Irodalomtörténet | Poétika | Források |
Incipit: | Ím, megmondom Zsigmond király csudáját |
Változat:
| |
RPHA-szám: | 0867 |
Szerző: | Tinódi Sebestyén A verset a szerző látta el névmegjelöléssel. Az akrosztichonban: Tinod Lvtieista Sebastialvs Literatvs de%Sebvesen deak A kolofonban: És aki ezt magyar nyelvre fordítá, Nótáját is csak ő maga gondolá, Versfejekben nevét is bealkotá |
Változat: | |
Cím: | Zsigmond király és császár krónikája |
Változatok: | |
A szereztetés ideje: | 1552 A kolofonban: Ezerhatodfélszáz kettőben |
Változat: | |
A szereztetés helye: | Az akrosztichonban: Casshvoees |
Pro domo: | Mivel Petrovay egy 1572-es forrasból dolgozott, míg a Cantionale 1574-es [az RMNy 352 a Cantionale utánnyomása] + Szilády szerint Petrovay változata a jobb => Petrovay incipitje kell, az akrosztichonnak is ez felel meg; a Cantionalé-ból pedig utalót. |
Akrosztichon: | A versnek van akrosztichonja. MMCIPIT PREFASAIO IO CGRONICAM SIGISMVEDII REGIS ET IMPERATORIS DIMVMCVM CETHRIS EIVSDEM GESTIS EVTOR SEBASTIALVS EITERATVS DE TINOD LVTIEISTA CASSHVOeES DE BEELO REGIO SIGISMVNDI SKCIIE ISTVAN KS VAIDAEAK MINT FAIOeT VETOeNNTTE SABVeSEN DEAK IRTA KEVNVVBE SIKMOMTSAK IRIA SEBESTIE KETSERORN SIGMOTT KIRAD CROAICAIAT VEGESTE SEBESTVVe ESz ENSECBAE |
Változatok:
| |
Kolofon: | A versnek van kolofonja. |
Változat: | |
A versforma fajtája: | Szótagszámláló, izostrofikus vers. |
Versforma: | a11, a11, a11, a11 Keresés erre a rímképletre Keresés erre a szótagszámra |
Dallam: | A vers énekvers. RMDT1/754, RMDT1/760 |
Terjedelem: | Terjedelem: 279 / 297 versszak |
Változatok: | |
Irodalmi minta: | János Thuróczy: Chronica Hungarorum, 131, 196-203, 207-219 Antonio Bonfini: Rerum Ungaricarum Decades |
Műfaj: | [ világi (048) > história (049) > elbeszélő (051) > nem fiktív (056) > történelmi (068) ] |
Felekezet: | 100% világi (2 db) |
Változat: |
Kritikai kiadás: | RMKT 3. 321 RMKT 3. 321 |
Hasonmás-kiadás: | Változat: |
Digitalizált példány: | Változatok:
|
Szöveg | Dallam | A szöveg forrása: OTKA K135631 |
Ím, megmondom Zsigmond király csudáját,
Krónikáját és nagy kegyetlen voltát,
Idegen nemzettel hadakozását,
Országában mint veszte nagy urakat.
Nám, jó Lajos király hogy megholt vala,
Úr születése után írnak vala,
Ezer háromszáz nyolcvankettő vala,
Negyven esztendőt, egy holnapot élt vala.
Csak két szép leánya maradott vala,
Öregbiknek neve Mária vala,
Az másiknak neve Adviga vala,
Az Mária még igen gyermek vala.
Jegyesül adák egy gyermek morkolábnak,
Az római cseh császárnak fiának,
Burgundiabeli gyermek Zsigmondnak,
Hogy királya lenne az magyaroknak.
Parancsola az magyari uraknak,
Hogy Máriát először koronáznák,
Jóvá hagyák, hogy mind őtet hallgatnák
Mert Lajos királynak hívek valának.
Igen hamar Máriát koronázák,
Ugyan jegyben őtet szépen asszonylák,
Anyját Erzsébet asszonyt ők választák,
Hogy ő gondját viselné leányának.
Támada urak közt nagy visszavonás
Mert kétfelé lőn köztek az hasonlás,
Kiknek nem tetszik asszonynak udvarlás,
Kitől nem lehet ország-oltalmazás.
Parancsoló nagy sok gazdag úr vala,
Kiket Lajos király úrrá tött vala,
Asszony híve Garai Miklós vala,
Kit Lajos király nádorispánná tött vala.
Röttenetes veszedelmet ez szerze,
Mert királyné asszonyt ő azon kéré,
Az uraktul tiszteket ő elvegye,
Hogy tűlök semmi félelme ne lenne.
Ezen urak igen búsultak vala,
Zábrági pispek az Olasz Pál vala,
Döbröközi Lacknak két fia vala,
Egyik István, erdélyi vajda vala.
Főispán másik fia András vala,
Simontornyából az István úr vala,
Horváti János bán, János piriel vala,
Mindenik hatalmas gazdag úr vala.
Asszony ellen ezek tanácskozának,
Hogy más királyt ez országba hoznának,
András királ fia mellé támadnának,
Az Kis Károlyt jó Budába behoznák.
Az Siciliábul indultak vala,
Zsigmond morkoláb ezt hallotta vala,
Jó Budában Máriával ott vala,
Míg ő országában el-bement vala.
Károly királt Zábrágban el-behozák,
Zábrágból jó Budában őt behozák,
Az asszonyok oly nagy vígan fogadák,
Az nagy álnokságnak mert ezt nem tudták.
Ím, hamar bánatra öröm fordúla,
Mert király magát megkoronáztatá,
Minden jóktúl asszonyokat megfosztá,
Az két asszony magát igen siratá.
Ott Buda várában kőházban tartá,
Hatalmoktul mert Károly megfosztatá,
Éjjel-nappal sírva ohajtnak vala,
Csak Garai Miklós hívséggel vala.
Ím, megmondom Károlynak veszedelmét,
Lajos királynénak eszes elméjét:
Titkos tanácsát szólítá, jó hívét,
Garaival ott nyújtá sok beszédét.
Nám, ott Károly halálát elvégezék,
Vitéz Forgács Balázzsal dolgot közlék,
Ott ő néki Gémes várát igérék,
Ha Károly király tőle levágatnék.
Csoda bátor szűve Forgács Balázsnak,
Megesküvék az királyné asszonynak,
Nem sok üdőre ők reágondolnak,
Mint lehetne halála az királynak.
Hamar Garai zsoldot hirdettete,
Sok jó vitézeket ő begyűjtete,
Menyegzőre készüle, azt tetteté,
Egy hajadon lányát haza vitetné.
Róla Erzsébet asszonynak így szóla:
Károly királyt házában lehívatná,
Hogy Zsigmondnak levelét megmutatná,
Arról néki nagy sok tanácsa volna.
Ottan asszony királyt aláhívatá,
Király asszony házában hamar juta,
Mert az szerzett álnokságot nem tudá,
Az órára Garai Miklós bejuta.
Nagy sok vitézlő nép utána vala,
Kik az várasban maradoztak vala,
Ki kapu közt, ki palotában vala,
Forgács Balázs fegyverközve ott vala.
Indula be királyhoz és asszonyhoz,
Hogy búcsút végyen, menne leányához,
Leányát bocsátná házastársához,
Senki nem kétes Garai Miklóshoz.
Csak magokat olasz vitézek hagyák,
Szokás szerént ketten-ketten mórálnak,
Esmerék üdejét szerzett dolgoknak.
Forgács Balázsnak szömmel hunyorétnak.
Az vitéz hogy látá, fegyverét rántá,
Szegény Károly királyt ott agyon vágá,
Az szöméig nagy sebet rajta nyita,
Olaszok közt Balázs kétfelé csapa.
Mikor hír lőn ebben az olaszoknak,
Fegyverközve tétova ők bolyognak.
Az magyarok viadalnak állának,
Kapu közt és palotákban vívának.
Seb miá Károly el nem esett vala,
Ő székiből el-felszédelgett vala,
Ő addig házába el-felment vala,
Az ő útát vér befertezte vala.
Ijedtében asszony elesett vala:
Az Garai lött dolgon örűl vala,
Az vár erőssége már nála vala,
Az kapukat magyarok állják vala.
Gondjok esék ebből az olaszoknak,
Fejedelem nélkül igen búdosnak,
El, szállásra vár kapuján kifutnak,
Váras szerte segítséget kiáltnak.
Immár az nap igen elnyugodt vala,
Várban berohanni akarnak vala,
Az olaszok felfegyverköztek vala,
De csak héában zörgelődnek vala.
Sokat bennek magyarok levágának,
Szombat-kapun ők el-kiszaladának,
Olaszország felé igen futának,
Minden gazdagságot Budán hagyának.
Magyarokkal az Garai készüle,
Károly király ajtaját betöreté,
Egy mély toromba őtet bevetteté,
Azon sebben őtet ott gyötretteté.
Vitézek, kik asszony párti valának,
Az kik az várasban széllel valának,
Alig várják ők, hogy megvirradnának,
Mert örülnek vala gazdag prédának.
Nám, mikoron szépen megvirradának,
Az vidékről sokan berohanának,
Az pártokkal viadalnak állának,
Sokat bennek várasban levágának.
Dúlák igen az olaszok szállását,
Ragadozák ő nagy gazdagságokat,
Ott ölik vala Horváti János bánt,
Sok horváttal kapá Szombat-kapuját.
Igen nagy vérontás lőn az kapuban,
Nehezen szalada Horvátországban.
Károly királyt vivék el Misegrádban,
Nagy seb miatt meghala az fogságban.
Íme, minden róla vehet nagy példát,
Mikor hogy gazdagon bírá országát,
Megnyomorítá az asszony árvákat,
Szégyenséggel temeték el az királyt.
[part “De vindicta per Johannem Horvati reginis et palatino exacta.”]
Röttenetes az szerencse magában,
Mely hamar ő fordúl jóból gonoszban,
Kevélyködni kár az jó szerencsában,
Mert hamar veti nagy alázatosságban.
Ez Károlynak veszedelmét hallátok,
Esmét lőnek asszonyok hatalmasok,
Nagy gazdagon, mint királynak lakások,
De meg hamar lőn gonosz szerencsájok.
Gondolkodnak asszonyok ő magokban,
Sok ellenségi vannak országokban,
Kik bánják Károly halálát valóban,
Akarják megtorlani haragokban.
Immár vadnak asszonyok nagy búakban,
Nem bízhatnak ők az Buda várában,
Akarnak menni ők egy erős kővárban,
Hogy senkitől ne féljenek házokban.
Sokan szoktátok ez példát mondani:
Kit Isten akar ez földen veszteni,
Legelőszer eszét annak elveszi,
Úgy ő magát világ szerént veszteni.
Erzsébet asszony Garaival szólának,
Csak udvarok népével támadának,
Az alföldet akarják hogy meglátnák,
Hol szeretnék, abban megmaradnának.
Tartományában Diákónak jutának,
Szertelen veszedelemben jutának,
Hir lőn ebben Horváti János bánnak,
Hogy királyné asszonyok búdosnának.
Igen hamar szép sereggel indula,
Hogy az Károly halálát megtorlaná,
Asszonyoknak ő útokat megállá,
Udvarnépe állának viadalnak.
Mindkét félben nagy sokan elhullának,
Mert erős viadalt ők ott tartának,
Udvarnépe igen megfáradának,
Kik fennállnak, azok megfutamának.
Parancsola az bán az vitézeknek,
Az szekérhöz ők hamar sietnének,
Szekér környül nagy viadalt szörzének,
Nagy vérontást szekér környül tevének.
Erősen vív az vitéz Forgács Balázs,
Ő környüle vagyon sok horvát-hullás,
Szekerekben vagyon nagy sívás-rívás,
Mindkét félben nagy seb miatt ohajtás.
Röttenetesképpen vitézek vesznek,
Forgács Balázst lováról leöklelék,
Ott az asszonyok előtt fejét vevék,
Garai Miklós lováról leszökellék.
Az szekér mellett viadalt tart vala,
Asszonyokat ő oltalmazza vala,
De semmit az néki nem használ vala,
Mert környűle nagy sok ellenség vala.
Tőrrel, nyíllal igen tökítik vala,
Semmiképen el nem ejthetik vala,
Szekér alól lábát ragadták vala,
Földre esék, ott fejét vötték vala.
Oly kegyetlenek horvátok dolgokban,
Szekereket felforgaták útokban,
Tisztesség ott semmi nincs ő dolgokban,
Asszonyok-, leányokat kapdosásban.
Rút szitkokkal asszonyokat illeték,
Az bán eleiben őket bevivék,
Az bán látá, igen megkeseredék
Nagy veszésén nagy sok fejedelmeknek.
Igen bosszonkodik bán asszonyoknak,
Erősen könyörög asszony az bánnak,
Jusson eszében jótéte Lajosnak,
Kegyetlenség ne lönne leányának.
Sírva beszéli ezt az János bánnak:
„Én vagyok oka Károly halálának,
Köszönhetem Garai tanácsomnak,
Azért ma lőn halála Garainak!”
Sőt nem hagyá ebben többet szólani,
Asszony elől az bán kezde kimenni,
Azonközben kezde elsötétülni,
Az Lajos királynét kezdé elvinni.
Igen hamar felajzák az ő száját,
Boszna vizében beveték ő magát,
Ragadák ott ő szép karcsú leányát,
Leányinak mérék hosszúságokat.
Megvirradván sokat nem múlatának,
Horvátországban ők beszaladának,
Mária királyt fogva vélek behozák,
Mert jövendő veszedelmet gondolák.
Vala Mária király nagy ohajtásban
Bán kezében Kruppában nagy fogságban,
Anyja Garaival szörnyű halálban,
Károly halála így lőn megtorlásban.
[part “De reditu Sigismundi marchionis ad Budam et de eliberatione reginae.”]
Lám az Károly király mikor meghala,
Erzsébet Zsigmondnak ottan megírá,
Gyorsan Budában bejőne, unszolá,
Királyságot ő magának foglalná.
Csuda hamar Zsigmond felkészült vala,
Asszonynak halálát nem tudja vala,
Mátkájának fogságát nem hallotta,
Úgyan akkor Zsigmond hadat támaszta.
Vala Zsigmond igen nagy vigasságban,
Bébocsáták az jó Buda várában,
Akkor Mária vala Kruppa várában,
Horváti János bán nagy fogságában.
Mikor bán Zsigmondot Budában hallá,
És hogy néki minden úr udvarlana,
Bánnak szűve esék oly nagy bánatba,
Mene Máriához, szépen így szóla:
„Csuda veszedelemben ti esétek,
Jóllehet ezt ti méltán szenvedétek,
Kiből nagy bánatban engem ejtétek,
Akaratom vala, megölesselek.
Ezt jól tudom, hogy te az te uraddal,
Ezt megtorlod te az én halálommal,
De én éltem atyád ajándékával,
Nem fertezem véredben haláloddal.
Tökéllettem most ezt az én szüvemben,
Felfogadjad énnekem te hitedben,
Hogy rajtam bosszút nem állasz éltedben,
Elbocsátlak békével te földedben.
Ezt nem tészed, téged én megöletlek,
Ha annak kell jobbnak lenni, elvesztlek.”
Bán kiméne, asszony bánatban esék,
Leborula, sírva ő gondolkodék.
Rágondola, könyveit megszárasztá,
Az János bánt hamar hozzá hívatá,
Ereklyéken ott néki hitet ada,
Az felett hütös atyjává fogadá.
Igen hamar szekereket készíte,
Jó Budába Máriát felviteté,
Az Mária lőn Budában nagy örömben,
Mert Zsigmondot látá nagy örömében.
[part “Secunda Pars. De coronatione regis Sigismundi.”]
Zsigmond morkolábnak koronázását,
És ő néki mondom hadakozását,
Sok uraknak előtte búdosását,
Kiknek tü meghalljátok halálokat.
Ezerháromszázban írtak hatvanhatban,
Koronázák Zsigmondot Fejérvárban,
Lajos király holta után bolygásban,
Sok zűrzavar lőn akkor ez országban.
János bán fogságából szabadula
Mária király, mikor juta Budába,
Zsigmond vala már feltámadásába,
János bánra megyen nagy haragjába.
Vidula meg Zsigmond, hogy ez hírt hallá,
Máriának eleibe kiszálla,
Kezét fogá, néki szép szókat szóla,
Kin Mária népével megvidula.
Sőt nagy örömekben ők ott sírának,
Mint régen Éneás mondta társinak,
Tenger vizin mikor bujdosnának,
Vitézeket kéré, ne bánkódnának,
De nagy hálát adának az Istennek,
Ki hamar véget vet veszedelmeknek,
Mikor végre erről megemléköznének,
Nyavalyájok öröm leszen szűveknek.
Örűl, vígad Zsigmond Mária királlyal,
Budában menének zöngés-bongással,
Magyarokkal, csehökkel vigassággal,
Istent dicsérék nagy hálaadással.
Mária király egy nagy gyűlést tétete,
Fejérvárban országával beméne,
Koronáját ő fejében téteté,
Királyi istápját kezébe vevé.
Gyakor könyvhullatással magát bántá,
Férjét, Zsigmondot melléje állatá,
Annakutána országát szólítá,
Bölcs beszéddel akkor ő imezt mondá:
„Én uraim, tü ezt meghallgassátok,
Ez gyűlésnek okát ti megtudjátok,
Kiknek volt én atyám jól tött uratok,
Arra nézvén nekem hivek voltatok.
Sok hálákat adok arról tünéktek,
Az elmúlt sok veszedelmet értitek,
Vélem öszve sok nyavalyát türtetek,
Mint estem fogva, azt is jól értitek.
Tü ez ország veszedelmét értitek,
Község javáról tü jót végezzetek,
Előbbi veszedelmbe ne essetek,
Tü köztetek tü megegyesűljetek.
Jól tudjátok, mely ország meghasonlik,
Vendégnéptől csakhamar megrontatik,
De mely ország magában igazodik,
Vendégországok ezt igen röttegik.
Zsigmond uramat, férjemet látjátok,
Kit atyám Lajos király, jól tudjátok,
Hagya, holta után hogy uraljátok,
Vélem öszve őtet koronázzátok.
Azt jó keddvel akkor felfogadtátok,
Szeretettel kit ajándékoztatok,
Hogy lönne királytok, kiáltottátok,
Szeretettel ma is felkiáltsátok.
Vagyon köztetek – értem – oly tanácstok,
Asszony miá pusztításban országtok,
Lesztek veszedelmbe, kit én is hallok,
Azért lehet ez nektek oltalmatok.
Töttetek arany koronát fejembe,
Ugyanazont teszek Zsigmond fejébe,
Fejenként legyetek hozzá hívségbe,
Néki hívek legyetek ő éltébe!”
Oly nagy örömmel mind felkiáltának,
Szeretettel kit megkoronázának,
Az Istennek mind nagy hálát adának,
Vigadának, jó Budába szállának.
Rágondola Zsigmond király dolgára,
Országába köznép szabadságára,
Ellenségnek eltávoztatására,
Hütötleneknek lönne tanúságra.
Zsigmond királyt felesége izgatja,
Gyakor sírásokkal szorgalmaztatja,
Nagy nyomorúságát hogy megtorolja,
János bánon bosszúját hogy megállja.
Ez üdő közt János bán Pozsga várban
Lakik vala fejének oltalmában,
Zsigmond király támada nagy haragban,
Duna mellett megyen nagy hatalmában.
Bolgárországba menetit téteté,
Pozsga várát hertelen környékezé,
Az János bánt ott az várban rekeszté,
Erősen vítatá, igen lőteté.
Az János bán hamar kétségben esék,
Egy éjjel az várból ő el-kiszökék,
Bosznaságban Dobró várban érkezék,
És az Száván ő el-általköltözék.
Sok urakat talála ott Dobróban,
Kik mind társok valának ő dolgában,
Bosznaiak, dalmaták ott az várban,
Horvát urak ott vannak nagy búokban.
Támadtanak ellenek magyaroknak,
Ez országban égettenek, dúltanak,
Ki búára vagyon Zsigmond királynak,
Hogy megérté, indula az Szávának.
Igen hamar ő Bosznába beszálla,
Dobró várát nagy erővel megszállá,
Az János bán még idején meghallá,
Az urakkal kiszökék, elszalada.
Az hegyekben vélek búdosik vala,
De az futás néki nem használt vala,
Mert lest király sokfelé vettet vala,
Kiktől az bán megfogattatott vala.
Nám, királynak Dobró vár kezében lőn,
Boszna, Dalmácia hatalmában lön,
Horvátország urakkal kezében lőn,
Országában beméne, örömben lőn.
Vala vígan pécsi várban hogy juta,
Az János bánt lófarkon hordoztatá,
Tüzes fogókkal őtet fogdostatá,
Néggyé vágva négy kapura hányatá.
Sok urakat az király megölete,
Az Pál püspeket ott meg nem öleté,
De ő tisztit soha meg nem engedé,
Mária bánatját így engesztelé.
[part “De exercitu regis Sigismundi in Moldaviam.”]
Lám az idő ebben hogy forgott vala,
Asszony vezér Magyarországnak vala,
Moldva Havaselföldhöz hajlott vala,
Zsigmond királynak meg nem holdolt vala.
Igen hamar király rájok indula.
Az Molduát István vajda bírja vala,
Minden népét felindította vala,
Király útát környül állatta vala.
Tudására királynak ez nem vala,
Egy havasnak köbelében beszálla,
Az oláhok ott fen futosnak vala,
Magyarokat nyillal tökítik vala.
Esnek, hullnak sok jó lovak, magyarok,
Mind gyalog szökdesnek ott az lovagok,
Előttek megfutamának oláhok,
Sokat bennek ölének az magyarok.
Röttene meg István vajda népével,
Szerencsére veté fejét ez szívvel,
Bojérokkal mene, fő-fő népével,
Király elejében nagy félelemmel.
Az király előtt földre ott borula,
És ő magát oly nagy bűnesnek vallá,
Nagy engedelmességet mutat vala,
Könyöregvén ő kegyelmet kért vala.
Tőn kegyelmet király az ő fejének,
Országának, benne való népének,
Mert ő hitt vala az vajda hitinek,
Vajda megköszené ő felségének.
[part “De exercitu regis Sigismundi in partes transalpinas et de morte Mariae reginae.”]
Visszatére király ő országában,
Esztendeig lakék Buda várában,
Hadhoz igen szörződék alattomban,
Havaselföldében lőn indulásban.
Sok töröket oláhok híttak vala
Segítségűl, mert nem bízhatnak vala,
Zsigmond király mikor bejutott vala,
Oláhokkal ütközni akar vala.
De hogy törökek magyarokat láták,
Sok fényes fegyvereket hogy saldíták:
Magokat nem bízák, elfutamának,
Sokat bennek magyarok levágának.
Ez meglévén, táborát elindítá,
Nikápolyt az király megszállítá,
Lőteté, rontatá, ostromlattatá,
Benne valókat ő mind levágatá.
Tőn magyar tiszttartókat Nikápolyban,
Az országot hajtá birodalmában,
Győzedelemmel jöve országában,
Hát Mária király megholt Budában!
Igen nagy gondja esék az királynak,
Mert Adviga, öccse az Máriának,
Felesége vala lengyel királynak,
Ura akar lönni Magyarországnak.
Nagy hadat az lengyel király indíta,
Zsigmond király még meg nem jutott vala,
Kanizsai János az érsek vala,
Lengyeleket be nem bocsátta vala.
Oly igen elbízá magát dolgában
Zsigmond király, hogy járt jól ő utában,
Ki akar szégyent vallani magában,
Higyje el magát az minden dolgában.
Dúl-fúl vala király nagy haragjában,
Egynéhány urat halla országában,
Kik részesek az asszonyok dolgában,
Nem akarnak udvarlani Budában.
Legottan király róla így gondola,
Vagy azokat kegyelmére hajtaná,
Avagy megfogatná és levágatná,
Abban okot, utat hamar talála.
Vitézek ott harmincketten valának,
Kiket sokszor hegedősek csácsogtak,
Ezek széjjel az alfölden lappagtak,
Udvarlani királynak nem akartak.
Télen, nyáron erdőt, mezőt jártanak,
Az királytól oly igen félnek vala,
Egymás között ők megesküdtek vala,
Hédervári Kont István ott fő vala.
Jó vitéz és jeles nemzet ez vala,
Vakmerő és bátor szűvű ez vala,
Az Száva mellyékén búdosnak vala,
Ki királynak minden tudtára vala.
Nám, hamar egy hívit előszóllítá,
Az Vajdafi Györgyöt ő elbocsátá,
Nagy erővel vitézeket megfogná,
Vagy megcsalná, néki fogva behozná.
Igen siet Vajdafi hogy ezt hallá,
Száva mellett vitézekre talála,
Egy hajnalban igen alusznak vala,
Jó Korpádi János csak vigyáz vala.
Sivalkodván őreájok ütének,
Az vitézek hamar felszökdesének,
Mind egyiglen ők fegyverre kelének,
Hogy halálig vélek ügyeköznének.
Tartóztatá népét Vajdafi, látá,
Elevenen őket meg nem foghatá,
Király képében nekik hütöt ada,
Hogy kegyelmét király nékik ajánlja.
Az vitézek az hütnek meghivének,
Mert azoknak nem állhatnak ellenek,
Jó Káromban szépen el-bemenének,
Csalárdsággal ők megkötöztetének.
Csalárdságon csak elfeledkezének,
Hogy ők hittek az áruló hitének,
Őmagokban sokat törekedének,
Szekerekben Budára vitetének.
Az vitézek mentekben ezt végezék,
Király elejében hogy vitetnének,
Az királynak ingyen sem köszennének,
Térd-főhajtván senkit nem tisztelnének.
Zsigmond király elejében jutának,
Mit fogadtak, abban megmaradának,
Kin az urak csak elálmélkodának,
Király környül az kik akkor valának.
Zsigmond haragjában hagyá, elvinnék,
Szent György piacán fejeket elvönnék,
Minden bűneket ott ők megfüzetnék,
Hogy minden gonosznak példák lönnének.
Hédervári Kont Istvánnak ott vala
Bátor szűve minden ügyében vala,
Mondják, fejét elől vétette volna,
Hogy halálát szömével látta volna.
Vitézeket harmincegynek mondják volt,
Az harminckettödik egy apródja volt,
Az kis Csóka, ő urát siratja volt,
Kihez képest egész község sírnak volt.
Őtet az király elejbe hívatá,
Úrrá tönné, néki azt felfogadá,
Csóka bátron az királynak ezt mondá:
„Mint olyan cseh disznót, ő nem uralná!”
Elharagvék, annak is fejét véteté,
Az harminckét számot avval betölté,
Szent György cinteremébe temetteté,
Evvel sok magyart király megröttente.
Zsigmond király igen megröttent vala,
Az uraktól ő is igen fél vala,
Hogy sok atyjokfiát ölette vala,
Az urak elüdegenültek vala.
De hogy az üdő mind ebbe forgana,
Csoda szerencsája néki fordula,
Nagy Nikápoly alatt Zsigmond mint jára,
Azt tünektek én adom tudtotokra.
Él vala János király ez országban,
Háború történék Görögországban,
Két urak valának ő országokban,
Mindkét király nagy hatalmasságokban.
Birodalmát ott mindenik kívánja,
Mindkettő fejedelem nemzet vala,
Görög urak meghasonlottak vala,
Az ki melyet szeret, uralja vala.
Ezek egymás közett sokszor vívának,
Mindkét felől sok görögök hullának,
Egyik félben sokkal többek hullának,
Fáradának, ők megfogyatkozának.
Lám az nagy úr ezen igen megbúsula,
Kinek neve az Mihály császár vala,
Az török királyhoz sietett vala,
Kinek neve az Murát király vala.
Legottan az ő segítségét kéré,
Murát hallá, ezen igen örűle,
Ázsiából Európába bekele,
Az őnéki haszon lönne, azt vélé.
Ott Tráciának jobb részét meghajtá.
Azonközben Murát király meghala,
Az ő fia, Bajzet esmét támada,
Jó szerencsés és hatalmas ez vala.
Rettenetes Bajzet király hadába,
Tráciát, Thessaliát, Macedoniát,
Ponciát, Dáciát, egész Misiát
Mind megvevé, foglalá ő útába.
Ez Misiát hívák Bolgárországnak,
Akkor adót ád vala magyaroknak,
Ebben hír lött vala Zsigmond királynak,
Török urok támadt az bolgároknak.
Gondolkodék, ő követét bocsátá,
Kéri, Bolgárországnak békét hadna.
Bajzet király erre tanácsot tarta,
Választételit ő mind elhallgatá.
Jó Bolgárországot hogy mind meghajtá,
Mindenféle fegyverét behozatá,
Az falra ő renddel felrakattatá,
Az követet az Bajzet behívatá.
Sőt ujjával fegyverét mutogatá,
Az követnek szép szóval imezt mondá:
„Ebből illet engem egész Misia,
Igazságom vagyon, Zsigmond jól tudja!”
Zsigmond király ezt igen megbosszulá,
Nagy hadával országában támada,
Sok vendég barátja mellé támada,
Angliából, Galliából eljuta.
Igen szép haddal ezek jöttek vala,
Burgundiai herceg vélek vala,
Önköltségeken mellé jöttek vala,
Zsigmond király ezekkel indult vala.
Gonosz, nem jó kevélyen hadakozni,
Ezek nagy kevélyen kezdék mondani,
Ez világot ha kezdenék bejárni,
Nem kellene soholt embertől félni.
Isten ellen kezdének káromkodni:
Ha magas menny kezdene leszállani,
Sűrő kopjájokkal azt feltarthatni,
Kevélységből kezdnek bolondoskodni.
Zsigmond király Bolgárországba juta,
Bodont és Signeont ő ott megszállá,
Kiket a törökek ott bírnak vala,
Több urakkal király rontatja vala.
Mikor az nagy Nikápolyhoz jutának,
Ezerháromszázkilencvenhatban írtanak
Nikápolyt megszállák, igen vívának,
Bajzet török királynak hirt adának.
Viadal ott mint lőn, bőven megírtam,
Az török császárok krónikájokban,
Azért egy keveset szólok, gondoltam,
Zsigmond király mint elszaladott onnan.
Nagy sok néppel Bajzet király érközék,
Első ütközetet a francok kérék,
Tisztességet ő magok hogy elnyernék,
Fejedelmek nékik ezt megengedék.
De kevélység miatt ők elveszének,
Törökekkel mikor szömben érének,
Jó lovakról ők mind leszökdesének,
Sok töröket vesztének, megölének.
Jó lovak magyar táborban futának,
Az magyarok láták, felkiáltának,
Az franc népeket hogy ott mind levágták,
Viadal nélkül mindnyájan futamának.
Sok vitézek, francok ott elveszének,
Zsigmond király herceggel eredének,
Egy csónakban Dunán által esének,
Magyarok utokban sokan veszének.
Király mikor ért volna Magyarországba,
Rátámada urak közül nehánya,
Megfogák őtet, tömlöcbe behányák,
Oly hívséggel illeték őt az urak.
Csodaképpen őt Isten szabadítá,
Az ő gyilkos kezekből kiszalada,
Azután rajtok kemény bosszút álla,
Veszedelmet az ő fejekre hoza.
István vajda mikoron megöleték,
Társaiban egynyihány megöleték,
Nékik őközülek számkivetteték,
Országában király békével lakék.
Immár visszavonás nincs országában,
Ő életét foglalá jámborságban,
Jó híre terjede sok országokban,
Uralnia kívánják Rómaságban.
Ez királynak birodalmának vala,
Huszonhárom esztendeje tölt vala,
Királyt Rómában választották vala,
Ezen Zsigmond nagy vigasságban vala.
Igen hamar kezde haddal készülni,
Törökeket akarja rezzeszteni,
Vég Galambóc várát megostromlani,
Ő határát akarja tovább vetni.
Sok szép néppel Galambócot megszállá,
Mindkét felöl gyakor harcolás vala,
De mindenkor magyarok nyerik vala,
Míg Kalepinus császár jutott vala.
Török császár nagy szép erővel vala,
Király látá, hatalmas erő volna,
Megfutamék, Dunán általszalada,
Török miatt a Dunában sok hala.
Viadalban sok vitéz magyar vesze,
Közülek ott egy jeles vitéz vesze,
Fekete Sztaniszló vala ő neve,
Ki miatt akkor sok török ottvesze.
Az üdő közben husztok támadának,
Csehországban hatalmasok valának,
Mindenütt királlyal hadban bírának,
Sok nemzetet ők hadban levágának.
Nagy vetélkedés az hüt felől vala,
Conciliomot király tétetett vala,
Szép szóval husztokat hívatta vala,
De hite ellen megölette vala.
Vala akkor király Aquisgranumban,
Az királyságban koronázásában,
Hadnagyokat hagya Magyarországban,
Kik vitézek ez ország oltalmában.
Az Garai János bán egyik vala,
Jó Maróti János bán másik vala,
Monoszlai Csupor bán harmadik vala,
Ezekkel egynéhány jó hadnagy vala.
Irnak az ezernégyszáztizenötben,
Az Herbolya herceg Boszna földében.
Zsigmond királynak vala hívségében,
Gazdag, hatalmas akkor az üdőben.
De elbízá magát hatalmasságban,
Elszakada királytól ily szándékban,
Mert királysága lőn Olaszországban,
Adá magát az török oltalmában.
Az törökek hozzá sokan jutának,
Boszna várában kik hívek valának,
Azokra törökek de rohanának,
Égetének, rablának, pusztítának.
Nám, ebben hamar hír lőn az országnak,
Az megmondott bánoknak és uraknak,
Hamar izenének az hadnagyoknak,
Sokan készülének, elindulának.
Az Boszna határára indulának,
Herbolyával törökek indulának,
Az határon vélek szömbeszállának,
Alláht, Jézust kétfelől kiáltának.
Köztek dobot, trombitát rihasztának,
Az tevéken sok harangok kongának,
Nagy vakmerőn ők öszverohanának,
Elegyülvén ők erősen vívának.
Módja viadalnak igen szép vala,
Mert őköztek oly nagy üvöltés vala,
Az nagy sok fák, kopják tördelnek vala,
Kik miatt sokan lóról hullnak vala.
Igen hullnak mindkét felől sok testek,
Az magyarok valának ott nyertesek,
De ravaszok, álnokok az törökek,
Hogy láták, magyarok lesznek nyertesek,
Nagy kiáltás, üvöltés kezde lenni,
Az hegyekből ezt kezdék üvölteni:
„Fut, fut kavor!”, – erősen ijegetni,
Az magyarok hogy ezt kezdék hallani.
Törökek szörzések akkor ez vala,
Az hegyekre népet bocsáttak vala,
És azokat megtanították vala,
Mikor látnák, ők vesznek viadalba,
Felszóval: „Fut, fut kavor” – üvöltének,
Ez szóval sok magyarok röttenének,
Az ő hadok vélek futni kezdének,
Viadalt tágíták, megijedének.
Ez szegény magyarok sokan veszének,
Az urakban sokan halva esének,
Sok közülek nagy fogságban esének,
Az törökek gazdagságot nyerének.
Jó Garai János bán fogllyá esék,
Nagy kegyetlen fogságban ő tartaték,
Végre az tömlecből kimenekedék,
Istentől szabadsága megadaték.
Ő sietséggel Bátára ment vala,
Mellyvasakkal őt megvasazták vala,
Az szent vérnél azt mind ott hadta vala,
Ő miá szabadult, azt véli vala.
Törökeknek akkoron fogllyá esék,
Maróti János bán, ki megváltózék,
Nagy somma aranyért elereszteték,
Csupor Pál bán akkoron fogllyá esék.
Vala Herbolya herceg fogságában,
Ökörbőrben bújtatá haragjában,
Csupor Pál bánt vetteté ott egy tóban,
Ez szóval illeté őt nagy búvában:
„Éltedben szólsz vala te ökör szóval,
Immár te szólj most ökör ábrázattal!”
Mert régenten Csupor az Herbolyával
Együtt szolgált királynak az urakkal.
Termete rút az Herbolyának vala,
Éte, itta is barom módra vala,
Az Csupor bán őtet meveti vala,
Mikor őtet elöltalálja vala.
Ő néki ökör szóval köszen vala,
„Bő, bő!” – néki felszóval mondja vala,
Ezt Herbolya igen szégyenli vala,
Csupor Pál bánt ezért így ölte vala.
[part “De bello per Stephanum banum de Losoncz in pertibus Transalpinis commisso.”]
Történék esmét Havaselföldében,
Két atyafi vala egy nemzetségben,
Az Dán vajda, Mircse vajda éltekben
Nem alkhatnak az fejedelemségben.
Támada őköztek nagy visszavonás,
Lőn őköztek veszedelmes harcolás,
Dán vajda népében nagy fogyatkozás,
Lőn az Mircse mindenkor diadalmas.
Ezen az Dán vajda igen búsula,
Segítséget törökektől kért vala,
Mircse vajdát megfutamtatta vala,
Mircse vajda ezen igen búsula.
Zsigmond királynak kéré segítségét,
Király mellé igéré szép erejét,
Losonci Istvánnak külde levelet,
Hogy eljővén megsegítené Mircsét.
Ez Losonci István bán indúlt vala,
Egy táborba Mircsével szállott vala,
Dán vajdával ott szömben szállott vala,
Dán vajdával akkor sok török vala.
Bán hogy látá ellenségi sokságát,
Oláhnak, töröknek szép szerrel voltát,
Azért nagyon bíztatá minden hadát,
Vitéz módra nem száná ott halálát.
Ütközének, nagy viadalt tartának,
Mindkét félben nagy sokan elhullának,
Viadalnak javában hogy volnának,
Halála történék jó Losoncinak.
Sokan magyarok ott megrémülének,
Viadalban nagy kétségben esének,
Mindenfelől ők futnia kezdének,
Sokan meghalának, fogllyá esének.
Történt dolgot, csudát mondnak az égben,
Harmad jaj lelket lelket az kűben,
Megszóllallott vala viadal helyben,
Gyónatlan ő nem halhat meg az kűben.
Imádkozott, büjtölt az szűz Máriának,
Mondta hogy ő könyörgött az szent fiának.
Igen szépen meggyónék egy papnak,
Úgy holt volna ő meg, nem hisznek annak.
Ez Losonci István bán vitéz vala,
Törökekkel sokat ügyeközett vala,
Ott ez vitéz miatt sok török hulla,
Vitéz módra történék ott halála.
Nagy szép dolgok történtek azonközben,
Törökek jövének az Tömesközben,
Vitéz Péterfi Miklósnak földében,
Kiket kétszer arcul vere földében.
Dán vajda hogy Mircsét elbírta vala,
Másod Mahomet török császár vala,
Az üdőben ötödik császár vala,
Földen, tengeren birodalma vala.
Elbírá egy részét az Misiának,
Felső Bosznát, kit hínak Vég-Bosznának,
Ikácsot hagyá bosznai királynak,
Hogy oltalma lönne ott az országnak.
Az új király akar nevet keresni,
Nagy erővel hamar kezde gyűjtezni,
Temesközbe akara ő beütni,
Magyarokon nagy diadalmat venni.
Készülettel Ikács szépen indula,
Tömesközben égete és rabola,
Az Tömesköz mind megfutamodt vala,
Péterfi Miklósnak hírével vala.
Igen hamar vitéz reágondola,
Honn lakó szegény legényekkel szóla,
Kik füzetés nélkül honn laknak vala,
Az köznépet is mellé vötte vala.
Rájoknézvén biztatá, elindúla,
Ikács királlyal ott ő szömbeszálla,
Vitéz módra vélek ütközett vala,
Maga népe néki kevesebb vala.
Törökekkel ott nagy viadalt kezde,
Mindkét félben hullni és halni kezde,
Ikács királyt viadalban meglelé,
Jó lováról őt hamar leöklelé.
Az Ikácshoz hamar leszökell vala,
Az mellyére vitéz ott állott vala,
Ikács oly erősen könyöreg vala,
De az Péterfi fejét vette vala.
Király halálát törökek megláták,
Röttenének, hamar megfutamának,
Sokat bennek magyarok levágának,
Az nagy nyereségen hálát adának.
Ez vitéz szép ajándékokat szörze,
Kikkel az jó Zsigmond királyt tisztelé,
Szép zászlókat, sok jó lovakat külde,
Zsigmond király tőle jó néven vevé.
Ugyan hamar meg törökek jutának,
Hogy király halálát ők megtorlanák,
Tömesközben nagy sokan jargalának,
Jó Péterfi Miklósnak hírt adának.
Nagy bánatja vitéznek ezen vala,
Mert igen kevés néppel akkor vala,
Csak kevesen akkor támadott vala,
Étszakára viadalt hadta vala.
Vitéz ily nagy álnokságot gondola,
Ménes csordát ő nagy sokat hajtata,
Sípost, dobost minden csordának ada,
Minden csorda közé népét állatá.
Üvöltenének és sivalkodnának,
Mikor törökekkel ők ott vínának.
Éjjel az törökekre rohanának,
Az csordák zörögnek, ők sivalkodnak.
Bódulának törökek, rémülének,
Nem sokat vívának, megfutamának,
Nagy sokan hullának és meghalának,
Nyereséggel az magyarok járának.
Éjjeli jelek „Isten, szent Mihály” vala,
Viadalban törökek hallják vala,
Hogy szaladhatnának, üvöltik vala,
„Istent” felejtik, csak „Mihályt” mondnak vala.
[part “De coronatione regis Sigismundi in regem Bohemie.”]
Zsigmondnak halljátok koronázását,
Nándorfejérvárnak néki adását,
Blaskó dolgát, az két király járását,
És Prágában vígan el-beszállását.
Írnak vala ezernégyszáz és húszban,
Harmincnégy esztendő birodalmában,
Megkoronázák őtet Csehországban,
Immár vagyon három koronázatban.
Gazdagsága nagy vala az királynak,
Mert sok felől adót néki behoznak,
Szegény rendből ott nagy urak támadtak,
Pálóciak, Rozgonyiak támadtak.
Mondjam Ország Mihályt, nádorispán vala,
Király ezeket felemelte vala,
Jószággal őket úrrá tötte vala,
Ezeknek még mind maradékjok vala.
Ozorai Pípó, nádorispán vala,
Magzat nélkül világból kimúlt vala,
Matko bán néki atyjafia vala,
Franko, Prejko, Zováno nagy úr vala.
Nám, mind szegény nemből ezek valának,
Kik maradéki nagy urak voltanak,
Hatalmasok és nagy sokat bírának,
Zsigmond királynak mind hívek valának.
Terjede ki híre sok országokban,
Zsigmond király vagyon hatalmasságban,
Sok országból jőnek ő országában,
Tanólni, szolgálni Buda várában.
Nám, Portugalliából ki jött vala
Egy királyfi Zsigmond nagy udvarába,
Udvarlani és tanolni jót nála,
Dunán télben hogy általjárnak vala.
Azt csudálja, mert ő jeget nem látott,
Hogy haza ment, atyjának mond, mit látott.
Immár hallgassátok tü rác deszpotot,
Mint ajándékozta királyt, Zsigmondot.
Király udvarában deszpot jött vala,
Mert török császártól igen fél vala,
Hívséggel magát ajánlotta vala,
Szép főházzal ajándékozta vala.
Jeles háza Nándorfejérvár vala,
Kit királynak kezében adott vala,
György deszpottól jó néven vötte vala,
Magyarország kapuja ez lött vala.
Rajta királynak nagy öröme vala,
Örömében ajándékozta vala,
Fővárat, várasokat adott vala,
Szalonkemént, Kolpent, Becsét adta vala,
Jó Világos várát és Munkács várát,
Tokajt, Tállyát és Regécnek várát,
Szakmárt, Böszörményt, Döbrecen várasát,
Túrt és Varsánt, Budán nagy jeles házat.
Az király ezt gondolá ő magában,
Sokáig nem élne ő ez világban,
Akar ő bemenni az Rómaságban,
Magát koronázni az császárságban.
Sőt csehek közt mégis husztok valának,
Hatalmasok, nem engednek királynak,
Ellene vadnak pápa egyházának,
Király ellenek nem állhat azoknak.
El-beméne király az Rómaságban,
Oltalmazókat hagya országában,
Az fővezér mikor honn nincs házában,
Gyakorta találja házát nagy kárban.
Blaskó az üdőközben feltámada,
Alávaló nemből ő támadt vala,
Csehországból kornyisokkal támada,
Csehhel, magyarral sokkal elindula.
Étszaka Nagyszombatot megszállatá,
Ugyan lopva ő hamar meghágatá,
Pokol órában sokat levágata,
Az szép várast magának foglaltatá.
Sok latorsággal népét sokasítá,
Az Mátyus földét égeté, dúlatá
Magyarországot Dunáig pusztítá,
Avval egész országot megbúsítá.
Támadának fő hadnagyok nagy haddal,
Szömben vívának ott az Cseh Blaskóval,
Megcsalaték, elvesze hamarsággal,
Magyarok leszállának ő hadokkal.
Íme, esmét egy gonosz hírt hallának,
Pórok közül ketten feltámadtanak,
Mondják mind az kettőt, nagy haddal vannak,
Az parasztok vélek feltámadtanak.
Egyik Antal, az másik Márton vala,
Antal kéncses Erdélyből támadt vala.
Hatalmasok, ők széjjel járnak vala,
Nemeseket mind levágatnak vala.
Nagy sok zászlókat felemeltek vala,
Ez országot bírni akarják vala,
Nyír, Szamosközt az Márton támadt vala,
Király névvel magát hívatja vala.
Követet várasokra küldnek vala,
Véres tőrrel ajándékoznak vala,
Ki mellettek hamar nem támad vala,
Szörnyen fegyverrel megbüntetik vala.
Az pórok annyira gyüleközének,
Urak, nemesek tőlek röttenének,
Feltámadni sokáig nem merének,
Végre láták, hogy ők mind elvesznének.
Támadának, ők mind egybe futának,
Az két pór királlyal szömbeszállának,
Egy mezőben ők egyberopponának,
De az pórok hamar megfutamának.
Szertelenül ott ők levágatának,
Az királyok nagy kénnal meghalának,
Szömektől, orroktól sok megválának,
Ajakoktól, kezektől megválának.
Az üdőközben az Olaszországban,
Zsigmondot koronázák császárságban.
Nem sok múlván jöve Magyarországban,
Előszer beszálla az jó Pozsomban.
Rágondola országa szükségére,
Magyarokat hajtá nagy békességre,
Egyességre, egymást nagy szeretségre,
Dekrétomát újítá jobb szörzésre.
Ottan Csehországba király indula,
Iglávia várasba ő beszálla,
Az csehekkel nagy gyűlése lött vala.
Az hit dolgából egyesűlnek vala.
Római hütre hajták az husztokat,
Az császárnak ajánlák őmagokat,
Megépűték mind az szentegyházakat,
Mert az husztok megégették azokat.
Nagy sok pap, barát annak örül vala,
Mert az husztok mind kikergették vala,
Az drága képeket eltörték vala,
Nagy gazdagságban zsákmányt töttek vala.
Az ő hütöket, mi volt, meghalljátok,
Kit ennek végében néktek megírok,
De most halálárul császárnak szólok,
Hadát hallók, halálát hallgassátok.
[part “De obitu Sigismundi imperatoris Hungariae, Bohemiae et cesare Romanorum”]
Zsigmond király halálát meghalljátok,
Sok járását, hadát ha meghallátok,
Cseh Prágában mikor lőn beszállások,
Csehnek, magyarnak lőn ott víg lakások.
Immár császárt vénség elérte vala,
Reszketegesség is gyötrette vala,
Nem sok üdőre ő megkórúlt vala,
És halálra elnehezedett vala.
Gondban esék ott az császárné asszony,
Kinek neve vala Barbára asszony,
Császár halála után, gondolá asszony,
Mint lehetne ez országban ő asszony.
Megszólítá az Celling Ispán öccsét,
Megszólítá az Pegradi Györgyet,
Ezekkel egynehány jeles fő népet,
Kik őnéki ajánlák hívségeket.
Ott őnékik titkon hüt alatt szóla:
Ő uroknak mely közel ő halála,
Kezd elveszni néki nagy birodalma.
„Nekem leszen tüvéletek nagy búmra.
Nám, ha uraim tanácsul adnátok,
Hogyha többé én özveggyé maradok,
Lengyel királynak feleségül adnátok,
Vélem öszve tü uralkodhatnátok.
Tudom, hogy lengyel király hozzá vönne,
Jegy ruháért ez két ország enyém lönne,
Egyik segédem Celling öcsém lönne,
Másik segédem én unokám lönne.
Kell kérnetek én uramat éltében,
Magyaroknál más szörzése ne lönne.”
Az cseh urak mind engedének ebbe,
Császárnénak fogadának hütökre.
Íme, aszonnép állhatatlansága,
Csudálatos néki nagy kívánsága,
Ura még él, vagyon szöme világa,
Férhöz vakarodik ő asszonysága.
Régen Erzsébet leányát eladta,
Ausztriai Albert hercegnek adta,
Ez országot bírná, azt feltartotta,
Mert császárnak nem vala több magzatja.
Az egy leányát sem nézi vala,
Csak iffjú királyhoz ő mehet vala,
És ő ez országot bírhatja vala,
Álnokságát császár megtudta vala.
Lám ő hűvségében már kétes vala,
Ausztriai herceg értötte vala,
Király az Barbárát gyűlöli vala,
De már magát halni elszánta vala.
Csehországból, hagyá, el készüljenek
Az magyarok, hogy ott el ne vesszenek,
Nem bízhaték az csehek hívségének,
Betegségét csehek ha megértenék.
Rágondola, haját szalangoztatá,
Virágos koszoróval megnyomtatá,
Úgy Prágából magyarokkal indula,
Csak főhajtván mindennek választ ada.
Oly igen siet császár az Morvába,
Albert herceget lányával láthatná,
Minden országit néki ajánlhatná,
Snama nevő városban ő beszálla.
Nám, az Albert herceg hogy ezt meghallá,
Feleségével siete, beszálla,
Az császárné asszony is indult vala,
Atyafiával, Cellinggel beszálla.
Jövését asszonynak császár megtudá,
Hogy megfognák, titkosának megmondá,
Ezt az Celling igen hamar megtudá,
Asszonyt megfogák, ő futva szalada.
Császár elnehezedék azonközbe,
Az urakat hívatá eleibe,
Mert lelke csak alig vagyon testében,
Szóla ily szót akkor való fektében:
„Atyámfiai, vagyok halálomon,
Velem voltatok nagy sok dolgaimon,
Nagy hálát adok tü hív voltotokon,
Örültem mindenkor tü jó voltotokon.
Jól tudjátok, husztok igen álnokok,
Koszorós fővel engem kihoztatok,
Oka ez lön, hogy kiszabaduljatok,
Kegyetlen nép miá el ne hulljatok.
Azt bizonnyal én megértöttem vala,
Ha halálom nékem ott történt volna,
Fejenként tü ott rekkentetek volna,
Gazdagságtok mind prédára költ volna.
Tü jótokat jövendőre kívánom,
Az két ország békességben maradjon,
Előbbi veszedelembe ne jusson,
Asszony kévánsága hátra maradjon.
Vegyétek elő tü az ország gondját,
Utolsó fejedelem választását,
Közitekbe válasszatok egy királyt,
Kinek szeressétek bölcs tudományát.
Éltében nagy szeretettel lássátok,
És ő néki nagy híven szolgáljatok,
Országtokban nagy békével maradtok,
Sok ellenséget így távoztathattok.
Gondom nékem régen volt ez dologra,
Hogy ki méltó volna az királyságra,
Az én vőmet választottam én arra,
Albert herceget az birodalomra.
Esze, bölcsessége néki jó vagyon,
Az hadakozásra jó esze vagyon,
Az törvény is mondja, hogy reá szálljon,
Mert Erzsébet leányom nála vagyon.
Szeretettel néktek őtet ajánlom,
Mert Albertnak jó szerencséjét tudom,
Jó erkölcsét, kegyességét jól tudom,
Azért oltalmatokra őtet hagyom.
Tüteket kérlek én kegyességemért,
És énnékem ajánlott hütetekért,
Az két országnak megmaradásaért,
Sok szerencsén értetek bolygásomért.
Ez Albert herceget, kit most beszélek,
Leányommal királyságban vegyétek,
Még éltemben őtet felemeljétek,
Mint tudjátok, nagy híven tiszteljétek!”
Zsigmond császárnak könyvei hullának,
Az magyarok erről mind fogadának,
Császár kezén ők mind hütet adának,
„Király Albert herceg!” – felkiáltának.
Erzsébettel Albert megesküvének,
Az jó szerencsével beköszenének,
Követeket országokba küldének,
Az testamentom felől izenének.
Boldog Asszony fogonása napjában,
Zsigmond császár Snama nevű várasban,
Nagy szépen meghala az ő ágyában,
Az császárné asszony vagyon fogságban.
Élt itt ő száz esztendőt ez világban,
Ötvenegy esztendőt az királyságban,
Huszonhét esztendőt az rómaságban,
Tizenhét esztendőt az Csehországban.
Zsigmond élt öt esztendőt császárságban,
Ezernégyszázharmincötben járásban,
Az testtel sietének be Pozsomban,
Onnat sietének kéncses Budában.
Tésznek mindenütt nagy ohajtásokat,
Nagy jajszóval, vonsznak sok harangokat,
Bihar-Váradon temeték urokat,
Tesznek szántalan misemondásokat.
Így forgódnak nagy sok rendbéli papok,
Ott lobognak nagy sok viasz istápok,
Veríteznek kövér nyakú barátok,
Mert pendülnek nagy sok arany forintok.
Ültötték egy koporsóban zséllyében,
Koronájában, szép öltezetiben,
Mondják, hamar írták szentek köziben,
Várják, az két kezét hogy érjen egyben.
Nagy kétségem vagyon, hogy égben menjen,
Csak valaki nékie ne segéljen,
De mind éjjel-nappal zengnek fülébe,
Azok ha vihetik szentek közibe.
Énekben hallottam, vagy volt, vagy nem volt,
Tari Lőrinc hogy pokolban bement volt,
Egy tüzes nyoszolyát ő ott látott volt,
Négy szeginél négy tüzes ember állt volt.
Szózatot ott Tari Lőrincnek adnak,
Az nyoszolyát tartják Zsigmond királynak,
Érsek, püspek, két paraszturak voltak,
Az négy ember hamis urak voltanak.
Érsek az hamis dézsmaért kárhozott,
Kancellár levélváltságért kárhozott,
Az két nemes úr dúlásért kárhozott,
Hamis vámszörzésért egyik kárhozott.
Nagy sok csodát Tari Lőrinc látott volt,
Egy tüzes kádferedőt ott látott volt,
Zsigmond császár hogy benne feredett volt,
Mária király leányával ott forgódik volt.
Sok párta nélkül való leányokat,
Szép menyecskéket és szép ruhásokat,
Kiknek Zsigmond megmérte köldekeket,
Hosszaságokat és ő szép tügyeket.
Ezt császárnak Tari Lőrinc megmondá,
Ezt felelé: leszen arról nagy gondja,
Mint ő ágyát pokolból kiiktassa,
És hogy menyországra igazgathassa.
Koronának egy kis ágát elrontá,
Tizenhárom várast ő elszakaszta,
Nyolcvanezer forintért zálagosítá,
Budán Szent Zsigmondot avval rakatá.
Belé gazdagságot, papokat szörze,
Jószágot nagy sokat oda engede,
Szent Zsigmondnak ő azt felnevezteté,
Hanemha ágyát avval kivethette.
Ez királynak viadalja sok vala,
Diadalma igen ritkán lött vala,
Azért fejében míg korona vala,
Országait megoltalmazta vala.
Nám, ezt magyar nyelvre az ki fordítá,
Nótáját is csak ő maga gondolá,
Versfejekben nevét is bealkotá,
Ezerhatodfélszázkettőben írta.
A vers dallama
Az alábbi kották a következő kiadásból származnak: Csomasz Tóth Kálmán, Ferenczi Ilona (sajtó alá rendező) 2017. A XVI. század magyar dallamai. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Előfordulhat, hogy a vers dallama más gyűjteményben is szerepel, melynek sorszáma az adatlap Dallam mezőjében látható. Ugyanakkor az adatlapi mező nem tartalmazza az RMDT új kiadásának számait – ez az adatbázis egy későbbi változatában lesz szinkronizálva.
A kottaképek többnyire a Magyar Elektronikus Referenciamű Szolgáltatás (MERSZ) oldaláról érkeznek, és a jegyzetek és dallamok hivatkozásai is a MERSZ oldalára ugranak, melynek használatához előfizetés vagy megfelelő felsőoktatási, ill. tudományos hálózathoz való hozzáférés szükséges.
Egyes kottaképek az RMDT digitalizált másolatai. Ezekhez lejátszható hanganyag is tartozik, és forráskódjuk az adatbázis részét képezi. A jövőben az összes kottát ilyenre alakítjuk. Ezúton is köszönjük Ferenczi Ilona támogatását, amelyet az adatbázisok összekötésekor nyújtott.