá :
«Mint olyan cseh disznót ő nem uralná !»
Elharagvék, annak is fejét véteté,
Az harminczkét számot avval bétölté,
Szent György czinteremébe t e m e t t e t é ,
Evvel sok magyart király megröttente.
Zsigmond király is igen megröttent vala,
Az uraktól ő igen fél vala,
Hogy sok atyjokfiát ölette vala,
Az urak elüdegenűltek vala.
De hogy az üdő m i n d ebbe forgana,
Csoda szerencse nékie fordúla,
Nagy Nikápoly alatt Zsigmond m i n t jára,
Azt t ü n é k t e k én a d o m t u d t o t o k r a .
Él vala J á n o s király Görögországban,
H á b o r ú történék Görögországban,
Két u r a k valának ő országokban,
Mint két király nagy h a t a l m a s s á g o k b a n .
Birodalmát ott m i n d e n i k kívánja,
Mindkettő fejedelem nemzet v a l a ;
Görög u r a k mind h a s o n l o t t a k vala,
A ki melyet szeret uralja vala.
.
Ezek egymás közett sokszor vívának
Mindkét felöl sok görögök h u l l á n a k
Egyik félben sokkal többek hullának,
F á r a d á n a k , ők megfogyatkozának.
Lám ezen az nagy úr igen búsult vala
Kinek neve az Mihály császár vala,
A török királyhoz sietett vala,
Kinek neve az Murát vala.
Legottan az ő segítségét kéré.
Murát hallá, ezen igen örűle ;
Ázsiából E u r ó p á b a békele,
Az ő néki haszon lönne, azt vélé.
Ott Tráciának j o b b részét meghajtá.
Azonközben Murát király meghala,
Az ő fia Bajzet esmét t á m a d a ,
Jó szerencsés és h a t a l m a s ez vala.
Rettenetes Bajzet király h a d á b a ,
Tráciát, Thessaliát, Macedóniát,
Ponciát, Dáciát, egész Miziát
Mind megvevé, foglalá ő ú t á b a .
Ez Miziát hívák Bolgárországnak,
Akkor adót ád vala Magyaroknak.
Ebben hír lött vala Zsigmond királynak,
Török urok támadt az bolgároknak.
Gondolkodék, ő követét bocsátá
Kéri, Bolgárországnak békét hagyna.
Bajzet király erre tanácsot tarta,
Választételit ő mind elhallgatá.
Jó Bolgárországot hogy mind meghajtá,
Mindenféle fegyverét béhozatá,
Az falra ő renddel felrakattatá,
Az követet az Bajzet béhívatá.
Sőt újjával fegyverét mutogatá,
A követnek szép szóval ímezt m o n d á ;
«Ebből illet engem egész Mizia
Igazságom vagyon, Zsigmond azt tudja !
Zsigmond király ezt igen megbosszúlá,
Nagy hadával országában támada,
Sok vendég barátja mellé támada,
Angliából, Galliából eljuta.
Igen szép haddal ezek jöttek vala,
Burgundiai herczeg vélek vala,
Ön költségeken mellé j ö t t e k vala,
Z s i g m o n d király ezekkel i n d ú l t vala.
Gonosz n e m j ó kövélyen h a d a k o z n i ,
Ezek n a g y kövélyen kezdék m o n d a n i :
Ez világot ha kezdenék bejárni,
Nem kellene soholt embertől félni.
Isten ellen kezdének káromkodni:
Ha magas menny kezdene leszállani,
Sűrő kópiákkal azt feltarthatni,
Kövélységből kezdének bolondoskodni.
Zsigmond király Bolgárországba juta,
Bodont és Signeont ő ott megszállá,
Kiket a törökek ott bírnak vala,
Több urakkal király rontatja vala.
Mikor az nagy Nikápolyhoz jutának,
Ezerháromszáz kilenczvenhatban írtanak
Nikápolyt megszállák, igen vívának,
Bajzet török királynak hirt adának.
Viadal ott mint lőn bőven megírtam,
A török császárok krónikájokban,
Azért egy keveset szóllok gondoltam,
Zsigmond király mint elszaladott onnan.
Nagy sok néppel Bajzet király érközék,
Első űtközetet a franczok kérék,
Tisztességet ő magok hogy elnyernék,
Fejedelmek nékik ezt megengedék.
De kövélység miatt ők elveszének,
Törökekkel mikor szömbe érének,
Jó lovakról ők mind leszökdesének,
Sok töröket vesztének, megölének.
Jó lovak magyar táborba futának,
Az magyarok láták, felkiáltának,
Az francz népeket hogy mind levágták
Viadal nélkül mindnyájan elfutának.
Sok vitézek, franczok ott elveszének,
Z s i g m o n d király herczeggel eredének,
Egy csónakban Dunán által esének,
Magyarok útokban sokan veszének.
Király mikor ért volna Magyarországba,
Rátámada urak közűl néhánya,
Megfogák őtet, tömlöczbe béhányák,
Oly hívséggel illeték őt az urak.
eis
ÉS CSÁSZÁRNAK KRÓNIKÁJA.,
Csoda-képen őt isten szabadítá,
És az ő gyilkos kezekből kiszalada;
Azután rajtok k e m é n y bosszút álla,
Veszedelmet az ő fejekre hoza.
István vajda m i k o r o n megöleték,
T á r s a i b a n egynyihány megöleték,
Nékik ő közűlek számkivetteték,
Országában király békével lakék.
I m m á r visszavonás nincs országában,
Ő életét foglalá jámborságba,
Jó híre terjede sok országokban,
Uralnia kívánják R ó m a s á g b a n .
Ez királynak b i r o d a l m á n a k vala,
H u s z o n h á r o m esztendeje tölt vala,
Királyt R ó m á b a választották vala :
E z e n Zsigmond nagy vígasságban vala.
Igen h a m a r kezde h a d d a l készülni,
Törökeket akarja veszteni,
Vég Galambócz várát megostromlani,
Ő határát akarja tova vetni.
Sok szép néppel Galambóczot megszállá,
Mindkét felöl gyakor harczolás vala,
De mindenkor magyarok nyerik vala,
Míg Kalepinus császár jutott vala.
Török császár nagy szép erővel vala,
Király látá, nagy szép erővel volna;
Megfutamék, Dunán által szalada,
Török miatt a Dunába sok hala.
Viadalban sok magyar veszett vala,
Közűlek ott egy jeles vitéz vala ;
Fekete Szaniszló ő neve vala,
Ki miatt sok török elveszett vala.
Az üdő közben husztok támadának,
Csehországba hatalmasok valának,
Mindenütt királylyal hadban bírának,
Sok nemzetet ők hadban levágának.
Nagy vetélkedés a hit felöl vala,
Conciliomot király tétetett vala,
Szép szókkal h u s z t o k a t hívatta vala,
De hite ellen megölette vala.
Királyt pápa hitszegésből ódozá,
Tetszék királynak igen jól j á r t volna,
De isten szerencséjét sárba n y o m á ,
Mert azután m i n d n a g y o b b szégyent valla.
Zsigmond példája m i n d a nagy u r a k n a k ,
H o g y ne higyjenek r ó m a i p á p á n a k ,
Mert h a s z o n t a l a n m i n d ő ódozása,
H a m i s hitet követ, örök kárvallása.
V a l a akkor király A q u i s g r a n u m b a n ,
Az királyságba koronázásában,
H a d n a g y o k a t h a g y a Magyarországban,
Kik vitézek ez ország o l t a l m á b a n .
Az G a r a i J á n o s b á n egyik vala,
Jó Maróti J á n o s b á n másik vala,
Monoszlai Csupor b á n h a r m a d i k vala,
Ezekkel egynyihány jó h a d n a g y vala.
I r n a k az ezernégyszáz tizenötben,
Az Herbolya herczeg B o s z n a földében.
Zsigmond királynak vala hívségében,
Kazdag, h a t a l m a s akkor az üdőben.
De elbízá m a g á t h a t a l m a s s á g b a n ,
E l s z a k a d a királytól ily szándékban,
Mert királysága lőn Olaszországban,
Adá m a g á t a török o l t a l m á b a n .
A törökek hozzá sokan jutának,
Boszna várába, kik hívek valának,
Azokra törökek rohanának,
Égetének, rablának, pusztítának.
Nám ebben hamar hír lőn az országnak,
Az megmondott bánoknak és uraknak,
Hamar izenének az hadnagyoknak,
Sokan készűlének, elindúlának.
Az Boszna határára indúlának,
Herbolyával törökek indúlának,
Az határon vélek szömbe szállának,
Alláht, Jézust kétfelől kiáltának.
Köztek dobot, trombitát rihasztának,
A tevéken sok harangok kongának,
Nagy vakmerőn ők öszverohanának,
Elegyülvén ők erőssen vívának.
Módja viadalnak igen szép vala,
Mert ő köztek oly nagy üvöltés vala,
Az nagy sok fák, kopják tördelnek vala,
Kik m i a t t s o k a n lóról h u l l n a k vala.
Igen h u l l n a k m i n d k é t felöl sok testek,
Az m a g y a r o k valának ott n y e r t e s e k ;
De ravaszok, álnokok az törekek.
H o g y láták, m a g y a r o k lesznek nyertesek,
Nagy kiáltás, üvöltés kezde lönni,
Az hegyekből ezt kezdék ü v ö l t e n i :
«Fút, fút kavor», — erőssen ijegetni,
Az m a g y a r o k hogy ezt kezdék h a l l a n i .
Törökek szörzések akkor ez vala,
Az hegyekre népet bocsáttak vala,
És azokat m e g t a n í t o t t á k vala,
Mikor látnák ők vesznek viadalba :
Felszóval «fút fút kavor» üvöltenék.
E szóval sok m a g y a r o k röttenének,
Az ő h a d o k vélek futni kezdének,
Viadalt tágíták, megijedének.
A szegény m a g y a r o k s o k a n veszének,
Az u r a k b a n sokan halva esének,
Sok közűlek nagy fogságba esének,
A törökek kazdagságot nyerének.
Jó Garai J á n o s b á n foglylyá esék,
Nagy kegyetlen fogságban ő tartaték,
Végre a tömlöczböl kimeneködék,
I s t e n t ő l szabadsága megadaték.
Ő sietséggel Báthára m e n t vala,
Mely-vasakkal őt megvasazták vala,
A szent vérnél azt m i n d ott hagyta vala,
Ő miá szabadult — azt véli vala.
Törökeknek akkoron foglylyá esék,
Maróti J á n o s bán ki megváltozék,
Nagy s o m m a aranyért elereszteték.
Csupor Pál bán akkoron foglylyá esék.
V a l a Herbolya herczeg fogságában,
Ökör-bőrbe bútatá haragjában,
Csupor Pál bánt vetteté úgy egy t ó b a n .
Ez szóval öleté őt nagy búában :
«Éltedben szólasz vala te ökör szóval,
I m m á r te szólj most ökör ábrázattal!»
Mert régente Csupor az Herbolyával
Együtt szolgált királynak az urakkal.
Termete rút az Herbolyának vala,
Ete, itta is b a r o m m ó d r a vala :
Az Csupor bán őtet meveti vala,
Mikor őtet elöltalálja vala.
Ő néki ökör szóval köszen vala,
«Bő! bő!» néki felszóval mondja vala,
Ezt Herbolya igen szégyenli vala,
Csupor Pál bánt ezért így ölte vala.
Nem jó kövélységből embert mevetni,
Vagy szüléiről, termetről csúffolni,
Isten teremtő, ura természetnek,
Ő kedve szerént adja ezt mindennek.
Nemes Csupor mevette Herbolyát
Termetiért jobbnak itélte magát,
Itíleti ellen isten ejtötte
Az undok Herbolyának kezébe.
Törtínék esmét Havaselföldében,
Két atyafi vala egy nemzetségben,
Az Dán vajda, Mircse vajda éltekben
N e m a l k h a t n a k az fejedelemségben.
T á m a d a ő köztek n a g y visszavonás,
Lőn ő köztek veszedelmes harczolás,
D á n vajda n é p é b e n n a g y fogyatkozás,
Lőn az Mircse m i n d e n k o r d i a d a l m a s .
Ezen D á n vajda igen m e g b ú s u l a ,
Segítséget törökektől kért vala,
Mircse vajdát m e g f u t a m t a t t a vala,
Mircse vajda ezen igen b ú s u l a .
Zsigmond királynak kéré segítségét,
Király mellé igéré szép erejét;
Losonczi I s t v á n n a k külde levelet,
Hogy eljővén megsegítené Mircsét.
Ez Losonczi I s t v á n b á n indúlt vala,
E g y t á b o r b a Mircsével szállott vala,
D á n vajdával ott szömbe szállott vala,
D á n vajdával a k k o r sok török vala.
Bán hogy látá ellenségi sokságát,
Oláhnak, töröknek szép szerrel voltát,
Azért nagyon bíztatá minden hadát,
Vitéz m ó d r a n e m száná ott halálát.
Ütközének, nagy viadalt tartának,
Mindkét félben nagy sokan elhullának,
Viadalnak j o b b á b a n hogy volnának,
Halála történék jó Losonczinak.
S o k a n magyarok ott megréműlének,
Viadalban nagy kétségbe esének,
Mindenfelől ők futnia kezdének,
Sokan meghalának, foglylyá esének.
Történt dolgot, csudát m o n d n a k az égben,
H a r m a d jaj lelket lelket (?) az kűben,
Megszóllallott vala viadal helyben,
Gyónatlan ű n e m h a l h a t meg az kűben.
Imádkozott, büjtölt az szűz Máriának,
Mondta hogy ő könyörgött az szent fiának,
Igen szépen meggyónyék egy papnak,
Úgy holt volna ű meg, nem hisznek annak.
Ez Losonczi István bán vitéz vala,
Törökekkel sokat ügyeközett vala,
Vitéz miatt sok török hullott vala,
Vitéz m ó d r a halála történt vala.
Nagy szép dolgok történtek azonközben,
Törökek jövének az Tömesközbe,
Vitéz Péterfi Miklósnak földében,
Kiket kétszer arczul vere földében.
D á n vajda hogy Mircsét elbírta vala,
Másod Mahumet török császár vala,
Az időben ötödik császár vala,
Földen tengeren birodalma vala.
Elbírá egy részét az Miziának,
F e l s ő Bosznát, kit h í n a k vég B o s z n á n a k ,
Ikácsot hagyá b o s z n a i királynak,
H o g y o l t a l m a l ö n n e ott az országnak.
Az új király akar nevet keresni,
Nagy erővel hamar kezde gyűjtezni,
Temesközbe akara ő béjőni,
Magyarokon nagy diadalmat venni.
Készülettel Ikács szépen indúla,
Tömesközben égete és rabola,
Az Tömesköz mind megfutamodt vala,
Péterfi Miklósnak hírével vala.
Igen hamar vitéz reá gondola,
Honlakó szegény legényekkel szóla,
Kik füzetés nélkül hon laknak vala,
A köznépet is mellé vötte vala.
Rájok nézvén bíztatja, elindúla,
Ikács királylval ott ő szömbe szállá,
Vitéz módra vélek ütközett vala,
Népe maga néki kevesebb vala.
Törökekkel ott nagy viadalt kezde,
Mindkét félben hullni és halni kezde,
Ikács királyt viadalban meglölé,
Jó lováról őtet hamar leöklelé.
Az Ikácshoz hamar leszökell vala,
Az mellyére vitéz ott állott vala;
Ikács oly erőssen könyöreg vala,
De az Péterfi fejét vette vala.
Király halálát törökek meglátták,
Röttenének, hamar megfutamának,
Sokat bennek magyarok levágának,
Az nagy nyereségen hálát adának.
Ez vitéz szép ajándékokat szörze,
Kikkel az jó Zsigmond királyt tisztelé,
Szép zászlókat, sok jó lovakat külde,
Zsigmond király tőle jó neven vévé.
Ugyan h a m a r meg törökek j u t á n a k ,
Hogy király halálát ők megtorlanák,
Tömesközbe nagy sokan jargalának,
Jó Péterfi Miklósnak hírt adának.
Nagy bánatja vitéznek ezen vala,
Mert igen kevés néppel akkor vala,
Csak kevesen akkor támadott vala,
Étszakára viadalt hagyta vala.
Vitéz ily nagy álnokságot gondola,
Ménes csordát ő nagy sokat hajtata,
Sípost, dobost m i n d e n csordának ada,
Minden csorda közé népét állata.
Üvöltenének és árválkodnának,
Mikor törökekkel ők ott vínának.
Éjjel a törökekre rohanának,
Az csordák seregeknek ők sivalkodnak.
Búdulának törökek, rémülének,
Nem sokat vívának, megfutamának,
Nagy sokan hullának és meghalának,
Nyereséggel az magyarok járának.
Éjjeli jelek «Isten, szent Mihály» vala,
Viadalban törökek hallják vala,
Hogy szaladhatnának üvöltik vala,
Csak «Mihályt» mondnak, Istent felejtik vala.
Zsigmondnak halljátok koronázását,
Nándor-Fejérvárnak néki adását,
Blaskó dolgát, az két király járását,
És Prágába nagy vígan bészállását.
Irnak vala ezernégyszáz és húszban,
H a r m i n c z n é g y esztendő birodalmában,
Megkoronázák őtet Csehországban,
I m m á r vagyon h á r o m k o r o n á z a t b a n .
Gazdagsága nagy vala a királynak,
Mert sok felől adót néki béhoznak,
Szegény rendből ott nagy u r a k löttenek,
Palócziak, Rozgonyiak támadtak.
Mondjam Ország Mihályt, nádorispán vala,
Király ezeket felemelte vala,
Jószággal őket úrrá tötte vala,
Ezeknek m i n d megmaradékjok vala.
Ozorai Pípó, nádorispán vala,
Magzat nélkül világból kimúlt vala,
Mátko b á n néki atyjafia vala,
F r a n k o , Prejko, Zováno nagy úr vala.
N á m mind szegény nemből ezek valának,
Kik m a r a d é k i nagy u r a k voltanak,
H a t a l m a s o k és nagy sokat bírának,
Zsigmond királynak mind hívek valának.
Terjede ki híre sok országokban,
Zsigmond király vagyon h a t a l m a s s á g b a n .
Sok országból jőnek ő országába,
Tanólni, szolgálni B u d a várába.
Nám Portugalliából ki jött vala,
Egy királyfi, Zsigmond nagy ndvarába,
Udvarlani, és tanólni jót nála,
Dunán télben hogy általjárnak vala.
Azt csodálja, mert ő jeget nem látott,
Hogy haza ment, atyjának mond mit látott.
Immár hallgassátok tü rácz deszpotot,
Mint ajándékozta királyt Zsigmondot.
Király udvarába deszpot jött vala,
Mert török császártól igen fél vala,
Hívséggel magát ajánlotta vala,
Szép főházzal ajándékozta vala.
Jeles háza Nándor-Fejérvár vala,
Kit királynak kezébe adott vala,
György deszpottól jó néven vötte vala,
Magyarország kapuja ez lött vala.
Rajta királynak nagy öröme vala,
Örömében ajándékozta vala,
Fővárat, várasokat adott vala,
Szalonkemént, Kolpent, Becsét adta vala,
Jó Világos várát és Munkács várát,
Tokajt, Tálját és Regécznek várát,
Szakmárt, Beszerményt, Döbreczen várasát,
T ú r t és Varsánt, B u d á n n a g y jeles házat.
A király ezt gondolá ő m a g á b a n ,
Sokáig n e m élne ő ez világban,
Akar ő b é m e n n i az Rómaságba,
Magát koronázni a császárságba.
S ő t csehek közt mégis husztok valának,
H a t a l m a s o k n e m engednek királynak,
Ellene v a n n a k p á p a egyházának,
Király ellenek n e m állhat azoknak.
El-bémene király az Rómaságba,
Oltalmazókat hagya országában ;
Az fővezér mikor h o n n i n c s házában,
G y a k o r t a találja házát n a g y k á r b a n .
Blaskó az ü d ő k ö z b e n feltámada,
Alávaló n e m b ő l ő t á m a d t vala,
Csehországból kornyisokkal t á m a d a ,
Csehhel, m a g y a r r a l sokkal elindúla.
Étszaka Nagy-Szombatot megszállatá,
Ugyan lopva ő hamar meghágatá,
Pokol órában sokat levágata,
A szép várast m a g á n a k foglaltatá.
Sok latorsággal n é p é t sokasítá,
Az Mátyus földét égeté, dúlatá
Magyarországot Dunáig pusztítá,
Avval egész országot megbúsítá.
T á m a d á n a k fő h a d n a g y o k nagy haddal,
Szömbe vívának ott a Cseh Blaskóval,
Megcsalaték, elvesze h a m a r s á g g a l ,
Magyarok leszállának ő h a d o k k a l .
I m é esmét egy gonosz h í r t hallának,
Pórok közűl k e t t e n feltámadtanak.
Mondják m i n d a kettőt, n a g y h a d d a l v a n n a k
A p a r a s z t o k vélek feltámadtanak.
Egyik Antal, a másik Márton vala,
Antal kéncses Erdélyből t á m a d vala.
H a t a l m a s o k , ők szélyel j á r n a k vala,
Nemeseket mind levágatnak vala.
Nagy sok zászlókat felemeltek vala,
Ez országot bírni akarják vala,
Nyír, Szamos közt az Márton t á m a d t vala,
Király névvel magát hívatja vala.
Követeket várasokra küldnek vala,
Véres tőrrel ajándékoznak vala,
Ki mellettek h a m a r n e m t á m a d vala,
Szörnyű fegyverrel megbüntötik vala.
A p ó r o k a n n y i r a gyüleközének,
Urak, n e m e s e k tőlek röttenének,
F e l t á m a d n i sokáig n e m merének,
Végre láták, hogy ők m i n d elvesznének.
Támadának ők, mind egybe futának,
Az két pór királyival szömbe szállának,
Egy mezőbe ők egybe roppanának,
De a pórok hamar megfutamának.
Szertelenűl ott ők levágatának,
A királyok nagy kénynyal meghalának;
Szömektől, orroktól sok megválának,
Ajakoktól, kezektől megválának.
Az üdőközben az Olaszországban,
Zsigmondot koronázák császárságban.
Nem sok múlva jöve Magyarországba,
Előszer bészálla az jó Pozsonyba.
Rágondola országa szükségére,
Magyarokat hajtá nagy békességre,
Egyességre, egymást nagy szerelemre,
Dekrétomát újítá jobb szörzésre.
Ottan Csehországba király indúla,
Iglária varasba ő bészálla,
A csehekkel nagy gyűlése lött vala.
A hit dolgából egyesűlnek vala.
Római hitre hajták az husztokat,
A császárnak ajánlák ő magokat,
Megépűték mind a szentegyházakat,
Mert a husztok megégették azokat.
Nagy sok pap, barát annak örűl vala,
Mert az husztok mind kikergették vala,
A drága képeket eltörték vala,
Nagy kazdagságban zsákmányt töttek vala.
Az ű hütöket, mi volt, meghalljátok,
Kit ennek végében néktek megírok,
De most halálárul császárnak szólók,
Hadát hallók, halálát hallgassátok.
Zsigmond király halálát meghalljátok,
Sok járását, hadát ha meghallátok,
Cseh Prágába mikor lőn bészállások,
Csehnek magyarnak, lőn ott víg lakások.
Immár császárt vénség elérte vala,
Reszketegesség is gyötrette vala,
Nem sok üdőre ő megkórúlt vala,
És halálra elnehezedett vala.
Gondba esék ott a császárné asszony,
Kinek neve vala Barbára asszony,
Császár halála után — gondolá asszony,
Mint lehetne ez országban ő asszony?
Megszóllítá a Czelling Ispán öcscsét,
Megszóllítá az Pegradi Györgyet,
Ezekkel egynyihány jeles fő népet,
Kik ő néki ajánlák hívségeket.
Ott ő nékik titkon hit alatt szólla,
Ő u r o k n a k mely közel ő halála,
Kezd elveszni néki nagy birodalma,
Nékem leszen tü véletek nagy b ú m r a .
N á m h a u r a i m t a n á c s ú l adnátok,
H o g y h a t ö b b é én özvegygyé m a r a d o k ,
Lengyel királynak feleségül adnátok,
Vélem öszve tü u r a l k o d h a t n á t o k .
Tudom, hogy lengyel király hozzája venne,
Jegy r u h a é r t e két ország enyim lönne,
Egyik segédem Czelling öcsém lönne,
Másik segédem én u n o k á m lönne.
Kell kérnetek én u r a m a t éltében,
Magyaroknál más szörzése ne lönne,
A cseh urak mind engedjenek erre,
Császárnénak fogadnának hütökre.
Imé aszonnép állhatatlansága,
Csodálatos néki nagy kívánsága,
Ura még fen vagyon szöme világa,
Férhöz vakarkodik ő asszonsága.
Régen Erzsébet leányát eladta,
Ausztriai Albirt herczegnek adta,
Ez országot bírni azt feltartotta,
Mert császárnak n e m vala több magzatja.
Az egy leányát ő sem nézi vala,
Csak az iffjú királyhoz ő m e h e t vala,
És ő ez országot bírhatja vala.
Álnokságát császár m e g t u d t a vala.
Lám ő hűvségébe m á r kétes vala,
Ausztriai herczeg értötte vala,
Király az B a r b á r á t gyűlöli vala,
De m á r magát h a l n i elszánta vala.
Csehországból hagyá elkészüljenek,
Az magyarok hogy ott el ne veszszenek,
Nem bízhaték a csehek hívségének,
Betegségét csehek ha megértenék.
Reá gondola, haját szalangoztatá,
Virágos koszoróval megnyomtatá,
Úgy Prágából magyarokkal indúla,
Csak fő-hajtván m i n d e n n e k választ ada.
Oly igen siet császár az Morvába,
Albirt herczeget leányával láthatná,
Minden országit néki ajánlaná,
S n a m a nevő városba ő bészálla.
N á m az Albirt herczeg hogy ezt meghallá,
Feleségével siete, bészálla,
A császárné asszony is indúlt vala,
Atyafiával Czellinggel bészálla.
Jövését asszonnak császár megtudá,
Hogy megfognák titkosának megmondá,
Ezt a Czelling igen hamar megtudá,
Asszont megfogák, ő futva szalada.
Császár elnehezűle azonközbe,
Az urakat hívatá eleibe,
Mert lelke csak alig vagyon testében,
Szólla ily szót akkor való fektében.
«Atyámfiai, vagyok halálomon,
Velem voltatok nagy sok dolgaimon,
Nagy hálát adok tü hív voltotokon,
Örültem mindenkor tü jó voltotokon.
Jól tudjátok, husztok igen álnokok,
Koszorós fővel engem kihoztatok ;
Oka ez lön, hogy kiszabaduljatok,
Kegyetlen nép miatt el ne hulljatok.
Azt bizonynyal én megértöttem vala,
Ha halálom nékem ott történt vólna,
Fejenként tü ott rekkentetek volna,
Kazdagságtok mind prédára költ volna.
Tü j ó t o k a t j ö v e n d ő r e is k í v á n o m ,
A két ország b é k e s é g b e n m a r a d j o n ,
E l ő b b i veszedelembe n e j u s s o n ,
Asszony kévánsága h á t r a m a r a d j o n .
Vegyétek elő tü ez ország gondját,
Utolsó fejedelem választását,
Közütekbe válaszszatok egy királyt,
Kinek szeressétek bölcs t u d o m á n y á t .
Éltében nagy szeretettel lássátok,
És ő néki nagy híven szolgáljatok,
Országtokba nagy békével maradtok,
Sok ellenséget így eltávoztathattok.
Gondom nékem régen volt e dologra,
Hogy ki méltó volna a királyságra,
Az én vőmet választottam én arra,
Albirt herczeget ez birodalomra.
Esze, bölcsesége néki jó vagyon,
Az hadakozásra jó esze vagyon,
A törvény is mondja hogy reá szálljon,
Mert Erzsébet leányom nála vagyon.
Szeretettel néktek őtet ajánlom,
Mert Albertnak jó szerencséjét tudom,
Jó erkölcsét, kegyességét jól tudom,
Azért oltalmatokra őtet hagyom.
Tüteket kérlek én kegyességemért,
És én nékem ajánlott hütetekért,
E két országnak megmaradásaért,
Sok szerencsén értetek bolygásomért.
Ez Albirt herczeget, kit m o s t beszéllek,
L e á n y o m m a l királyságba vegyétek,
Még éltemben őtet felemeljétek,
Mint tudjátok, nagy híven tiszteljétek.»
Zsigmond császárnak könyvei hullának,
Az magyarok erről m i n d fogadának,
Császár kezén ők m i n d hütet adának,
«Király Albirt herczeg» felkiáltának.
Erzsébettel Albirt megesküvének,
Az jó szerencsével béköszenének,
Követeket országokba küldének,
A t e s t a m e n t o m felől izenének.
Bódog asszony fogadása napjában,
Zsigmond császár S n a m a nevű várasban,
Nagy szépen m e g h a l a az ő ágyában,
A császárné asszony vagyon fogságban.
Élt itt ő száz esztendőt ez világban,
Ötvenegy esztendőt az királyságban,
H u s z o n h é t esztendőt az r ó m a i b a n ,
Tizenhét esztendőt a Csehországban.
Zsigmond éle öt esztendőt császárságban,
Ezer négyszáz h a r m i n c z ö t b e n j á r á s á b a n .
Az testtel sietének bé Pozsomba,
O n n a t sietének kéncses Budába.
Tésznek m i n d e n ü t t nagy óhajtásokat,
Nagy jaj-szóval, vonsznak sok h a r a n g o k a t ,
Bihar-Váradon temeték urokat,
Tesznek szántalan misemondásokat.
Úgy forgódnak nagy sok rendbéli papok,
Ott lobognak nagy sok viasz istápok,
Veríteznek kövér n y a k ú barátok,
Mert p e n d ű l n e k nagy sok a r a n y forintok.
Ültötték egy k o p o r s ó b a n székiben,
Koronájában, szép öltezetiben,
Mondják, h a m a r írták szentek köziben,
Várják a két kezét, hogy érjen egyben.
Nagy kétségem vagyon hogy égbe menjen,
Csak valaki nékie ne segéljen;
De mind éjjel-nappal zengnek fülébe,
Azok ha vihetik szentek közibe.
Énekben hallottam, vagy volt, vagy n e m volt,
T a r Lőrincz hogy pokolba b é m e n t volt,
Egy tüzes nyoszolyát ő ott látott volt,
Négy szeginél négy tüzes ember áll volt.
Szózatot ott Tar Lőrincznek adának,
Az nyoszolyát tartják Zsigmond királynak,
Érsek, püspek, két paraszturak voltanak,
Az négy ember hamis urak voltanak.
Érsek az hamis dézmaért kárhozott,
Kancellárius levél-váltságért kárhozott,
A két nemes úr dúlásért kárhozott,
Hamis vámszörzésért egyik kárhozott.
Nagy sok csodát Tar Lőrincz látott volt,
Egy tüzes kádferedőt ott látott volt,
Zsigmond császár hogy benne feredett volt,
Mária király leányával ott forgódik volt.
Sok párta nélkül való leányokat,
Szép menyecskéket és szép ruhásokat,
Kiknek Zsigmond megmérte köldekeket,
Hosszaságokat, és ő szép tügyeket.
Ezt császárnak Tar Lőrincz megmondá,
Ezt felelé : lészen arról nagy gondja,
Mint ő ágyát pokolból kiiktassa,
És hogy menyországra igazgathassa.
Koronának egy kis ágát elrontá,
Tizenhárom várast ő elszakasztá,
Nyolczvan-ezer forintért zálagosítá,
B u d á n Szent Zsigmondot avval r a k a t á .
Belé kazdagságot, p a p o k a t szörze,
Jószágot nagy sokat oda engede,
Szent Zsigmondnak ő azt felnevezteté,
H a n e m h a ágyát avval kivethette.
E királynak viadalja sok vala,
De diadalma igen ritkán lött vala,
Azért fejében míg k o r o n a vala,
Országait megoltalmazta vala.
Nám ezt m a g y a r nyelvre a ki fordítá,
Nótáját is csak ő m a g a gondolá,
Versfejekben nevét is béalkotá,
Ezerhatodfélszáz, kettőben írta.
FINIS, LAUS DEO.