Munkácsi János, Megírom a nagy Tóbiásnak életét (RPHA 0866)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Megírom az nagy Tóbiásnak életét,
Életében sok változó szerencséjét,
Mindezekben jámborságát, sok tűrését,
Hogy minden keresztyén kövesse ő életét.

Vala az Tóbiás Tóbielnek fia,
Galileában Tysbe városát lakja,
Isten törvényében foglalatossága,
Kiben felnevelte vala őtet az atyja.

Nagy szép utát követi az igazságnak,
Követője igen az igazmondásnak,
Engedelmes Isten parancsolatinak,
Kik Moysestől eleiben írattanak.

Kinek ifjúságának ő üdejében
Isten törvényéről lőn feledközésben,
Minden nemzetsége az nagy Isten ellen
Bálvánt, borjú képet tisztele életében.

Az Tóbiás életében ezt nem követte,
Nemzetsége mit mívele, nem szerette,
Az nagy Istent inkább, sem az bálvánt félé,
Magát az Istennek dedikálá, szentelé.

Csuda, mint az Isten ezen felgerjede,
Hogy az zsidó nemzet őtet felejtette,
Bálvánt, borjú képet imádnia kezde,
Istennek jótétét mind semminek ítélte.

Salmanazart, Ninivének fejedelmét
Isten felindítá, ostorát, erejét,
Galileára bocsátá büntetését,
Raboltatá tűle elidegönödt népét.

Ily romlásban, mikínt nyers fa aszú között,
Szent Tóbiás megfogaték zsidók között,
Fogságba vetteték nemzetsége között,
Ily keresztet szenved ő is vétkesek között.

Ily rabságban nemzetivel hogy tartatnék,
Az élő Istenről mégsem feledkezék,
Pogányok törvényében nem egyeledék,
Isten törvényében ott is megerősedék.

Az keresztet noha őreá bocsátá,
Isten azért néki lőn kegyelmes atyja,
Állhatatosságát Tóbiásnak látja,
Ezért Salmanazart hozzája felindítá.

Nagy kedvére mert lőn az fejedelemnek,
Sáfárává téteték Salmanazarnak,
Minden javaival bír immár királynak,
Ura után böcsületi nagy Tóbiásnak.

Oly nagy kárt Tóbiás javaiban valla,
Mikor nemzetivel fogságba akada,
De hogy az nagy Istent el nem hadta vala,
Láss, mely hertelen róla gondot viselt vala.

Sok jót cseleködik ott is nemzetivel,
Az éhezőket táplálja kenyérvel,
Ruhátlanokat épít öltezettel,
Az holtakat eltemeti szép tisztességgel.

Igen hamar Mediába el-beméne,
Gabaelhöz Rages várasban siete,
Tíz talentum ezüst pénzt ott vive vele,
Jövendő szükségére hogy azt helyheztesse.

Ragesben dolgait végezé, megtére,
Láss, itt is mint szolgál néki az szerencse:
Ura ez világtól mert hamar kiméne,
Fia, Sénnacherib üle atyja székibe.

Az Sennacherib nagy hadát megindítá,
Kivel zsidóságot rablani akará,
Onnat futva Sennacherib jöve haza,
Szerencsétlenségén igen megbúsult vala.

Rút öldöklést cseleködék zsidók között,
Az nagy Ninivében széllel fekszik holttest,
Kin Tóbiás köseredék elméjében,
Testeknek serénkedik eltemetésében.

Ez penig meg vala az királytól hagyva,
Senki holttesteket hogy el ne takarja,
Tóbiás de titkon eltemeti vala,
Kiért az királynál bevádoltatott vala.

Gyorsan megváltozék itt is szerencséje,
Mert királynál Tóbiás lőn gyűlölségbe,
Királytól féltébe hamar rejtezése,
Hogy megmaradhatna Tóbiásnak élete.

Eloszla prédára ott is minden java,
Semmivé téteték minden gazdagsága,
Megmarada maga, felesége s fia,
Ezalatt Sennacherib megöletett vala.

Csuda az Istennek az ő ítéleti,
Gyakran ő híveit mert próbára veti,
Minden hű körösztény eszében veheti,
Tóbiásnak dolga példája lehet néki.

Bátorsággal Istenét mégsem felejti,
Az ő kárvallását, keresztét nem nézi,
Isten adta, ő vötte el is, úgy hüszi,
Kárvallásból őtet ismétlen hogy küveszi.

Ezalatt búdosóban Tóbiás vala,
Felesége, fia es fogságba vala,
Sarchedonus király, Sennacherib fia,
Atyját megölvén székibe ültepett vala.

Nagyhamar Tóbiásnak ő atyafiát,
Sarchedonus Achiacarust, deákját,
Minden javain úrrá tévé szolgáját,
Ki által viseli Isten Tóbiás gondját.

Achiacarus mert könyörge királynak,
Király kegyelmeze az nagy Tóbiásnak,
Búdosásából hazajöve, hagya annak,
Feleségét, fiát megadák az jámbornak.

Szörze egy ebédet pünkösd innepiben,
Fiát, kis Tóbiást küldé ebéd közben,
Nemzetsége közül szűkölködésében
Ha kit lát, hozza be Tóbiás ebédére.

Igen hamar kis Tóbiás el-kiméne,
Mikor megtért volna atyja eleibe,
Monda: „Az piacon mi nemzetségünkbe
Megöletvén fekszik, uram, Ninivébe.”

Az Tóbiás, noha ebéd fölött vala,
És búdosása is az miá lött vala,
Hogy az holttesteket eltemeti vala,
Ezzel nem gondola, mert isdtenfélő vala.

Meghagyván ebédét, piacra kiméne,
Holttestöt fölvévén tövé röjtökhelyben,
Azután megtérvén nagy kösörűségbe,
Búval ű ebédét végezé Ninivébe.

Bátorságával immár hogy estvére juta,
Testöt eltemeté, megtére házában,
Lenyugovék hamar önnön pitvarába,
Lásd, mely szöröncsétlenség éré nyugodalmában.

Ott szömeit mikor fölnyitotta volna,
Verebek pitvarba háznál laknak vala,
Tóbiás szömébe ganéjlottak vala,
Ki miatt Tóbiás hirtelen megvakula.

Rajta nagy Tóbiás korosként búsula,
Öccse, Achiacarus őt tartja vala,
Míglen Elimachdában bementek vala,
Ott néki szögénységre ügye jutott vala.

Az nagy nyavalyában Tóbiás hogy volna,
Kézi munkájával felesége tartja,
Egykor mívet asszony gazdájának hazavivé,
És jutalmát annak várja vala.

Több jutalmi között ajándékon asszony,
Anna Tóbiásné urának hazavűn,
Kit munkája fölött ajándékon ű vőn,
Egy gödölyét, kit urának házába bévűn.

Ímé, az gödölye ríni kezdett vala,
Tóbiás lopott marhának véli vala,
Felesége visszaadná, kié volna,
Zsidóknak lopottat enni nem szabad volna.

Asszony néki monda, igaz marha volna,
Munka fölött ingyen nékiadták volna,
Kit Tóbiás hamar el nem hihet vala,
Mert Isten törvénye űt sörkengeti vala.

Kinek felesége haragjában monda:
„Az te szentségödnek micsoda jutalma,
Sok alamizsnáid mit használnak? – monda –,
Mostan jámborságod megtetszik” – néki szóla.

Nagy sok késérteti immár löttek vala
Az nagy Tóbiásnak, de ez is nagy vala,
Hogy feleségétűl bosszúságot halla,
Jámbor életét urának Anna csúfolja.

Az Szent Jóbot is felesége búsítá,
Néki is nagy körösztnek az tetszik vala,
Bizony Tóbiás is nem kevésnek írja,
Kitűl vigasztalást várna, hogy az búsítja.

Kérlek, asszonyok, vögyétök eszötökbe,
Jámbor uratokat ti nagy böcsületbe
Tartsátok, ha Istent szeretitök ebbe,
Hogy Isten néktök is jót adjon éltetökbe.

Ez szókon Tóbiás igen köserödék,
Sírtában Istenhöz ű fölfohászkodék,
„Áldott vagy te, Uram – tűle ily szó esék –,
Mert minden igazság tetűled szármoztaték.

Segéts meg engemet, ne állj bosszút rajtam,
Én atyám vétkeit elfelejtsed mostan,
Kik parancsolatid megvetették gyakran,
Kiknek ű vétkökért csúfoltatom én mostan.

Immár nem kévánom ez világban éltem,
Mert méltó jutalmát bűneimnek érzem,
Kérlek, cseleködjél velem kegyelmesen,
Ez árnyékvilágról vegyed el életem!

Az örökkévaló hajlékba vígy el-bé,
Méltatlan szók előtt az földbe tétess bé,
Ez nyomorúságból örömre menjek bé,
Te dücsőségedbe lelkemet helyheztesd bé!”

Megfáradott vala Tóbiás éltébe,
Méltatlan szó vádolások hallásába,
Azért nem akar többé élni világba,
De Istentől dolga állattatik jó karba.

Bocsátá magához Isten könyörgését,
Noha nem kévánja ez világban éltét,
Megunta világnak tökéletlenségét,
Azért így kezdi el Isten ő segétségét.

Oly szép módot ezben az Isten rendele,
Nagy Tóbiást hamar indítá fel erre,
Fiának testamentomát hogy beszélje,
Mintha ez világból hosszú útra készülne:

„Reméntelen – mondá Tóbiás – életem,
Mert az Úristentől halálomat kértem,
De minekelőtte testemből én lelkem
Kimégyen, méltó, hogy kis Tóbiást megintsem.”

Fölötte szép dolog, atyák, néktek szólok,
Ha Isten törvénye gyermekteknek lész ok,
Kiben ő életök ez világon forog,
Ha ifjúságokban lészen arra gondotok.

Isten félelmében ha felnevelitek,
Vénségtekben miattok nem köseregtek.
Fiak, tü is ezt eszetekbe vegyétek,
Az kis Tóbiásnak erkölcsét kövessétek!

Atyjának intését édesdeden hallja,
Engedelmességgel teszen választ arra,
Kiért az Úristen mindkettőt megáldja,
Kérlek, hallgass reá, immáran térek arra.

Kis Tóbiást atyja nagyhamar szólítá,
Ha meghalna, eltemesse, parancsolja,
Vén anyját meg ne utálja, néki hagyja,
De gondját viselje, félje, tisztelje, ója.

„Nagy köserves kénjáról megemléközzél,
Méhében hogy téged viselt, ne felejts el,
Ha meghal, őtet is szépen temessed el,
Mellém koporsómban, marad Istennel ezzel.

Az Isten törvénye légyen te szűvedben,
Szeressed az igazságot életedben,
Kérlek, fiam, ne hajolj bűnre semmiben,
Bizony, jót ád Isten mind egész életedben.

Kérlek, javaidból alamizsnálkodjál,
Ha kevesed vagyon, mégis adakozzál,
Te irígy szemednek ne tölts kedvét azzal,
Szűkölködőt üresen hogy elbocsátanál.

Igen drága kincsed az lészen tenéked,
Sötétségben, halálban nem hagy Isten téged,
Az paráznaságot szűvedből kivessed,
Házastársot Isten nemzetedből ád néked.

Az te nemzetedet mindenben szeressed,
Kevélység gyükörét szűvedből küvessed,
Mert kevélység anyja éhségnek, meghügyjed,
Ha az kevélységben életed helyhezteted.

Minde szolga rendnek és semmi embernek,
Fiam, meg ne tartsad bérét, igen kérlek,
Méltó jutalmát mindennek megfizessed,
Bizonnyal meghügyjed, megfizet ím néked.

Bosszút mással ne tégy, kit te nem szeretnél,
Bort ne igyál, kérlek, hogy megrészegülnél,
Ki miatt vétekbe nám, bémerülnél,
Mert az részegségben semmi jót nem vélhetnél.

Osszad könyeredet te az éhezőknek,
Testöket takargasd mezíteleneknek,
Ruhával ékösíts, kérlek, szegényeknek,
Mindenkor tanácsát fogadja bölcs embereknek.

Rólad Isten soha el nem feledközik,
Ha szent neve tőel koroskint áldatik,
Segétség senkitől, csak tőle váratik,
Mert minden jónak kútfejének neveztetik.

Ezt is mondom néked, hogy az Mediában,
Tíz talentum ezüstöt Rages városban
Gabaelnél hadtam, fiam, te számodra,
Ne félj szegénségtől, csak félj Istent mindenben.

Szegénségre noha mostan ügyünk jutott,
Megáld Isten téged, ha az bűnt elhagyod,
Az én intésémet fogadod, megtartod,
Légyen Isten, fiam, életedben ótalmod.”

Ez testamentomát Tóbiás hogy tévé,
Fia, kis Tóbiás nagy jó kedvvel vévé,
Mindenben engedelmességét jelenté,
Atyjának intését semmiben meg nem veté.

Nagy sok szóm lehetne itt, atyák, rólatok,
Fiak, ha vészitek, néktek is szólhatok,
Hogyha intésemet, atyák, fogadjátok,
Ifjak, tü is engem ha meg nem csúfoltok.

Gyermekteket, atyák, neveljétek úgy fel,
Isten kit tőletek fogadjon jó kedvvel,
Szent törvényéről ne feledközzenek el,
Míg gyermekek, virga tőlek ne távozzék el.

Emberkorba mikor az ő üdejök jut,
Az tü vénségtöknek üdeje is eljut,
Minden erkölcsökben ha lész oly ékös út,
Isten törvényében félelemben nevelt út.

Dicséretes lészen tü gondviseléstök,
Isten és az világ előtt serénységtek,
Kelletinél feljebb nem gyűgöltetitök
Fiaitokat, kiket ád az Isten néktek.

Erőszakot tőlök nem szenvedtek azkor,
Mikor intésteket kévánnátok jobbkor,
Az tü fiaitok fogadnák mindenkor,
Hüdd meg, vénségtöket nem köserítik azkor.

Lészen az jó fának mikínt jó gyümölcse,
És mind olajfának ő szép zöldellése,
Asztalotok környül minden ékössége,
Ha virga üdején serkenti őket erre.

Meghügyjétek, fiak, ha tü szót fogadtok,
Tü atyátokat bosszútól ójátok,
Az élő Istennek törvényében jártok,
Az mint ő parancsol, ójátok, fogadjátok.

Emberkorban juttat Isten is tüteket,
Az nagy szép vénséget engedi érnetek,
Mindenben gondviselőtök lészen néktek,
Szegénségre, nagyra soha nem jut ügyötök.

Szállítja áldását Ábrahámnak rátok,
Megsokasíttatik világon magatok,
Az Isten mindenben kegyelmes Atyátok,
Végre mennyországban véle együtt lakástok.

Például kis Tóbiást tünéktek hagyom,
Rólatok őreá én szómat fordítom,
Mit mívele Isten mindkettővel, írom,
Istennek kegyelmét én is koroskint várom.

Így szóla kis Tóbiás, atyjának monda:
„Atyám, én Gabaelt nem esmertem soha,
Az ezüstöt mint vegyem én meg őrajta,
Ha én személyemet nem ismeri, nem látta?”

„Légyen arra gondod – nagy Tóbiás mondja –,
Embert keress hamar, ki az útát tudja,
Adóslevéllel ki téged vigyen oda,
Megadatik tőlem fáradsága jutalma.”

De az Isten mennyben mindezeket hallja,
Az Raphael angyalt ember ábrázatba
Mennyből aláküldé Elimaidába,
Kire kis Tóbiás talála az utcába.

Az angyalnak monda: „Eljöhetsz-é velem
Ragesbe, és útitársom hogy légy nékem,
Tudod-é az utat, jelents meg énnékem,
Méltó jutalmat vész te azokért éntőlem.”

Így felele angyal: „Én az utat tudom
Ragesbe, mert én Gabaelnél is laktam.”
Kis Tóbiás monda: „Atyámnak megmondom.”
Angyal készeríti, hogy azzal ne múlasson.

Ottan kis Tóbiás megmondá atyjának,
Akaratjából hamar nagy Tóbiásnak.
Az angyal eljutván, köszönvén jámbornak,
Tóbiás kérdezé nemzetségét angyalnak.

Kit vén Tóbiás embernek alít vala,
Nemzetségét angyal nem titkolá, monda:
„Az te bátyád, Ananias, atyám” – monda.
Ezzel vén Tóbiás erről angyalnak monda:

„Róla tudakozom, mit adjak tenéked,
Hogy az én fiamot útában viseljed?
Minden napra egy dragma elég-é néked?
Ez fölött íteled fiammal légyen néked.

Az Isten tüteket vissza egészségben
Ha meghoz, jobbítom béredet mindenben.”
Hamar ketten lőnek rövid alkuvásban,
Készíté Tóbiás fiát útára ottan.

Csuda szép áldással mindkettőt bocsáta,
Anna, Tóbiásné ő fiát siratja,
Urát, vén Tóbiást dorgálja, azt mondja:
„Soha az pénz miénk ne lehetett volna!

Az mi vénségünknek szerelmes istápja,
Fiunk hogysem tőlünk eltávozott volna.”
Tóbiás Annasszont vigasztalja, monda:
„Istennek angyala mi fiunkat hordozza.”

Sietvén kis Tóbiás útra erede,
Estvére jutának Tygris folyóvízre,
Akkor maradának ugyanazon helybe,
Kis Tóbiás vízbe hamar mosdani kezde.

Szertelen egy nagy hal magát előveté,
Kis Tóbiás szűvét hamar megrettenté,
Angyal ottan néki mondania kezdé,
Tőle ne rettegne, vízből halat kivenné.

Az ő bélit halnak hamar el-kivetné,
Szűvét, máját és epéjét is kivenné,
Jövendő szükségére azokat eltenné,
Hamar kis Tóbiás azokat cseleködé.

Így utokra másnap ketten eredének,
Míglen Ecbatanához közelgetének,
Kis Tóbiástól kérdezködések lőnek,
Hal epéje, szűve mire valók lennének.

Kinek Raphael hamar felelvén monda:
„Gonosz lélektől kinek vagyon bántása,
Szűvéből, májából az füstöt csinálna,
Magát megfüstölje, gonosz lélek nem bántja.

Az epéje hályogot szemről levenne,
Mely szemnek epéjível lenne megkenése,
Annak szeme ottan szép gyógyulást venne,
Könnyebbséget ember vakságból így venne.”

Lőn ennek utána, várast közelíték,
Angyaltól kis Tóbiáshoz ily szó esék,
Atyafia Tóbiásnak hogy ott laknék,
Raguel, kinél szállások jó volna, esnék.

Melynek szép leánya ember korban,
Kit Tóbiásnak szerzene házasságba,
Mert törvény szerint is rá nézendő volna,
Mint az Moysesnek írott törvénye tartja.

Az Tóbiás szóla Raphaelnek, monda:
„Én hallottam, hogy az az szép leány, Sára,
Hét férfinak immár törvény házasságba
Adatott, kik mind megölettek ágyasházba.

Rajtam én atyámnak lenne búsulása,
Avagy búsultában világból múlása,
Hogyha az leánnyal lennék ágyasházba,
És az én életem elvégeződnék ágyba.”

Így szól erre angyal, Tóbiásnak monda:
„Nem jut-é eszedbe atyádnak mondása?
Nemzetséged közül te házasságodra
Feleséget vennél, mint Moyses megírta.

Azért fogadd szómat, mert nagy jódra lészen,
Az Sára tenéked feleséged lészen,
Asmodeus ördög nem árt néktek ketten,
Tüteket az Isten megáld, veletek lészen.

Nagyhamar ha bémégy te ágyasházadba,
Az halnak szűvéből ottan orvosságra,
És májából csinálj füstöt ártalmára,
Asmodeus ördög eltávoztatására.

Ottan ördög elfut, soha vissza sem tér,
Istennek jóvolta, mikínt szép folyó ér,
Tüteket környékez, Sára is hozzád tér,
Te szűved is az szép leány Sárához megtér.”

Sok ntése után Raphael angyalnak
Szerelmire gerjed Tóbiás Sárának,
Ezenközbe ketten városba jutának,
Sára eleibe jöve Tóbiásnak.

Hívá őket Sára atyjának házába.
Raguel Tóbiást szép ifjúságába
Látá ő szűvébe, kezde mondania:
„Netalám ez ifjú vén Tóbiásnak fia?”

Ottan tudakozék, ki nemzete volna,
Mikor érté, hogy vén Tóbiásnak fia,
Raguel ifjúnak ám nyakára hajla,
Szépen megcsókolá örömében, és síra.

Szent és jámbor ember magzatjának mondá,
Atyját megkérdezvén, hogy hallotta vala,
Az Isten vakságban vén Tóbiást tartja,
Bánkódék, és Tóbiás esetét firtatja.

Ezek fölött felesége és leánya,
Igen köseredék Raguelnek háza,
Kis Tóbiást Raphaellel azért házba
Jó kedvvel fogadák, mert Isten úgy akarta.

Szóla Raphaelnek kis Tóbiás, monda:
„Az mely dologról velem szóltál utamba,
Vigyed véghöz hamar!” Raguelnek monda:
„Sárát mellém veszem az én ágyasházamba.”

Hamar Raguellel az Raphael szóla,
Sárát Tóbiásnak adná házasságra.
Raguel ez dolgot mindenben javallja,
Tóbiást kínálja, ennék s innék, víg volna.

„Az én leányomat illik, hogy elvegyed,
Kinek lött dolgait megjelentem néked:
Immár hét férfinak leányom jegyzetett,
Asmodeus ördögtől az mind megöletett.

Szent igaz az Isten, ki házasságtokat
Mindenben megáldja, magatokat megtart.”
Sárát kézen fogá, Tóbiásnak adá,
Mert Isten őnéki régen rendelte vala.

Ágyasházba Sárát anyja vitte vala,
Az mint Ragueltől parancsolva vala,
Sára penig ágyasházban igen síra,
Leány siralmát Annasszony vigasztalja:

„Ne félj, jó leányom, s ne kösereg – monda –,
Kösörűségedet Isten vigasztalja.”
Tóbiást is hamar vivék bé hozzája,
Raphael angyalnak szava eszében vala.

Igen hamar tüzet vűn ágyasházába,
Füstelésre való szerszámot csinála,
Halnak szűvét, máját az tűzre felraká,
Magokat, házokat hamar füstölte vala.

Pokolbeli ördög, Asmodeus futa,
Aegyptus földére akkoron szalada,
Vissza semmiképpen nem térhetett vala,
Hogy kis Tóbiásnak ártalmára lött volna.

Igen hamar Sárát Tóbiás felkölté,
Hogy imádkoznának, őtet arra inté,
Istennek jóvoltát ne felejtsék, kéré,
Kis Tóbiás Sárával szavát így elkezdé:

„Nagy dicséretekre és tiszteletekre
Méltó vagy, Úristen, emberek reménye,
Teremtéd Ádámot, és adád melléje,
Hogy segítő társa lenne Éva nékie.

Ezt mondád Ádámnak ő teremtésében:
Nem jó az embernek egyedül lennie,
Segétőt teremtsünk és adjunk melléje,
Az én könyörgésim jussanak elődbe.

Könyörüll én rajtam, megengedjed nékem,
Hogy az Sára légyen örök feleségem,
Együtt minket ketten az vénség elérjen.”
Sára akkor monda: „Amen, Uram, úgy légyen!”

Szépen lefeküvén együtt nyugovának,
Minden veszedelmek tőlek távozának.
Raguel nem várá, hogy felébredének,
Kiméne sírt ásni, véli, hogy megholtanak.

És hogy megtért volna, feleségét hívá,
Monda, szolgálóknak egyikét bocsássa,
Kis Tóbiás éltét avagy holtát lássa.
„Ezt is eltemetem, senki azt ne tudhassa.”

Reggel az szolgáló méne ágyasházba,
Látá kis Tóbiást, nyugovék ágyába.
Raguelnek megtérvén ez dolgot mondá,
Raguel az Istent dicséré, és így szóla:

„Örök élő Isten, mennynek, földnek Ura,
Dicséretre méltó igazságnak atyja,
Angyalid és szentid, hűveid világa
Téged dicsérjenek az te igazságodba.

Tégedet dicsérjelek, hogy megvigasztaltál,
Mitől félek vala, attól oltalmaztál,
Az én leányommal máig megtartottál,
Szent házasságára Tóbiásnak kit adtál.

Éljenek előtted kedves életekben,
Téged dicsérjenek királyi székedben,
Légyen szép békesség az ő üdejökben,
Holtok után vigyed őket dücsőségedben.”

Tőn nagy lakodalmat tizennegyed napig,
Tóbiást vendégli, Raguel örül s víg,
Az tizenegyed nap ha bételjesedék,
Tóbiás áldással atyjához bocsáttaték.

Ím, tizenegyed napnak ő forgásában
Raphaelt Tóbiás küldé Mediában,
Az adós levéllel Rages városában
Gabaelhöz, kinél ezüst répositumban.

Buzgó forgódása Raphael angyalnak,
Dolgaiban híven szolgál Tóbiásnak,
Minden pénzét épen meghozá jámbornak,
Mint Isten meghadta, enged akaratjának.

Ezenbe Tóbiás Elimaidába
Fia elmenését számlálja magába,
Mert az megtérésnek napja alattomba
Immár elmúlt vala, így szólt azért búvába:

„Nemde ő útokbam bántások lött-é?
Avagy az Gabelus nemde nem megholt-é?
Kinek ő halála fiamat késleli,
Talám az ezüstöt nincs ki néki megadni?”

Ezt hallván Annasszony, Tóbiásné monda:
„Az én fiam odamaradt”, őt siratja,
Vén Tóbiás feleségét vigasztalja,
Sírástól megszünjék, mert Isten hazahozza.

Szertelen nagy sírást de az asszony tarta,
Házából ki s bé jár, szemléli, vigyázza
Fiát, kis Tóbiást, nagy szűve szakadva
Várja, mert ő vala vénségöknek istápja.

Ezenben mennyegzőnek napja elmúlék,
Tóbiás Ragueltől hamar búcsúzék,
Sára ő atyjától kézen fogattaték,
Ilyen szép áldással utokra ereszteték:

„Rajtatok Istennek bőséges áldása,
Tü életöknek minden folyásiban
Megkörnyékezzen ő szent irgalmassága,
És megboldogítson minden dolgaitokban.

Ipádat, napádat, szép leányom, Sára,
Féljed és tiszteljed szüleidet – monda –,
Hogy én felőletek halljak jó hírt” – hagyja,
Ily szép áldás után leányát megcsókolá-

Ott Tóbiásnak is Raguelné monda:
„Engedje az Isten, vihesd Sárát haza,
Jámbor szüléjöknek az ő hajlékokba,
Az tü magvatokat Isten megszaporítsa.

Ez én leányomat mostan reád bízom,
Mint drága kincsemet, te kezedbe adom,
Meg ne nyomorgassad, kérlek, intlek s hagyom,
Az Úristen légyen gondviselőtök, mondom.”

Szép áldásokat hogy elvégezték vala,
Raguel marháját, kincsét mind megosztá,
Felét Tóbiásnak leányával adá,
Szolgálók-, tevékkel így utokra bocsátá.

Tartózás nélkül utokon mennek vala,
Raphael kis Tóbiásnak mondja vala,
„Az ház népet, kérlek, hagyjuk mostan hátra,
Sietvén menjünk el elöl atyádhoz haza.

Elővödd az epét, kit eltöttél vala,
Mert az te atyádnak szemét meggyógyítja.”
Mikor hazafelé közelgettek vala,
Tóbiást az anyja távoly földön meglátá.

Nagyhamar urának ez dolgot megmondá,
Tóbiásnak szűve ugyan megvidula,
Házából külépni nagyhamar akara,
Fia jövetelét mert örüli s akarja.

De mint világtalan, ajtóban ütközék,
Fia, kis Tóbiás nagyhamar futamék,
Az epével szeme gyorsan orvoslaték,
Atyjának szeméről hályog hamar leesék.

Épen szemeivel kis Tóbiást látá,
Nyakára csüggene, örömében síra,
Sírtában Istennek nagy hálákat ada,
Hogy az ő magzatját egészségben meghozta.

Örömében méne Sára eleiben,
Az ki látja vala, csudálkozék ezen,
Hogy Tóbiás szeme meggyógyula ily szépen,
Menyét szépen áldja, vele házab bémégyen.

Bémenvén házokba tőnek lakodalmat,
Örömökben hét nap vigadának mind ott,
Tóbiásért mindnyájan áldják Istent itt,
Kit szép házastárssal Isten közikbe hozott.

Ezek után vén Tóbiás fiát hívá,
Mi légyen jutalma Raphaelnek, mondja,
Ki az ő útában békével hordozta,
Kis Tóbiás erre atyjának ígyen szóla:

„Nem vallok semmi kárt, felét néki adom,
Az mit most utamban véle együtt hoztam,
Igaz társaságát, szolgálatját láttam,
Mely szép dolog, véle egészségben megjöttem.

Ezekfölött feleségemet viselte,
Asmodeus ördög hatalmát elűzte,
Az pénzt is minekünk jámborul meghozta,
Világtalanságból téged is meggyógyíta.”

Semmi ellent vén Tóbiás nem tart ezben,
Gyorsan Raphael hivaték eleiben,
Kínálnia kezdék mindazokkal szépen,
Kire az Raphael nékik megfelel ígyen:

„Hügyjétek meg, semmit tőletek nem vészek,
De meghallgassátok, az mit mondok néktek,
Mindezekért csak az Istent dicsérjétek,
Jótéteményét nem titkolván hirdessétek.

Az Isten dolgait nem jó eltitkolni,
Ő cseleködetit nyilván kell beszélni,
Ezekért hűveit minden jó követi,
Ha jótéteményét emléközetben érti.

Tudjátok, könyörgés teljes józansággal
Ha együtt forgódik az jó igazsággal,
Alamizsnálkodás nem fuvalkodással,
Istentől emberre sok jót hoz bő áldással.

Semmit tütőletek mostan nem titkolok,
Az Istentől jöttem alá tühozzátok,
Raphael angyal ez, kit tü mostan láttok,
Tü segétségtökre bocsátott angyal vagyok.”

Szertelen félelem őket környülfogá,
Mindketten az földre borulának arcra,
Az Raphael angyal őket vigasztalja:
Ne féljetek semmit, mert békesség volna.

Az Istent dicsérjék, inti őket arra,
Az ő szent nevének magasztalására,
Így őket otthagyván elméne dolgára,
Tóbiás fiával felkelvén nem láthatá.

Szép és hálaadó könyörgéssel akkor
Tóbiás dicsérni kezdé Istent akkor,
Mert irgalmassága Istennek mindenkor
Őtet környülfogta, elhütte azt mindenkor.

Bölcsességnek Ura, dicsőség királya,
Áldott vagy mindenkor seregeknek Ura,
Ki engem sujtolván már megvigasztala,
Hogy lennék néki választott edénye s fia.

Az én testem noha gyakran sanyargatta,
De azért lelkemet magának tartotta,
Nagy tele torokkal mondom magosságba,
Dücsőség Istennek az örök menyországba.

Nem szűnem dicsérni őtet életemben,
Tudom, holtom után viszen engem mennyben,
Dicséret, dücsőség és hálaadás légyen
A nagy Úristennek földön és mennyben, amen.”

Ez szép hálaadást hogy Tóbiás tévé,
Sok jó esztendőket vénséggel tölte bé,
Világban életét hogy elégnek vélé,
Fiát, kis Tóbiást egykor hozzája inté.

Nagy szép tanítással fiának beszélé,
Hát unokájának ezeket jelenté,
Ha meghalna, őtet szépen eltemetné,
Anyját is melléje koporsóban bétenné.

Életében igaz, alamizsnálkodó,
Tökölletes, szelíd és nagy igazmondó,
Szegényekhöz lenne kegyes jóakaró,
Józan s könyörgésben gyakran magát foglaló.

Kinek azt is hagyá, hogy az Mediában
Menne fiával az Echbatanában,
Raguelnek, Sára atyjának házában,
Mind feleségestől tulajdon javaiban.

Lőn ennekutána nagy sok üdő múlva,
Mikor százötvennyolc esztendős lött volna,
Vén Tóbiás ez világból hosszú útra
Méne, tisztességgel szálla koporsójába.

Ezután anyja is a kis Tóbiásnak
Meghala, parancsolatját ő atyjának
Megtartá, koporsóját megnyitá annak,
Anyját mellétévé atyjának, Tóbiásnak.

Nagyhamar ezután kis Tóbiás méne,
Feleségivel, fiaikval erede,
Az vín Raguelhöz, ipához siete,
Vélek végiglen csendes életet visele.

Az ő ipa, napa megvénhedtek vala,
Holtok után őket eltemette vala,
Ipának javait örökösül bírá,
Gyermekit is azban örökösül mind hagyja.

Gyámola éltében Úristen lött vala,
Az nagy szép vénségbe el-béhozta vala,
Százhuszonhét esztendős korában vala,
Mikor ez világról Isten kivötte vala.

Ily drága életet ketten viselének
Fiával Tóbiás, és megvénhedének,
Tökéletességek fénlék mindkettőnek,
Magzatjokkal Isten örökösivé lőnek.

Bizony példa lehet nagy Tóbiás nékünk,
Ha az Úristentől megkösergettetünk!
Mennél inkább sujtol, hozzája folyamjunk,
El nem hágy ő minket, mikínt megesküdt nekünk.

Vígan elszenvedjünk minden kereszteket,
Mert azáltal Isten serkentget fel minket,
Világon éltünkben nem hágy el ő minket,
Holtunk után mennyországba viszi lelkünket.

Vödd eszödben, Tóbiást mint kösergté,
Fogsággal, vaksággal űtet köserété,
De azért éltébe mind gondját viselé,
Mert minden körösztit nagy békével szenvedé.

Áldjuk Istent mi is, híjuk segétségre,
Fordítsa szömeit bűnös edényére,
Tekéntsen le reánk ez nyomorult földre,
Atyáink vétkeit ne tekintse semmibe.

Bocsássa meg nékünk számtalan vétkünket,
Szabadítsa pogán kéztűl mi földünket,
Ez világon adja csöndes életünket,
Holtunk után vigye mennyországba lelkünket.

Az ki ez énököt most újonnan írta,
Nevét és üdejét verfőkben számlálja,
Segétségül az mennybéli Istent híja,
Hüszi, hogy űtet is életébe megáldja.